Egy fontos vita fontos és érdemi hozzászólása volt a Mandiner két, pénteki blogbejegyzése (1. és 2.). Több hónappal ezelőtt publikált, részben az új választási rendszer egészére, részben a választási rendszer működésére, részben pedig magára a reformfolyamatra reflektáló írásaink után jó volt olvasni, hogy végre valaki vette a fáradtságot, és ellenérveket állított szembe véleményünkkel, modellünkkel. Az persze szomorú, hogy konkurens modell nem készült, és annak elvi lehetetlenségét sem bizonyította senki, hogy általában véve érvénytelen minden modellezési kísérlet. A Mandiner szerzői modellünknek egy olyan érdemi és kritikával illetendő hiányosságára mutatnak rá, amely gyengíti korábban megfogalmazott érveink erejét. Az, hogy semmit sem írtunk a két nagyobb párton túli szavazók választói döntésének modellezhetőségéről, komoly hiányosság volt részünkről. Minden erre vonatkozó kritika jogos, még akkor is, ha inkább azon kommentelőkkel értünk egyet, akik szerint igazából hibánk azért súlyos, mert a vonatkozó kiegészítésekkel teljessé tett anyag is a korábban általunk megfogalmazott konklúziókat támogatta volna. 
Ugyanakkor jeleznünk kell, hogy véleményünk szerint a kétfordulósból egyfordulóssá váló rendszerben a szavazói viselkedések modellezése nyilvánvalóan nehézkes, így igenis szólnak érvek az ezen útra való rálépés ellen is. Az pedig nyilván védhetetlen kritikai pozíció, hogy az SZDSZ-szel számolni kell, szavazóikat 100 százalékig hozzá kell az MSZP-hez adni, de mondjuk a MIÉP–Jobbikot észre sem szabad venni. Erre az egész problémakörre egyébként egy blogbejegyzésünkben mi is utaltunk, így azon kritikák, amelyek szerint mi erről szándékosan hallgatunk, szintén megalapozatlanok. Röviden és tömören a Mandiner azt állítja, hogy mivel lehetséges olyan bemeneti adatokkal is feltölteni a modellünket, amelyek révén a 2002-es és 2006-os általános parlamenti választások hivatalos végeredményével egyező eredményt kapunk, így ebből az következik, hogy mindenre kiterjedően érvénytelen azon állításunk, hogy az új parlamenti választási rendszer mind 2002-ben, mind pedig 2006-ban a választók többségi akaratával ellentétes, a Fidesz politikai győzelmét kialakító eredményt hozott volna. A Mandiner szerint ezen állításból az következik, hogy valójában az új egyéni választókerületi (EVK) rendszer is teljesen rendben van (politikailag megfelelően kiegyensúlyozott), hiszen van olyan bemeneti adat, ahol nem fordul meg az eredmény. Mindebből pedig az a konklúzió következik, hogy valójában az új választási rendszer – szemben a mi állításunkkal – demokratikus, és félrevezettük a külföldi véleményvezéreket.  Az alábbiakban az elkövetett önismétléseket minimalizálni igyekezve elmondjuk, hogy szerintünk miért téved az általunk egyébként sokra tartott Mandiner. Először kizárólag a modellünk kérdéseivel foglalkozunk, utána pedig visszatérünk tilalomfáinkra, amelyeknek csak egyike volt a gerrymandering kérdése. Fontos, és már előzetesen is hangsúlyozandó kritikánk a Mandiner kritikájával szemben, hogy sem a procedurális, sem pedig a nem modellezhető rendszerszintű kritikákra nem reagál, azokkal viszonyt nem teremt. Márpedig a demokratikusság vs. nem demokratikusság vonatkozásában mi csak sok részszempont együttes mérlegelése után mondtunk véleményt. És szemben sok, velünk inkább szimpatizáló szereplő velünk szemben támasztott elvárásával, sem magát a rendszer-koncepciót (például a többségibb karaktert) sem pedig bizonyos részmegoldásokat nem kívántunk antidemokratikusnak minősíteni. Mindezek ellenére az alábbiakban amellett kívánunk érvelni, hogy az új választási rendszer, és annak leginkább az EVK-k elfogult kijelöléséből fakadó hatásai egyértelműen és határozottan írják felül a többségi választói akaratot, ezzel érdemben befolyásolták volna modellünk szerint a 2002-es és 2006-os választások politikai végeredményét.
(A kiegészített adattábla letölthető innen.) Mit állít a Mandiner? Szerintük, ha SZDSZ szavazóit hozzáadjuk az MSZP szavazóihoz, akkor nem fordul meg a 2006-os eredmény. Azt is állítják, hogy ha az MDF szavazókat pedig a Fideszhez számolják hozzá, akkor ismét megfordul az eredmény, tehát ismét a jobboldal győzelmét eredményezi az új választási rendszer a modell szerint. Állítják továbbá azt is, hogy ha a Gallup egyik véleménykutása alapján osztják szét az MDF szavazókat, figyelembe véve azok másodlagos preferenciáját, továbbá diszkontálják az SZDSZ szavazók MSZP-re szavazási hajlandóságát, akkor ismét a megvalósult végeredménnyel azonos, a baloldal győzelmét hozó EVK-szintű eredményt lehet kapni a modellünk szerint. A Mandiner publikált számításai pontosak. Részben igazolják a mi megállapításainkat is. Hiszen egyrészt még ők is tudtak olyan bemeneti adatokat produkálni, amelyek alapján megfordul az eredmény, és a többségi választói akarattal ellentétes politikai kimenet született modellben 2006-ra vonatkozóan. Másrészt ha áttekintjük az ő modellezéseik eredményeit, akkor egyértelműen bebizonyosodik egy másik kritikai észrevételünk, amely a modell eredményeitől függetlenül is a jobboldal, de leginkább a Fidesz irányában megvalósult elfogultságot jelez: a jobboldalibb EVK-k átlagos választókorú népessége szignifikánsan kisebb mint az új kiosztás szerinti stabil baloldaliaké. Tehát még a Mandiner ellen-modellje is bizonyítja azon állításunkat, hogy az új EVK-rendszerben relatíve kevesebb szavazat kell egy jobboldalibb EVK megszerzéséhez. Ez azért van, mert túlerősítették, baloldali enklávékká tették az erősen baloldali országrészek EVK-it. Erre a jelenségre elmulasztotta figyelmeztetni olvasóit a Mandiner. És a MIÉP–Jobbik? Bár a Mandiner szerzői kemény következetességgel igyekeztek bombázni érvrendszerünk egyes, önkényesen kiválasztott pontjait, ugyanezen kemény következetesség elmarad saját állításaik önkritikus vizsgálatakor. A MIÉP–Jobbik szavazatait azért nem vették figyelembe a korrekció során, mert az adatokat számukra hozzáférhetően nem publikáltuk. (Ha kérték volna tőlünk, akkor természetesen megkapták volna ők is, ahogyan az elmúlt hónapok során mások is.) És mivel nincs ilyen adatuk, így nem is kellett vele számolniuk, állítják. Tehát ha nem is kell vele számolni, akkor pedig ezek nem is befolyásolhattak volna semmit. Pedig de. Csak néhány példát engedjenek meg! Ha például úgy számolunk 2006 vonatkozásában, hogy az SZDSZ szavazók 70 százaléka, az MDF szavazók 20 százaléka pedig a Gyurcsány-kormány maradására szavaz, míg az MDF szavazók 50 százaléka és a MIÉP–Jobbik szavazók 40 százaléka pedig a Fideszre azért, hogy távozzék a Gyurcsány-kormány, akkor ismét olyan eredményt kapunk, amely szerint a választók többségi akaratával érdemben ellentétes. A modellt így lefuttatva a Fidesz 54 egyéni mandátumot szerez, az MSZP pedig 52-t, holott 2006-ban még az első fordulós szavazatokkal számolva is érdemi többsége volt az EVK-k szintjén is az MSZP-nek. Ha elfogadjuk az Gallup kutatásának kritika nélküli felhasználását, de – szemben a Mandiner szerzőivel – észrevesszük a MIÉP–Jobbikot is, akkor a következő eredményt kapjuk. Az MSZP szavazataihoz adjuk hozzá az SZDSZ szavazatainak 75 százalékát és az MDF listaszavazatainak 21 százalékát, a Fideszhez pedig az MDF szavazatainak 37 százalékát és a MIÉP–Jobbik szavazatainak 60 százalékát, akkor az így kiegészített baloldal 54 EVK-t nyer meg, a jobboldal viszont csak 52-t. Tehát ugyan szűkebbé válik a baloldal vezetése az EVK-k szintjén a 2006-ban ténylegesen tapasztalhatónál, de továbbra is megmarad.  Mi ezzel a gond? Az, hogy a Gallup kutatása nem arra és nem úgy vonatkozik, ahogyan és amire azt a Mandiner használja. (És most elnézést kérünk mindazoktól, akiket fárasztanak a véleménykutatások módszertanára vonatkozó körmondatok!) A Gallup kutatása 2006-ban az első forduló után készült 1000 körüli olyan választó megkérdezésével, akik mint alapsokaság nem az egész ország választópolgárai voltak, hanem csak a második fordulóra állva maradt EVK-k polgára. Milyenek voltak ezek az EVK-k? Inkább városiasak. Tehát a Mandiner úgy használja ezt a véleménykutatási adatot minden magyarországi MDF szavazó másodlagos preferenciájának megítélésére, hogy közben a kutatás semmit, de semmit nem mond mindazon MDF szavazókra vonatkozóan, akik például olyan rurális EVK-kban laknak, ahol már az első fordulóban nyert a Fidesz. Márpedig bár volt sok konfliktus 2006 előtt az MDF vezetése és a Fidesz politikusai között, de az azért nagy bizonyossággal kijelenthető, hogy a vidékiesebb települések MDF szavazói a városiaknál is sokkal kisebb mértékben szavaztak volna 2006-ban a Gyurcsány-kormány maradására.
Itt kell sajnos kitérnünk egy másik, szintén szociológiai módszertani problémára. Ez pedig a konfidencia intervallum. A Mandiner szerzői erről tudomást sem véve, azt még csak nem is jelölve állítják, hogy hogyan s miként volt az MDF szavazók másodlagos preferenciája az előző bekezdésben levezett rész-Magyarországon. Ha 1000 körüli főt kérdeztek meg, akkor biztos, hogy jóval 100 alatt volt az MDF szavazók száma a mintában, és ők megfelelő konfidencia intervallum mellett megbízhatóan nyilatkoztak a másodlagos preferenciáikról. Hogy mekkora is az a konfidencia intervallum? +/- 17 százalékpont. Tehát bőven lehet akár, hogy valójában nem 37, hanem 50 százaléknyi MDF szavazó szavazott volna át a Fideszre. Ha ezzel a bemeneti adattal futtatjuk le a modellt, akkor ismét csak azt kapjuk, hogy a 2006-os többségi választói akarattal ellentétes, a jobboldal győzelmét (54 vs 52) eredmény jön ki a modellben. Tehát ha a Mandiner nem csak – a részben megalapozott – kritikájában lett volna alapos és kemény, hanem saját álláspontja kifejtésében, akkor egyrészt számolt volna a MIÉP–Jobbikkal, másrészt megfelelően interpretálta volna azt a kutatást, amely sok MDF-szavazó másodlagos preferenciáiról semmit sem mond, ráadásul konfidencia intervalluma is meghaladja az egyébként szokásos mértéket. Minél inkább számolt volna a Mandiner e szempontokkal, minél inkább teljes leírásra törekedett volna kritikájában, annál inkább láttatnia kellett volna a blogbejegyzéseknek, hogy van érdemi alapja kritikánknak, az EVK-k új rendszerben megvalósult kijelölése politikailag egyértelműen a Fidesz számára kedvezően történt meg. Ez az elmélyült vizsgálat azonban a Mandiner részéről sajnos elmaradt. A másodlagos preferenciák és a modell Elfogadva az elemzésünk nem teljes voltára vonatkozó jogos kritikákat, szeretnénk még két fontos részproblémára ráirányítani a figyelmet a másodlagos preferenciáknak az új, egyfordulós választási rendszerben való modellezésére vonatkozóan. (Akik nem szeretik a választási rendszer-pornót, azok szerintünk inkább ugorják át az alábbi bekezdéseket, mert az egészséges gyomrúak számára ez már túlzás lehet.) Egyrészt a másodlagos preferenciák kapcsán érdemes kitérni arra, hogy pontosan hogyan is modellezte a Mandiner ezeket a választói döntéseket. Ha egy párt listaszavazóinak bármennyi százalékát hozzáadjuk egy másik jelöltállító szervezet listás szavazataihoz, akkor az eljárásjogilag az új rendszerben azt jelenti, hogy a szavazatait átadó jelöltállító szervezet mindenütt közös egyéni jelölteket és közös listát állít a szavazatokat megkapó párttal. Ezzel szemben lehetséges volna más út is, amire a modellezés a Mandiner részéről szót sem vesztegetett: hiszen lehetséges lett volna például közös egyéni jelöltekkel, de külön országos listákkal számolni. Miért fontos ez? Ez a másik ide vonatkozó észrevételünk. Minél nagyobb szavazattömegeket futtat le az ember a d’Hondt-mátrixon, ami a listás szavazatok kiosztására hivatott, annál inkább preferálja őt ez az aritmetika. Még akkor is, ha ez csak 1-2 mandátumot érint. Ha például külön számolt volna a Mandiner SZDSZ országos listával, akkor értelemszerűen nem lett volna annyi szavazat az MSZP képzetes, SZDSZ szavazókkal felerősített országos listáján, márpedig akkor a listás szavazati ág mandátumkiosztó logikája sem tudta volna olyan mértékben preferálni a legnagyobb jelöltállító szervezet helyzetét, mint ahogyan ez történhetett volna a Mandiner által ismertetett szcenárióban. Márpedig az alacsony mandátumszámok miatt 1-2 országgyűlési mandátum is érdemi befolyással bírhat az új rendszerben.  Arról pedig csak egészen röviden szeretnénk megemlékezni, hogy bár az SZDSZ 2006-os szavazóinak többsége nyilván a Gyurcsány-kormány maradására szavazott volna, de a politikai rendszeren belül más szempontok mellett részben éppen az volt akkortájt az SZDSZ funkciója, hogy felvállalható opciót biztosított mindazok számára, akik nem kívánták közvetlenül támogatni az MSZP-t. A szavazóknak a másodlagos preferenciáik alapján történő ide-oda pakolgatása láthatóan nehéz és veszélyes terep. Hiszen a képzetes helyzetekben nem ismert, hogy mi lett volna a pártok jelöltállítási stratégiája, állítottak volna önálló listát azért, illetve mennyire lett volna egyáltalán sikeres egy ilyen, a politikai önállóságot akár teljességgel felszámoló, részben magának az adott pártnak a létét is zárójelbe tevő opció.
A legfontosabbat nem cáfolták meg, sőt Összefoglalva: sajnos az az érzésünk, hogy a Mandiner szerzői ugyan jogosan mutattak rá bizonyos hibáinkra, de nem törekedtek átfogó elemzésre a mi logikánktól eltérő modellezési eljárásuk során. A modellünk a korábban publikált változatában nem volt teljes. Ez hiba, a modell korlátlait azonban a módszertan részeként világosan elmondtuk. Ugyanakkor a korábbiakban kifejtettek miatt tévesnek tartjuk a Mandiner konklúzióját. A bemutatott szcenáriókból egyértelműen látszik, hogy a teljesen leegyszerűsített, másodlagos preferenciákkal nem számoló megoldás és a teljességre törekvő, mindenkit besorolni igyekvő megoldás esetén egyaránt látszik, hogy az EVK-k szintjén az új választási rendszer a korábbi választói többség akaratától eltérő eredményt hoz. A Mandiner levezetése csak azt bizonyítja, hogy lehetséges olyan bemeneti adatokat paraméterezni, amelyek esetén nem fordul át az EVK-szintű végeredmény, és ebből következően nem fordul meg a két vizsgált országgyűlési választás modellezett végeredménye. De ebből a tényből nem következik az, hogy az új EVK-k nem a politikai jobboldal számára kedvező módon lettek kialakítva. Márpedig modellünk alapvető célja ezen állítás alátámasztása volt, kevésbé az, hogy milyen végeredményt kaphattunk volna, még akkor is, ha ez utóbbi információ nyilván sokkal érzékletesebb. Még a Mandiner egyes saját modellszámításai is inkább azt bizonyítják, hogy a korábban megvalósulthoz képest érdemben eltérő politikai eredmény alakul az új rendszerben az EVK-k szintjén darabra ugyanazon szavazatokkal számolva. És akkor még a határainkon túli, általunk elfogadhatónak tekintett, de nyilván inkább jobboldali szavazatokkal nem is számoltunk. A soha meg nem kérdőjelezetten érvényes adatokkal dolgozó modellünk így ha nem is teljes, de nem is hibás, viszont hiányosságai ellenére is érvényes. Ezért is kellett volna foglalkozunk a másodlagos preferenciákkal, a teljesebb modellszámítások is inkább megerősítik alapállításunkat: az új EVK-k politikailag elfogultan lettek kijelölve. Itt érdemes tennünk egy rövid kitérőt arra a népszerűvé vált érvelésre, amely szerint: „a korábbi választási rendszer is a baloldalnak kedvezett kicsit, a mostani a jobboldalnak kedvez kicsit, tehát az új rendszerrel így valójában minden rendben van”. Sosem tagadtuk, sőt, többször is kitértünk arra levezetéseink során, hogy a Political Capital fontos és hasznos kezdeményezése révén később Alkotmánybírósági döntéssel is megerősítve mindenki számára nyilvánvalóvá vált: az 1990 óta használt EVK rendszer a magyarországi népesség elhelyezkedésének változásai miatt torzult és korrekcióra érdemes. Azt szakmailag megalapozottan mi még soha nem láttuk levezetve, hogy e változások egyértelműen és kizárólag a magyar baloldal számára lettek volna kedvezőek. Személyes véleményünk az, hogy voltak olyan változások, amelyek a baloldalnak kedveztek, voltak olyanok, amelyek a jobboldalnak, és e kettős hatás mérlege inkább a baloldal számára kedvező változások felé billen. Ezen elbillenés mértéke viszont szerintünk korlátozott, mert például a vidékies területek EVK-inak elnéptelenedése (például Bács-Kiskun megyében) relatíve kevesebb szavazattal megszerezhetővé tett EVK-kat a magyar jobboldal számára és az inkább fiatal középosztályi betelepülők is inkább a magyar jobboldal számára kedvezően befolyásolták például Angyalföld népességét. De az is igaz, hogy Borsod-Abaúj-Zemplén megye vagy Budapest népességének alakulása és az EVK-k változatlansága együttesen inkább a baloldal számára kedvező hatásokat eredményeztek. Mindezek ellenére azonban egy húsz év alatt természetes módon kialakult, pro forma kormánydöntéssel korrigálható helyzet, amelynek pontos mértékét nem tudjuk, de az sejthető, hogy korlátozott volt, sem politikailag, sem jogilag, sem pedig erkölcsileg nem indokolhat egy olyan, új EVK kiosztást, amely már fogantatásában is érdemben elfogult a magyar jobboldal, de leginkább a Fidesz politikai érdekei irányában. Arról nem is beszélve, hogy procedurális értelemben az előző rendszer többpárti egyeztetéseken született meg, míg az új rendszer egypárti döntéssel, ráadásul kormányrendeleti szint helyett kétharmados többséget igénylő jogszabályba varrva. 
Itt kell visszamennünk röviden korábbi írásaink azon, tényeken alapuló állításaira, amelyekkel a Mandiner semmilyen szinten nem hajlandó foglalkozni. Ezek szintén az EVK-k kialakítását érintik, szintén az egyértelmű jobboldali politikai elbillentés tanújelei, és korábbi bejegyzéseinkben részletesen ismertettük őket, így ezúttal csak felsorolás szerűen kérdezünk vissza. Az rendben van, hogy Miskolc és Debrecen nem azonos számú, azonos jellegűen kijelölt EVK-t kapott? Holott a népességi adatok a meglevő különbségek ellenére is azonos EVK számot kívántak volna meg. Az rendben van, hogy a hagyományosan inkább jobboldalibb és nagyobb megyei jogú városok EVK-i más logika szerint lettek kiosztva, mint a korábban inkább baloldalinak tekinthető, nagyobb megyei jogú városok EVK-i (lásd rendre Miskolc, Szeged, Pécs és Székesfehérvár példáját). Az rendben van-e, hogy úgy sikerült csökkenteni a budapesti EVK-k számát érdemben, hogy az evidens és letagadhatatlan választási szociológiai mintázatok alapján továbbra is négy körül maradt azon EVK-k száma, amelyek a jobboldal számára stabil bástyának tekinthetőek? Az rendben van-e, hogy szisztematikusan szét lettek vagdosva és jobboldalibb községekkel fel lettek hígítva azon EVK-k, amelyeket mind a Fidesz, mind az MSZP stratégái nyilvánosan és zárt körben is billegőnek minősítettek a 2006-os kampány során? Kazincbarcika megkapta Edelényt, pedig kaphatott volna mást is. Várpalota megkapta a fél Balaton-felvidéket. Ajka és környéke is ugyanezen szándékkal lett átalakítva. A Budapest környéki billegő EVK-k nagy része szintén úgy lett átalakítva, hogy az inkább a jobboldal számára kedvező választói mintázatokat veszi figyelembe. Ezek mind olyan kérdések, amelyeket egy egyeztetett és nyilvános választási reform során végig lehetett volna beszélni, és kompromisszumokkal meg lehetett volna oldani. Sajnos ez elmaradt. Fontos, ide kívánkozó és reakcióra érdemes kitérő az a kritika, amelyet szintén több helyen megkaptunk, hogy miért nem számoltunk sem az 1994-es, sem pedig az 1998-as választási adatokkal. Amit rendszerint az a sugalmazás kísér, hogy nyilván direkt, mert akkor esetleg a baloldalnak kedvező eredmény jött volna ki. Azt hiszem, hogy az elmúlt hónapok során elvégzett közös munkánkban inkább a nehezebb végéről fogtuk meg a problémát, így abba már az is belefért volna, hogy megbirkózunk az 1994-es és az 1998-as adatokkal is. Ezt azért nem tettük, mert nem ismertek számunkra az akkor érvényes szavazókörök szintén rendezett utcajegyzékei, vagyis az új OEVK lehatárolást nem tudtuk volna még közelítő pontossággal sem modellezni a városokban. És bár tisztában vagyunk vele, hogy a most következő mondatunk sok kritikusunk számára úgy fog hatni, mint az a szakértelem, amely inkább csak bolsevik trükk, de azt jeleznünk kell, hogy már 2010 és 2002 időtávján is nehézséget jelentett a rendszeresen változó szavazókörök (közel 11 800 van belőlük jelenleg) egymásnak való megfeleltetése. Ahogyan haladnánk vissza az időben, ez egyre nagyobb gondot jelentene, hiszen hogyan lehetne az elmúlt évtizedben a földből kinőtt lakóövezetek 2010-es szavazóit megfeleltetni egyik vagy másik olyan nagyvárosi vagy budapesti EVK-nak, illetve szavazókörnek, ahol akkor rozsdaövezetek húzódtak. Ceterum censeo Bár a Mandiner azt állítja, hogy az új választási rendszer demokratikus azért, mert lehetséges egy modellbe olyan bemeneti adatokat táplálni, amelyek alapján nem változik meg a politikai végeredmény, mi vitatjuk ezen állítás érvényességét. Szerintünk a tényhelyzet inkább az, hogy a teljességre törekvő és a leegyszerűsített modellek, továbbá a másodlagos preferenciákat lehetőleg korrektebben figyelembe vevő modellek is korábban megfogalmazott állításainkat támasztják alá. Az új EVK-k a politikailag indokolatlanul elfogultak lettek a jelenlegi magyar kormányzó erők irányába. Ezt tetézi az, hogy az új választási rendszer számos más részletszabálya is kidönt olyan tilalomfákat, amelyek együttesen az inkább nem demokratikus irányba mozdítják el az új választási rendszer elemzésének mérlegét. Mi sosem vitattuk a választott, a korábbinál többségibb modellt, amely idővel újra inkább kétpártibb, kétpólusú politikai rendszert és pártrendszer fog eredményezni hazánkban. A győztes kompenzációt indokolhatatlan és a szavazategyenlőség elvét sértő fejleménynek gondoljuk, és bár egyetértünk a határainkon túl élő, Magyarországon állandó lakcímmel nem rendelkező magyar állampolgárok szavazati jogának megadásával, a választott megoldást cinikusnak, demokratikusan nehezen érvelhetőnek és rossznak tartjuk.
 A Mandiner egy fontos – általunk egyébként saját, korábbi blogbejegyzésünkben is ismertetett problémát – vett elő, és mondott érdemi, jogos kritikát. De a korábbiakban megfogalmazott összefoglalásunk igazságát észrevételeik nem döntötték meg: „A demokratikus választási reformoknál valóban szokott maguk felé hajlani a reformáló pártok keze. Sőt, sokszor meg is buknak az ilyenek. De ez nem menti a mostani manipulációt. Egy többségibb rendszerben nagyobb az EVK-k befolyása, ezt tovább erősíti a győztes kompenzáció alkotmányellenesnek tűnő, a szavazategyenlőség elvét felülíró szabálya. Az új EVK-k ott kényszerítik baloldali–centrista politikai identitású támogatók felkutatására a jelenlegi ellenzéki pártokat, ahol az ilyen választók természetes és döntő kisebbségben vannak. Olyan országrészeken kényszerül választókat halászni a magyar jobboldal ellenzéke, ahol igazából tó sem volt soha számukra. Különben a sok vidékies, illetve olyan EVK, ahol a megyei jogú városokhoz sok jobboldali községet csaptak hozzá, nem lesz átbillenthető. Különösen ott, ahol a JOBBIK relatíve gyengébb támogatottsággal és potenciális hátországgal bír. Az új választási rendszer vélemény[ünk] szerint azért antidemokratikus, mert a magyar társadalom jelenleg csak a kormánypártok és elemző szövetségeseik által vitatott szociológiai mintázatát úgy veszi figyelembe, hogy az középtávon csak a magyar jobboldal számára tud kedvezni legalább 15-20 EVK-ban. Az új modell maga számos elemében – beleértve akár a többségibb karaktert és a részben egyszerűbb rendszert – teljesen elfogadható, beleértve a kormányzóképes többség kialakítására való törekvést is. Az új választási rendszer azonban arra kényszeríti a hagyományos szociálliberális oldalt, hogy ott szerezzen támogatókat, ahol korábban tömegével sosem voltak neki, mert olyanok az adottságok, miközben ugyanezt egyáltalán nem várja el a jobboldaltól. Ez a teljességgel egyoldalú alkalmazkodási elvárás olyan mértékű, hogy érdemben torzítja és átfordíthatja a többségi választói akaratot.” És ez akkor is igaz, ha még fogalmunk sincs, hogy 2014-ben milyen lesz a magyar pártrendszer állapota és hogyan fog alakulni a magyar politikai tér szerkezete. Mert a modellünk sem a jövőt, sem a múltat nem tudja megírni az új választási rendszer alapján. De erre nem is akarnánk vállalkozni. Csak azt akartuk bizonyítani, hogy az új EVK-k politikailag elfogultan lettek kijelölve egy többé-kevésbé elfogadható logikájú új országgyűlési választási rendszeren belül. Ez az elfogultság pedig érdemben befolyásolhatja a többségi választói akaratot, hiszen a pártrendszer és a politikai képviselet változásai ellenére is léteznek közép- és hosszútávon érvényesülő választói viselkedési minták. Ezek a problémák kiegészülve a procedurális kérdésekkel és egyéb tilalomfákkal együttesen egy inkább nem demokratikus választási rendszert eredményeztek. Lelkünk mélyén jobban örülnénk annak, ha végre valaki érdemben és alaposan megcáfolná állításainkat, mert akkor egyben gazdagodnánk egy bizonyítékkal arra nézvést is, hogy egy jobb irányba tartó országban élünk valójában.
 A december 4-én megtartott parlamenti választások több tekintetben is nem várt eredménnyel jártak. Egyrészt megszakították a hatalompárt immár két cikluson át tartó alkotmányos többségét. Ez önmagában még nem jelentett volna komoly meglepetést, hiszen a közvélemény-kutatási adatok már jó ideje jelezték ennek valószínűségét. Azt azonban senki sem látta előre, hogy a hatalompárt abszolút többségének biztosításához is oly durván kell a választási folyamatba beavatkozni, mint ahogy ez történt ezúttal. Ma már számos közvetlen és közvetett bizonyíték támasztja alá, hogy e beavatkozás mértéke a Kreml támogatta Egységes Oroszország párt esetén országosan elérhette a 17-18 százalékos szintet, vagyis a rájuk leadott szavazatok aránya a hivatalosan bejelentett 49,3 százalékkal szemben valójában nem lehetett több 30-32 százaléknál. A hatalompárt korábbi minősített többsége, tehát, oly gyorsan apadt el, hogy az abszolút többség megőrzéséhez is legkevesebb 14 millió hamis szavazatot kellett országosan a párt tényleges eredményéhez „hozzácsapni”. És itt jött a másik meglepetés. Mégpedig az, hogy ezt a durva hamisítást az orosz társadalom egy része ezúttal már nem volt hajlandó lenyelni. Vagyis az igazán váratlan fordulatot nem a csalás ténye – annak nyers és alig leplezett kivitelezése –, hanem az átfogóan megszervezett manipuláció elutasítása jelentette. A Szovjetunió területén létrejött államok parlamenti és elnökválasztásai – leszámítva a kis balti köztársaságokat – alig adnak példát a méltányos és tisztességes politikai versenyre. Nem jelent kivételt ez alól Oroszország sem. És ez éppúgy érvényes a jelcini, mint a putyini időszakra. A különbség legfeljebb a választási eredmények „átírásának” módszerében, kifinomultságában van, továbbá abban, hogy Jelcin idején még nem konstruált, hanem valóságos politikai kockázatot jelentett a kommunista elnökjelölt esetleges győzelme, illetve a parlament alsóházának kommunista ellenőrzés alá kerülése. Egy ilyen helyzet bekövetkezte ugyanis ténylegesen fordíthatta volna vissza a demokratikus politikai átmenetet. A választói akarat eltérítése persze ettől még csalás maradt, legfeljebb érthetőek voltak indítékai. Putyinnak azonban már ilyen kockázattal nem kellett szembenéznie. Sőt, a 2000-es évek elejének imponáló gazdasági teljesítménye, a rövid időn belül helyreállított politikai stabilitás és a társadalom jelentős részének folyamatosan javuló életminősége, önmagában garantálhatta volna a hatalompárt győzelmét, még abban az esetben is, ha a politikai verseny nyílt és mindenki számára egyenlő feltételeket biztosít. A 2003-as dumaválasztás mégsem volt ilyen. Így aztán joggal merülhetett fel a kérdés: ha nincs politikai kockázat és a hatalom mégse teremt tisztességes és egyenlő versenyfeltételeket, akkor lesz-e bármikor is olyan helyzet, hogy ezt megtegye? Nyilván nem – vonhatta le a következtetést a közügyek iránt érdeklődő állampolgár –, mert a rendszer demokrácia-felfogásától ez idegen. Mindez azonban akkor még kevesek felismerése volt, így nem váltott ki jelentős társadalmi tiltakozást. A politikai közösség hallgatott és elfogadta e gyakorlatot. A jelcini években – a hétköznapi élet megpróbáltatásai dacára – alighanem a szabadság felszabadító erejében bízva tette ezt, míg a putyini első két elnöki ciklus idején a visszanyert stabilitás, a kiszámíthatóság és a gyarapodó jólét okán. 2011 végén azonban – jelentős részben a 2008 nyarán Oroszországra is lesújtó globális válság következményeként – már elege lett abból, hogy a stabilitásra és a jólétre hivatkozva kiforgassák politikai akaratát és korlátozzák politikai jogaiban. Egyelőre nehéz megjósolni, hogy e tiltakozás mire lesz elég. Az aligha valószínű, hogy tüntetésekkel ki lehetne kényszeríteni a dumaválasztás eredményének megsemmisítését. Arra azonban komoly esély van, hogy a választási szabályok viszonylag rövid időn belüli átalakítását követően időelőtti parlamenti választásokat írnak majd ki. Ennek lehetőségére több körülmény, illetve kezdeményezés is utal. Így – többek között – az elnök mellett működő emberi jogokkal foglalkozó bizottság december 22-én nyilvánosságra hozott ajánlása is. A tekintélyes grémium nemcsak a választási rendszer átfogó reformját kezdeményezte, de azt is, hogy a kialakult bizalmi válság feloldása érdekében mielőbb tartsanak időelőtti dumaválasztásokat. E javaslat teljesítése olyan kompromisszumos kiutat kínál, amely mind a hatalom jelenlegi birtokosai, mind a választási csalások miatt felháborodott nagyvárosi középrétegek számára elfogadható, merthogy különösebb presztízsveszteség nélkül oszlatná el a törvényhozás most megválasztott alsóháza körüli legitimációs aggályokat.  A választások nyomán kialakult új politikai körülmények között azonban nemcsak a fentiekre van esély, de talán arra is, hogy a március 4-re kitűzött elnökválasztás legalább részben nyílttá tehető. Például azzal, hogy Putyin bizonyos mértékig versenyhelyzetbe kényszeríthető. Ilyen versenyhelyzet lenne, ha az elnöki székbe visszatérni készülő miniszterelnök kénytelen lenne részt venni az elnökjelöltek közti nyilvános politikai vitákon. Ezek a viták ugyanis – bármennyire meglepő – a putyini korszakban teljesen eltűntek. Sem Putyin, sem Medvegyev nem tartotta fontosnak – és ezt gond nélkül meg is tehette –, hogy kihívóival nyilvánosan vitázzék. Putyin ugyan még mindig a márciusi elnökválasztás egyértelmű favoritja, ám egyáltalán nem biztos, hogy már az első fordulóban képes lesz a szavazatok több mint felét megszerezni. Ez a perspektíva azonban Putyin számára csak látszólag aggasztó. Valójában nincs komoly kihívója, így gond nélkül megtehetné – és lehet, hogy meg is teszi –, hogy a végső döntést a második fordulóra bízza. Megválasztásának ebben a menetrendjében sem lenne igazán komoly kockázat – leszámítva azt az apró presztízsszempontot, hogy korábban, mind 2000-ben, mind 2004-ben már az első fordulóban győzni tudott –, mert egyetlen ellenjelöltről sem feltételezhető, hogy a második fordulóba jutva egyesíteni tudná a Putyinnal elégedetlenek táborát. Pillanatnyilag úgy fest – miután minden jel szerint a szociálliberális Grigorij Javlinszkij a Központi Választási Bizottság szerint nem tudott kétmillió hiteles támogatói aláírást bemutatni –, hogy a jelenlegi kormányfőnek mindössze négy kihívója lesz. Négy megbízható „káder”. Közülük hárman a most parlamentbe jutott pártok vezetői – Zjuganov, Zsirinovszkij, Mironov -, míg a negyedik jelölt a „Kreml liberálisa”, Prohorov. E kínálat oly szűkös és szerény, hogy miattuk Putyinnak aligha kell nyugtalankodnia. Ami miatt viszont kell, az a választások tisztaságának kérdése. Nem véletlen, hogy azonnal felismerte: a választóhelyek bekamerázása – kerüljön az bármennyibe is – neki kedvez. Érdemben ugyanis a kamerák jelenléte önmagában aligha nyújt átfogó és megnyugtató garanciát a választási csalásokkal szemben. E rendszer legfeljebb csak arra jó, hogy a visszaélések legdurvább típusait kiiktassa. Ennél többre ugyanakkor nem képes. Arra azonban mindenképpen jó, hogy Putyin számára hivatkozásul, sőt akár még fedezékül is szolgáljon, ha újabb kétségek merülnének fel a választások tisztaságával kapcsolatban. Putyinnak tehát újraválasztására készülve csak egyetlen dologra kell koncentrálnia: el kell oszlatnia a választások tisztasága és méltányossága körüli kétségeket. Ez azonban nem egyszerű feladat. És nemcsak a decemberi tapasztalatok miatt, bár nyilván ezért is. De azért is, mert Putyin politikai stílusától, ha valami távol áll – az a véletlenek kedvelése. Politikája másról se szól, mint a véletlenszerűségek és bizonytalanságok kiiktatása. Következésképpen ezúttal se lesz ez másképp. Egyfelől, Putyin utasításban adja ki, hogy a régiók vezetőinek mindent meg kell tenniük a választások tisztes lebonyolításáért, másfelől viszont fel se merül benne a választási csalások miatt leginkább felelősnek tartott státuszférfi, Vlagyimir Csurov menesztése. A Központi Választási Bizottság elnöke – akit Medvegyev a választásokat követően egy óvatlan pillanatában dicsérően valóságos varázslónak nevezett, és akit a szavazópolgárok jelentős része, mint szavazatuk elvarázslóját tart azóta is számon – Putyin szerint nem leváltható. Miként is lenne az, ha leváltásával épp annak a szervezetnek a megbízhatósága és tagjainak feltétlen lojalitása roppanna meg, amely abszolút győzelemre segítette a Kreml parlamenti támaszát, az Egységes Oroszország pártot? És miért is venne részt Putyin az elnökjelöltek közti televíziós vitákban, ha maga Csurov úr jelenti ki, hogy a miniszterelnöknek, tekintettel fontos és egész embert követelő posztjára, sem vitáznia nem kell, sem – miután pótolhatatlan – a kampány idejére szabadságot kivennie? Arról pedig a miniszterelnök végképp nem tehet, hogy elfoglaltságai okán oly sűrűn bukkan fel a televíziók hírműsoraiban. Az pedig, hogy Putyinnak nincs komoly alternatívát jelentő riválisa, tényleg nem a miniszterelnök felelőssége – gondolhatja ezt őszinte meggyőződéssel mind Putyin, mind pedig politikai környezete. És egyelőre alighanem a szavazópolgárok jelentős része is így gondolja.  Ma még minden arra jel arra mutat, hogy a tavaszi elnökválasztás győztese Putyin lesz, aki így visszatérhet a Kremlbe, immár hat évre. Sőt, annak sincs alkotmányos akadálya, hogy 2018-ban újra jelöltesse magát. Ma már azonban e perspektíva Oroszországban is sokakat elkeserít. Ezek a sokak azonban egyelőre nincsenek elegen. És nincs az elégedetleneknek egységet teremteni képes vezetőjük sem. Ahhoz, hogy valódi kihívást jelentsen Putyin ellentábora az államfői posztra visszatérni akaró miniszterelnöknek már az elnökválasztás első fordulója előtt meg kellett volna tudnia egyezni a második fordulóba juttatandó közös jelöltben, aki mögé a rendszeren belüli (szisztyemnaja) és a rendszeren kívüli (nyeszisztyemnaja) ellenzék egységesen tudott volna felsorakozni. Ilyen jelölt azonban egyelőre nincs. És aki potenciálisan leginkább alkalmas lehetett volna erre, mert az ellenzék mindkét csoportjában a legkevésbé elutasított, azt nemcsak lehallgatott telefonbeszélgetések közreadásával próbálták kompromittálni, de az erre illetékes hatóságok – biztos, ami biztos alapon – az elnökválasztásokon való részvételhez szükséges aláírások hitelesítésének megtagadásával is ellehetetlenítették e szerepben. De nem lesz ez mindig így. És erre pillanatnyilag a legtöbb reményt az orosz társadalom politikai aktivitásának decemberrel kezdődő nem várt feltámadása adja.
 Az EU-tól eddig nem tapasztalt, határozott és radikális lépésnek lehettünk tanúi a múlt héten. Egyre szélesebb körben elterjedt vélemény ugyanis a nyugati világban az, hogy Irán atomfegyver készítésén fáradozik, ami miatt az utóbbi években már szankciók sorával sújtották a perzsa országot. Az Irán miatti feszültségek tavaly novembertől, a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (NAÜ) jelentésének közzététele óta csak fokozódtak, miközben a nyugati hatalmak egyre keményebb szankciókat dolgoztak ki az ország ellen. A washingtoni Tudomány és Nemzetközi Biztonság Intézet elemzései, a NAÜ 2011. novemberi jelentése, valamint az ENSZ-ügynökség főigazgatójának, Yukiya Amanonak a közelmúltban tett közlései mind megegyeznek abban, hogy Teherán nukleáris tömegpusztító fegyverek létrehozásán dolgozik. Amerikában január elsején életbe lépett egy törvény, mely szerint kizárhatók az amerikai pénzügyi és tőkepiacokról azok a külföldi pénzintézetek, amelyek együttműködnek az iráni központi bankkal a kőolaj-kereskedelem finanszírozásában. Ebben a kontextusban érdemes elemezni az EU-országok külügyminisztereinek azt múlt heti döntését, mellyel az Európai Unió július 1-jéig késleltetett olajembargót vezet be Irán ellen. Emellett Irán már a múlt héten megérezhette a központi bankját sújtó uniós szankciókat is, hiszen Brüsszelben befagyasztották az iráni központi bank Európában elérhető vagyonát. Ez egyből a riál árfolyamának erős zuhanásához vezetett, ennek következtében emelkedett az alapvető termékek ára. Az EU ezzel több szempontból is igen nagy kockázatot vállal. Az egyértelműen biztonsági kockázat mellett – az iráni rakéták hatósugara egyes szakértők szerint hamarosan, vagy akár már ma is elérhetik a kontinens bizonyos részeit – a gazdasági kockázat sem elhanyagolható. Az eurózóna válsága által leginkább megtépázott országok – Görögország, Spanyolország és Olaszország – jelentős iráni olajimportra szorulnak. A görögök részéről volt is egy gyenge próbálkozás, hogy felmentést kaphassanak az embargós intézkedések alól, de az EU vezetői fontosnak tartották az egységes európai kiállást és biztosították az embargó negatív következményeit elszenvedő országokat alternatív megoldások keresésében. Barack Obama amerikai elnök közleményben fejezte ki örömét („megtapsolom Európai barátaink mai cselekedetét”) annak nyomán, hogy „az Európai Unió büntetőintézkedésekkel sújtotta az atomprogramjával kapcsolatos nemzetközi kötelezettségeit makacsul elutasító Iránt.” Tudvalévő, hogy Irán fő bevétele az olajexportból származik, ráadásul a kivitelre szánt olaj több mint 20 százaléka Európában kerül értékesítésre. Az olajkereskedelmi embargó fokozatos bevezetése ismét arról tanúskodik, hogy „a nemzetek közössége egységesen áll ki az iráni atomprogram jelentette súlyos fenyegetéssel szemben.” – mondta az újraválasztásáért is küzdő amerikai elnök, aki azt ígérte, hogy a nyomás növelésének érdekében kormányzata újabb szankciókat vezet be Teheránnal szemben. Természetesen az iráni válasz sem maradt el. Rögtön az embargó bejelentésének napján már felerősödtek azok a hangok, hogy a perzsa államnak nem kellene megvárnia a július elsejei határidőt, hanem azonnali olajembargót kellene hirdetnie az EU-val szemben. Az egyre harciasabb közhangulatot jellemzi, hogy a hét végén néhány képviselő ennek az álláspontnak a törvénybe iktatására is javaslatot tett. A várakozásoknak megfelelően azonban egyelőre azonban nem született döntés a teheráni parlament vasárnapi ülésén. A dilemma Irán számára az, hogy tekintettel kell lennie azokra a szerződésekre, amelyek szerint a nyugati olajtársaságok iráni beruházásaikért olajat kapnak fizetségül, így ha azonnali embargót vezettek volna be az irániak, azzal szerződésszegést követtek volna el.  Emellett Irán azzal is fenyeget, hogy lezárja az olajszállítás szempontjából kulcsfontosságú Hormuzi-szorost. (A globális olajtermelés mintegy egynegyede és a teljes olajexport 40 százaléka – beleértve az Irakból, Kuvaitból és Szaúd-Arábiából származó olajkivitelt is – halad keresztül a Hormuzi-szoroson.) Ugyan a partoknál már felvonultak az amerikai és a brit hadihajók, mégsem tartom valószínűnek, hogy katonai beavatkozásra kerüljön sor. Ez nem csak a nyugati hatalmak katonai túlerejével kapcsolatos reálpolitikai megközelítésnek köszönhető, hanem Irán azon félelmének is, hogy ezzel a lépéssel elveszítheti további nagy olaj importőreit, leginkább Kínát és Indiát. Az esetleges olajár emelkedés mellett az EU és Irán konfliktusának további negatív következménye lesz az Öböl-menti országok biztonsági helyzetének és ezzel üzleti környezetének romlása. A 2008-as gazdasági válság, bár nem olyan erősen, mint a nyugati országokat, az Öböl-országok gazdaságát is sújtotta. Azóta azonban megkezdődött a kilábalás. Az arab tavasz kitörésével ezek az országok biztos menedéknek (safe haven) számítottak és érzékelhetően megnőtt azoknak a száma, akik a forradalmi észak afrikai országokból a térség országaiba menekítették pénzüket. Az atombombamentes Irán azonban nem csak a nyugati hatalmak érdeke. Szaúd-Arábia, Irán egyik legkomolyabb regionális vetélytársa is „csatlakozott” a szankciókhoz. Rijád közölte: megemeli olajexportját az iráni embargó miatt annak érdekében, hogy a kieső olajmennyiség ne okozzon fennakadást a fogyasztók körében, és ez ne emelje meg túlzott mértékben az olajárakat. Ennek ellenére a Nemzetközi Valutaalap arra figyelmeztetett, hogy az olajár akár 20-30 százalékkal emelkedhet, ha az iráni exportban fennakadás következik be. Az olajárrobbanást valószínűsítő előrejelzéseket azonban fenntartásokkal kell kezelni. A világgazdasági fejlődés erőteljes lassulása 2012-ben ismét az olajár csökkenéséhez kellene, hogy vezessen. Jelenleg az ez ellen ható egyedüli erő maga az iráni válság. Amennyiben sikerül elkerülni a katonai konfliktust – ez mindegyik fél érdeke – akkor nagyobb az esélye egy stagnáló, lassan csökkenő olajárnak, mint az IMF által jósolt 20-30 százalékos vagy akár még ennél is nagyobb mértékű áremelkedésnek.  A NAÜ eközben a kedélyek csillapítását próbálja szolgálni azzal, hogy a hét elején magas rangú szakértő-ellenőrökből álló delegációt küld a perzsa államba azzal a céllal, hogy megpróbálják tisztázni az atomprogram vitatott kérdéseit. A NAÜ igazgatója, Yukiya Amano ezt múlt hétfői kommünikéjében jelezte, kifejezte reményét, hogy az iráni hatóságok is hasonlóan konstruktív szellemben járnak el, mint amilyennel ők érkeznek az Öböl-országba. A küldöttségnek két nyugati fegyverszakértő is tagja lesz, ami szokatlanul egyértelmű jelzése annak, hogy a delegáció a fő hangsúlyt arra helyezi majd, hogy információkat gyűjtsön az iráni atomprogram katonai vetületéről. De az iráni kommunikáció többszólamú. Az iráni Fars hírügynökség arról ír, hogy a teheráni parlament külügyi és védelmi bizottságának alelnöke szerint le kell zárni a Hormuzi szorost, és megfenyegette az amerikaiakat, hogy a jövőben kevéssé lesz biztonságos amerikainak lenni a világban. Eközben Mahmúd Ahmadinezsád iráni elnök azt nyilatkozta, hogy országa kész tárgyalni a Nyugattal atomprogramjáról és cáfolta azt az állítást, hogy vonakodik szóba állni partnereivel. Nyilvánvaló, elérkezett az idő, hogy a szavakat most már konkrét tettek is kövessék, az USA, az EU és a NAÜ részéről is ezt várják. Izrael a kilencvenes évek közepe óta próbál rávilágítani Irán atombombával kapcsolatos terveire. Aggodalmuk teljesen érthető, hiszen az iráni elnök többször is nyílt célzásokat tett Izrael megsemmisítésére és nem hagyott kétséget afelől sem, hogy ha mást nem is, de legalább zsarolási potenciáját maximálisan ki fogja használni, amennyiben országa belép az atomhatalmak sorába. Ezek után az izraeli kormány természetesen üdvözölte az EU lépését. Benjamin Netanjahu izraeli kormányfő szerint az elfogadott szankciókkal Irán számára fenntarthatatlanul drága lesz a nukleáris fegyverkezés folytatása. Sokatmondó az izraeli miniszterelnök azon nyilatkozata is, miszerint a szankciók, ötvözve a titkos műveletekkel – amilyenek az atomtudósok elleni merényletek, valamint a Stuxnet-féle kibertámadások – remélhetőleg elkerülhetővé tesznek egy katonai beavatkozást Irán ellen. Oroszország, mint megannyi dologban a Közel-Keleten, ellenzi a Nyugat által foganatosított szankciókat. Szergej Lavrov külügyminiszter bírálta az Irán elleni „egyoldalú szankciókat”, mert szerinte azok nem fognak eredményre vezetni. „Mi mindenkit óva intünk a hirtelen lépésektől, és a tárgyalások újrakezdését kérjük.” – nyilatkozta Lavrov. „Mivel már az ENSZ Biztonsági Tanácsában elfogadtunk kollektív szankciókat, mindenkinek ahhoz kellene magát tartania, semmit sem elvéve és semmit sem hozzátéve a közös állásponthoz.” – tette hozzá Lavrov, aki szerint a mostani EU-s döntés egyedül az iráni népnek árthat.  Nagyon érdekes Kína hozzáállása az Irán-problematikához. Peking már többször közölte, hogy nem vesz részt Irán gazdasági szankcionálásában. Ennek egyik nyilvánvaló magyarázata, hogy olajimportjának jelentős hányadát szerzi be a közép-keleti országból. A kínai külügyminisztérium elítélte az egyoldalú nyomásgyakorlást és a szankciókat. Mindazonáltal Kína diplomáciai eszközökkel próbálja rábírni Iránt a tárgyalásokra és a megegyezésre. Emellett a távol-keleti ország többször is jelezte már, hogy ellenzi, hogy Teherán nukleáris fegyverekre tegyen szert. Az Iránra nehezedő diplomáciai és gazdasági nyomás tehát egyre nő. Szakértők szerint Irán 1-2 éven belül képes lesz atombombát előállítani. Jövőre azonban választások is lesznek a perzsa államban. Kérdés, hogy a hétköznapi emberek életminőségét jelentősen rontó embargós intézkedések elérik-e hatásukat és a rendszerrel elégedetlenek száma meghaladhatja-e azt a kritikus tömeget, amikor már nem lehet katonai erővel sem elfojtani a változást követelők hangját és mozgalmait.
Kezdjük a jó hírrel: a magyar miniszterelnök a „szabadságharcosok országa” nevében látványosan letette a fegyvert. Orbán január 18-án az Európai Parlament nagy nyilvánossága előtt jelentette be: az EU-IMF hitel érdekében minden fontos témáról hajlandó tárgyalni az unióval. Ha nem ezt tenné, akkor a Nemzetközi Valuta Alap sem állna szóba vele, ezt üzenték Fellegi Tamással Washingtonból. Megnyílt tehát az út a megoldás felé, aminek még számos buktatója lehet, de talán nem akad fenn a budapesti kormányzó erő presztízsfitogtatásán és rögeszméin. Milyen konfliktusokba gabalyodott Magyarország az EU-val? Három külön téma sorakozik az asztalon, amelyeket gyakran összemosnak. A legrégebbi az ún. túlzott-deficit eljárás. Ezt belépésünk óta cipeljük magunkkal, ami elég nagy szégyen. 2004-től minden kormány készített kilábalási programot, ezeket hol több, hol kevesebb bizalommal fogadták Brüsszelben. Látván azonban a magyar gazdaságpolitika legutóbbi bakugrásait és hírét véve az újabb hiteligénynek, az Európai Bizottság jelezte: komolyabb formában kíván foglalkozni a témával. Ez akár szankcióhoz, a kohéziós alap megvonásához is vezethet, de nem ez a célja, hanem a magyar költségvetés stabilizálása. A szándék elvben összecseng a kormány fogadkozásaival, csakhogy megoldásként az EU nem egyszeri sarcokat (nyugdíjpénztárak államosítása, távközlési adó stb.) és elszámolási trükköket vár, hanem hosszabb távon is biztonságosan működő bevételnövelést és kiadáscsökkentést – Magyarország érdekében. A második dosszié maga a hiteligény. A műfaj ismerős, hiszen 2008 őszén a tönk szélére sodródott magyar gazdaságot az EU-IMF készenléti hitele segített kiemelni a válságos helyzetből. Csakhogy időközben történt néhány érdekes fordulat. Bajnai Gordon sikeresen megindította az országot a gazdasági erősödés útján, az euró árfolyama 315-ről 265 forintra javult, felbátorodtak a befektetők és visszatért a bizalom. Az új kormány viszont a pokolba küldte az IMF-et, az EU-zászlót is kihajította és megindult egy zavaros – autark álmokat dédelgető, tekintélyelvű, reváns szellemű – kelet-európai állammodell felé. Erről a platformról nem lesz könnyű a hitelfeltételekhez igazodni. Ide kapcsolódik a harmadik témakör, amely sokfelé ágazik, tengelye a jogállam, a parlamenti pluralizmus és az európai értékrend halmozott sérelme. A parlamenti többség a kétharmad mámorában törvényözönt zúdított az országra. A kormánynak se igen volt alkalma szakmai szempontokat, mellékhatásokat mérlegelni. A féktelen politikai akarat ontotta a hibás, átgondolatlan törvények tömegét, rekordidő alatt, közvetlen képviselői indítványok alapján. A nemzetközi normákkal és kötelezettségekkel való összevetés mégsem a kapkodás miatt maradt el, hanem mert a politikai csúcsvezetés kifejezetten elutasította. Egymás után érkeztek ugyan levelek az EU-tól és más szervezetektől, kérve és javasolva az előzetes egyeztetést, mindhiába. Világos volt: a magyar kormányzó hatalom kész helyzetet kíván teremteni. Az EU válaszként három kötelezettségszegési eljárást indított januárban. A témák kiválasztása jelképesnek is tekinthető: a jegybanktörvény közvetlenül kapcsolódik a hitelfeltételekhez, a bírák korai nyugdíjazása és az adatvédelmi biztos ügye viszont a demokratikus elvek sérelmét példázza. Ám ezzel még távolról sem ért véget a történet. Barroso elnök jelezte, hogy tanulmányozás tárgya a magyar igazságügyi rendszer, a biztosok leveleiben és más nyilatkozatokban nevesítve szerepelt a stabilitási törvény, a média helyzete, az egyházak besorolása, a végtörlesztés, a választási törvény. Az is példa nélküli, hogy ilyen eljárásokat a Bizottság elnöke jelent be, hiszen a kötelezettségszegés technikai szinten szokott kezdődni és végződni. A nagypolitika szerepvállalása jelzi: Magyarország esetében a három kiemelt téma csupán a jéghegy csúcsa, azt az általános felháborodást demonstrálja, amellyel a nyugati világ a hajdan példás magyar demokrácia gyors lerombolását kíséri. Számos figyelmeztetés után mindenki a jogi eszközökkel jól felszerelt EU-tól várt cselekvést, legalább olyan szigorral, ahogyan a tagjelölteket oktatja és más országokat rendre utasít. Az Európai Parlament vitája valójában erről az értékrendről és ennek számonkéréséről szólt. A pártcsaládok a szokásos hadrendben sorakoztak fel, egymással is ütköztek, de túlnyomórészt Magyarországért érveltek, nem ellene. A miniszterelnök Strassbourgban politikai-erkölcsi nyomás alá került. A Néppárt ugyan visszafogta magát és pártpolitikai alapon még egy esélyt kínált a Fidesznek, de ők sem fognak engedni az unió alapértékeiből. A többi nagy párt offenzívan lépett fel, ez pedig messze szélesebb politikai platform, mint a Fidesz által vizionált „nemzetközi baloldal”. Orbán Viktor pozíciója látványosan összeroppant az egyesített európai nyomás alatt. Presztízs manőverei ugyanakkor gyanakvást keltettek. Komoly elemző nem veszi be a hazai lelátóknak szánt elbagatellizáló trükköket, miszerint nincs más vitánk az EU-val, mint az MNB elnökének eskütétele az alkotmányra. Van és még lesz is néhány fogas kérés, amit nem szabad lebecsülni, például az egykulcsos adó kiszabadítása az alkotmányos fogságból. Az sem kerüli el a világ figyelmét, hogy kinek tetszik itthon az orbáni kettős retorika. A január 21-re szervezett „kormánypárti” tűntetésen a jobbszél médiaközönsége tapsolt a miniszterelnöktől megszokott antiimperialista jelszavaknak. Ez se könnyíti meg a magyar tárgyalók helyzetét. Mindent egybevetve, Orbán viszonylag jól hátrált ki egy taktikai zsákutcából, ami Magyarországnak is esélyt ad, ám stratégiailag nem áll jól. Amit megnyert a hiteltárgyalások induló pozícióját tekintve, azt elveszítette hitelességben. A külvilág pontosan követte a politikai vargabetűket az IMF „kipaterolásától” a friss fegyverletételig. Aki ily rövid idő alatt ennyit cserélgette az álláspontját, attól ezután sem várnak elvhű magatartást. Ezért a megnyíló tárgyalásokat gyanakvás övezi, és várhatóan kemény feltételek fogják szegélyezni. (A cikk rövidített változata megjelent a HVG 2012. január 27-i számának Vélemény rovatában.)
Hogyan képes korrigálni egy alapvetően ideológiai karakterű, magát szimbolikus beszéddel kifejező kormány az elhibázott gazdaságpolitikáját? Csak úgy, ha a pragmatikus irányváltást is ideologikusan és szimbolikus beszéddel magyarázza. A kockázatok és mellékhatások azonban súlyosak lehetnek. Reményik Kálmán írása. A 2010-es választásokon győztes koalíció egységesen 16%-os személyi jövedelemadó kulcsot vezetett be Magyarországon. (Hogy ezt a szuperbruttó, félszuperbruttó illetve a 2012. január 1 utáni rendszer mennyiben módosítja, jelen témánk szempontjából irreleváns.) Az össztársadalmi adóterhelés ilyen módon való csökkentését Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter alapvetően a belső fogyasztás élénkítésének szándékával magyarázta. Több, az adócsökkentéssel egyet nem értő közgazdász már 2010 nyarán felhívta a figyelmet arra, hogy ez az intézkedés nem fogja beváltani a hozzá fűzött reményeket. A bevezetést nem előzték meg megfelelő modellszámítások, így magát a Kormányt is meglepte, hogy 2011 januárja után a jövedelem tulajdonosok széles rétege vesztett a csökkentéssel – kevesebb lett a nettó, vagyis elkölthető jövedelme. Ma már adatok birtokában pontos bírálatot lehetne adni az intézkedés hibáiról, de írásomban egy más aspektusra szeretnék koncentrálni, ami a jelenlegi hatalomgyakorlás lényegét érinti. Nevezetesen arra, hogy ha a hatalom a kimunkált társadalompolitikai elképzeléseinek megvalósítására hozott összes szakpolitikai elképzelését, intézkedését szimbólumokkal kívánja elfedni – ne adj Isten – helyettesíteni, akkor szükségszerűen olyan csapdába navigálja magát, mely minden tévedése esetén hosszú távú negatív hatásokkal üt vissza. Egy kormánynak, a választásokon szerzett felhatalmazás alapján joga van a gazdaságpolitika valamennyi alrendszerét másképpen szabályozni, mint az elődei tették. Fontos azonban, hogy az így összeálló gazdaságpolitika azt a társadalompolitikát szolgálja, melyet a kormányra kerülők szeretnének megvalósítani. (Hogy ez egybeesik-e a választóknak ígértekkel, az általuk is kívánatosnak tartottal, az ügyben a választóknak kell ítéletet mondani, amikor erre sor kerül.) Nos tehát, az Orbán Viktor vezette Kormány csökkentette az SZJA terhelést, s a történelmi analógiákra hivatkozó kritikusoknak azt a választ adta, hogy a csökkentés gazdaságot élénkítő hatása egy-másfél év múlva teljesedik ki. S tett még valamit. Nem érte be a társadalom felé e racionális magyarázattal, hanem egy ideológiai célt, hívó szót is adott: az arányos adózás bűvös ígéretét. (Itt természetesen csak az arányos szó egyfajta értelmezéséről van szó, hiszen ugyancsak arányos a progresszív adózás, ott az arányt az jelenti, hogy minél magasabb a jövedelme valakinek, annál többel járuljon hozzá a közöshöz, így csökkentve a nettó jövedelmek közti különbséget.) Mit értett ebből az átlag magyar? Ha mostantól arányosan adózunk, akkor eddig aránytalanul többet vett el tőlünk a hatalom, ám ezt a mostani igazságos kormány visszaadja. S lám mi történt, amikor sokak – a számszerű többség – nettó jövedelme csökkent? A kormányzat a munkaadókat állította pellengérre. (Teszi ezt napjainkban is.) Az ideológiai, szimbolikus kormányzásnak lényege épp az, hogy lehetőleg minden, akár racionális döntést ideológiai köntösbe bújtat. Mi nem egyszerűen függetlenedni szeretnénk az IMF-től és a tőkepiacokról finanszírozni magunkat, hanem „gazdasági szabadságharcot” folytatunk. Mert a magyar nép szabadságszerető, történelmének legdicsőbb napjai sem véletlenül kötődnek valamely szabadságharcához. S lám, most a Kormány is ezt a katarzist kínálja a magyarok számára.  Az ígért egy-másfél év azonban eltelt. A költségvetésből kieső összeg – a most megismert adatok szerint – mintegy 400 milliárd forint, GDP arányosan nagyjából 1,5%. A belső fogyasztás azonban nem nőtt, az elmúlt időszak növekedését csak és kizárólag a felpörgő export, illetve 2011 második felében a rekord mennyiséget előállító mezőgazdaság hozta. Az adócsökkentés tehát nem váltotta be a hozzá fűzött várakozásokat. Egy pragmatikus, racionális kormány számára egyszerű ilyenkor az út: azt mondja, hogy sajnos nem vált be az elképzelés – mert rossz volt, vagy, mert a külső környezet most éppen nem támogatja, stb. – és változtat. Változtat a személyi jövedelemadóztatás rendszerén. Egy ideológiai kormányzás esetében mindez nem ilyen egyszerű, hiszen egy meghirdetett elvet kell feladni: az arányos adóztatás elvét, s ezzel együtt lemondani arról, hogy orvosolja az előző kormány által okozott igazságtalanságokat. Súlyos csapda ez és nehéz belőle kikecmeregni. Csak ezen a területen feladni a szimbolikus kormányzás gyakorlatát? Lehetséges-e egyszerűen azt mondani, hogy az eddig követett gazdaságpolitika egy kísérlet, egy merőben új út volt, amiről bebizonyosodott, hogy nem járható és most másikat – esetleg a már jártat – kell választani? Nem megy, hiszen ezzel annyi minden, a gazdaságpolitikához hibásan hozzáfűzött ideológiát is fel kellene adni. Ahogy ilyenkor lenni szokott, a megoldás egy külső, kényszerítő ok lehet. Hiszen mi, magyarok nem tehetünk semmiről. Nem véletlen, hogy a kormányzat is szinte sulykolja a társadalom tagjaiba: nem Ti tehettek a bajaitokról! (Jó példája ennek a devizahitelesek problémájának a kezelése.) S ez mindenkinek jó, hiszen ha „én azt mondom, hogy Ti nem hibáztatok, csak nem fogjátok azt mondani, hogy én viszont igen”. S a külső ok szinte adja magát. Az IMF, mely szervezethez Magyarország ismét pénzügyi segítségért fordult egyes hírek szerint már felvette, hogy a hitelezés feltételéül elvárt tartós növekedést és így az elvárt visszafizetést biztosító gazdaságpolitika más személyi jövedelemadóztatást igényel. Itt a kiút a Kormány számára: módosíthatja az adórendszert anélkül, hogy belátná tévedését. Fenntarthatja korábbi ideológiai állítását: én igazságosságot („arányosságot”) akartam, de az IMF megakadályozott ebben. (Ld. a kormányfőt a legutóbbi EP felszólalás előtt: „meghajlunk az erőszak előtt.”) Mindegy tehát, hogy mi a változtatás valós oka, az nem felvállalható, hiszen ellenkező esetben egy maguk felállította szimbólumot kellene saját kezűleg lebontaniuk. Ehelyett a külső ellenség ugyancsak szimbolikus képét veszik igénybe, s mi magyarok maradhatunk a méltatlanul támadott, külső összeesküvők által gyötört mártír nemzet, amelyet vezetői az utolsó erejükig védelmeztek. Miért nem mindegy, hogy mi lesz oka a változtatásnak? Nem az a lényeg, hogy a korábbi rossz döntést végül módosítsák? A legvégső lényeg persze ez. De van egy fontos mellékhatás is: de néplélek gazdagodik egy újabb ellenségképpel és újfent bizonyítást nyer majd, hogy az IMF – és a világ – ellenünk van. Százezrek hite gyengül tovább a minket körülvevő, s nemrég még olyannyira vágyott európai és nemzetközi intézmény-rendszerekben, Európai Unióban, Európai Bizottságban, Parlamentben, IMF-ben és EBRD-ben, s még sorolhatnám. S ennek negatív hatásai hosszú távon beláthatatlanok lesznek.
Kim Dzsong Il észak-koreai vezető december közepén bekövetkezett halála váratlanul érte a Koreai-félsziget belső viszonyait vizsgáló elemzőket. Bár a phenjani vezető megrendült egészségi állapota az elmúlt három-négy évben nyílt titok volt a külföld előtt, a helyi tömegtájékoztatás sikerrel hitette el azt a képet, hogy a napi rendszerességgel „helyszíni útmutatásokra” járó Kim Dzsong Il állapota javult. A vezető váratlan halálát követően a phenjani rezsim teljes egységet sugározva jelölte meg a Koreai Munkapárt és a Koreai Néphadsereg első számú vezetőjének Kim Dzsong Ün-t, az elhunyt diktátor huszonéves fiát. Jelen elemzés ennek a folyamatnak a kulisszái mögé kíván betekintést nyújtani. A „vezéri folytonosság” kérdésköre a phenjani rezsimben A kelet-európai rendszerváltások és a Szovjetunió összeomlása után a phenjani rezsim teljesen elszigetelődött ugyan, de továbbra is fenn tudták tartani az önmagát túlélt „keményvonalas” kommunista rendszert. Ennek egyik fő oka a koreai hagyományokban rejlik: már a 17. században is a feudális koreai királyság az ország elszigetelésével konzerválta a belső viszonyokat, ami a 19. század második felében teljességgel kiszolgáltatottá tette az országot a gyarmatosító nagyhatalmaknak. A koreai hagyományok mellett fontos megemlíteni azt is, hogy a KNDK különutas politikája már a kelet-európai rendszerváltozások előtt kialakult. A múlt század ötvenes-hatvanas éveinek fordulóján ugyanis a phenjani vezetés a szovjet-kínai konfrontáció hatására egyenlő távolságot kezdett tartani mindkét szövetségesétől.  A KNDK politikai fejlődése szorosan összefügg Kim Ir Szen (1912-1994) személyével. A „Nagy Vezér” csaknem fél évszázados uralma során szélsőségesen „keményvonalas” államrendet épített ki. A példa nélkül álló vezérkultusz ideológiai alapját a konfucianizmus elemeire épülő csucshe-eszmerendszer szolgáltatta. Ennek részeként fogalmazódott meg a vezéri folytonosság gondolata, mint a szocialista építés elméleti és gyakorlati követelménye. Kim Ir Szen ugyanis a Szovjetunió és a Kínai Népköztársaság példájából azt a következtetést vonta le, hogy a rendszer jövendőbeli belső stabilitásának záloga a leendő örökösök személyében van. Sztálin és Mao halálát – a megfelelő örökösök hiányában – hatalmi bizonytalanság és politikai visszarendeződés követte. Kim Ir Szen tehát úgy döntött, hogy a legfelsőbb hatalmat mindenképpen a családon belül kell tartani. Legidősebb fiát, a Szovjetunió távol-keleti részén született Kim Dzsong Il-t már a hetvenes évek közepétől tudatosan készítették fel a majdani utódlásra. 1980-tól a Koreai Munkapárt KB Politikai Bizottságának, valamint a PB katonai bizottságának állandó tagja. A phenjani propagandakiadványok által előbb „Dicsőséges Pártcentrum”-ként majd „Kedves Vezető”-ként emlegetett ifjabb Kim azonban a külvilág számára sokáig ismeretlen maradt. A fokozatos hatalomátörökítés érdekében 1991 decemberétől a Koreai Néphadsereg főparancsnoka, majd 1992 áprilisától a KNDK marsallja lett. 1993-ban pedig a KNDK Államvédelmi (a hazai sajtóban elterjedt terminus szerint Nemzetvédelmi) Bizottságának elnöke lett. Kim Ir Szen 1994-ben bekövetkezett váratlan halálát követően bizonyos politikai instabilitásra került sor, a kijelölt örököst ugyanis sem a pártfőtitkári, sem az államfői székbe nem iktatták be. A vezetésen belüli frakcióharcok kimenetele, illetve Kim Dzsong Il hatalmának megszilárdulása elsősorban a néphadsereg támogatásától függött. Kétségtelen, hogy a „kedves vezető” apja halála után nyilvánosan csak magas rangú katonatisztek kíséretében mutatkozott, csak katonai-hadiipari objektumokat látogatott meg. A katonaság lojalitása 1997 októberében vált egyértelművé, amikor Kim Dzsong Il a néphadsereg kezdeményezésére pártfőtitkár lett. A katonaság támogatása abban is megnyilvánult, hogy Kim hivatalos titulusa a Dzsangun (Tábornok) lett. Ennek a szónak a japán változata a populáris kultúrának köszönhetően széles körben ismert: ez ugyanis a Sógun. Kim Dzsong Il regnálása és a KNDK összeomlásának lehetősége Kim Dzsong Il meglehetősen reménytelen helyzetben vette át az elszigetelődött ország irányítását. A súlyos ellátási nehézségek következtében a kilencvenes évek végén végülis részleges nemzetközi nyitásra kényszerült, amihez az 1998-ban hivatalba lépett balközép irányultságú dél-koreai kormányzat igyekezett minden támogatást megadni. Ennek eredményeképpen jöhettek létre a megosztott félsziget történetének első csúcstalálkozói valamint a déli nagyvállalatok északi tőkebefektetései is. A Dél-Koreában két egymást követő cikluson keresztül kormányzó balközép elit abban bízott, hogy a gazdasági együttműködés hatására a KNDK-ban kínai típusú reformok indulhatnak meg, amelyek hosszú távon hozzájárulhatnak az északi területek felzárkóztatásához és a félsziget egyesítéséhez. A kezdeti optimizmus után azonban egyértelművé vált, hogy a phenjani nomenklatúra nem vállalja a rendszer kereteit feszegető nyitási politika folytatását. A Bush-adminisztráció által a nemzetközi terrorizmus elleni harc lehetséges célpontjaként megjelölt ország ráadásul felújította nukleáris programját, aminek eredményeképpen 2006-ben és 2009-ben kísérleti atomrobbantást hajtottak végre. Mindez nagy csalódást váltott ki a két Korea együttműködésének bizalmat szavazó szöuli politikusokból és üzletemberekből.  Kim Dzsong Il több mint másfél évtizedes uralma során Dél-Korea és az érintett nagyhatalmak csaknem mindvégig aggodalommal tekintettek a KNDK hirtelen összeomlásának lehetőségére. Számtalan tanulmány készült, mely a német és a koreai megosztottság hasonlóságait kiemelve hatalmas költségeket jósolt arra az esetre, ha Észak-Korea ugyanolyan váratlanul és hirtelen omlana össze, mint az egykori NDK. E tézisek azonban figyelmen kívül hagyták a német és a koreai megosztottság eltérő történelmi-politikai hátterét. Az egykori kelet-német területek a Weimari Köztársaság révén egyszer már részesei voltak Európa egyik leghaladóbb polgári demokráciájának. Ezzel szemben Észak-Korea öröksége sokkal súlyosabb: a Csoszon-dinasztia abszolút uralmát harmincöt év kíméletlen japán gyarmati uralom követte, majd a szovjet csapatok bábáskodása mellett jött létre a jelenlegi rendszer. Az észak-koreai lakosság számára az európai értelemben vett demokratikus értékek általában ismeretlenek. Továbbá az észak-koreai vezetésnek csaknem hermetikusan sikerült elzárnia a lakosságot a külvilágtól. A kelet-németeknek mindvégig tudomásuk volt a testvérország, illetve a világpolitika történéseiről, ugyanis a Szövetségi Köztársaságban, illetve Magyarországon vagy Lengyelországban tett utazások bizonyos mértékig immúnissá tehették a lakosságot a Német Szocialista Egységpárt propagandájával szemben. Észak-Koreában viszont csak a hivatalos delegációk és pártmunkásküldöttségek hagyhatják el az országot, illetve a külföldi rádió- és tévéadások vételét lehetetlenné tették. A lakosságnak tehát nincs valós képe a világpolitika realitásairól és Dél-Korea fejlettségéről. A Koreai Köztársaság hihetetlen sebességű modernizációja és gazdasági nagyhatalommá válása egyfajta ördögi körként akadályozza meg, hogy a KNDK-ban tényleges reformok kezdődjenek meg: a nyitás hatására a lakosság tömegei óhatatlanul szembesülnének a déli életszínvonallal, ami pillanatokon belül a rezsim bukásához vezetne. A Kim-klán harmadik generációjának hatalomra jutása  Kim Dzsong Il viharos regnálásának utolsó éveire a vezető megromlott egészségi állapota nyomta rá bélyegét. 2009 január végén a dél-koreai sajtó phenjani értesülésekre hivatkozva közölte, hogy Kim Dzsong Il harmadik fiát jelölte ki majdani utódjául, a döntésről pedig már értesítette a Koreai Munkapárt illetékes szerveit is. Ettől kezdve a phenjani agitáció bár burkoltan, de folyamatosan készítette fel a lakosságot a küszöbönálló hatalomátadásra. Gyakran használták a „Pektu-vérvonal” és a „Mangjongde-vérvonal” kifejezést. Az előbbi a Pektuszan nevű koreai szent hegyre utal, ahol a helyi legendák szerint Kim Dzsong Il meglátta a napvilágot, az utóbbi pedig az észak-koreai Betlehemként számon tartott Mangjongde településre, ahol a KNDK-t megalapító Kim Ir Szen született. Mindez egyértelműen az apáról-fiúra szálló hatalomátadásra utalt. A szöuli elemzők már előre jelezték, hogy a Kim-klán harmadik generációjának első lépéseit az „uralkodóház” egyik idősebb tagja fogja a háttérből pártfogolni. A gyakorlatilag régensi szerepkört betöltő családtag egy Csang Szong Thek nevű pártfunkcionárius lett, aki sok szállal kötődik a Kim-klánhoz. A Moszkvában tanult, majd pedig a helyi KISZ vezetőjeként tevékenykedett férfi ugyanis Kim Dzsong Il húgát vette feleségül. A kijelölt örökös végül 2010 szeptemberének végén bukkant fel a nyilvánosság előtt, amikor apja az ún. 0051-es számú rendeletével négycsillagos tábornokká nevezte ki. A phenjani rezsim jövője Kim Dzsong Il tavaly decemberi halálát követően a phenjani rezsim teljes egységet sugallva jelölte meg első számú vezetőként azt a fiatalembert, aki két évvel ezelőtt még teljességgel ismeretlen volt a lakosság számára. A helyi tömegtájékoztatás szinte azonnal „főparancsnokként” jelölte meg Kim Dzsong Ün-t, ami azt bizonyítja, hogy a nómenklatúra elfogadta őt egyfajta szimbolikus vezetőnek. A rendszer kis számú haszonélvezőjének első számú célja az, hogy saját hatalmukat fenntartsák, amihez nélkülözhetetlen a belső stabilitás fenntartása. Andrej Lankov orosz Korea-kutató a közelmúltban publikált elemzésében úgy véli, hogy a dél-amerikai vagy dél-ázsiai diktatórikus rezsimek elitje tisztában van azzal, hogy a belső hatalmi harcok nem feltétlenül vezetnek az ország bukásához. Az észak-koreai rezsim azonban jelenleg a legnagyobb veszélyforrásként tekint a hatalmi harcokra, így a legmagasabb szinten lévő pártfunkcionáriusok és katonai vezetők egymást is szigorúan ellenőrzik. A nemzetközi hírű orosz kutató álláspontja szerint a rezsim meggyengülése vagy bukása esetén a hatalmi harcok győztesei és vesztesei egyaránt elvesztenék privilegizált pozícióikat, sőt az emberi jogokat súlyosan megsértő belső viszonyok miatt még felelősségre is vonhatnák őket.  Kim Dzsong Ün tehát egy szimbolikus vezető, aki a rezsim továbbélését testesíti meg. Bár a rendkívüli fejleményeket soha nem lehet kizárni, de a legifjabb Kim uralma sokáig fennmaradhat. A közeljövőben nem várhatóak nagy változások a rezsim politikájában, hisz a tényleges döntéseket az elhunyt Kim Dzsong Il korosztályához tartozó pártkáderek és katonai vezetők hozzák. Ha a későbbiekben Kim Dzsong Ün megpróbál kitörni ebből a szerepből, az kétségkívül megingathatja a rezsim stabilitását. Elképzelhető az is, hogy később Kim Dzsong Ün úgy próbálja kezébe venni az irányítást, hogy egyfajta koreai Teng Hsziao-pingként kínai típusú reformokat fog beindítani. Ez ugyanakkor sokkal inkább a Kínához fűződő kapcsolatok további mélyülését jelentheti, mintsem a Dél-Korea felé történő nyitást. Végezetül érdemes megemlíteni Andrej Lankov azon meglátását, hogy a Kim-klán harmadik generációjának hirtelen hatalomra jutása nem várt következményekkel is járhat. Mint fentebb említettük Kim Dzsong Il-t évtizedeken keresztül készítették fel az utódlásra, és már elmúlt ötven éves, amikor apjától átvette az ország irányítását. Kim Dzsong Ün azonban csak a legutóbbi időszakban vált ismertté az észak-koreai lakosság előtt, ami több alacsonyabb rangú kádert ráébreszthet arra, hogy országuk csupán nevében köztársaság, sokkal inkább a feudális koreai királyságokra emlékeztet.
|
|
|
Legutóbbi kommentek