Bajnai Gordon írása a Bertelsman Alapítvány felkérésére készült 2011. októberében, és angolul jelent meg egy, a válság társadalmi következményeiről szóló tanulmánykötetben idén februárban. Az Európai Unió 60 éves történelmének legnehezebb kihívásával áll szemben. A nemzetközi pénzügyi válság rámutatott törékenységére, mely az európai integráció félkész természetéből adódik. Létezése óta első alkalommal kényszerül arra az Európai Unió, hogy közvetlenül szembesüljön a politika világát alakító két döntő erővel: a piacokkal és a szavazókkal.
A válság egyetlen lehetséges megoldása az integráció magasabb szintre történő emelése. Ez azonban megkívánná olyan további szuverén kompetenciák átadását, melyek a leglényegesebbek politikai szempontból: költségvetési, társadalmi és gazdasági politikák. Ez a feltartóztathatatlan változás azonban komoly kihívás lesz az európai demokrácia és kormányzás számára.
A globalizáció bosszúja
A jelenlegi válság gyökerei jóval 2008 előtt keresendőek. A mostani fiskális és pénzügyi krízis a globalizáció „bosszújának” következménye, vagyis gyakorlatilag annak a versenyképességi csapdának a következménye, mely fokozatosan, de egyre gyorsulva érte el az európai gazdaságot, társadalmat és intézményeket.
A globalizáció folyamatával az alacsonyan képzett munkaerő ára a fejlett gazdaságokban (különösen a magas rögzített-árú jóléti államokban) versenyképtelenné vált az alacsony jövedelmű / alacsony jóléti kiadású országok állandó kihívásával szemben. Az alacsony képzettséget, de nagymértékű munkaerőt igénylő iparok tőkeberuházásainak a fejlődő piacok felé történő átirányítása így fokozatos technológiai, tudásbeli és szakértelmi fejlődéssel járt ezekben a fejlődő országokban. Ez a trend folyamatosan növeli azt a bérküszöböt, amelyet a magas bérkiadású országok a hozzáadott értékű munkaerőért képesek megfizetni.Ez a folyamat (nem kis részben) üdvözlendő, ugyanis a fejlődő országokban egyre több ember tud a szegénységből kitörni és magasabb jövedelemre szert tenni, míg a fejlett gazdaságok exportcikkei és szolgáltatásai iránti kereslet is nő. Mindazonáltal az ilyen nagyságrendű gazdasági átalakulások mindig feszültségekkel járnak, és a jelenlegi globális gazdasági átrendeződés e tekintetben történelmi fordulópontnak bizonyulhat.
Ez a trend azonban az alacsony képzettséget igénylő munkák iránti kereslet markáns csökkenését vonta maga után a fejlett országokban, különösen az Európai Unióban. Egyes országok, melyek magas színvonalú politikai intézményekkel és erős gazdasági háttérrel büszkélkedhetnek (tipikus példának számít Németország és az északi államok) felismerték ezt a problémát és képesek voltak gyorsan tanulni a hibáikból. Sikeresen mentették átmagukat tudás-alapú gazdaságokká, ahol megerősítették fenntartható versenyképességi előnyüket. Néhány – többnyire egyedi, különálló – kisebb krízist követően ezek az országok versenyképességük szinten tartásának érdekében igazították be a munkaerő-költséget. Ezzel szemben azok a (viszonylag alulfejlett) EU-tagországok, melyek az EU-n belüli munkamegosztás eredeti felosztásában alacsony képzettséget igénylő termékek előállításra szakosodtak, hamar elvesztették növekedési képességüket a relatív értelemben drága euró és az egyre növekvő egység-bérköltség fényében. Mégis, ezek az országok ideiglenesen fenn tudták tartani növekedési rátájukat, ami tulajdonképpen pozitív kitermelési különbözetnek mondható. Ezt a buborékszerű növekedést (amely a GDP nem-kereskedelmi szektorainak növekvő hányadának tudható be) az értelmetlenül olcsó euró-alapú finanszírozás hajtotta, mely szinte kockázatmentesnek minősítette az eurózóna államadósságait.
Ráadásul az EU lemaradásban van az Egyesült Államokkal szemben a termelékenység terén, és ez a szakadék egyre inkább szélesedik. 2007-ben egy átlagos amerikai munkavállaló 42%-kal több GDP-t állított elő európai megfelelőjénél. Ez a szakadék – a közhiedelemmel ellentétben – elsősorban nem a kevesebb munkavégzéssel függ össze, hanem a teljes faktor termelékenység (total factor productivity (TFP)) terén mutatkozó csekély növekedéssel, melyet hatékonyabbá lehetne tenni szervezeti és technológiai javításokkal.
1. ábra: Az egységnyi munkaköltségek divergenciája
(Forrás: National Statistics, Haver Analytics, GS Global ECS Research)
A 2008-es válság rávilágított az európai üzleti modell fenntarthatatlan állapotára, és leállította ezen gazdaságpolitikák finanszírozását is. Másrészt viszont a 2008-as krízis nem írta felül a már érzékelhető trendeket a globális erőátrendeződés terén, míg a reagálásra és korrekcióra szükséges időt lerövidítette. Ugyanakkor a válság hatására a társadalmi és politikai környezet ingatagabbá, nehezebben kezelhetővé vált már az elkerülhetetlen strukturális reformok bevezetése előtt.
Tendenciák, kockázatok és kihívások a jövőben
A 2008 után kialakult környezetben öt olyan kulcsfontosságú folyamat ragadható meg, melyek kimenetele meg fogja határozni Európa jövőjét, és komoly hatással lesz a fejlett világ egészére.
Lassabb növekedés. Ez a gazdasági trend fogja az elkövetkező tíz évet meghatározni a fejlett világban. Ez kiváltképpen annak az elhúzódó, a köz- és a magánszférát egyaránt érintő hitellassulási folyamatnak a következménye, mely mindenhol a magánfogyasztás és a beruházás csökkenésével, illetve a közkiadások megnyirbálásával jár a különböző megszorító intézkedés-csomagoknak betudhatóan. Ez a tendencia jelentősen megnövelheti a munkanélküliségi hosszú távú természetes rátáját a válság előtti szintekkel összehasonlítva. Egyértelmű ellentét van a könnyen elérhető, alacsony képzettségű munkaerő kínálat és a tudás-alapú gazdasághoz kötődő munkák iránti kereslet között (ez utóbbi az az irány, amerre a legtöbb európai gazdaság igyekszik elmozdulni, egyfajta válaszként a globalizáció versenyképességi nyomására).
2. ábra: Fejlődés és a fejlődő országok GDP-je (1950-2050)
(Forrás: David Hunkar)
Fordított társadalmi mobilitás. A politikai stabilitással kapcsolatban gyakran hangzik el az a közismert mondás, miszerint a forradalmakat nem a szegények robbantják ki, hanem a csalódottak. Ez a felismerés a 2008 utáni világban egyre relevánsabbá válik.
A válság első hulláma társadalmaink alsó-középosztályát sújtotta leginkább. Sokan közülük, több tízmillió európai az elmúlt 30-40 év alatt – új munkalehetőségeknek, valamint olcsó hiteleknek köszönhetően – kitört a szegénységből és az alsó-középosztály részévé vált. A társadalmi fejlődésnek mindkét imént említett tényezője azonban a válság hatására megszűnőben van, így ezek a széles társadalmi rétegek életszínvonala jelentősen visszaesett; e változás pedig további nyomást helyez a már eleve túlterhelt szociális kiadásokra és társadalmi védőhálókra.
A válság második hulláma viszont már a hagyományosan szegény csoportokat érinti, mivel a kormányok által bevezetett megszorító intézkedés-csomagok jellemzően a szociális, oktatási és egészségügyi kiadások csökkentését vonják maguk után. Ez a társadalom kiábrándult tagjainak számottevő növekedésével jár.
A harmadik hátrányosan érintett társadalmi csoportot azon fiatalok képezik, akik nemrég végeztek tanulmányaikkal és nincs esélyük az elhelyezkedésre. A fiatalkorúak munkanélküliségi rátái Spanyolországban és sok más országban nem sokban különböznek az észak-afrikaiaktól, ahol – az összességében jelentős gazdasági növekedés mellett is – szinte kezelhetetlenné váltak a társadalmi feszültségek. A nyugdíjkorhatár várható emelése és a munkahelyteremtés nélküli növekedés kilátásai tovább rontják ezen fiatalok esélyeit arra, hogy önálló egzisztenciát teremthessenek maguknak.
A nagy gazdasági világválság tragikus következményeinek fényében a társadalmi mobilitásnak e gyors átfordulása, illetve a valós generációs perspektíva hiánya óriási kockázatot jelentenek Európa legeladósodottabb országainak politikai stabilitására nézve.
3. ábra: Munkanélküliségi ráta korcsoportonként (2010, %)
(Forrás: EuroStat)
Generációk közti konfliktusok. Társadalmaink elöregedése az egyik olyan terület, ahol a krízis felgyorsította a már létező trendeket. Napjaink Európájában hozzávetőlegesen 2,5 aktív felnőtt tart el egy nyugdíjas embert, de ez a szám gyorsan csökken: a jelenlegi trendek alapján 2050-re már csak 1,5 keresőképes felnőttnek kell ugyanezt a terhet viselnie. A válság miatti GDP-csökkenés, valamint az államadósság növekvő kormányzati terheinek betudhatóan egyre inkább kiéleződnek a közkiadások terén jelentkező belső feszültségek. Ennek hatására viszont Európa-szerte nyomás helyeződik a kormányokra a nyugdíjkiadások jövőbeni fenntarthatóságának demonstrálására.
Mivel a demográfia természetes tendenciái különösképpen ellenállnak a politikai intézkedéseknek, másfajta kormányzati fellépésre lesz szükség. A nyugdíjkorhatár elkerülhetetlen megemelése a sokak által leginkább negatívnak tartott politikai reformintézkedés, mint ahogy ez a közelmúltban Franciaországban és máshol is megfigyelhető volt; ezzel szemben nem csak a nyugdíjkorhatárhoz közel állók ellenkeznek majd, hanem a fiatalabb generációk is, akik az intézkedésben újabb gátját látják saját munkaerő-piaci elhelyezkedésüknek.
Az elöregedés problémájára adható másik logikus válasz, név szerint a bevándorlás, már eleve olyan érzékeny kérdés, mely alapjaiban írja át a legtöbb európai ország politikai életét. Egyes helyeken már a posztindusztriális társadalmak stabilitását, identitását és kohézióját teszi kockára. Amint erre a Johns Hopkins Center for Transatlantic Relations munkatársának, Daniel Hamiltonnak nemrég megjelent tanulmánya is rámutat, az Európai Uniónak a nettó bevándorlást meg kellene ötszöröznie ahhoz, hogy a jelenlegi keresőképes / eltartott rátát a mostani szinten tartsa. Ráadásul az Európába irányuló bevándorlás közgazdasági értelemben nem racionális: az Európai Unióba érkezik messze a legtöbb képzetlen munkás. Ennek a csoportnak 85%-a érkezik Európába, míg csak 5%-uk próbál szerencsét az Egyesült Államokban. Ezzel szemben a képzett migránsok 55%-a az USA-t választja, és csak 5%-a megy az Európai Unióba. (Lásd: Daniel Hamilton: Europe 2020: Competitive or complacent, SAIS CTR / Brookings Press, 2010.)
Amennyiben az elkövetkező évtizedekben kudarcba fulladnának ezek a korrekciós intézkedések, a keresőképes és nyugdíjas generációk közti konfliktusok eget rengető változásokkal járhatnak a mai jóléti államok szerkezetét és termelékenységét illetően.
4. ábra: Szegénységi kockázat és társadalmi kirekesztettségi ráta (2009, az össznépesség %-ában) (Forrás: EuroStat)
5. ábra:Az időskori eltartottsági ráta tendenciái és előrejelzései néhány választott országban (1950-2050)
(Forrás: EuroStat)
6. ábra: Előrejelzett népesség-szerkezet és korfüggő közkiadások
(Forrás: Bank of International Settlements)
Populizmus, protekcionizmus, bezárkózás, nacionalizmus. A krízis által súlyosbított társadalmi és gazdasági feszültségek újra felelevenítik a múlt jól ismert politikai reakcióit. A fogyasztás visszaesésével, valamint a gazdaság minden szegmensében ennek hatására jelentkező többlet-kapacitásokkal gyorsan felélednek a protekcionizmus természetes ösztönei. A különféle nemzetközi kereskedelmi egyezmények szerteágazó világában pedig a protekcionizmus modern formája üti fel a fejét, vagyis a fizetőeszközök manipulatív leértékelése. A kereskedelmi és valuta-háborúk gyakran szolgálnak az agresszív nacionalizmus és az idegengyűlölet előszobáiként, melyeket opportunista politikai szereplők a politikai feszültségek kijátszására használnak. A franciaországi roma közösségek és a spanyolországi roma migránsok közelmúltbéli esetei, a dán kísérlet arra, hogy a nem kívánt bevándorlás megfékezésének érdekében felfüggesszék a schengeni szabályokat, a szélsőjobb pártok előretörése az Európa magját képező országokban, a multi-ellenes retorika és intézkedések Magyarországon, valamint a német és görög sajtóban zajló történelmi-nacionalista szócsata mind betekintést nyújtanak abba, milyen veszélyek leselkednek ezen az úton.
Minden ilyen mozgalom, előítélet és tevékenység politikai gyökere a válság előtti időkben keresendő, azonban az irántuk való politikai fogékonyság mostanság ugrott meg.
A hatalom globális átrendeződése. A nemzetközi erőtérben Európa befolyása egyre inkább csökken. Mint ahogy az többször is tapasztalható volt (példának okáért a koppenhágai klímacsúcson, a G20-as találkozókon, az energetikai politika oroszországi viszonylatában, vagy a Kínával való kereskedelem- és árfolyampolitika esetében), az Európai Unió, illetve annak nagyobb tagországai gyakran képtelenek arra, hogy egységes állásponttal, határozottan lépjenek fel. Ez azonban csökkenti az Unió kilátásait, lehetőségeit a tekintetben, hogy sikeresen megbirkózzon a globalizáció által előidézett fenyegetésekkel és lehetőségekkel.
A válság a válságkezelés után
Ez az öt tendencia nem tekintendő valamilyen Malthus-féle előrejelzésnek. Ezeket a kockázatokat nyilvánvalóan rendszerszintű megközelítésben, hosszabb időtávban lehet (és szükséges) kezelni, a fenntartható jó kormányzás minden eszközének segítségével.
Annak érdekében, hogy szembe tudjanak nézni ezekkel a kihívásokkal, mind az Európai Uniónak, mind maguknak a tagállamoknak ki kell lábalniuk a jelenlegi pénzügyi válságból. A válság egyértelműen ráébresztette Európát arra, hogy sebezhetősége az integráció félvállról vett, félig átgondolt, félig magyarázott, valamint – ennek következményeként – félkész jellégéből fakad. Félvállról vett, hiszen egyfolytában dúl a harc a nemzetállami realizmus, az idealista föderalizmus és a mandarin-elvű szupranacionalizmus között. Félig átgondolt, mivel a politikai értelemben elfogadható választási lehetőségek gyakran ütköznek a technokraták által optimálisnak tekintett megoldásokkal. Félig magyarázott, ugyanis a politikai elitek túlságosan fáradságosnak és kockázatosnak ítélték a választók bevonását. Ezek a szavazók így csekély érdeklődést mutatnak a bonyolult európai integrációs folyamat iránt. Mindezen okok miatt az európai integrációs projekt még csak félkész állapotban van.Az aprólékos, konszenzus-kereső európai döntéshozatali módszer már a kezdetekkor a legkisebb közös többszörös elven alapult. Ez vezetett ahhoz, hogy az Európai Unió mint szervezet sokszor csak egy válság hatására képes továbbfejleszteni szerkezetét.
Az integráció különböző lépcsőfokain álló tagországok többnyire csak azokban az ügyekben haladnak előre, ahol viszonylag könnyen tudnak politikai megegyezésre jutni, és hátrahagyják az esetleg politikai nehézségekbe ütköző kérdésköröket. Azonban a 27 ország eltérő érdeke miatt ez a módszer természetéből adódóan hiányos vagy korántsem optimális megoldásokat termel ki. Sőt, ez a módszer – bár talán az egyetlen módja a korábban sosem tapasztalt nemzetállami integráció elérésének és fenntartásának – közvetlenül felelős számos olyan válságért, melyet az Európai Uniónak fennállása óta át kellett vészelnie.
Ugyanakkor az alapító atyák egy kényes egyensúlyt építettek be az európai integrációs folyamatba: szinte képtelenség, hogy bármely tagállam visszatérjen az integrációnak egy alacsonyabb fokára, vagy teljesen elhagyja az uniót, ugyanis az így kialakuló veszteségek jócskán túlmutatnak az integráció következő szintjéből való kimaradás nyereségeinél.
Ennek az egész folyamatnak egyik tipikus terméke az Európai Monetáris Unió, melyet egy rendesen működő fiskális unió nélkül hoztak létre. Az akkori történelmi körülmények között sokkal jobb ötletnek tűnt előrehaladni egy ilyen félkész struktúrával, mint feladni valami olyasmit, mely politikai és gazdasági tekintetben egyaránt értelmes ötletnek tűnt. És míg a Maastrichti Szerződés alapító atyái valószínűleg azt gondolták, az adott pillanatban nem tudnak ennél tovább haladni, abban hittek, hogy utódaik az integráció továbbmélyítésével már a következő kérdésköröket is meg tudnák oldani.
A mostani válság egyre inkább két ellentétes hatás közti konfliktussá kezd fajulni: az egyik oldalon a pénzügyi piacok növekvő nyomása áll (melyet általában a mohóság és a félelem alapösztönei vezérelnek), míg a másik oldalon található az Európai Unió vezető szereplőinek abbéli meggyőződése, miszerint már most túlhaladtak minden, a szolidaritás és a közös európai érdek nevében politikailag elfogadható lehetőségen. Ezt a feszültséget leginkább egy köztiszteletben álló európai vezető szavai írják le: „Mindannyian tudjuk, mit kellene tennünk; amit azonban nem tudunk, az az, hogy tudnánk újraválasztatni magunkat, ha ezt megtesszük.”
Könnyű beleesni abba a csapdába, hogy ezt a mondatot a megválasztott politikusok klasszikus dilemmáinak cinikus kifejeződésének tekintsük. Ez az értelmezés azonban félrevezető és igazságtalan. Alternatív és realistább értelmezés szerint ez a mondás azt fejezi ki, hogy a demokrácia játékszabályai szerint csak azok a szakértői megoldások maradhatnak fenn hosszabb távon, melyek ügyében az adott kor politikusai egyértelmű felhatalmazást kaptak a választóktól.
Így tehát a kérdés inkább abban ragadható meg, hogy a politikusok vajon a közvélemény nyomására együtt úsznak-e az árral, vagy bátor módon inkább arra törekszenek, hogy egy általuk helyesnek ítélt intézkedés mellé toborozzanak híveket.
A gazdasági szükségszerűségek politikai következményei
Azok a kérdések, amelyekben mindannyian tudjuk, mit kellene tenni, többnyire azon költségvetési, pénzügyi és versenyképességi tényezők logikus következményei, melyek jelenleg az Európai Unió regionális és nemzetközi pozícióit fenyegetik.
1. Az eurózóna fennmaradása
Az eurózóna összes tagja (és valószínűleg mindannyi EU-tag) kénytelen lesz megfizetni a múltban elkövetett hibákért. Mindannyian felelősek a tökéletlen monetáris unió kialakításáért, és az ezt követő rövidtávú kompromisszumok csak tovább súlyosbították a problémákat. Ugyanakkor itt fontos leszögezni azt is, hogy nincs olyan eurózóna-tagország, mely nem járt volna jól a közös valutával – és hogy az eurózóna lehetséges felbomlása óriási veszteségekkel járna.
Így hát az eurózóna minden tagjának – eltérő módon – meg kell fizetni a múlt hibáinak és mulasztásainak az árát. A tehetősebb országok további adósságok felvállalásával fizetik meg ezt az árat. Azon országok, melyek már nem bírnak további adósságot magukra vállalni, rendkívüli megszorításokkal és ezek hosszú távú társadalmi következményeivel kényszerülnek majd szembenézni. Mindazonáltal politikailag elfogadhatatlan lenne a gazdagabb országok állampolgárait arra bírni, hogy holmi lejárat nélküli, üres csekket írjanak alá. Ugyanúgy elfogadhatatlan lenne a nehéz helyzetben lévő tagországok polgárait egy olyan alagútba kényszeríteni, melynek végén még korántsem látszik a fény. Csak azon megoldások bizonyulhatnak fenntarthatónak, melyek méltányos választ adnak mindkét jogos fenti kérdésre.
2. Az adósságspirálból való kilépés
A főbb európai gazdaságok által a válság első hullámában felvett adósság és kialakult deficit egyenes következménye a krízis újabb hulláma, ahol már a válságkezelésből fakadó válságot igyekeznek megoldani. A költségvetési egyensúly minél gyorsabban történő helyreállításának érdekében az Európai Unió minden kormánya költségvetési kiadásainak jelentős visszafogására kényszerül az elkövetkezendő évek során.
7. ábra: Általános bruttó kormányzati adósságráták (a GDP %-ában, PPP-vel súlyzott GDP-átlag, 2009)
(Forrás: IMF)
3. Az európai jóléti rendszerek reformja
Legalább kétféle politikai reformot szükséges megkülönböztetnünk. Egyfelől bizonyos reformokat egy adott közszolgáltatás minőségének javítására vezetnek be. Másfelől pedig napjainkban azért foganatosítanak a kormányok reformintézkedéseket, hogy képessé váljanak érdemben csökkenteni a közkiadásokat.
Az európai jóléti modell fenntarthatóságának helyreállításához (melynek létjogosultsága már jóval a válság előtt is kétséges volt) szinte az összes EU-tagország kormánya nagyszabású, rendszerszintű reformok bevezetésére kényszerül a nyugdíjak, a munkaerőpiac, az egészségügy vagy az oktatás terén. Ezen változtatások célja az, hogy olcsóbb és hatékonyabb rendszereket alakítsanak ki, viszont nem jár együtt az egyéni állampolgároknak nyújtott szolgáltatások minőségbeli javulásával. Sok esetben épp az ellenkező hatást váltják ki. Az összecsapott vagy pénzügyi nyomás miatt elsietett reformok negatív hatással lehetnek a növekedés-serkentő keresletre rövidtávon, a társadalmi kohézióra középtávon vagy akár az emberi erőforrások minőségére hosszabb távon.
4. Az erőforrások újraelosztása a versenyképesség jegyében
A külső versenyképesség nyomásai a munkalehetőségek, a befektetések és az innováció terén a társadalmi javak jelentős újraelosztását igénylik, a hagyományos érdekcsoportoktól azon új szerepelők irányába, akik az egész társadalom számára nagyobb versenyképességet és növekedési potenciált rejtenek magukban. Ugyanakkor ez az átalakulás a klasszikus jóléti jogosultságok kárára fog végbemenni. Logikus az a feltételezés, miszerint az közoktatás, a felsőoktatás, a munkaerőpiaci programok (pl. az egyidejűleg rugalmas és biztonságos munkaerőpiac kialakítását célzó ún. flexicurity programok), az innováció, a kutatás és a termelési infrastruktúra jelentősége meg fog nőni, míg az egyéb hagyományos, kevésbé produktív jóléti kiadások költségvetésen belüli hányada csökkenésnek indul. Gyakorlatilag ez a kiadások szándékos átcsoportosítását jelenti, a jelen helyett a jövő javára, értelemszerűen számos fontos vagy kiszolgáltatott társadalmi csoport kárára. Ez minden valószínűség szerint rendkívül bonyolult feladatnak bizonyul majd, ugyanis az adósságválság szigorúan korlátozza a tagországok azon képességét, hogy kompenzálja ezeket a társadalmi csoportokat vagy elsimítsa a reformfolyamatot, ami a strukturális reformok bevezetésének komoly akadályává válhat.
5. Egy működőképes európai gazdasági kormányzás létrehozása
A mostani válság újabb hullámának elkerülése végett szükséges lesz egy még inkább integrált európai gazdasági kormányzási struktúrát létrehozni. Az integrációnak ezen újabb foka a szuverenitás korábban sosem tapasztalt feladását feltételezi, és az egyes nemzetállamok politikai mozgásterét is jelentősen korlátozza.
Az együttműködés és koordináció olyan új területekre történő kiterjesztése, melyek hosszú távú és alapvető európai érdekeket szolgálnak, szükségszerűen a Bizottság szerepének és fontosságának növekedésével jár. Ez pozitív fejleménynek tekintendő. Amennyiben sikeresen valósul meg, ez az átalakulás akár Európa tudatalatti válaszának bizonyulhat a mostanság oly gyakran magasztalt kínai mandarin-típusú államkormányzásra, mely az egyénen és a tagállamok rövidtávú politikai ciklusokon túlmutató hosszú távú folytonosságon alapszik. Az alapvető különbség azonban a megfelelő demokratikus legitimációban, a felelősségre vonás és ellenőrzés lehetőségeiben rejlik.Az Európai Unió (illetve tagországai) ugyan túlképviselik magukat a különböző nemzetközi intézményekben, kollektíven mégsem hallatják eléggé a hangjukat a stratégiai érdekek, az értékek érvényesítése vagy a globális fontosságú ügyek tekintetében. Döntő fontosságú, hogy az Európai Unió egyidejűleg képes legyen befolyásának megőrzésére valamint a nemzetközi intézmények reformjára is készen álljon; az Európai Unió ezáltal sikeres példája, kísérlete lehet a regionális és globális kormányzási intézményeknek és technikáknak. Így tehát égető szükség van arra, hogy az Unió még inkább fókuszáljon azokra a nemzetközi, harmadik országokat érintő vagy globális ügyekre, melyek fényében az Unió több, mint részeinek puszta összessége, ezúton pedig meg lehetne erősíteni az Unió nemzetközi külkapcsolatokban betöltött szerepét.
Egyre szorosabb unió
Az elmúlt 60 évben az európai döntéshozatal mindig különvált a valós politikát alakító két legfontosabb tényezőtől: a szavazóktól és a piacoktól. A mostani válsággal ezen szereplők egyre inkább ráeszméltek: a döntéshozatali jogkörök európai szintre történő emelése azzal jár, hogy a legégetőbb problémáikra adott válaszok egyre gyakrabban Brüsszelben, és nem saját fővárosukban keresendők. Ennek a felismerésnek a hatására egyre közvetlenebb interakciót és befolyást fognak követelni. Bár ez a követelés markánsabban kezd megjelenni, rendkívül nehéz feladatnak bizonyul majd az európai politikai tér létrehozása a nagyobb beleszólással bíró szavazók számára, emellett pedig olyan működőképes intézmények és hatékony döntéshozatali mechanizmusok kialakítása, melyek megfelelnek az átláthatóság, a demokrácia és a számonkérhetőség feltételeinek.
Ami a piacokat illeti: az Európai Unió jelenleg is olyan kormányzati struktúrák bevezetésén fáradozik, melyek hatékonyságukat tekintve közelebb állnak ahhoz, ami napjainkban még csak nemzeti szinten létezik. Ez tulajdonképpen a szubszidiaritás elvének fordított értelmezése: a döntéseket azokra a magasabb szintekre szükséges emelni, ahol a kezelésükhöz szükséges kompetenciák találhatóak. Mivel a monetáris unió a pénzügyi piacok porondjaként szolgál, minden az euró sorsát befolyásoló kommunikációnak és döntésnek az eurózóna érdekeit kell elsősorban szem előtt tartania.
Ugyanakkor – a szövetségi államokkal ellentétben – az EU költségvetése mindössze a GDP kb. 1 százaléka, így a költségvetési és versenyképességi kormányzás fogja minden valószínűség szerint megszabni a nemzeti költségvetési döntések határait és kereteit. Ezzel egyidejűleg a konkrét lépéseket nemzeti szinten fogják kidolgozni és megfontolni – a fent említett időkorlátok és keretek között.
Ez azonban közvetlen következményekkel jár a másik politikai szereplő, a szavazók számára is. Az európai politikai pártok szavazótábora számára a megszorítások a szociális támogatások feladását jelenti; a strukturális reformok az életvitel változásával járnak; az újraelosztás nem más, mint a meglévő juttatások hosszú távú célok érdekében történő feláldozása; és a mélyebb integráció a távolságtartóbb és kevésbé számonkérhető politikai vezetésben nyilvánul meg.
Mindezt együttvéve a hosszú távú kiigazítási folyamatok következményei minden politikus számára komoly tehernek bizonyulnak majd az elkövetkezendő években. Egyes politikailag aktív társadalmi csoportok egyébként érthető és újra meg újra visszatérő kiábrándultsága meglehetősen ingataggá teszi a következő évtized politikai környezetét. Míg a demokratikus politikai közhangulat átalakulóban van, Európa összes országában mindennapossá válhat a kormánykoalíciók összeomlása, a szokatlan nagykoalíciók létrejötte, a hagyományos pártok szétszakadása, új politikai erők felemelkedése, az utcai tüntetések, vagy a gyakrabban tartott választások.Továbbá a megerősített európai gazdasági kormányzással összefüggő elkerülhetetlen új szerkezetek és szabályozások a gyakorlatban azzal járnak, hogy a demokratikusan megválasztott állam- és kormányfők már nem csak egy, hanem két irányba tartoznak felelősséggel. Egyfelől – hagyományos – saját belföldi szavazóiknak tartoznak elszámolással, mely a kezdeti felhatalmazást adta és mely a nemzeti érdekek képviseletét várja el a politikusoktól. Ugyanakkor az új szabályok az összeurópai érdekek nevében nyilvánvaló felelősségi viszonyt alakítanak ki a Tanács másik 26 tagja irányába is.
Továbbá a Bizottság, mely a szavazóktól még távolabb áll, egyre több új szerepet ölt magára mint a nemzeti kormányok külső ellenőre és szabályozója, különösen a gyengébb politikai intézményrendszerrel bíró tagállamokban. Ez a folyamat azzal a veszéllyel kár, hogy – az IMF-hez hasonlóan – a Bizottság idővel a rosszfiú skatulyába szorul, aki mindig csak rossz hírekkel fordul a lakossághoz. Ez pedig könnyen elidegenítheti a közvéleményt az európai eszmétől.
Az unió egyre szorosabb válásával a nemzeti szuverenitás számos aspektusa lépésről-lépésre került feladásra. A költségvetési politikai azonban komoly ugrásnak mondható e tekintetben. A költségvetés az egész politikai rendszer magját képezi. Tulajdonképpen vagyon újraelosztást jelent: mennyit veszünk el az állampolgárok egyes csoportjától, és ebből mennyit (és hogyan) adunk át a társadalom egy másik rétegének. És persze a költségvetési politika a legalapvetőbb megkülönböztető tényező az állandóan szavazatokért küzdő politikai mozgalmak között. Az ilyen döntő kérdésekben való mozgástér feladásával a tagországok kormányai kevésbé lennének képesek reagálni a demokrácia nyomásaira, ez pedig így csak szűk keresztmetszete lenne a demokratikus működésnek.
Ennek fényében érthető, miért vonakodnak az elitek a további szuverenitás feladásától. Pedig a már elfogadott új intézkedések, mint például az Európai Szemeszter vagy az Euró Plusz Paktum gyakorlatilag magukban hordozzák ezeket a szükségszerű változtatásokat. Mostantól a Bizottság, illetve a többi tagállam kormánya is át fogja tekinteni a nemzeti költségvetéseket és reformtervezeteket, mielőtt azokat az adott országgyűlés megtárgyalná. Ennek következményeként bármilyen nemű továbbhaladás a fiskális integráció terén a politikai integráció irányába mozdítja el Európát, ezáltal pedig a jelenlegi, inkább konföderatív működési rendszer egy egyértelműen föderatív struktúrává kezd átalakulni.
A kiváló európai államférfi, Jacques Delors által vezetetett Notre Europe kutatóintézet arra szólította fel az európai nemzeteket, hogy hagyjanak fel a szuverenitás illúziójának kergetésével, őrzésével. „Tovább él az a tévképzet, miszerint a mai világban is fenntartható a korlátozások nélküli szuverenitás. Ez az illúzió pedig csak akkor fog szertefoszlani, ha a vétójog megszűnik és elfogadható, közös megoldásként tekintünk a megosztott szuverenitásra.”
Az európai integráció mindezek ellenére továbbra sincs felkészülve erre az elkerülhetetlen változásra. Számos lépés és esemény tükrözi ezt; példának okáért a német Alkotmánybíróság döntése a kisegítő alap kiterjesztéséről; a 2010-es Európai Parlamenti választásokon való alacsony (mindössze 43 százalékos) részvételi arány; az EU-ellenes pártok növekvő befolyása a nemzeti parlamentekben; a megosztott közhangulat az észak- és dél-európai országok között; valamint a Schengeni övezet kapcsán felmerült kételyek. Ezek mind figyelmeztető előjelei annak, hogy a fiskális (és politikai) integráció szükségszerű és feltartóztathatatlan folyamatának útjában olyan úttorlaszok állnak, melyek – kellő körültekintés hiányában – akár az egész folyamatot kizökkenthetik pályájáról.
Számos történelmi példa (melyek közül Jugoszlávia közelmúltbeli tragikus eseményei élnek legélénkebben emlékezetünkben) mutat rá arra, hogy még a legésszerűbb gazdasági és politikai uniók sem képesek fennmaradni kellő demokratikus legitimáció nélkül. Így tehát nem lesz elegendő az, ha pusztán az euró válságára születik megoldás. A megoldás elkerülhetetlen része lesz a politikai integráció új és magasabb szintje a szuverenitás magját képező ügyek esetében, valamint egyfajta folyamatos demokratikus legitimáció a kulcskérdések összeurópai döntéshozatalában.
Összegzés
A 2008-as válság nyilvánvalóvá tette, hogy Európának tovább kell lépnie az integráció következő lépcsőfokára, melyen már egyaránt szembe tud nézni a piacok nyomásával és a szavazók igényeivel. Az euróválság megoldása, illetve a versenyképesség helyreállításának szükségessége további, a pénzügyi stabilizáción túlmutató változásokat generálnak majd.
Az európai intézményeket két tekintetben kell további hatáskörökkel felruházni: hogy gyorsabban és markánsabban legyenek képesek reagálni a gazdasági kihívásokra, és hogy biztosítsák a folyamatosságot a tagállamok rövidtávú politikai ciklusaival szemben.
Az integráció új szintjének lehetővé kell tennie a közös érdekek mentén született kölcsönös megállapodások kikényszerítését.
A döntések demokratikus legitimációját a politikai folyamatok módosításával kell megerősíteni, közvetlenebb és egyértelmű szavazói támogatással.
Charles Darwin állapította meg egyszer: „Nem a legerősebb marad életben, és nem is a legokosabb, hanem az, amelyik a leginkább fogékony a változásokra.” Európa – mint mindig – most is az egyre szorosabb unió irányába tart. Az integráció fenntartása, erősítése mellett szól minden ésszerű érdek.
Európa ugyanakkor komoly nehézségekkel küzd és történelme során először kell teljesen új kilátásokkal szembenéznie. Nincs garancia fennmaradására. A történelemkönyvek hemzsegnek a pillanatnyi irracionalitás példáival, amikor a közhangulat szembeszegült a közérdekkel. Az érzelmek racionális mederbe való terelése, a közérdek megmagyarázása az egyik legfőbb felelőssége a jelen és a jövő politikai elitje számára.
A következő évtized politikai vezetőinek e feltartóztathatatlan változás idején három feladattal kell megbirkózniuk. Elsőként, biztosítaniuk kell ennek a fájdalmas korszaknak a lehető leggyorsabb lezajlását. Másrészt gondoskodniuk kell az áldozatok szükségszerűségének a társadalom részéről történő elfogadásáról, illetve a terhek igazságos eloszlásáról. Ez tartja majd fenn a társadalmi stabilitást. Harmadrészt, és mindenek felett, törekedniük kell arra, hogy ez az áldozatvállalás ne legyen hiábavaló az Európai Unió polgárai számára.
