A december 4-én megtartott parlamenti választások több tekintetben is nem várt eredménnyel jártak.  Egyrészt megszakították a hatalompárt immár két cikluson át tartó alkotmányos többségét. Ez önmagában még nem jelentett volna komoly meglepetést, hiszen a közvélemény-kutatási adatok már jó ideje jelezték ennek valószínűségét. Azt azonban senki sem látta előre, hogy a hatalompárt abszolút többségének biztosításához is oly durván kell a választási folyamatba beavatkozni, mint ahogy ez történt ezúttal. Ma már számos közvetlen és közvetett bizonyíték támasztja alá, hogy e beavatkozás mértéke a Kreml támogatta Egységes Oroszország párt esetén országosan elérhette a 17-18 százalékos szintet, vagyis a rájuk leadott szavazatok aránya a hivatalosan bejelentett 49,3 százalékkal szemben valójában nem lehetett több 30-32 százaléknál. A hatalompárt korábbi minősített többsége, tehát, oly gyorsan apadt el, hogy az abszolút többség megőrzéséhez is legkevesebb 14 millió hamis szavazatot kellett országosan a párt tényleges eredményéhez „hozzácsapni”. És itt jött a másik meglepetés. Mégpedig az, hogy ezt a durva hamisítást az orosz társadalom egy része ezúttal már nem volt hajlandó lenyelni. Vagyis az igazán váratlan fordulatot nem a csalás ténye – annak nyers és alig leplezett kivitelezése –, hanem az átfogóan megszervezett manipuláció elutasítása jelentette.

 

A Szovjetunió területén létrejött államok parlamenti és elnökválasztásai – leszámítva a kis balti köztársaságokat – alig adnak példát a méltányos és tisztességes politikai versenyre. Nem jelent kivételt ez alól Oroszország sem. És ez éppúgy érvényes a jelcini, mint a putyini időszakra. A különbség legfeljebb a választási eredmények „átírásának” módszerében, kifinomultságában van, továbbá abban, hogy Jelcin idején még nem konstruált, hanem valóságos politikai kockázatot jelentett a kommunista elnökjelölt esetleges győzelme, illetve a parlament alsóházának kommunista ellenőrzés alá kerülése. Egy ilyen helyzet bekövetkezte ugyanis ténylegesen fordíthatta volna vissza a demokratikus politikai átmenetet. A választói akarat eltérítése persze ettől még csalás maradt, legfeljebb érthetőek voltak indítékai. Putyinnak azonban már ilyen kockázattal nem kellett szembenéznie. Sőt, a 2000-es évek elejének imponáló gazdasági teljesítménye, a rövid időn belül helyreállított politikai stabilitás és a társadalom jelentős részének folyamatosan javuló életminősége, önmagában garantálhatta volna a hatalompárt győzelmét, még abban az esetben is, ha a politikai verseny nyílt és mindenki számára egyenlő feltételeket biztosít. A 2003-as dumaválasztás mégsem volt ilyen. Így aztán joggal merülhetett fel a kérdés: ha nincs politikai kockázat és a hatalom mégse teremt tisztességes és egyenlő versenyfeltételeket, akkor lesz-e bármikor is olyan helyzet, hogy ezt megtegye? Nyilván nem – vonhatta le a következtetést a közügyek iránt érdeklődő állampolgár –, mert a rendszer demokrácia-felfogásától ez idegen. Mindez azonban akkor még kevesek felismerése volt, így nem váltott ki jelentős társadalmi tiltakozást. A politikai közösség hallgatott és elfogadta e gyakorlatot. A jelcini években – a hétköznapi élet megpróbáltatásai dacára – alighanem a szabadság felszabadító erejében bízva tette ezt, míg a putyini első két elnöki ciklus idején a visszanyert stabilitás, a kiszámíthatóság és a gyarapodó jólét okán. 2011 végén azonban – jelentős részben a 2008 nyarán Oroszországra is lesújtó globális válság következményeként – már elege lett abból, hogy a stabilitásra és a jólétre hivatkozva kiforgassák politikai akaratát és korlátozzák politikai jogaiban.

 

Egyelőre nehéz megjósolni, hogy e tiltakozás mire lesz elég. Az aligha valószínű, hogy tüntetésekkel ki lehetne kényszeríteni a dumaválasztás eredményének megsemmisítését. Arra azonban komoly esély van, hogy a választási szabályok viszonylag rövid időn belüli átalakítását követően időelőtti parlamenti választásokat írnak majd ki. Ennek lehetőségére több körülmény, illetve kezdeményezés is utal. Így – többek között – az elnök mellett működő emberi jogokkal foglalkozó bizottság december 22-én nyilvánosságra hozott ajánlása is.  A tekintélyes grémium nemcsak a választási rendszer átfogó reformját kezdeményezte, de azt is, hogy a kialakult bizalmi válság feloldása érdekében mielőbb tartsanak időelőtti dumaválasztásokat. E javaslat teljesítése olyan kompromisszumos kiutat kínál, amely mind a hatalom jelenlegi birtokosai, mind a választási csalások miatt felháborodott nagyvárosi középrétegek számára elfogadható, merthogy különösebb presztízsveszteség nélkül oszlatná el a törvényhozás most megválasztott alsóháza körüli legitimációs aggályokat.  

 

 

A választások nyomán kialakult új politikai körülmények között azonban nemcsak a fentiekre van esély, de talán arra is, hogy a március 4-re kitűzött elnökválasztás legalább részben nyílttá tehető. Például azzal, hogy Putyin bizonyos mértékig versenyhelyzetbe kényszeríthető. Ilyen versenyhelyzet lenne, ha az elnöki székbe visszatérni készülő miniszterelnök kénytelen lenne részt venni az elnökjelöltek közti nyilvános politikai vitákon. Ezek a viták ugyanis – bármennyire meglepő – a putyini korszakban teljesen eltűntek. Sem Putyin, sem Medvegyev nem tartotta fontosnak – és ezt gond nélkül meg is tehette –, hogy kihívóival nyilvánosan vitázzék. Putyin ugyan még mindig a márciusi elnökválasztás egyértelmű favoritja, ám egyáltalán nem biztos, hogy már az első fordulóban képes lesz a szavazatok több mint felét megszerezni. Ez a perspektíva azonban Putyin számára csak látszólag aggasztó. Valójában nincs komoly kihívója, így gond nélkül megtehetné – és lehet, hogy meg is teszi –, hogy a végső döntést a második fordulóra bízza. Megválasztásának ebben a menetrendjében sem lenne igazán komoly kockázat – leszámítva azt az apró presztízsszempontot, hogy korábban, mind 2000-ben, mind 2004-ben már az első fordulóban győzni tudott –, mert egyetlen ellenjelöltről sem feltételezhető, hogy a második fordulóba jutva egyesíteni tudná a Putyinnal elégedetlenek táborát. Pillanatnyilag úgy fest – miután minden jel szerint a szociálliberális Grigorij Javlinszkij a Központi Választási Bizottság szerint nem tudott kétmillió hiteles támogatói aláírást bemutatni –, hogy a jelenlegi kormányfőnek mindössze négy kihívója lesz. Négy megbízható „káder”. Közülük hárman a most parlamentbe jutott pártok vezetői – Zjuganov, Zsirinovszkij, Mironov -, míg a negyedik jelölt a „Kreml liberálisa”, Prohorov. E kínálat oly szűkös és szerény, hogy miattuk Putyinnak aligha kell nyugtalankodnia.

 

Ami miatt viszont kell, az a választások tisztaságának kérdése. Nem véletlen, hogy azonnal felismerte: a választóhelyek bekamerázása – kerüljön az bármennyibe is – neki kedvez. Érdemben ugyanis a kamerák jelenléte önmagában aligha nyújt átfogó és megnyugtató garanciát a választási csalásokkal szemben. E rendszer legfeljebb csak arra jó, hogy a visszaélések legdurvább típusait kiiktassa. Ennél többre ugyanakkor nem képes. Arra azonban mindenképpen jó, hogy Putyin számára hivatkozásul, sőt akár még fedezékül is szolgáljon, ha újabb kétségek merülnének fel a választások tisztaságával kapcsolatban.

 

Putyinnak tehát újraválasztására készülve csak egyetlen dologra kell koncentrálnia: el kell oszlatnia a választások tisztasága és méltányossága körüli kétségeket. Ez azonban nem egyszerű feladat. És nemcsak a decemberi tapasztalatok miatt, bár nyilván ezért is. De azért is, mert Putyin politikai stílusától, ha valami távol áll – az a véletlenek kedvelése. Politikája másról se szól, mint a véletlenszerűségek és bizonytalanságok kiiktatása. Következésképpen ezúttal se lesz ez másképp. Egyfelől, Putyin utasításban adja ki, hogy a régiók vezetőinek mindent meg kell tenniük a választások tisztes lebonyolításáért, másfelől viszont fel se merül benne a választási csalások miatt leginkább felelősnek tartott státuszférfi, Vlagyimir Csurov menesztése. A Központi Választási Bizottság elnöke – akit Medvegyev a választásokat követően egy óvatlan pillanatában dicsérően valóságos varázslónak nevezett, és akit a szavazópolgárok jelentős része, mint szavazatuk elvarázslóját tart azóta is számon – Putyin szerint nem leváltható. Miként is lenne az, ha leváltásával épp annak a szervezetnek a megbízhatósága és tagjainak feltétlen lojalitása roppanna meg, amely abszolút győzelemre segítette a Kreml parlamenti támaszát, az Egységes Oroszország pártot? És miért is venne részt Putyin az elnökjelöltek közti televíziós vitákban, ha maga Csurov úr jelenti ki, hogy a miniszterelnöknek, tekintettel fontos és egész embert követelő posztjára, sem vitáznia nem kell, sem – miután pótolhatatlan – a kampány idejére szabadságot kivennie? Arról pedig a miniszterelnök végképp nem tehet, hogy elfoglaltságai okán oly sűrűn bukkan fel a televíziók hírműsoraiban. Az pedig, hogy Putyinnak nincs komoly alternatívát jelentő riválisa, tényleg nem a miniszterelnök felelőssége – gondolhatja ezt őszinte meggyőződéssel mind Putyin, mind pedig politikai környezete. És egyelőre alighanem a szavazópolgárok jelentős része is így gondolja.

 

 

Ma még minden arra jel arra mutat, hogy a tavaszi elnökválasztás győztese Putyin lesz, aki így visszatérhet a Kremlbe, immár hat évre. Sőt, annak sincs alkotmányos akadálya, hogy 2018-ban újra jelöltesse magát. Ma már azonban e perspektíva Oroszországban is sokakat elkeserít. Ezek a sokak azonban egyelőre nincsenek elegen. És nincs az elégedetleneknek egységet teremteni képes vezetőjük sem. Ahhoz, hogy valódi kihívást jelentsen Putyin ellentábora az államfői posztra visszatérni akaró miniszterelnöknek már az elnökválasztás első fordulója előtt meg kellett volna tudnia egyezni a második fordulóba juttatandó közös jelöltben, aki mögé a rendszeren belüli (szisztyemnaja) és a rendszeren kívüli (nyeszisztyemnaja) ellenzék egységesen tudott volna felsorakozni. Ilyen jelölt azonban egyelőre nincs. És aki potenciálisan leginkább alkalmas lehetett volna erre, mert az ellenzék mindkét csoportjában a legkevésbé elutasított, azt nemcsak lehallgatott telefonbeszélgetések közreadásával próbálták kompromittálni, de az erre illetékes hatóságok – biztos, ami biztos alapon – az elnökválasztásokon való részvételhez szükséges aláírások hitelesítésének megtagadásával is ellehetetlenítették e szerepben. De nem lesz ez mindig így. És erre pillanatnyilag a legtöbb reményt az orosz társadalom politikai aktivitásának decemberrel kezdődő nem várt feltámadása adja.