Kezdjük a jó hírrel: a magyar miniszterelnök a „szabadságharcosok országa” nevében látványosan letette a fegyvert. Orbán január 18-án az Európai Parlament nagy nyilvánossága előtt jelentette be: az EU-IMF hitel érdekében minden fontos témáról hajlandó tárgyalni az unióval. Ha nem ezt tenné, akkor a Nemzetközi Valuta Alap sem állna szóba vele, ezt üzenték Fellegi Tamással Washingtonból. Megnyílt tehát az út a megoldás felé, aminek még számos buktatója lehet, de talán nem akad fenn a budapesti kormányzó erő presztízsfitogtatásán és rögeszméin. Milyen konfliktusokba gabalyodott Magyarország az EU-val? Három külön téma sorakozik az asztalon, amelyeket gyakran összemosnak.
A legrégebbi az ún. túlzott-deficit eljárás. Ezt belépésünk óta cipeljük magunkkal, ami elég nagy szégyen. 2004-től minden kormány készített kilábalási programot, ezeket hol több, hol kevesebb bizalommal fogadták Brüsszelben. Látván azonban a magyar gazdaságpolitika legutóbbi bakugrásait és hírét véve az újabb hiteligénynek, az Európai Bizottság jelezte: komolyabb formában kíván foglalkozni a témával. Ez akár szankcióhoz, a kohéziós alap megvonásához is vezethet, de nem ez a célja, hanem a magyar költségvetés stabilizálása. A szándék elvben összecseng a kormány fogadkozásaival, csakhogy megoldásként az EU nem egyszeri sarcokat (nyugdíjpénztárak államosítása, távközlési adó stb.) és elszámolási trükköket vár, hanem hosszabb távon is biztonságosan működő bevételnövelést és kiadáscsökkentést – Magyarország érdekében.
A második dosszié maga a hiteligény. A műfaj ismerős, hiszen 2008 őszén a tönk szélére sodródott magyar gazdaságot az EU-IMF készenléti hitele segített kiemelni a válságos helyzetből. Csakhogy időközben történt néhány érdekes fordulat. Bajnai Gordon sikeresen megindította az országot a gazdasági erősödés útján, az euró árfolyama 315-ről 265 forintra javult, felbátorodtak a befektetők és visszatért a bizalom. Az új kormány viszont a pokolba küldte az IMF-et, az EU-zászlót is kihajította és megindult egy zavaros – autark álmokat dédelgető, tekintélyelvű, reváns szellemű – kelet-európai állammodell felé. Erről a platformról nem lesz könnyű a hitelfeltételekhez igazodni.
Ide kapcsolódik a harmadik témakör, amely sokfelé ágazik, tengelye a jogállam, a parlamenti pluralizmus és az európai értékrend halmozott sérelme. A parlamenti többség a kétharmad mámorában törvényözönt zúdított az országra. A kormánynak se igen volt alkalma szakmai szempontokat, mellékhatásokat mérlegelni. A féktelen politikai akarat ontotta a hibás, átgondolatlan törvények tömegét, rekordidő alatt, közvetlen képviselői indítványok alapján. A nemzetközi normákkal és kötelezettségekkel való összevetés mégsem a kapkodás miatt maradt el, hanem mert a politikai csúcsvezetés kifejezetten elutasította. Egymás után érkeztek ugyan levelek az EU-tól és más szervezetektől, kérve és javasolva az előzetes egyeztetést, mindhiába. Világos volt: a magyar kormányzó hatalom kész helyzetet kíván teremteni.
Az EU válaszként három kötelezettségszegési eljárást indított januárban. A témák kiválasztása jelképesnek is tekinthető: a jegybanktörvény közvetlenül kapcsolódik a hitelfeltételekhez, a bírák korai nyugdíjazása és az adatvédelmi biztos ügye viszont a demokratikus elvek sérelmét példázza. Ám ezzel még távolról sem ért véget a történet. Barroso elnök jelezte, hogy tanulmányozás tárgya a magyar igazságügyi rendszer, a biztosok leveleiben és más nyilatkozatokban nevesítve szerepelt a stabilitási törvény, a média helyzete, az egyházak besorolása, a végtörlesztés, a választási törvény.
Az is példa nélküli, hogy ilyen eljárásokat a Bizottság elnöke jelent be, hiszen a kötelezettségszegés technikai szinten szokott kezdődni és végződni. A nagypolitika szerepvállalása jelzi: Magyarország esetében a három kiemelt téma csupán a jéghegy csúcsa, azt az általános felháborodást demonstrálja, amellyel a nyugati világ a hajdan példás magyar demokrácia gyors lerombolását kíséri. Számos figyelmeztetés után mindenki a jogi eszközökkel jól felszerelt EU-tól várt cselekvést, legalább olyan szigorral, ahogyan a tagjelölteket oktatja és más országokat rendre utasít.
Az Európai Parlament vitája valójában erről az értékrendről és ennek számonkéréséről szólt. A pártcsaládok a szokásos hadrendben sorakoztak fel, egymással is ütköztek, de túlnyomórészt Magyarországért érveltek, nem ellene. A miniszterelnök Strassbourgban politikai-erkölcsi nyomás alá került. A Néppárt ugyan visszafogta magát és pártpolitikai alapon még egy esélyt kínált a Fidesznek, de ők sem fognak engedni az unió alapértékeiből. A többi nagy párt offenzívan lépett fel, ez pedig messze szélesebb politikai platform, mint a Fidesz által vizionált „nemzetközi baloldal”.
Orbán Viktor pozíciója látványosan összeroppant az egyesített európai nyomás alatt. Presztízs manőverei ugyanakkor gyanakvást keltettek. Komoly elemző nem veszi be a hazai lelátóknak szánt elbagatellizáló trükköket, miszerint nincs más vitánk az EU-val, mint az MNB elnökének eskütétele az alkotmányra. Van és még lesz is néhány fogas kérés, amit nem szabad lebecsülni, például az egykulcsos adó kiszabadítása az alkotmányos fogságból. Az sem kerüli el a világ figyelmét, hogy kinek tetszik itthon az orbáni kettős retorika. A január 21-re szervezett „kormánypárti” tűntetésen a jobbszél médiaközönsége tapsolt a miniszterelnöktől megszokott antiimperialista jelszavaknak. Ez se könnyíti meg a magyar tárgyalók helyzetét.
Mindent egybevetve, Orbán viszonylag jól hátrált ki egy taktikai zsákutcából, ami Magyarországnak is esélyt ad, ám stratégiailag nem áll jól. Amit megnyert a hiteltárgyalások induló pozícióját tekintve, azt elveszítette hitelességben. A külvilág pontosan követte a politikai vargabetűket az IMF „kipaterolásától” a friss fegyverletételig. Aki ily rövid idő alatt ennyit cserélgette az álláspontját, attól ezután sem várnak elvhű magatartást. Ezért a megnyíló tárgyalásokat gyanakvás övezi, és várhatóan kemény feltételek fogják szegélyezni.
(A cikk rövidített változata megjelent a HVG 2012. január 27-i számának Vélemény rovatában.)
