Bajnai Gordon írása a Bertelsman Alapítvány felkérésére készült 2011. októberében, és angolul jelent meg egy, a válság társadalmi következményeiről szóló tanulmánykötetben idén februárban. Az Európai Unió 60 éves történelmének legnehezebb kihívásával áll szemben. A nemzetközi pénzügyi válság rámutatott törékenységére, mely az európai integráció félkész természetéből adódik. Létezése óta első alkalommal kényszerül arra az Európai Unió, hogy közvetlenül szembesüljön a politika világát alakító két döntő erővel: a piacokkal és a szavazókkal. A válság egyetlen lehetséges megoldása az integráció magasabb szintre történő emelése. Ez azonban megkívánná olyan további szuverén kompetenciák átadását, melyek a leglényegesebbek politikai szempontból: költségvetési, társadalmi és gazdasági politikák. Ez a feltartóztathatatlan változás azonban komoly kihívás lesz az európai demokrácia és kormányzás számára. A globalizáció bosszúja A jelenlegi válság gyökerei jóval 2008 előtt keresendőek. A mostani fiskális és pénzügyi krízis a globalizáció „bosszújának” következménye, vagyis gyakorlatilag annak a versenyképességi csapdának a következménye, mely fokozatosan, de egyre gyorsulva érte el az európai gazdaságot, társadalmat és intézményeket.  A globalizáció folyamatával az alacsonyan képzett munkaerő ára a fejlett gazdaságokban (különösen a magas rögzített-árú jóléti államokban) versenyképtelenné vált az alacsony jövedelmű / alacsony jóléti kiadású országok állandó kihívásával szemben. Az alacsony képzettséget, de nagymértékű munkaerőt igénylő iparok tőkeberuházásainak a fejlődő piacok felé történő átirányítása így fokozatos technológiai, tudásbeli és szakértelmi fejlődéssel járt ezekben a fejlődő országokban. Ez a trend folyamatosan növeli azt a bérküszöböt, amelyet a magas bérkiadású országok a hozzáadott értékű munkaerőért képesek megfizetni. Ez a folyamat (nem kis részben) üdvözlendő, ugyanis a fejlődő országokban egyre több ember tud a szegénységből kitörni és magasabb jövedelemre szert tenni, míg a fejlett gazdaságok exportcikkei és szolgáltatásai iránti kereslet is nő. Mindazonáltal az ilyen nagyságrendű gazdasági átalakulások mindig feszültségekkel járnak, és a jelenlegi globális gazdasági átrendeződés e tekintetben történelmi fordulópontnak bizonyulhat. Ez a trend azonban az alacsony képzettséget igénylő munkák iránti kereslet markáns csökkenését vonta maga után a fejlett országokban, különösen az Európai Unióban. Egyes országok, melyek magas színvonalú politikai intézményekkel és erős gazdasági háttérrel büszkélkedhetnek (tipikus példának számít Németország és az északi államok) felismerték ezt a problémát és képesek voltak gyorsan tanulni a hibáikból. Sikeresen mentették átmagukat tudás-alapú gazdaságokká, ahol megerősítették fenntartható versenyképességi előnyüket. Néhány – többnyire egyedi, különálló – kisebb krízist követően ezek az országok versenyképességük szinten tartásának érdekében igazították be a munkaerő-költséget. Ezzel szemben azok a (viszonylag alulfejlett) EU-tagországok, melyek az EU-n belüli munkamegosztás eredeti felosztásában alacsony képzettséget igénylő termékek előállításra szakosodtak, hamar elvesztették növekedési képességüket a relatív értelemben drága euró és az egyre növekvő egység-bérköltség fényében. Mégis, ezek az országok ideiglenesen fenn tudták tartani növekedési rátájukat, ami tulajdonképpen pozitív kitermelési különbözetnek mondható. Ezt a buborékszerű növekedést (amely a GDP nem-kereskedelmi szektorainak növekvő hányadának tudható be) az értelmetlenül olcsó euró-alapú finanszírozás hajtotta, mely szinte kockázatmentesnek minősítette az eurózóna államadósságait. Ráadásul az EU lemaradásban van az Egyesült Államokkal szemben a termelékenység terén, és ez a szakadék egyre inkább szélesedik. 2007-ben egy átlagos amerikai munkavállaló 42%-kal több GDP-t állított elő európai megfelelőjénél. Ez a szakadék – a közhiedelemmel ellentétben – elsősorban nem a kevesebb munkavégzéssel függ össze, hanem a teljes faktor termelékenység ( total factor productivity (TFP)) terén mutatkozó csekély növekedéssel, melyet hatékonyabbá lehetne tenni szervezeti és technológiai javításokkal. 1. ábra: Az egységnyi munkaköltségek divergenciája (Forrás: National Statistics, Haver Analytics, GS Global ECS Research) A 2008-es válság rávilágított az európai üzleti modell fenntarthatatlan állapotára, és leállította ezen gazdaságpolitikák finanszírozását is. Másrészt viszont a 2008-as krízis nem írta felül a már érzékelhető trendeket a globális erőátrendeződés terén, míg a reagálásra és korrekcióra szükséges időt lerövidítette. Ugyanakkor a válság hatására a társadalmi és politikai környezet ingatagabbá, nehezebben kezelhetővé vált már az elkerülhetetlen strukturális reformok bevezetése előtt. Tendenciák, kockázatok és kihívások a jövőben A 2008 után kialakult környezetben öt olyan kulcsfontosságú folyamat ragadható meg, melyek kimenetele meg fogja határozni Európa jövőjét, és komoly hatással lesz a fejlett világ egészére. Lassabb növekedés. Ez a gazdasági trend fogja az elkövetkező tíz évet meghatározni a fejlett világban. Ez kiváltképpen annak az elhúzódó, a köz- és a magánszférát egyaránt érintő hitellassulási folyamatnak a következménye, mely mindenhol a magánfogyasztás és a beruházás csökkenésével, illetve a közkiadások megnyirbálásával jár a különböző megszorító intézkedés-csomagoknak betudhatóan. Ez a tendencia jelentősen megnövelheti a munkanélküliségi hosszú távú természetes rátáját a válság előtti szintekkel összehasonlítva. Egyértelmű ellentét van a könnyen elérhető, alacsony képzettségű munkaerő kínálat és a tudás-alapú gazdasághoz kötődő munkák iránti kereslet között (ez utóbbi az az irány, amerre a legtöbb európai gazdaság igyekszik elmozdulni, egyfajta válaszként a globalizáció versenyképességi nyomására). 2. ábra: Fejlődés és a fejlődő országok GDP-je (1950-2050) Fordított társadalmi mobilitás. A politikai stabilitással kapcsolatban gyakran hangzik el az a közismert mondás, miszerint a forradalmakat nem a szegények robbantják ki, hanem a csalódottak. Ez a felismerés a 2008 utáni világban egyre relevánsabbá válik. A válság első hulláma társadalmaink alsó-középosztályát sújtotta leginkább. Sokan közülük, több tízmillió európai az elmúlt 30-40 év alatt – új munkalehetőségeknek, valamint olcsó hiteleknek köszönhetően – kitört a szegénységből és az alsó-középosztály részévé vált. A társadalmi fejlődésnek mindkét imént említett tényezője azonban a válság hatására megszűnőben van, így ezek a széles társadalmi rétegek életszínvonala jelentősen visszaesett; e változás pedig további nyomást helyez a már eleve túlterhelt szociális kiadásokra és társadalmi védőhálókra. A válság második hulláma viszont már a hagyományosan szegény csoportokat érinti, mivel a kormányok által bevezetett megszorító intézkedés-csomagok jellemzően a szociális, oktatási és egészségügyi kiadások csökkentését vonják maguk után. Ez a társadalom kiábrándult tagjainak számottevő növekedésével jár. A harmadik hátrányosan érintett társadalmi csoportot azon fiatalok képezik, akik nemrég végeztek tanulmányaikkal és nincs esélyük az elhelyezkedésre. A fiatalkorúak munkanélküliségi rátái Spanyolországban és sok más országban nem sokban különböznek az észak-afrikaiaktól, ahol – az összességében jelentős gazdasági növekedés mellett is – szinte kezelhetetlenné váltak a társadalmi feszültségek. A nyugdíjkorhatár várható emelése és a munkahelyteremtés nélküli növekedés kilátásai tovább rontják ezen fiatalok esélyeit arra, hogy önálló egzisztenciát teremthessenek maguknak. A nagy gazdasági világválság tragikus következményeinek fényében a társadalmi mobilitásnak e gyors átfordulása, illetve a valós generációs perspektíva hiánya óriási kockázatot jelentenek Európa legeladósodottabb országainak politikai stabilitására nézve. 3. ábra: Munkanélküliségi ráta korcsoportonként (2010, %) (Forrás: EuroStat) Generációk közti konfliktusok. Társadalmaink elöregedése az egyik olyan terület, ahol a krízis felgyorsította a már létező trendeket. Napjaink Európájában hozzávetőlegesen 2,5 aktív felnőtt tart el egy nyugdíjas embert, de ez a szám gyorsan csökken: a jelenlegi trendek alapján 2050-re már csak 1,5 keresőképes felnőttnek kell ugyanezt a terhet viselnie. A válság miatti GDP-csökkenés, valamint az államadósság növekvő kormányzati terheinek betudhatóan egyre inkább kiéleződnek a közkiadások terén jelentkező belső feszültségek. Ennek hatására viszont Európa-szerte nyomás helyeződik a kormányokra a nyugdíjkiadások jövőbeni fenntarthatóságának demonstrálására. Mivel a demográfia természetes tendenciái különösképpen ellenállnak a politikai intézkedéseknek, másfajta kormányzati fellépésre lesz szükség. A nyugdíjkorhatár elkerülhetetlen megemelése a sokak által leginkább negatívnak tartott politikai reformintézkedés, mint ahogy ez a közelmúltban Franciaországban és máshol is megfigyelhető volt; ezzel szemben nem csak a nyugdíjkorhatárhoz közel állók ellenkeznek majd, hanem a fiatalabb generációk is, akik az intézkedésben újabb gátját látják saját munkaerő-piaci elhelyezkedésüknek. Az elöregedés problémájára adható másik logikus válasz, név szerint a bevándorlás, már eleve olyan érzékeny kérdés, mely alapjaiban írja át a legtöbb európai ország politikai életét. Egyes helyeken már a posztindusztriális társadalmak stabilitását, identitását és kohézióját teszi kockára. Amint erre a Johns Hopkins Center for Transatlantic Relations munkatársának, Daniel Hamiltonnak nemrég megjelent tanulmánya is rámutat, az Európai Uniónak a nettó bevándorlást meg kellene ötszöröznie ahhoz, hogy a jelenlegi keresőképes / eltartott rátát a mostani szinten tartsa. Ráadásul az Európába irányuló bevándorlás közgazdasági értelemben nem racionális: az Európai Unióba érkezik messze a legtöbb képzetlen munkás. Ennek a csoportnak 85%-a érkezik Európába, míg csak 5%-uk próbál szerencsét az Egyesült Államokban. Ezzel szemben a képzett migránsok 55%-a az USA-t választja, és csak 5%-a megy az Európai Unióba. (Lásd: Daniel Hamilton: Europe 2020: Competitive or complacent, SAIS CTR / Brookings Press, 2010.) Amennyiben az elkövetkező évtizedekben kudarcba fulladnának ezek a korrekciós intézkedések, a keresőképes és nyugdíjas generációk közti konfliktusok eget rengető változásokkal járhatnak a mai jóléti államok szerkezetét és termelékenységét illetően. 4. ábra: Szegénységi kockázat és társadalmi kirekesztettségi ráta (2009, az össznépesség %-ában) (Forrás: EuroStat) 5. ábra:Az időskori eltartottsági ráta tendenciái és előrejelzései néhány választott országban (1950-2050) (Forrás: EuroStat) 6. ábra: Előrejelzett népesség-szerkezet és korfüggő közkiadások Populizmus, protekcionizmus, bezárkózás, nacionalizmus. A krízis által súlyosbított társadalmi és gazdasági feszültségek újra felelevenítik a múlt jól ismert politikai reakcióit. A fogyasztás visszaesésével, valamint a gazdaság minden szegmensében ennek hatására jelentkező többlet-kapacitásokkal gyorsan felélednek a protekcionizmus természetes ösztönei. A különféle nemzetközi kereskedelmi egyezmények szerteágazó világában pedig a protekcionizmus modern formája üti fel a fejét, vagyis a fizetőeszközök manipulatív leértékelése. A kereskedelmi és valuta-háborúk gyakran szolgálnak az agresszív nacionalizmus és az idegengyűlölet előszobáiként, melyeket opportunista politikai szereplők a politikai feszültségek kijátszására használnak. A franciaországi roma közösségek és a spanyolországi roma migránsok közelmúltbéli esetei, a dán kísérlet arra, hogy a nem kívánt bevándorlás megfékezésének érdekében felfüggesszék a schengeni szabályokat, a szélsőjobb pártok előretörése az Európa magját képező országokban, a multi-ellenes retorika és intézkedések Magyarországon, valamint a német és görög sajtóban zajló történelmi-nacionalista szócsata mind betekintést nyújtanak abba, milyen veszélyek leselkednek ezen az úton. Minden ilyen mozgalom, előítélet és tevékenység politikai gyökere a válság előtti időkben keresendő, azonban az irántuk való politikai fogékonyság mostanság ugrott meg. A hatalom globális átrendeződése. A nemzetközi erőtérben Európa befolyása egyre inkább csökken. Mint ahogy az többször is tapasztalható volt (példának okáért a koppenhágai klímacsúcson, a G20-as találkozókon, az energetikai politika oroszországi viszonylatában, vagy a Kínával való kereskedelem- és árfolyampolitika esetében), az Európai Unió, illetve annak nagyobb tagországai gyakran képtelenek arra, hogy egységes állásponttal, határozottan lépjenek fel. Ez azonban csökkenti az Unió kilátásait, lehetőségeit a tekintetben, hogy sikeresen megbirkózzon a globalizáció által előidézett fenyegetésekkel és lehetőségekkel. A válság a válságkezelés után Ez az öt tendencia nem tekintendő valamilyen Malthus-féle előrejelzésnek. Ezeket a kockázatokat nyilvánvalóan rendszerszintű megközelítésben, hosszabb időtávban lehet (és szükséges) kezelni, a fenntartható jó kormányzás minden eszközének segítségével.  Annak érdekében, hogy szembe tudjanak nézni ezekkel a kihívásokkal, mind az Európai Uniónak, mind maguknak a tagállamoknak ki kell lábalniuk a jelenlegi pénzügyi válságból. A válság egyértelműen ráébresztette Európát arra, hogy sebezhetősége az integráció félvállról vett, félig átgondolt, félig magyarázott, valamint – ennek következményeként – félkész jellégéből fakad. Félvállról vett, hiszen egyfolytában dúl a harc a nemzetállami realizmus, az idealista föderalizmus és a mandarin-elvű szupranacionalizmus között. Félig átgondolt, mivel a politikai értelemben elfogadható választási lehetőségek gyakran ütköznek a technokraták által optimálisnak tekintett megoldásokkal. Félig magyarázott, ugyanis a politikai elitek túlságosan fáradságosnak és kockázatosnak ítélték a választók bevonását. Ezek a szavazók így csekély érdeklődést mutatnak a bonyolult európai integrációs folyamat iránt. Mindezen okok miatt az európai integrációs projekt még csak félkész állapotban van. Az aprólékos, konszenzus-kereső európai döntéshozatali módszer már a kezdetekkor a legkisebb közös többszörös elven alapult. Ez vezetett ahhoz, hogy az Európai Unió mint szervezet sokszor csak egy válság hatására képes továbbfejleszteni szerkezetét. Az integráció különböző lépcsőfokain álló tagországok többnyire csak azokban az ügyekben haladnak előre, ahol viszonylag könnyen tudnak politikai megegyezésre jutni, és hátrahagyják az esetleg politikai nehézségekbe ütköző kérdésköröket. Azonban a 27 ország eltérő érdeke miatt ez a módszer természetéből adódóan hiányos vagy korántsem optimális megoldásokat termel ki. Sőt, ez a módszer – bár talán az egyetlen módja a korábban sosem tapasztalt nemzetállami integráció elérésének és fenntartásának – közvetlenül felelős számos olyan válságért, melyet az Európai Uniónak fennállása óta át kellett vészelnie. Ugyanakkor az alapító atyák egy kényes egyensúlyt építettek be az európai integrációs folyamatba: szinte képtelenség, hogy bármely tagállam visszatérjen az integrációnak egy alacsonyabb fokára, vagy teljesen elhagyja az uniót, ugyanis az így kialakuló veszteségek jócskán túlmutatnak az integráció következő szintjéből való kimaradás nyereségeinél. Ennek az egész folyamatnak egyik tipikus terméke az Európai Monetáris Unió, melyet egy rendesen működő fiskális unió nélkül hoztak létre. Az akkori történelmi körülmények között sokkal jobb ötletnek tűnt előrehaladni egy ilyen félkész struktúrával, mint feladni valami olyasmit, mely politikai és gazdasági tekintetben egyaránt értelmes ötletnek tűnt. És míg a Maastrichti Szerződés alapító atyái valószínűleg azt gondolták, az adott pillanatban nem tudnak ennél tovább haladni, abban hittek, hogy utódaik az integráció továbbmélyítésével már a következő kérdésköröket is meg tudnák oldani. A mostani válság egyre inkább két ellentétes hatás közti konfliktussá kezd fajulni: az egyik oldalon a pénzügyi piacok növekvő nyomása áll (melyet általában a mohóság és a félelem alapösztönei vezérelnek), míg a másik oldalon található az Európai Unió vezető szereplőinek abbéli meggyőződése, miszerint már most túlhaladtak minden, a szolidaritás és a közös európai érdek nevében politikailag elfogadható lehetőségen. Ezt a feszültséget leginkább egy köztiszteletben álló európai vezető szavai írják le: „Mindannyian tudjuk, mit kellene tennünk; amit azonban nem tudunk, az az, hogy tudnánk újraválasztatni magunkat, ha ezt megtesszük.”  Könnyű beleesni abba a csapdába, hogy ezt a mondatot a megválasztott politikusok klasszikus dilemmáinak cinikus kifejeződésének tekintsük. Ez az értelmezés azonban félrevezető és igazságtalan. Alternatív és realistább értelmezés szerint ez a mondás azt fejezi ki, hogy a demokrácia játékszabályai szerint csak azok a szakértői megoldások maradhatnak fenn hosszabb távon, melyek ügyében az adott kor politikusai egyértelmű felhatalmazást kaptak a választóktól. Így tehát a kérdés inkább abban ragadható meg, hogy a politikusok vajon a közvélemény nyomására együtt úsznak-e az árral, vagy bátor módon inkább arra törekszenek, hogy egy általuk helyesnek ítélt intézkedés mellé toborozzanak híveket. A gazdasági szükségszerűségek politikai következményei Azok a kérdések, amelyekben mindannyian tudjuk, mit kellene tenni, többnyire azon költségvetési, pénzügyi és versenyképességi tényezők logikus következményei, melyek jelenleg az Európai Unió regionális és nemzetközi pozícióit fenyegetik. 1. Az eurózóna fennmaradása Az eurózóna összes tagja (és valószínűleg mindannyi EU-tag) kénytelen lesz megfizetni a múltban elkövetett hibákért. Mindannyian felelősek a tökéletlen monetáris unió kialakításáért, és az ezt követő rövidtávú kompromisszumok csak tovább súlyosbították a problémákat. Ugyanakkor itt fontos leszögezni azt is, hogy nincs olyan eurózóna-tagország, mely nem járt volna jól a közös valutával – és hogy az eurózóna lehetséges felbomlása óriási veszteségekkel járna. Így hát az eurózóna minden tagjának – eltérő módon – meg kell fizetni a múlt hibáinak és mulasztásainak az árát. A tehetősebb országok további adósságok felvállalásával fizetik meg ezt az árat. Azon országok, melyek már nem bírnak további adósságot magukra vállalni, rendkívüli megszorításokkal és ezek hosszú távú társadalmi következményeivel kényszerülnek majd szembenézni. Mindazonáltal politikailag elfogadhatatlan lenne a gazdagabb országok állampolgárait arra bírni, hogy holmi lejárat nélküli, üres csekket írjanak alá. Ugyanúgy elfogadhatatlan lenne a nehéz helyzetben lévő tagországok polgárait egy olyan alagútba kényszeríteni, melynek végén még korántsem látszik a fény. Csak azon megoldások bizonyulhatnak fenntarthatónak, melyek méltányos választ adnak mindkét jogos fenti kérdésre. 2. Az adósságspirálból való kilépés A főbb európai gazdaságok által a válság első hullámában felvett adósság és kialakult deficit egyenes következménye a krízis újabb hulláma, ahol már a válságkezelésből fakadó válságot igyekeznek megoldani. A költségvetési egyensúly minél gyorsabban történő helyreállításának érdekében az Európai Unió minden kormánya költségvetési kiadásainak jelentős visszafogására kényszerül az elkövetkezendő évek során. 7. ábra: Általános bruttó kormányzati adósságráták (a GDP %-ában, PPP-vel súlyzott GDP-átlag, 2009) 3. Az európai jóléti rendszerek reformja Legalább kétféle politikai reformot szükséges megkülönböztetnünk. Egyfelől bizonyos reformokat egy adott közszolgáltatás minőségének javítására vezetnek be. Másfelől pedig napjainkban azért foganatosítanak a kormányok reformintézkedéseket, hogy képessé váljanak érdemben csökkenteni a közkiadásokat. Az európai jóléti modell fenntarthatóságának helyreállításához (melynek létjogosultsága már jóval a válság előtt is kétséges volt) szinte az összes EU-tagország kormánya nagyszabású, rendszerszintű reformok bevezetésére kényszerül a nyugdíjak, a munkaerőpiac, az egészségügy vagy az oktatás terén. Ezen változtatások célja az, hogy olcsóbb és hatékonyabb rendszereket alakítsanak ki, viszont nem jár együtt az egyéni állampolgároknak nyújtott szolgáltatások minőségbeli javulásával. Sok esetben épp az ellenkező hatást váltják ki. Az összecsapott vagy pénzügyi nyomás miatt elsietett reformok negatív hatással lehetnek a növekedés-serkentő keresletre rövidtávon, a társadalmi kohézióra középtávon vagy akár az emberi erőforrások minőségére hosszabb távon. 4. Az erőforrások újraelosztása a versenyképesség jegyében A külső versenyképesség nyomásai a munkalehetőségek, a befektetések és az innováció terén a társadalmi javak jelentős újraelosztását igénylik, a hagyományos érdekcsoportoktól azon új szerepelők irányába, akik az egész társadalom számára nagyobb versenyképességet és növekedési potenciált rejtenek magukban. Ugyanakkor ez az átalakulás a klasszikus jóléti jogosultságok kárára fog végbemenni. Logikus az a feltételezés, miszerint az közoktatás, a felsőoktatás, a munkaerőpiaci programok (pl. az egyidejűleg rugalmas és biztonságos munkaerőpiac kialakítását célzó ún. flexicurity programok), az innováció, a kutatás és a termelési infrastruktúra jelentősége meg fog nőni, míg az egyéb hagyományos, kevésbé produktív jóléti kiadások költségvetésen belüli hányada csökkenésnek indul. Gyakorlatilag ez a kiadások szándékos átcsoportosítását jelenti, a jelen helyett a jövő javára, értelemszerűen számos fontos vagy kiszolgáltatott társadalmi csoport kárára. Ez minden valószínűség szerint rendkívül bonyolult feladatnak bizonyul majd, ugyanis az adósságválság szigorúan korlátozza a tagországok azon képességét, hogy kompenzálja ezeket a társadalmi csoportokat vagy elsimítsa a reformfolyamatot, ami a strukturális reformok bevezetésének komoly akadályává válhat. 5. Egy működőképes európai gazdasági kormányzás létrehozása A mostani válság újabb hullámának elkerülése végett szükséges lesz egy még inkább integrált európai gazdasági kormányzási struktúrát létrehozni. Az integrációnak ezen újabb foka a szuverenitás korábban sosem tapasztalt feladását feltételezi, és az egyes nemzetállamok politikai mozgásterét is jelentősen korlátozza.  Az együttműködés és koordináció olyan új területekre történő kiterjesztése, melyek hosszú távú és alapvető európai érdekeket szolgálnak, szükségszerűen a Bizottság szerepének és fontosságának növekedésével jár. Ez pozitív fejleménynek tekintendő. Amennyiben sikeresen valósul meg, ez az átalakulás akár Európa tudatalatti válaszának bizonyulhat a mostanság oly gyakran magasztalt kínai mandarin-típusú államkormányzásra, mely az egyénen és a tagállamok rövidtávú politikai ciklusokon túlmutató hosszú távú folytonosságon alapszik. Az alapvető különbség azonban a megfelelő demokratikus legitimációban, a felelősségre vonás és ellenőrzés lehetőségeiben rejlik. Az Európai Unió (illetve tagországai) ugyan túlképviselik magukat a különböző nemzetközi intézményekben, kollektíven mégsem hallatják eléggé a hangjukat a stratégiai érdekek, az értékek érvényesítése vagy a globális fontosságú ügyek tekintetében. Döntő fontosságú, hogy az Európai Unió egyidejűleg képes legyen befolyásának megőrzésére valamint a nemzetközi intézmények reformjára is készen álljon; az Európai Unió ezáltal sikeres példája, kísérlete lehet a regionális és globális kormányzási intézményeknek és technikáknak. Így tehát égető szükség van arra, hogy az Unió még inkább fókuszáljon azokra a nemzetközi, harmadik országokat érintő vagy globális ügyekre, melyek fényében az Unió több, mint részeinek puszta összessége, ezúton pedig meg lehetne erősíteni az Unió nemzetközi külkapcsolatokban betöltött szerepét. Egyre szorosabb unió Az elmúlt 60 évben az európai döntéshozatal mindig különvált a valós politikát alakító két legfontosabb tényezőtől: a szavazóktól és a piacoktól. A mostani válsággal ezen szereplők egyre inkább ráeszméltek: a döntéshozatali jogkörök európai szintre történő emelése azzal jár, hogy a legégetőbb problémáikra adott válaszok egyre gyakrabban Brüsszelben, és nem saját fővárosukban keresendők. Ennek a felismerésnek a hatására egyre közvetlenebb interakciót és befolyást fognak követelni. Bár ez a követelés markánsabban kezd megjelenni, rendkívül nehéz feladatnak bizonyul majd az európai politikai tér létrehozása a nagyobb beleszólással bíró szavazók számára, emellett pedig olyan működőképes intézmények és hatékony döntéshozatali mechanizmusok kialakítása, melyek megfelelnek az átláthatóság, a demokrácia és a számonkérhetőség feltételeinek. Ami a piacokat illeti: az Európai Unió jelenleg is olyan kormányzati struktúrák bevezetésén fáradozik, melyek hatékonyságukat tekintve közelebb állnak ahhoz, ami napjainkban még csak nemzeti szinten létezik. Ez tulajdonképpen a szubszidiaritás elvének fordított értelmezése: a döntéseket azokra a magasabb szintekre szükséges emelni, ahol a kezelésükhöz szükséges kompetenciák találhatóak. Mivel a monetáris unió a pénzügyi piacok porondjaként szolgál, minden az euró sorsát befolyásoló kommunikációnak és döntésnek az eurózóna érdekeit kell elsősorban szem előtt tartania. Ugyanakkor – a szövetségi államokkal ellentétben – az EU költségvetése mindössze a GDP kb. 1 százaléka, így a költségvetési és versenyképességi kormányzás fogja minden valószínűség szerint megszabni a nemzeti költségvetési döntések határait és kereteit. Ezzel egyidejűleg a konkrét lépéseket nemzeti szinten fogják kidolgozni és megfontolni – a fent említett időkorlátok és keretek között. Ez azonban közvetlen következményekkel jár a másik politikai szereplő, a szavazók számára is. Az európai politikai pártok szavazótábora számára a megszorítások a szociális támogatások feladását jelenti; a strukturális reformok az életvitel változásával járnak; az újraelosztás nem más, mint a meglévő juttatások hosszú távú célok érdekében történő feláldozása; és a mélyebb integráció a távolságtartóbb és kevésbé számonkérhető politikai vezetésben nyilvánul meg.  Mindezt együttvéve a hosszú távú kiigazítási folyamatok következményei minden politikus számára komoly tehernek bizonyulnak majd az elkövetkezendő években. Egyes politikailag aktív társadalmi csoportok egyébként érthető és újra meg újra visszatérő kiábrándultsága meglehetősen ingataggá teszi a következő évtized politikai környezetét. Míg a demokratikus politikai közhangulat átalakulóban van, Európa összes országában mindennapossá válhat a kormánykoalíciók összeomlása, a szokatlan nagykoalíciók létrejötte, a hagyományos pártok szétszakadása, új politikai erők felemelkedése, az utcai tüntetések, vagy a gyakrabban tartott választások. Továbbá a megerősített európai gazdasági kormányzással összefüggő elkerülhetetlen új szerkezetek és szabályozások a gyakorlatban azzal járnak, hogy a demokratikusan megválasztott állam- és kormányfők már nem csak egy, hanem két irányba tartoznak felelősséggel. Egyfelől – hagyományos – saját belföldi szavazóiknak tartoznak elszámolással, mely a kezdeti felhatalmazást adta és mely a nemzeti érdekek képviseletét várja el a politikusoktól. Ugyanakkor az új szabályok az összeurópai érdekek nevében nyilvánvaló felelősségi viszonyt alakítanak ki a Tanács másik 26 tagja irányába is. Továbbá a Bizottság, mely a szavazóktól még távolabb áll, egyre több új szerepet ölt magára mint a nemzeti kormányok külső ellenőre és szabályozója, különösen a gyengébb politikai intézményrendszerrel bíró tagállamokban. Ez a folyamat azzal a veszéllyel kár, hogy – az IMF-hez hasonlóan – a Bizottság idővel a rosszfiú skatulyába szorul, aki mindig csak rossz hírekkel fordul a lakossághoz. Ez pedig könnyen elidegenítheti a közvéleményt az európai eszmétől. Az unió egyre szorosabb válásával a nemzeti szuverenitás számos aspektusa lépésről-lépésre került feladásra. A költségvetési politikai azonban komoly ugrásnak mondható e tekintetben. A költségvetés az egész politikai rendszer magját képezi. Tulajdonképpen vagyon újraelosztást jelent: mennyit veszünk el az állampolgárok egyes csoportjától, és ebből mennyit (és hogyan) adunk át a társadalom egy másik rétegének. És persze a költségvetési politika a legalapvetőbb megkülönböztető tényező az állandóan szavazatokért küzdő politikai mozgalmak között. Az ilyen döntő kérdésekben való mozgástér feladásával a tagországok kormányai kevésbé lennének képesek reagálni a demokrácia nyomásaira, ez pedig így csak szűk keresztmetszete lenne a demokratikus működésnek. Ennek fényében érthető, miért vonakodnak az elitek a további szuverenitás feladásától. Pedig a már elfogadott új intézkedések, mint például az Európai Szemeszter vagy az Euró Plusz Paktum gyakorlatilag magukban hordozzák ezeket a szükségszerű változtatásokat. Mostantól a Bizottság, illetve a többi tagállam kormánya is át fogja tekinteni a nemzeti költségvetéseket és reformtervezeteket, mielőtt azokat az adott országgyűlés megtárgyalná. Ennek következményeként bármilyen nemű továbbhaladás a fiskális integráció terén a politikai integráció irányába mozdítja el Európát, ezáltal pedig a jelenlegi, inkább konföderatív működési rendszer egy egyértelműen föderatív struktúrává kezd átalakulni. A kiváló európai államférfi, Jacques Delors által vezetetett Notre Europe kutatóintézet arra szólította fel az európai nemzeteket, hogy hagyjanak fel a szuverenitás illúziójának kergetésével, őrzésével. „Tovább él az a tévképzet, miszerint a mai világban is fenntartható a korlátozások nélküli szuverenitás. Ez az illúzió pedig csak akkor fog szertefoszlani, ha a vétójog megszűnik és elfogadható, közös megoldásként tekintünk a megosztott szuverenitásra.” Az európai integráció mindezek ellenére továbbra sincs felkészülve erre az elkerülhetetlen változásra. Számos lépés és esemény tükrözi ezt; példának okáért a német Alkotmánybíróság döntése a kisegítő alap kiterjesztéséről; a 2010-es Európai Parlamenti választásokon való alacsony (mindössze 43 százalékos) részvételi arány; az EU-ellenes pártok növekvő befolyása a nemzeti parlamentekben; a megosztott közhangulat az észak- és dél-európai országok között; valamint a Schengeni övezet kapcsán felmerült kételyek. Ezek mind figyelmeztető előjelei annak, hogy a fiskális (és politikai) integráció szükségszerű és feltartóztathatatlan folyamatának útjában olyan úttorlaszok állnak, melyek – kellő körültekintés hiányában – akár az egész folyamatot kizökkenthetik pályájáról.  Számos történelmi példa (melyek közül Jugoszlávia közelmúltbeli tragikus eseményei élnek legélénkebben emlékezetünkben) mutat rá arra, hogy még a legésszerűbb gazdasági és politikai uniók sem képesek fennmaradni kellő demokratikus legitimáció nélkül. Így tehát nem lesz elegendő az, ha pusztán az euró válságára születik megoldás. A megoldás elkerülhetetlen része lesz a politikai integráció új és magasabb szintje a szuverenitás magját képező ügyek esetében, valamint egyfajta folyamatos demokratikus legitimáció a kulcskérdések összeurópai döntéshozatalában. Összegzés A 2008-as válság nyilvánvalóvá tette, hogy Európának tovább kell lépnie az integráció következő lépcsőfokára, melyen már egyaránt szembe tud nézni a piacok nyomásával és a szavazók igényeivel. Az euróválság megoldása, illetve a versenyképesség helyreállításának szükségessége további, a pénzügyi stabilizáción túlmutató változásokat generálnak majd. Az európai intézményeket két tekintetben kell további hatáskörökkel felruházni: hogy gyorsabban és markánsabban legyenek képesek reagálni a gazdasági kihívásokra, és hogy biztosítsák a folyamatosságot a tagállamok rövidtávú politikai ciklusaival szemben. Az integráció új szintjének lehetővé kell tennie a közös érdekek mentén született kölcsönös megállapodások kikényszerítését. A döntések demokratikus legitimációját a politikai folyamatok módosításával kell megerősíteni, közvetlenebb és egyértelmű szavazói támogatással. Charles Darwin állapította meg egyszer: „Nem a legerősebb marad életben, és nem is a legokosabb, hanem az, amelyik a leginkább fogékony a változásokra.” Európa – mint mindig – most is az egyre szorosabb unió irányába tart. Az integráció fenntartása, erősítése mellett szól minden ésszerű érdek. Európa ugyanakkor komoly nehézségekkel küzd és történelme során először kell teljesen új kilátásokkal szembenéznie. Nincs garancia fennmaradására. A történelemkönyvek hemzsegnek a pillanatnyi irracionalitás példáival, amikor a közhangulat szembeszegült a közérdekkel. Az érzelmek racionális mederbe való terelése, a közérdek megmagyarázása az egyik legfőbb felelőssége a jelen és a jövő politikai elitje számára. A következő évtized politikai vezetőinek e feltartóztathatatlan változás idején három feladattal kell megbirkózniuk. Elsőként, biztosítaniuk kell ennek a fájdalmas korszaknak a lehető leggyorsabb lezajlását. Másrészt gondoskodniuk kell az áldozatok szükségszerűségének a társadalom részéről történő elfogadásáról, illetve a terhek igazságos eloszlásáról. Ez tartja majd fenn a társadalmi stabilitást. Harmadrészt, és mindenek felett, törekedniük kell arra, hogy ez az áldozatvállalás ne legyen hiábavaló az Európai Unió polgárai számára.
A járás a magyar közigazgatásnak a feudális korszaktól kezdve jelenlevő egysége, amelynek helye és szerepe egészen az 1980-as évek közepéig viszonylag stabil volt a magyar közigazgatásban: az alsó középszintű egységként közvetítette a települések felé a megyék (és gyakran a központ) akaratát. A rendszerváltást megelőző reformok és a rendszerváltozás azonban elsöpörte ezt a jelentős hagyományokkal rendelkező egységet, amelynek „rehabilitációja” az 1990-es évek végétől indult meg. A XXI. század elején önkormányzati egységként – kistérségként – „feltámadó” egységek azonban ismét a központi végrehajtás helyi szerveivé válnának az új tervek szerint. A járások szerepének változásai A járás – amely a XIII. századi kezdeteket követően a XIV. század óta jelen van a magyar közigazgatásban – szerepe a magyar közigazgatás történetében általában a (vár)megyei és az azon keresztül jelentkező központi akaratnak a települések és annak lakói felé közvetítése volt. Az elmúlt évszázadokban általában a járás volt az az egység, amellyel az egyes állampolgárok érintkeztek, amelyen keresztül érzékelték az állam igazgatását (emiatt általában a járás és annak vezetői nem voltak gyakran túl népszerűek, elég, ha Eötvös József A falu jegyzője c. regényének Nyúzó főszolgabírójára gondolunk). Mivel a járások általában végrehajtói feladatokat láttak el, ezért – az 1950-71 közötti időszak kivételével – azokban nem működött népképviseleti szerv, a megyék „kirendeltségei” voltak. Igaz, a tanácsrendszerben sem jelentett valós érdekképviseletet a járási tanács léte. Mivel a járásoknak nem képezték részét a városok, ezért komoly problémát jelentett a XX. század szolgáltató államában ez a mesterséges szétválasztás. Így a járások szolgáltatói szerepköre szükségszerűen korlátozott volt, amely részben hozzájárul a szint 1983-as megszüntetéséhez, a városok és a községeket egységes keretbe foglaló városkörnyékek általánossá tételéhez. Kísérlet az önkormányzati, szolgáltató alsó középszintre: a kistérség  A járások 1983-as, majd a városkörnyékek 1987-1990 közötti megszüntetése az 1990-es években számos problémát vetett fel. Egyrészt a kisebb települések nem tudták megfelelően teljesíteni a nekik címzett – összetettebb, nagyobb szakértelmet igénylő – feladatok egy részét, másrészt bizonyos ügyek elintézése túlzottan messzire került az egyes állampolgároktól. Mindezekre figyelemmel az 1990-es évek végétől előbb az államigazgatási feladatokban indult meg az alsó középszint rehabilitációja a körzeti hatósági ügyek kialakításával (pl. okmányirodák, gyámhivatalok). A XXI. század elején ezeket a körzeteket megkísérelték egységesíteni. Az államigazgatási feladatok mellett az önkormányzatok által ellátott közszolgáltatások körében is felmerült egy hatékonyabb szolgáltatásszervezési egység kialakítása. Az eredeti, 2004-es kormányzati tervek szerint bizonyos feladatok ellátására kötelező kistérségi társulásokat hoztak volna létre. A szükséges – minősített („kétharmados”) országgyűlési többség hiányában – végül is egy önkéntes, pénzügyi ösztönzőkkel támogatott rendszer jött létre. A kistérségek alapvetően önkormányzati egységek voltak, amelyek helyi közszolgáltatások – és kisebb részben hatósági ügyek – közös, az érintett települések együttes döntésével történő feladatellátásra jöttek létre. A kistérségi rendszer sem válaszolta meg azt a kérdést, hogy ezek az egységek az alapvető, települési közszolgáltatások együttes ellátására, vagy pedig bizonyos, (alsó) középfokú közszolgáltatások szervezésére jöttek létre. A számuk ugyanis túlzottan jelentős volt ahhoz, hogy középfokú (pl. kórház, szociális otthonok stb.) szolgáltatásokat szervezzenek, de ahhoz pedig túl kevés jött létre, hogy csak és kizárólag települési feladatokat lássanak el. A kistérségi rendszer önkéntes kiépülését követően az államigazgatás egyes szerveit is ezekhez a keretekhez kezdték kialakítani. A „nagy visszatérés” A kormányváltás után a járások helyreállítása a közigazgatási ügyekért felelős minisztérium egyik kulcsfontosságú célkitűzésévé vált. Az is gyorsan nyilvánvaló lett, hogy a járásokat nem a helyi autonómia hatékony gyakorlását és az önkormányzatiságot kiterjesztő egységként, hanem a központi végrehajtó hatalom helyi csápjaiként képzelik el. Ezek a szervek a 1299/2011. (IX. 1.) Korm. határozat alapján átvennék az önkormányzatok szerveinek az állam megbízásából ellátott úgynevezett államigazgatási hatósági feladatait, valamint várhatóan közreműködnének a folyamatban levő, Európa-szerte példátlan közszolgáltatási államosítás során állami kézbe vett közszolgáltató intézmények működtetésében. Ehhez igazodóan – a kormányhatározatban megfogalmazott elvekre is figyelemmel – vidéken 168, Budapesten pedig 7 járást állítanának fel. Az elvek szintjénez a megoldás még korrektnek is tekinthető. Amellett ugyanis erősen lehet érvelni, hogy nem túl szerencsés, ha az államigazgatás helyi feladatait nem az államigazgatás látja el és finanszírozza, hanem azokat a helyi autonómiák tisztviselőire bízzuk. Így bár ezekben az ügyekben a többségében eljáró jegyző nem volt utasítható, de az önkormányzattól való munkajogi és anyagi függése miatt nem lehetett teljesen kizárni az önkormányzatok befolyását. Az elvileg jó megoldás – amely már korábban is megfogalmazódott a közigazgatás-tudományban – számtalan buktatót rejt magában. Kockázatok és mellékhatások Az elvileg korrekt megoldás azonban számtalan kockázatot és mellékhatást rejt magában. A következőkben ezek közül pár fontosabbat tekintünk végig. A jegyzői feladatok járási szintre emelése Jelenleg a jegyzők és a polgármesteri hivatalok ügyintézői – a KIM 2010-es adatai alapján – 11 207 624 (!) ügyben hoztak döntést. Gyakorlatilag a magyar államigazgatás „igáslovai” ezek a szervezetek. Ez nem idegen a magyar hagyományoktól: mindig is a jegyzők (illetve a szocializmusban a vb-titkárok) voltak felelősek az egyszerű, mindennapi ügyekért. Ez teljesen érthető: ezek a tisztviselők az állampolgárokhoz közel dolgoznak, s könnyen elérhetőek. Amennyiben ezen hatáskörök valamennyiét vagy nagyon széles körét járási szintre emelnék, az komoly problémákat vethetne fel. Így például a települési polgármesteri hivatalok ügyintézői járnak el az anyakönyvi ügyekben. Ha valamennyi ügy a járásokhoz kerülne, akkor házasságkötésért, születési anyakönyvért stb. egy községi polgárnak a járásszékhely városba kellene utaznia. Mivel az internetes lefedettség – főleg a kisebb településeken – nem tekinthető teljesnek, ezért egy széles körű centralizáció rendkívül megnehezítheti a kistelepülések lakosainak ügyintézést. Amennyiben viszont csak szűk körben vonják magasabb szintre a feladatokat, akkor pedig viszonylag költségesen hoztak létre egy új szervet, amely a jelen, nehéz államháztartási helyzetben nem lenne túlzottan racionális lépés. Minden változás egyfajta „átállási nehézséggel” is jár. Ha több, mint 11 millió ügyet érint ez a változás, akkor egy túlzottan gyors átállás – még megfelelő előkészítés mellett is – problémákat okozhat az állam működésében. A közszolgáltatások túlzott centralizálása  A 2011 őszén elkezdődött, s várhatóan 2014-ig tartó közszolgáltatási reformok körében a legtöbb helyi közszolgáltatás megszervezése az államigazgatás feladatává válik. Így Magyarországon az állam meghatározóvá válik a helyi lakosok ellátását szolgáló feladatok megszervezésében. Ez a modell egyrészt lehetővé teszi a jelenlegi mérethatékonysági problémák kezelését, azonban a túlzott központosítás egyfajta „tervgazdasági” rendszer kiépítését is eredményezheti, amely túlzottan merev, s csak nehezen reagál a környezet változásaira. Amennyiben azonban a járások mozgásterét túlzottan szélesen határozzák meg, akkor éppen a központosítás előnyei vesznek el, úgy, hogy mindeközben a fontos döntéseket meghozó szervnek nem lenne demokratikus legitimációja. Infrastrukturális igények Több korábbi írás kiemelte, hogy a járási igazgatás kiépítése – a közszolgák átvétele az önkormányzatoktól, irodák kialakítása stb. – jelentős egyszeri költségekkel járna. A szakirodalomban megoszlottak a vélemények ennek mértékéről, de a legóvatosabb becslések is 30 milliárdos többletköltséggel számoltak, de egyes vélemények szerint ezek az egyszeri kiadások még ennél magasabb összeget is kitehetnek. Mindemellett a központi költségvetés kiadásait növelik azok a feladatok is, amelyeket korábban – viszonylag csekély állami támogatás mellett – az önkormányzatok láttak el. Igaz, hogy egy hatékonyabb és kisebb létszámú rendszer az államháztartás egészének szintjén megtakarításokat is jelenthet. Itt azonban beleütközünk a polgárközeliség már korábban jelzett problémájába. Községszövetség vagy középfokú szolgáltatásszervező? A kérdésre a válasz még most sem egyértelmű. Az új rendszer ugyanis csak kis mértékben változtat a jelenlegi kistérségi rendszeren, a kistérségek száma csak kisebb mértékben csökkenne. Az új járási rendszer azonban rendkívül kiegyensúlyozatlan lenne: az egyes járások méretei között óriásiak a különbségek. Ezek közül egyes eltérések még érthetőek: itt elsősorban a százezres nagyvárosok térségeinek jelentős lélekszámára gondolhatunk. Hiszen egy 100 feletti nagyváros önmagában több kistérségnyi lakossággal rendelkezik, így az új járás is szükségszerűen óriási népességű lehet csak. Azt azonban ismét megfigyelhetjük, hogy míg a Dunántúlon, valamint az aprófalvas településszerkezetű északi-magyarországi területeken nem ritka a 10 és 20 ezer fő közötti járások köre (sőt, a bélapátfalvai kistérség népessége még a 10 000 főt sem éri el), addig ez az alföldi – nagyobb településnagyságú megyékben – csak kivételesen fordul elő. Azaz: míg a dunántúli járások kisebb méretűek, addig az Alföldön ezek az egységek jóval nagyobbak. Ha ez a járási rendszer lesz az Ötv. tervezeteiben még szereplő – várhatóan az önkormányzatok társulásairól szóló törvényben meghatározott – járási társulások alapja, akkor azt mondhatjuk, hogy a kormányzat ismét megválaszolatlanul hagyta azt a kérdést, hogy a járás egy középfokú feladatokat ellátó egység-e, vagy pedig alapvetően a települések közötti térszerkezeti eltérést „korrigáló” szint-e. Eltérő járások – eltérő okok? A koncepcióban azonban néhány kérdéses elemmel is találkozhatunk. Ezek köre viszonylag széles, így itt a teljesség igénye nélkül emelünk ki néhány példát. Egyes járások kialakítása már a kistérségi rendszer korrekció során is komoly vitákat kavart: ebbe a körbe sorolható a devecseri kistérség kialakítása, amellyel kapcsolatban többen értetlenségüket fejezték ki amiatt, hogy az egyértelműen Ajka vonzáskörzetéhez tartozó Devecsert és a környező településeket miért választották le az ajkai kistérségről. Szintén hasonló kérdéseket vetett fel az is, hogy 2011-ben miért kellett a kistérség székhelyét Ercsiről Martonvásárra áthelyezni. Szintén nehezen érthető, hogy miért kellett bizonyos, nagyon kis lélekszámú kistérségeket is fenntartani. Így például a bélapátfalvai kistérség lélekszáma még a 10 000 főt sem éri el, de számos 20 000 fő alatti kistérséggel is találkozhatunk. Egyes alföldi megyékben viszont „minijárások” is megjelennek: így Hajdú-Biharban a hajdúhadházi járás összesen 3 (!) településből állna, amelyek közül a lakosság döntő többsége a járásszékhelyen él. Szintén kérdéses, hogy a Szeged környéki területeken a korábbi – igaz óriási szegedi járás helyén – miért alakítottak ki önálló járásokat. Más esetekben éppen az összevonás okozhat problémát. Ez különösen a fonyódi kistérség esetében okozhat gondot, ahol a kistérségben négy, részlegesen centrális feladatokat ellátó települést találhatunk, amelyek közül háromnak a népessége között nincs jelentős eltérés (Fonyód, Balatonlelle, Balatonboglár), míg a negyedik hosszú járásszékhelyi és kistérségi székhelyi múltra tekint vissza (Lengyeltóti). Összegezve: bár az új járási rendszer a történelmi és infrastrukturális adottságokra kénytelen figyelemmel lenni, azonban összességében kiegyensúlyozatlan, a politikai kompromisszumok láthatóan rányomják bélyegüket. Az új koncepció továbbra sem foglal egyértelműen állást a területi beosztás nagy kérdésében, azaz, hogy a járás egy (alsó) középfokú szolgáltatásokat ellátó egység, vagy pedig a töredezett településrendszer korrekcióját szolgáló községszövetség.
Egyre gyakrabban merül fel ez a kérdés a költségvetés fenntarthatóságáról, az államadósság finanszírozhatóságáról, a foglalkoztatási helyzet romlásáról és általában a gazdasági válságból fakadó társadalmi feszültségekről szóló vitákban. Az Európai Bizottság friss jelentése, mely azt a tizenkét országot - köztük hazánkat is - sorolja fel, amelyekben a pénzügyi egyensúlytalanságok mértéke akár újabb beavatkozásokat is indokolhat, különösen aktuálissá teszi Inotai G. András írását.
A probléma A magyar államadósság és költségvetés állapota nem teszi lehetővé a gazdasági növekedés érdemi fiskális ösztönzését. Csak korlátozott források vannak adó- és járulékcsökkentésre, állami beruházásokra vagy közvetlenül a fogyasztóknak címzett keresletélénkítő intézkedésekre. Fő exportpiacaink gazdasági kilátásai miatt a külső kereslettől sem várható, hogy önmagában jelentős mértékben hozzájáruljon a magyar gazdaság növekedéséhez: a magyar export háromnegyedét kitevő EU idén várhatóan 0,6, jövőre 1,5%-kal növekedik, míg a gyorsabban növekvő ázsiai országok egyelőre kevesebb, mint 10%-át teszik ki a magyar exportnak. Mindezek ellenére lehetséges nagyobb gazdasági növekedést elérni. Ennek a növekedésnek a forrása pedig nem más, mint a vállalkozási szabadságon és a versenyen alapuló piacgazdaság. Magyarországon széles körben hódít az a tévhit, amely szerint az ország sorsának rontója a szabályozatlan piac és a gazdasági verseny túlzott szabadsága. A valóság az, hogy az ország nem ment végig az 1980-as évek végén megkezdett úton, és nem számolta fel a nagyobb gazdasági növekedés útjában álló (elsősorban állami-önkormányzati, másodsorban piaci) akadályokat. Ezért ma Magyarországon nem túl sok, hanem túl kevés piacgazdaság van. A növekedési akadályok közös jellemzője, hogy nehezítik az új, hatékony vállalkozások piacra lépését vagy piacon maradását, ami magasabb árakat, rosszabb minőséget és szűkebb választékot eredményez. Mivel ezek együttesen csökkentik a fogyasztói keresletet és rontják a vállalkozások versenyképességét, ezért a gazdasági növekedésre gyakorolt hatásuk is negatív. A magyar gazdaság valósággal hemzseg a versenykorlátozó és növekedést gátló akadályoktól, elég csak a közjegyzők létszámának maximalizálására, a hivatalos fordítás monopóliumára vagy a gyógyszertárak működésének korlátaira gondolni. Önkormányzati rendeletekben szép számmal találni olyan előírásokat, amelyek megtiltják vagy legalább is nagyon megnehezítik, hogy az önkormányzati tulajdonú (vagy valamilyen misztikus okból az önkormányzat által preferált magántulajdonú) cég mellett más vállalkozás is tudjon például helyi Internet-, kábeltelevízió- vagy temetkezési szolgáltatást nyújtani, vagy mondjuk vegyesboltot nyitni. Egyenként csekély, nemzetgazdasági szinten jelentős hatású korlátozások ezek. Ugyanígy negatív hatással van a versenyalapú piacgazdaságra, és ezen keresztül a növekedésre, ha a szabályozási környezet kiszámíthatatlan, ha a jogszabályok érthetetlenek, átláthatatlanok és gyakran változnak, vagy ha a piaci szereplők egymással és az állammal/önkormányzattal kötött szerződéseit nem tartják tiszteletben. A Világbank 2011-ben megjelentetett „Doing Business”jelentése szerint a 27 EU-s tagállam közül Magyarország a 20, ami a vállalkozásbarát szabályozási környezetet illeti, és az ország különösen rosszul teljesít a befektetők védelme kategóriában. A Világgazdasági Fórum 2011-es „Global Competitiveness” jelentése szerint a 142 vizsgált ország közül csak 7 olyan van, ahol magasabbak az állami szabályozásból fakadó terhek, mint Magyarországon. A fenti példákban közös, hogy a növekedési akadályt nem a piaci szereplők, hanem az állam és az önkormányzatok által hozott szabályok és intézkedések állítják. A megoldás A magyar gazdaság növekedési potenciáljának kihasználásához szisztematikusan fel kell térképezni és fel kell számolni valamennyi indokolatlan versenykorlátozó (és ez által növekedést gátló) állami és önkormányzati rendelkezést, és meg kell akadályozni, hogy a jövőben ilyeneket elfogadjanak. Hasonló átfogó akadálymentesítést végzett a független Nemzeti Versenytanács Ausztráliában 1995 és 2000 között. Jórészt ilyen típusú növekedésösztönzésre készül éppen Mario Monti szakértői kormánya Olaszországban, ahol több mint 40 növekedést gátló akadályt azonosítottak, a vasúti közlekedés állami monopóliumától kezdve, a benzinkutak kiskereskedelmi tevékenységének korlátozásán át az ügyvédeket, építészeket, könyvelőket és közjegyzőket terhelő kötelező regisztrációs díjig (valamint az általuk nyújtott szolgáltatások minimális díjáig). Az olasz gazdaság több mint 20%-át érintő Monti-csomagtól a fogyasztás 8%-os növekedését várják. Ez nem elhanyagolható abban az országban, ahol egy évtizede stagnál a gazdaság. Nem feltétlenül ezt a megközelítést tükrözi ugyanakkor az új magyar Alaptörvény. Kikerült a korábbi Alkotmány azon megállapítása, hogy „Magyarország gazdasága piacgazdaság” és az a rendelkezés, hogy „a Magyar Köztársaság elismeri és támogatja a vállalkozás jogát és a gazdasági verseny szabadságát”. A piac szó maga csak egyetlen helyen (a hírközlési piac felügyelete kapcsán) szerepel. Fontos gazdaságpolitikai különbséget jelez, hogy az új Alaptörvény szerint „Magyarország biztosítja a tisztességes gazdasági verseny feltételeit”, „fellép az erőfölénnyel való visszaéléssel szemben, és védi a fogyasztók jogait”. Habár pozitív fejlemény az erőfölénnyel szembeni állami fellépés alaptörvényi szintre emelése, az új rendelkezések mégis mintha kizárólag a piaci szereplőktől féltenék a gazdasági versenyt. Hasonló gondolkodást tükröznek annak a kormányzati politikusnak a szavai is, aki szerint: „Nem hiszünk az úgynevezett láthatatlan kezekben, amelyek állítólag működtetik a piacot. Mert mi pontosan tudjuk, hogy minden piacon egyetlen láthatatlan kéz működik, és az mindig a tolvaj keze.” Szerencsére azért van remény. Az új Alaptörvény maga is elismeri, hogy Magyarország gazdasága (az értékteremtõ munka mellett) a vállalkozás szabadságán alapszik. A Gazdasági Versenyhivatallal pedig elvileg minden olyan tervezett intézkedést vagy jogszabályt egyeztetni kell, amely „valamely tevékenység gyakorlását vagy a piacra lépést [ …] korlátozza, kizárólagossági jogokat biztosít, továbbá az árakra vagy az értékesítési feltételekre vonatkozó előírásokat tartalmaz”. Nagy hiányossága ugyanakkor a jelenlegi szabályozásnak, hogy 1) önkormányzati intézkedéseket nem kell előzetesen egyeztetni a Versenyhivatallal, 2) kétséges, hogy az egyeztetés során a Versenyhivatal képes-e valódi változtatást kikényszeríteni valamint 3) nem teszi lehetővé a már hatályos versenykorlátozó (és ez által növekedést gátló) szabályok felülvizsgálatát. Egy átfogó akadálymentesítés kétség kívül számos (sokszor a valódi jelentőségüknél jóval hangosabb) partikuláris gazdasági érdeket sértene. Ugyanakkor soha korábban nem volt arra ilyen kiváló lehetőség, hogy egy erős politikai felhatalmazással rendelkező kormányzat megtegye ezeket a költségvetési szempontból semleges, a gazdasági növekedés szempontjából viszont lényeges intézkedéseket.
Az OSA Archívum 2012. február 10-én, Göncz Árpád 90. születésnapjának tiszteletére rendezte meg a Gyorskonferencia a köztársaságról című rendezvényét, amelyen az előadók az elmúlt húsz évvel és a jövő kilátásaival kapcsolatos legfontosabb gondolataikat osztották meg a hallgatósággal. A Haza és Haladás Alapítvány egyik kurátora, Tordai Csaba alkotmányjogász előadásában a politikai intézményrendszer iránti bizalom újjáépítésének két feltételéről, a parlamentarizmus komolyan vételéről és a közvetlen demokrácia eszközeinek kiterjesztéséről beszélt. A hazaeshaladas.blog.hu az előadás szerkesztett változatát adja közre. Az elmúlt egy évben sokan és sokat elmondtak arról, hogy a Fidesz-KDNP alaptörvénye miben rosszabb a rendszerváltás alkotmányánál. Különböző forgatókönyvek születtek arra, miként lehet korrigálni majd ezeket a hibákat. Kevesebb szó esett arról, hogy miben szorult tényleg változtatásra a ’89/90-es alkotmányos berendezkedés. A politikai rendszer (és azzal összefüggésben óhatatlanul az azt szabályozó alkotmányos konstrukció) egyik legégetőbb és immár tartós problémája az, hogy a demokratikus intézményekkel és a politikai vezetőkkel szembeni közbizalom elképesztő mélységekbe jutott. Míg Göncz Árpád népszerűségi indexe még a leginkább konfliktusos időkben is 75% körül mozgott, addig ma a legnépszerűbb politikusé sem éri el a 35%-ot. A bizalom és a demokrácia A politikai intézményrendszer iránti bizalom nélkül márpedig nem lehetséges jól működő demokrácia. Sőt, mint azt a Tárki 2009-es értékpreferencia-vizsgálata is kimutatta, a bizalom egyértelmű korrelációban van a világra való nyitottsággal és a gazdasági sikerrel egyaránt. Magyarország ebből a szempontból még a visegrádi országoktól is elmaradva a kelet-európai és a balkáni, ortodox gyökerű országok értékpreferenciáihoz áll a legközelebb. Fel kell tennünk a kérdést, hogy miért ilyen alacsony a politikai intézményrendszer iránti bizalom a polgárokban. A Mohács utáni évszázados idegen uralom, a nemzeti önrendelkezés korlátozottsága nyilván nehezen múló nyomot hagyott a magyar politikai közösség lelkében. Az államhatalommal, a hatalomgyakorlókkal szembeni idegenkedés – voltaképpen természetes módon – emiatt csak nagyon lassan tud oldódni. Legalább ennyire fontos azonban, hogy a modern Magyarország történetében is csak nagyon kevés olyan benyomása lehet a polgároknak, hogy a politikai vezetőik a közösség egészének érdekében végezték tevékenységüket. Hol a politikai elit szűk társadalmi rekrutációja, hol az idegen megszállás és a diktatúra akadályozta meg a bizalom kiépülését. Magyarországon hiányzik vagy nagyon korlátozott az az élmény, hogy a kormányzat az én kormányzatom, aki az én felhatalmazásom alapján az én érdekemben is tevékenykedik. Hiányzik a demokratikus élmény a magyar társadalomból. Ha komolyan gondoljuk, hogy Magyarország legfontosabb feladata az európai centrumhoz való felzárkózás, ezen a helyzeten, a politikai intézmények iránti bizalom hiányán változtatni kell. Ennek pedig mind a közvetett, képviseleti demokráciára, mind pedig a közvetlen demokráciára hatása kell hogy legyen. Komolyan venni a parlamentarizmust Bár a választott képviselők iránti bizalom elképesztően alacsony szinteken áll, paradox módon mégis a képviseleti demokrácia adta eddig a legerősebb demokratikus élményt a közösség számára. Azzal, hogy világosan megmutatta, hogy a kormányok elzavarhatóak. Hat választásból öt alkalommal úgy döntöttek a választópolgárok, hogy a hatalom gyakorlóinak távozniuk kell a hivatalukból. Soha olyan élménye korábban a magyaroknak nem volt, hogy rajtuk múlik a kormányzati főhatalom gyakorlása. A hatalomgyakorlók attitűdjén azonban az látszik, mintha nem értették volna meg ennek a jelentőségét. A politikai jobboldal önmagát sokszor a nemzeti akarat transzcendens kivetüléseként tételezi, mint ha eleve elrendeltetett volna arra, hogy vezesse az országot. Ehhez képest a választói legitimáció egy technikailag szükséges feltételnek látszik számukra, amelynek hiánya, a választási kudarc ugyanakkor nem a politikájuk helytelenségéből fakad, hanem az ellenfelek tisztességtelen játékának, csalásának eredménye. De lássuk világosan: a magyar baloldal parlamentarizmushoz való viszonyával legalább ekkora baj van: az ország modernizációja iránti elkötelezettség sokszor csúszik át reformdiktatorikus megközelítésbe. Az „Így helyes, így kell lennie, a polgároknak pedig el kell fogadniuk, hogy ez az ő érdekükben történik” alapállás ugyanannyira ellentétes a parlamentarizmus alapelveivel, mint a jobboldal szakralizáló hatalomfelfogása. A választáson alapuló demokráciában senkinél nincs ott a bölcsek köve. Bármennyire is mély elkötelezettséggel gondolja valaki azt, hogy az ő szakpolitikai felfogása a helyes, mindez önmagában semmit nem ér. Aki középtávon nem tudja megnyerni a politikájához a társadalom relatív többségének támogatását, az menthetetlenül megbukik. És ez jól van így. Mivel a politika tartalmi helyességére a mai korban nincs abszolút mérce, az önkény elleni leghatékonyabb eszköz, ha a választók meghatározott időközönként véleményt mondanak arról, szerintük az ő érdekükben gyakorolták-e a közhatalmat. Ezt a döntést pedig legitim módon senki nem vitathatja. Mindez nem populizmus, hiszen nem arról van szó, hogy a választók napi vágyai alapján kellene kormányozni egy országot. Arról azonban igen, hogy tartósan nem lehet a közhatalmat birtokolni a társadalom akarata ellenében. Ha vannak fájdalmas döntések, azt a kormányzatnak meg kell hoznia, de legkésőbb a következő választásokig terjedő időszak végére – okos politikával – társadalmi támogatottságot kell építenie a saját elképzelései mögé. Vannak persze olyan történelmi helyzetek, amikor a politikai vezetőknek Dugovics Tituszként kell feláldozniuk magukat. Ezek azonban kivételes pillanatok lehetnek csupán. A rendszerváltás kormánya még hivatkozhatott ilyen körülményekre, azóta azonban Magyarország gazdasági és társadalmi problémái nem különböznek minőségükben az európai társadalmak vitatott közpolitikai kérdéseiről. A választáson alapuló demokrácia iszonyatosan erős belső törvényszerűségei mindennek belátását előbb-utóbb kikényszerítik. A politikai erők megtanulják, hogy akkor maradhatnak hatalmon, ha megfelelnek ennek a követelménynek. Éppen azért tudott ennyire sikeres lenni a parlamentáris demokrácia, mert a saját belső logikája biztosítja azt, hogy a politikai közösség akaratával ellentétes döntésekkel ne lehessen hatalmon maradni. A magyar választók is azt a politikai erőt jutalmazzák majd a választásokon, aki ezt a törvényszerűséget felismeri és a gyakorlatban is alkalmazza. Újragondolni a közvetlen demokráciát Ezt a folyamatot segítheti elő, ha a képviseleti demokrácia eszközei mellett a közvetlen demokrácia intézményei is arra szorítják rá a politikai elitet, hogy az önnön igazába vetett kizárólagos hit helyett a gyakorlatban is elfogadja a nép szuverenitását. 1989/90-ben valós volt a veszély, hogy a mérsékelt, parlamenti demokrácia helyett egy elnöki vagy félelnöki, populista alkotmányos berendezkedés jön létre. A weimari köztársaság bukása megtanította Európa számára, hogy egy fiatal, instabil demokráciára nézve mekkora veszélyt jelent, ha a tagolt politikai képviselet helyett egy oligarchikus, de szavakban a népre hivatkozó kormányzat gyakorolja a hatalmat. Éppen ezért helyes volt a rendszerváltáskor az alkotmányozóknak az a döntése, hogy a képviseleti demokráciának szinte totális elsőbbséget biztosítottak a közvetlen demokráciával szemben. Ez a helyzet azonban mára megváltozott. A képviseleti demokrácia meggyökeresedett Magyarországon, a geopolitikai környezet egyébként is lehetetlenné teszi, hogy az ország végérvényesen letérjen a demokrácia útjáról. Épeszű ember nem gondolhatja, hogy a parlamenti választások helyett bárki a saját tekintélyére tudná alapozni a hatalom gyakorlását. A fő probléma immár sokkal inkább a politikai elit zárkózottsága, korruptsága, a választóktól való távolságtartása. A politikai intézményrendszer iránti bizalom alacsony foka egyenesen következik abból, hogy a választók nem gondolják, hogy az ő érdekükben történne a hatalom gyakorlása. Ennek megváltoztatásához pedig demokratikus élmények kellenek. Olyan pillanatok, amikor a választók megtapasztalják, hogy a hatalom birtokosaival szemben ténylegesen is lehet nekik igazuk. Erre a legjobb esélyt a közvetlen demokrácia alkalmazási körének kitágítása kínálja. A helyi közösségek, az önkormányzatok életében a helyi népszavazás és a helyi népi kezdeményezés, a közhatalmat gyakorlók mindennapi civil ellenőrzése adhatja meg leginkább a demokrácia mindennapi tapasztalatát a polgárok számára. De mindez nem mellőzhető országos szinten sem. Az eleven közélethez, a demokratikus élményhez hozzátartozik az is, hogy az érdek-képviseleti szervezetek tárgyalásokra kényszerítsék a kormányzatot, hogy a polgárok és szervezeteik közérdekűadat-igénylésekkel bombázzák az állami szerveket, hogy a kormányzat által asztalra nem tett ügyekben népi kezdeményezésekről tárgyaljon az Országgyűlés, vagy akár hogy érdemi kérdésekben felülbírálja egy népszavazás a parlamenti többség döntését. Ez minden bizonnyal azzal jár, hogy időnként vagy akár sokszor a választók olyan döntéseket hoznak, amelynek helyességéről a saját felfogásunk alapján nem vagyunk meggyőződve. Ha komolyan gondoljuk ugyanakkor, hogy sem a politikusoknak, sem az értelmiségnek nincsen kitüntetett szerepe az igazság megtalálásában, akkor el kell tudnunk fogadni azt is, ha a nép szerintünk rossz döntést hoz. Mert akkor vagyunk demokraták, ha ahelyett, hogy a saját lángelménkben bíznánk, a politikai közösség morálisan egyenjogú tagjainak döntését el tudjuk fogadni. Éppen ezért amikor a most hatályba lépett, új alkotmány korrekcióját el kell majd végezni, emlékeznünk kell az olyan plebejus demokraták szellemi örökségére is, mint Bibó István vagy Göncz Árpád.
 Bő két hónappal a francia elnökválasztás április 22-i első fordulója előtt meglehetősen egyértelműnek tűnik a végkifejlet. A 90-es évek eleje óta ekkora esélye szocialista elnökjelöltnek nem volt a végső győzelemre, mint François Hollande-nak. Bár Nicolas Sarkozy köztársasági elnök hivatalosan még nem jelentette be indulását, a március 16-i végső határidőig minden bizonnyal ez is meg fog történni. A legfrissebb közvélemény-kutatási adatok szerint a szocialista jelölt 32%-ot, Sarkozy 25%-ot kapna az első fordulóban. A második körben, amikor az első fordulóban induló jelöltek közül a két legerősebb mérkőzik meg, már igen jelentős, 59%-41%-os eredménnyel lehetne számolni a szocialista jelölt javára egy most tartandó választáson. Pedig Dominique Strauss-Kahn kiesésével a szocialisták joggal aggódhattak tavaly nyáron, hogy képesek lesznek-e kiállítani a karizmatikus, de népszerűtlen francia elnök ellenében egy hiteles és esélyes ellenfelet? Olyan politikust, akivel elkerülhetik azt a látványos kudarcot, melyet egyszer már kellett elszenvedniük, nevezetesen, hogy a szélsőjobboldali Front National mögött a harmadik helyen végeznek. A témával kapcsolatos legutóbbi írásomban is már jeleztem, hogy a francia jobboldal jobb híján előrefelé menekül és az szükséges és elkerülhetetlen válságkezelést erényként próbálja meg feltüntetni. „A jobboldalon érezhetően elkezdődött az elnökválasztási kampány politikai-retorikai környezetének újrakeretezése. E szerint a jobboldal a felelős, modernizáló és jövőpárti szereplő lenne, míg a szocialistákat próbálják belenyomni a változásra és reformokra képtelen, hiteltelen és kormányzásra képtelen párt képébe.” Ezt a koncepciót verte keresztbe a három A-s hitelminősítés elvesztése úgy, hogy közben az örök rivális Németország megtarthatta a legjobb minősítést. Ezt nagyon sok francia a nemzeti büszkeségen esett csorbaként élte meg és nem kellett kampányzseninek lennie a baloldalon senkinek ahhoz, hogy ezt a magas labdát leüsse. Hollande a januári leminősítést úgy aposztrofálta, hogy az nem Franciaországra vonatkozik, viszont hűen tükrözi a jobboldali kormány politikájának kudarcát. Tovább rontotta Sarkozy esélyeit, amikor Jean-Pierre Chevénement, az általa alapított baloldali Köztársasági és Állampolgári Mozgalom (Mouvement républicain et citoyen - MRC) tiszteletbeli elnöke február 1-jén visszavonta jelöltségét. Bár a jelenleg Belfort megyét képviselő szenátor támogatottsága alig volt több mint 1%, a széttagolt baloldalon ez a lépés üzenetértékkel is bír. Sarkozy azonban, megfogadván De Gaulle machiavellista szemléletű mondását , miszerint „amit nem tudsz megakadályozni, annak állj az élére”, egy sor reformintézkedést jelentett be. Ezek célja, Franciaország kivezetése a gazdasági válságból. Népszerű intézkedés és a baloldal is támogatja a pénzügyi tranzakciókra kivetett adó augusztustól való életbe léptetését. Mértéke 0,1 százalékos lesz és a franciák az EU-ban elsőként vezetik be az adót. A témában a szocialista jelölt is határozottan állást foglalt a párt első hivatalos választási nagygyűlésén, ahol kampánybeszédében meglepő hevességgel ment neki a pénzügyi szektornak. Hollande szerint a bankok hatalmukba kerítették a francia gazdaságot és a társadalmat, ami ellen keményen fel kell lépni. Rá kell bírni őket, hogy azok elválasszák egymástól a spekulációban érdekelt és a hitelezői részlegüket, valamint, hogy adják fel adóparadicsomi érdekeltségeiket.  A francia elnök egy rendkívüli televíziós interjúban számolt be reformterveiről. A gazdaság felpörgetése és a versenyképesség növelése érdekében a munkáltatói járulék összesen 13 milliárd euróval való csökkentését tűzte ki célul. A bevételkiesés másik oldalát is megnevezte, méghozzá ÁFA emelés formájában. A forgalmi adót október 1-től 19,6 százalékról 21,2 százalékra emelné. Az ÁFA felemelésével Sarkozy ismét magas labdát adott fel az egyre inkább populista húrokat pengető szocialistáknak, akik a szakszervezetekkel karöltve heves támadást intéztek a javaslattal szemben, amely szerintük antiszociális. A francia elnök a TV-interjúban beszélt arról is, hogy fiatalok munkába állását segítendő, – német mintára - arra kötelezi a 250 főnél több főt foglalkoztató cégeket, hogy a fiatal pályakezdők arányát öt százalékra emeljék a munkavállalói körben. Bár a két jelölt közötti különbség nem változott szignifikánsan a népszerűségi indexben, az intenzívebb média megjelenés lehetővé tette számukra, hogy a korábban még szorosan mögöttük lévő szélsőjobboldali Marine Le Pen és a centrista Français Bayrou elől meglépjenek mintegy 10 százalékponttal. Most már egyre inkább egymásra koncentrálhatnak. A 2002-es elnökválasztási szcenárió szinte kizártnak tekinthető: mint ismert, akkor az első fordulóban a mostani szélsőjobboldali jelölt édesapja, Jean-Marie Le Pen megelőzte a baloldali Lionel Jospin-t és ez arra kényszerítette a baloldalt, hogy a jobboldali Jacques Chirac-ra szavazzon a második fordulóban a Front National akkori elnökével szemben. Az első és a második fordulóra vetített népszerűségi adatok ollószerűen nyílnak szét a szocialista jelölt javára. Ennek egy oka van, mégpedig Sarkozy igen markáns és már hosszú ideje tartó népszerűtlensége. Jean-Daniel Lévy, a Harris Interactive, francia közvélemény-kutató cég igazgatója szerint, Sarkozy kampánystratégáinak arra kellene koncentrálniuk, hogy az elnökválasztás megmaradjon egy hagyományos választásnak a jobb és baloldal között. Másképp megfogalmazva: meg kellene akadályozniuk, hogy az elnökválasztás a jelenlegi elnök maradásáról vagy leváltásáról szóló népszavazássá forduljon át. Sarkozy és kampánystábja veszélyes terepre merészkedett azzal, hogy Merkel Németországát úton útfélen pozitív és követendő példaként említi és már szinte nincsen olyan Sarkozy-interjú, amelyben ne Németországra hivatkozna. Egyértelmű, hogy Sarkozy célja ezzel az, hogy a franciák számára egy pozitív, a német gazdasági csodához hasonló perspektívát adjon. Minduntalan azt üzeni: igenis, ki lehet lábalni a válságból és még ezekben a nehéz időkben is lehet érezhető gazdasági növekedés, de ennek az a feltétele, hogy a németországihoz hasonló reformokat hajtsanak végre. De Merkelnek is szüksége van Sarkozyre. Főleg azok után, hogy a szocialista elnökjelölt kijelentette, győzelme esetén átgondolná a németek által hevesen ellenzett euró-kötvényekkel kapcsolatos francia álláspontot, illetve újratárgyalná a Merkozy-féle (a nyugati sajtóban így hívják a német kancellár és a francia elnök által alkotott tandemet) szigorú fiskális paktumot. Egyértelmű jelei vannak ma már annak, hogy Merkel segíteni próbál majd Sarkozy kampányában. Sarkozy-t Merkellel egy szintre emelve, Európát megmentő államférfiként próbálják beállítani kampánystratégái, és ezt a képet Merkel kiállásával maga is erősíti.  Mindez azonban nem kevés kockázattal is jár, hiszen a franciáknak érezhetően elegük van a megszorításokból és a megszorításokat szimbolizáló Merkelre való hivatkozás is egyre inkább kontraproduktívnak tűnik. A szatirikus médiában egyre többször utalnak arra, hogy Sarkozy úgy pattog, ahogy Merkel mondja. A Les Guignols De L'info például Merkelt, mint francia köztársasági elnököt szerepelteti, aki miután kioktatja a franciákat a munka és a szorgalom fontosságáról úgy fejezi be beszédét: Arbeiiit! Ennek ellenére a német gazdasági eredményeket a franciák is elismerik, és Sarkozy, mint egy utolsó szalmaszálba próbál belekapaszkodni a már említett német gazdasági modell és annak gyümölcseit kínáló perspektívába. Bár a választásokig még bő két hónap van hátra, kérdéses, hogy a jelen gazdasági helyzetben a jobboldal képes lesz-e fordítani a mostani közvélemény-kutatási eredményeken. Ma annak van nagyobb valószínűsége, hogy folytatódik az utóbbi pár évben a gazdasági válság hatására Európában kialakult trend, miszerint a hatalmon lévő erők rendre elveszítik a választásokat. De Sarkozy minden bizonnyal az „utolsó töltényig” harcolni fog. Ellenfele minden hibáját ki fogja használni, és ha el is veszti a választásokat, biztosak lehetünk abban, hogy az izgalmas és tanulságos kampánynak lehetünk tanúi.
Nyilvánosságra kerültek a felsőoktatásban 2012-ben felvehető államilag támogatott hallgatói létszámkeretek. A fő keretszámok nem okoztak meglepetést, hiszen a felsőoktatási törvénykoncepció mellékleteként már régen kiszivárgott, hogy a Széll Kálmán terv nyomán a felsőoktatásból kivonásra kerülő állami támogatás következményeként csökkenteni kell az államilag finanszírozott hallgatólétszámot, 2012-ben 40 ezer főre, 2013-ben 35 ezer főre, 2014-ben pedig 30 ezer főre. A kormányzó erőknek most szembesülniük kell azzal a társadalmi felháborodással, melyet a szakértők már előre jeleztek. Lázár János tegnapi nyilatkozata azt jelzi, hogy a hatalom birtokosainak eszmélése lassan elkezdődött. Az tehát nem hozott meglepetést, hogy 2012-ben a kormány nagyjából ennek megfelelően lépett, amikor az államilag finanszírozott (alapképzési) létszámot a korábbi kicsit kevesebb, mint 53,5 ezer főről mintegy 35 ezer főre plusz 15 ezer rész- azaz féltámogatottra (tehát egyenértékű hallgatólétszámban számítva 42,5 ezer főre, azaz 20%-kal) csökkentette. 1. táblázat Az alapképzés, egységes, osztatlan képzés és felsőfokú szakképzés államilag támogatott keretszáma az előző évi arányában(%) | 2012/2011 | a) a felsőfokú szakképzésre felvehető hallgatók létszáma | 35% | b) alapképzésre felvehető hallgatók létszáma képzési területenként | | · művészet | 130% | · műszaki | 120% | · természettudomány | 107% | · informatika | 106% | · orvos- és egészségtudomány | 92% | · sporttudomány | 90% | · művészetközvetítés | 90% | · pedagógusképzés | 80% | · agrár | 73% | · bölcsészettudomány | 66% | · társadalomtudomány | 48% | · igazságügyi, igazgatásszervező, munkaügyi szakok | 40% | · gazdaságtudományok | 5% | c) egységes, osztatlan képzésre felvehető hallgatók | | · orvos- és egészségtudomány | 120% | · agrár | 100% | · műszaki | 100% | · művészet | 89% | · jogász szak | 13% | |
A megütközést a jogi és a gazdaságtudományi szakirányok rendkívül radikális (az előző évihez képest a jogi 87%-kal, a gazdasági 95 %-kal történő) lecsökkentése okozta, - bár tegyük hozzá, hogy erről is voltak már a múlt évben kiszivárgó, fel-felbukkanó, majd cáfolt hírek. És arról is szóltak pletykák és kiszivárogtatások, hogy az államtitkári értekezleten elfogadott anyagban még lényegesen mérsékeltebb (40%-ra illetve 55%-ra történő) csökkenésről volt szó, de a Kormány erős embere, és/vagy maga a vezetője újragondolta a számokat. Bárhogyan is történt, a nyilvánosságra hozott számok által tükrözött oktatáspolitikára jól illik – a gazdaságpolitikában már elfogadott – „unortodox” jelző, (amit ennek híján a jogi és a gazdasági szakemberek kollektív megbüntetését célzó aktuálpolitikai indíttatású rögtönzésnek lehetne nevezni). A kormányzati magyarázatok a munkaerőpiac igényeire hivatkoznak. Már a Széll Kálmán terv is erről írt. „Az egyetemek, főiskolák tömegével és drágán juttatnak olyan diplomákhoz fiatalokat, amelyek nem segítik bekapcsolódásukat a munka világába. Megfelelő kormányzati döntések hiányában a képzés szerkezete rossz, a reáltudományok és a műszaki ismeretek pedig arányaiban túl alacsony szinten szerepelnek a felsőoktatás programjaiban.” És Giró-Szász András kormányszóvivő is hasonlókat mondott: „a Kormány célja a felsőoktatás minőségi átalakítása, a képzések hozzáigazítása a mindenkori munkaerő-piaci és nemzetgazdasági igényekhez.” Ezekkel a magyarázatokkal azonban több probléma is van. Először is Magyarországon nincsenek hosszú távú munkaerő-piaci prognózisok, így azután ezek a keretszámok ebből a szempontból a puszta találgatás kategóriájába tartoznak. Másodszor a munkaerőpiac visszajelzései egyáltalán nem igazolják sem a Széll tervből idézetteket, sem a keretszám-alakítás által sugallt, illetve ahhoz különböző kormányzati potentátok által hozzáfűzött állításokat. A diplomás pályakövetés kereseti és foglalkoztatási adatai ugyanis erősen megkérdőjelezik a keretszám-alakítás ideológiai alapjait. Ezek azt bizonyítják, hogy az informatikai, gazdaságtudományi és jogi végzettségű pályakezdő diplomások keresnek a legjobban (ebben a sorrendben, lásd 1. ábra), bár kereseti előnyük némileg csökken (legjobban az informatikusoké). Ez a tény aligha alapozza tehát meg azt az államilag támogatott felvételi keretszám-alakítást, amely a gazdasági és jogi keretszámot 90%-kal visszaveszi, az informatikait pedig (egyenértékű hallgatólétszámban számítva, tehát a részösztöndíjas létszámot felezve) 6%-kal növeli. De ugyanez a következtetés fogalmazható meg a pályakezdő diplomások foglalkoztatott aránya, valamint a végzést követő elhelyezkedési idő alapján is. Más oldalról az is egyértelműen látszik, hogy sem a kereseti, sem a foglalkoztatottsági, sem az elhelyezkedési idő adatok nem igazolják a természettudományos végzettségűek kiemelt kezelését (az államilag finanszírozott keretszám egyenértékű hallgatólétszámban számított 6%-os növelését). 1. ábra Pályakezdő diplomás átlagkeresetek képzési területenként az átlagos pályakezdő diplomás keresetek arányában (%) Forrás: Garai et al. (2010): 61. oldal Hasonló eredményre jutunk, ha a különböző diplomás foglalkozási csoportok átlagkeresetének alakulását vizsgáljuk az elmúlt évtizedben. Egyértelműen látszik, hogy a különböző informatikai, gazdasági és jogi foglalkozási csoportokkal egyedül a vegyészek keresete tart lépést, a fizikusok, de különösen a biológusok jelentősen leszakadnak azoktól. Ebből az is következik, hogy irreális általában a természettudományos szakirányt preferálni, az ugyanis egy igen sokszínű világ, ahol is igen differenciált kereslet-kínálati viszonyok uralkodnak az egyes szakmák esetében. Ha a felsőoktatás bemeneti oldali kereslet szempontjából nézzük a döntést, az még inkább megdöbbentő. A 2001-2010 közötti időszakban az államilag finanszírozott helyre jelentkező fiatalok 23-24%-a jelentkezett gazdaságtudományi, és 8-9%-a jogi képzésre. Tehát a kormány keretszám döntése az (államilag finanszírozott helyre) jelentkezők nagyjából egyharmadát, mintegy 30-35 ezer fiatalt oly módon érint, hogy miközben korábban nagyjából minden harmadikat felvették, most minden századikat vennék fel, ha ugyanannyian jelentkeznének e két szakirány államilag finanszírozott helyeire. Tegyük hozzá, hogy a bölcsészettudományi, és különösen a társadalomtudományi és az igazságügyi, igazgatásszervező, munkaügyi szakok esetében is viszonylag jelentős a csökkenés.  Ezeknél a szakoknál az önköltség fizetése jelentősen csökkenteni fogja a jelentkezők számát. Jelenleg a gazdaságtudományi szakokon a nappali tagozatos alapképzésen tanulók mintegy harmada költségtérítéses hallgató, (ebben benne vannak a nem állami intézmények hallgatói is), a nappali tagozatos (régi) egyetemi ill. az osztatlan jogászképzés esetében kicsit magasabb (38%) a költségtérítéses arány. Ez azt jelenti, hogy ha nem változik a fizetési hajlandóság, akkor a hallgatólétszám a jelenlegi 40%-ára esik vissza, s három-négy év múlva az ilyen szakirányú diplomás kibocsátás is nagyjából hasonló mértékűre csökken. A jogászképzés esetében is a hallgatólétszám megfeleződésével lehet számolni, s öt-hat év múlva a (nappali tagozaton) végzős jogászok számának felére esésével.
Fontos megjegyezni, hogy önmagában a tandíj a közgazdászok nagy részének véleménye szerint rendkívül hasznos és fontos eleme a felsőoktatásnak. Hozzájárul többek között az egészséges, a gazdaság és az egyének keresletének megfelelő képzési kínálat kialakulásához, a minőség érvényre jutásához, és segíti a közösségi források kímélését. Ez esetben azonban azon túl, hogy – korábbi ellenzéki szerepében hangoztatott propagandája ellenére - vezetett be a FIDESZ-KDNP kormány egy térítési rendszert, az a probléma, hogy ez a szisztéma rendkívül torz. Torzabb mint a korábbi költségtérítéses és államilag finanszírozott hallgatókat ismerő két pólusú finanszírozási módszer. Most az államilag finanszírozott hallgatók mellett lesznek önköltséget fizető hallgatók, és félönköltséget, azaz költségtérítést fizető hallgatók is. Fennáll a korábbi rendszer igazságtalansága, azaz vannak hallgatók, akik semmit sem fizetnek és sok támogatást kapnak, s vannak akik mindent fizetnek és semmilyen támogatást nem kapnak, s most már lesznek olyanok is, akik csak feleannyit fizetnek és kapnak valamicskét. Az új hallgatói hitel nem változtat ezen a torz helyzeten, sőt. Az új diákhitel – amelyik lényegében korlátlan, de csak a képzés térítésének fizetésére használható kölcsönt ad – közvetlenül az intézménynek folyósítja a pénzt, így a hallgató pénzérzete hiányzik, s a drágább szakok és intézmények esetében nagyon jelentős eladósodásba verheti magát. De a hitelrendszer finanszírozása – amely igen alacsony garantált kamata, és nem jelentéktelen tőkeigénye miatt - a (következő) kormánynak is jelentős gondot jelent majd. Az mindenesetre egyértelmű, hogy a keretszám ilyetén alakítása alapvetően a magasabb társadalmi státuszúaknak, a gazdaságilag jobb helyzetűeknek kisebb gondot okoz, s számukra a hitelfelvétel is kisebb kockázatot jelent. A jogi és gazdasági szakok kibocsátásának várható csökkenése a munkaerőpiacon alighanem azzal a következménnyel jár, hogy az ezen szakon végzettek kereseti helyzete még tovább javul, s az eddigi kedvező helyzetük még kedvezőbb lesz. Az egész gazdaság szempontjából ugyanakkor ez a döntés inkább kedvezőtlen hatást eredményezhet, hiszen éppen azoknak a diplomásoknak a kibocsátása csökken, akik leginkább tisztában voltak a gazdaság és a társadalom működésének sajátosságaival, törvényszerűségeivel, továbbá a vállalkozások szabályaival, s leginkább rendelkeztek vállalkozási képességekkel. A keretszám-döntés következménye a priorizált szakokra is ellentmondásos lesz. Egyik következménye a kényszer-helyettesítés növekedése. A felsőoktatásba jelentkezők jelentős arányban fognak a nagyobb államilag finanszírozott létszámmal rendelkező szakok felé fordulni, akkor is, ha érdeklődésüknek az kevésbé felel meg. (Ez a rendszerváltás előtti időszak továbbtanulási helyzetét idézi néhány vonatkozásban.) A következmény a nagyobb lemorzsolódás és végzés utáni pályaelhagyás lehet. A másik következmény, hogy egyes szakok a megemelkedett keretszámukat nem tudják betölteni, vagy csak alacsonyan motivált, az adott szak szempontjából hiányos alapképzettséggel rendelkező jelentkezőkkel tudják feltölteni. A következmény a minőség romlása. A keretszám-döntés igen jelentős hatást fog a felsőoktatási intézményhálózatra is gyakorolni. A jogi képzés esetében, ahol a keretszám felét az ELTE másik felét a Pázmány kapta, lényegében a vidéki jogászképzés megrendülése lesz a következmény. Ez az elosztás jól mutatja egyébként a keretszám-döntés önkényes és koncepciótlan jellegét. Az ELTE részesedését minőségi okokkal magyarázzák, azonban ennek a szempontnak a kizárólagos érvényesítése nem veszi figyelembe azt, hogy az ELTE-re eleve a felső-középosztály fiataljai jelentkeznek, s a gazdaságilag kevésbé tehetősek pedig a vidéki jogi karokkal érik be. Ez utóbbiak államilag támogatott képzés hiányában ugyanakkor drágák, elérhetetlenek lesznek számukra, ami a vidéki jogi karok hallgatólétszámának radikális csökkenését hozhatja. A Pázmány – miután minőséggel aligha indokolható - nyilvánvalóan a Szentszékkel kötött megállapodás miatt kap államilag finanszírozott keretszámot, de a részesedés arányát ez semmiképpen nem indokolja. Ennek nyilvánvaló indoka a klerikális-nacionalista kormányzat értékelfogultsága. De majdnem ilyen visszás a gazdaságtudományi szakirány keretszámainak elosztása. A 250-es keretszámból 75 (30%) a Corvinus Egyetemnek, 75 a Budapesti Gazdasági Főiskolának, 30 (12%) a Műegyetemnek jutott. A fennmaradó 70-ből 15-öt kapott az ELTE, 10-10-et a Debreceni, a Pannon, a Pécsi, a Szent István és a Pázmány Egyetemek, 5-öt pedig a Széchenyi István Egyetem. A BGF-en kívül egyetlen főiskola sem kapott államilag finanszírozott keretszámot, ami várhatóan radikális hatással lesz mind az állami, mind a magán főiskola hálózatra. Ugyanis a magán főiskolák nagy részében (ez alól kivétel a Nemzetközi Üzleti Főiskola egyedül) folyó nappali tagozatos gazdálkodástudományi képzés hallgatóinak nem kis része (20-50%-a esetenként 70%-a) államilag finanszírozott. De megrendíti az állami főiskolák jelentős részét is, hiszen pl. a BGF a látszólag jelentős (75 fős!?) részesedése ellenére igen nehéz helyzetbe kerülhet, hiszen korábban 2,5-3 ezres nappali tagozatos elsős létszámának 80%-a államilag finanszírozott volt, vagy a Szolnoki Főiskola, amelynek 2008-as 350 fős, az egri Eszterházy Főiskola 150 fős, a gyöngyösi Károly Róbert Főiskola 180 fős, a Nyíregyházi Főiskola 120 fős elsőéves nappali tagozatos gazdaságtudományi szakosából mintegy 60-70% volt államilag finanszírozott.  De legalább ilyen meghökkentő, ha megvizsgáljuk az alapképzési keretszámok intézményi eloszlását és azoknak a korábbi (alapképzésben résztvevő) elsőévesekhez viszonyított arányát. Három kiemelten preferált állami intézményt találunk (a művészeti intézményeket nem vettük figyelembe), - ahol az államilag finanszírozott (egyenértékű) keretszámnak a 2009-es elsőévesekre vetített aránya több mint 100% - a Semmelweis Egyetemet, az Óbudai Egyetemet (ennél a kettőnél 130% körül van) és a Budapesti Műszaki Egyetemet (ahol kicsit több mint 100%). Az ELTE és a Pécsi Tudományegyetem (83%-kal) csak ezek után következik, majd a Miskolci Egyetem (80%), a Szegedi Tudományegyetem (77%), a Debreceni és a Nyugat-Magyarországi (75-75%) jön. A sor legvégén a Szolnoki Főiskola (12%) és Budapesti Gazdasági Főiskola (8%) áll. A nyilvános értékelés hiánya, s az önkényes megítélés dominanciája egyértelmű. A kormányzati keretszám-döntés jól bizonyítja azt, amit már a törvénykoncepció kapcsán több szakértő megfogalmazott. Nevezetesen azt, hogy az intézményi keretszámok intézmények közötti elosztása nem képes a méltányosság és a hatékonyság együttes érvényesítésére. A korábbi felvételi rendszer, amely a hallgatók választása és felvételi pontszáma alapján allokálta az államilag finanszírozott létszámot képes volt a jobb minőségű intézményeket előnyhöz juttatni a gyengébbekhez képest. A jelenlegi rendszer a kormányzati vélelmek, elfogultságok és protekcionizmus alapján elosztott keretszámai semmilyen minőséget nem képesek érvényre juttatni. A keretszám-döntés nyomán tehát megkezdődik a hazai felsőoktatási szféra és persze a képzési szerkezetének egy radikális átalakulása, amely hosszútávon a gazdaság fejlődésére is vissza fog hatni, mégpedig nyilvánvalóan kedvezőtlenül.  De ezek a folyamatok visszahatnak a felsőoktatásba törekvőkre és a diplomásokra is. Külföldre kényszerítik – mondhatni elüldözik – a felsőoktatásba törekvőket és a diplomásokat is. Nyilvánvalóan egyre többen fognak majd külföldön továbbtanulni. Már eddig is egyértelmű törekvés volt, hogy a társadalmi, gazdasági elit külföldi felsőoktatási intézménybe járatta gyermekeit. Ez a folyamat ki fog terjedni. A középosztály egyre jelentősebb része igyekszik majd ezt tenni. Erre ösztönöznek a magas költségtérítési összegek, amelyek immár versenyképessé teszik a külföldi tanulást olyan – akár magasabb megélhetési költségű - országokban, ahol nincs tandíj. De erre ösztönöz az un. hallgatói szerződés is, amely a képzési idő kétszeresének idejéig hazai munkavállalásra kötelez. (Ráadásul ez a végzetteket arra ösztönzi, hogy véglegesen emigráljanak.) És persze sokan, alapvetően a gazdaságilag szerényebb körülmények között élők, a középosztály alsó rétegei természetesen kiszorulnak a felsőoktatásból – mert ők nem tudják a magas költségtérítést vállalni, s a hiteltől is félnek, hiszen kapcsolati tőkéjük, társadalmi hálójuk nem nyújt biztosítékot arra, hogy végzés után olyan állást reméljenek, amely a hiteltörlesztés mellett kellő életesélyt, életszínvonalat biztosít számukra. Végül is megállapítható, hogy a végiggondolatlan forráskivonás, az elkapkodott törvénykezés és jogszabályalkotás, s a koncepciótlan kormányzat a hazai felsőoktatást egy zűrzavaros, az eddigi értékeket és eredményeket szétziláló, mind az egyéni, mind a gazdasági keresletnek ellentmondó pályára juttatja. A felsőoktatási szférában most nagy a csend, mindenki megdöbbenve áll a döntések előtt. De látszik, hogy lassan kezdenek kialakulni – visszajönni – a régi (rendszerváltás előtti) reflexek: a nyilvános vitatkozás nem jó, a paraván mögötti alkudozás, a pártfogók keresése, a háttérbeli érdekérvényesítésé a jövő. Hivatkozások Garai Orsolya, Horváth Tamás, Kiss László, Szép Lilla, Veroszta Zsuzsanna (szerk.): Diplomás pályakövetés IV., Friss diplomások 2010, Educatio Társadalmi Szolgáltató Nonprofit Kft. Felsőoktatási Osztály 2010. tanulmánykötet Polónyi István, Kormos János (2011): Felsőoktatás és a gazdaság In.: Cser László, Herdon Miklós (2011) Informatika a felsőoktatásban 2011 Konferencia, Konferencia kiadvány 2011., 2011. augusztus 24-26 (42-56p)
|
|
|
Legutóbbi kommentek