"Egy önmagát finanszírozni képes felsőoktatási rendszerben gondolkodom, ahol az állam minden egyes magyar diák számára, aki az egyetemek által előírt minimális követelményt képes teljesíteni, biztosítja annak lehetőségét, hogy saját maga finanszírozhassa a tanulását úgy, hogy az a diáknak ne jelentsen vállalhatatlan megterhelést, és az igénybe vett erőforrásokat hosszú lejáratban kelljen majd visszaadnia" – fogalmazott augusztusban egy interjúban a miniszterelnök. "Az önfinanszírozó felsőoktatás képlete az igazi fair play" –mondta legutóbb a kormányfő Debrecenben a magyar felsőoktatás intézményvezetői előtt. Azt is hangsúlyozta, hogy „a felsőoktatáshoz való hozzáférést, a társadalmi mobilitás lehetőségét pedig a kedvezményes diákhitel biztosítja” A miniszterelnök tehát úgy tűnik elhatározott abban, hogy a hazai felsőoktatást önfenntartóvá kell tenni, ami magyarul azt jelenti, hogy az állami támogatás nagy részét ki kell onnan vonni, s a hallgatók által – hitelből – fizetett tandíjjal (önköltségi térítéssel) kell azt működtetni. Vajon működőképes lehet-e egy ilyen rendszer, s ha igen, az milyen gazdasági és társadalmi következményekkel járhat? Polónyi István írása.
Mekkora lehet a felsőoktatás állami támogatása?
A Fidesz kormány már az első regnálása alatt is elég szűkmarkúan bánt a felsőoktatással, de 2010-es hatalomra kerülése után a mintegy 200 milliárd forintos támogatás 2013-ra háromnegyedére apad.
A 2013-as számok még a miniszterelnök felsőoktatási önfenntartásról szóló kijelentései előtt születtek. Látható, hogy a felsőoktatás 2012-es támogatásának nagyjából harmada a képzési támogatás, hatoda un. tudományos támogatás (aminek nincs köze a kutatáshoz, lényegében az egyetemek magasabb finanszírozását van hivatva megoldani a tudományos minősítettek és a phd hallgatók után járó normatív támogatásokkal). Ugyancsak hatodrészt tesz ki a fenntartói támogatás (ami az összes alkalmazottal és hallgatóval arányosan folyósított, de lényegében a fenntartást segítő pénz) ötöde hallgatói támogatás (a hallgatói tanulmányi és szociális ösztöndíjak, a kollégiumi ellátás, a sport és kultúra stb. kondicionálását szolgáló pénz) a fennmaradó kis rész a speciális programok és a felsőoktatási gyakorló iskolák támogatása.
Érdekes kérdés – a miniszterelnök kijelentéseit figyelembe véve –, hogy az állami támogatás milyen ütemben, és milyen mértékben vonható ki a felsőoktatási szférából.
A képzési előirányzat csökkenthetőségének üteme a legkisebb, mivel ezt csak felmenő rendszerben lehet kivonni. 2012-ben 55 ezer államilag finanszírozott (új nevén állami ösztöndíjas) hallgatót vettek fel a felsőoktatásba. Ha ezt 10 ezer fővel csökkentik, az nagyjából 3 milliárd Ft-tal mérsékli a (képzési) támogatási igényt (ez az adott évben azonban ennek legfeljebb fele realizálható, a szeptemberi tanévkezdés miatt figyelembe veendő az időarányosság miatt). Ha az államilag támogatott létszámot radikálisan, kicsit több mint felére, 25 ezerre csökkentik 2013-ban, akkor az elérhető képzési támogatás-megtakarítás mintegy 4 milliárd Ft, (változatlan normatíva összegek mellett). Ha mindez 10%-os normatíva csökkentéssel is párosul, akkor mintegy 10 milliárd Ft-tal csökkenthető a képzési támogatás. Tehát a támogatás kivonás felmenő rendszerben történő érvényesíthetősége miatt – feltételezve hosszabb távon egy 25 ezer fős éves államilag finanszírozott létszámot – évente nagyjából 8-10 milliárddal csökkenthető a képzési támogatás, s kb. 3 év alatt 25 milliárd összegre csökkenthető.
A hallgatói előirányzat elvileg bármilyen ütemben csökkenthető – miután az új törvényből kikerült az, hogy a hallgatói normatívát a költségvetési törvényben kell meghatározni. Így – a hallgatói érdekérvényesítésen kívül – nincs korlátja a csökkentésnek. Már 2013-ban mintegy 8-10 milliárdos csökkentési tervekről hallani, azaz 2013-ban várhatóan 25 milliárd forintra csökken ez a tétel. Hosszabb távon pedig akár meg is harmadolható.
A tudományos és a fenntartói támogatás lényegében bármilyen ütemben csökkenthető, azonban rövidtávon csak óvatosan lehet ezeket pénzeket csökkenteni, mert az az intézmények – elsősorban egyetemek - működését veszélyezteti. A speciális támogatások azonban már rövidtávon is akár a felére csökkenthető.
A kormánynak és oktatáspolitikájának elkerülhetetlenül meg kell határoznia, hogy mit jelent az önfenntartás. Vajon hány államilag finanszírozott hallgató lesz? A kormányfő szavaiból és az eddigi felvételi döntésekből mintha az érződne, hogy csupán néhány tehetséges, kiváló hallgatóra és/vagy csak állami keresletet kielégítő szakok tanulóira (tehát néhány ezer főre) szorítkozna az állami támogatás. Ezzel 20-25 milliárd forintra szűkíthető a képzési támogatás.
Kérdés az is, mennyi pénzt szán a kormány a hallgatói támogatására? Ha csak a kiváló tanulók kapnak támogatást és egy szűk rászorulói kör kedvezmények kollégiumi szolgáltatást, akkor akár 5-10 milliárdra leszorítható a hallgatói támogatások összege. (Lenullázni aligha lehet, már ez a csökkentés is radikális hallgatói megmozdulásokat vetíthet előre.) A fenntartói támogatás viszont akár teljesen le is nullázható, azonban, ha az intézmények működőképességét meg akarja őrizni a kormány, akkor erre a célra nélkülözhetetlen lesz évente 15-20 milliárd forintot fordítani.
A tudományos támogatás az eddig nyilvánosságra került elképzelések szerint, mint intézményi kiválóság támogatás funkcionálna tovább. Ha ezt komolyan ható tényezőként akarja érvényesíteni a kormányzat, akkor legalább 10 milliárd forintot kell rá szánni. A speciális feladatok támogatása akár azonnal megszüntethető, ugyanakkor egy kvázi operatív beavatkozó forrás, ráadásul a felsőoktatási klientúra építés eszköze – ami miatt elég nehéz lesz tőle megválni. A gyakorló iskolák finanszírozása nem törvényszerű, hogy az egyetemeknél maradjon (persze ha el is kerül, nem jelent megtakarítást, mert akkor máshol kell ugyanennyivel finanszírozni).
Végül is a fentiek tanulságaként azt mondhatjuk, hogy egy önfenntartó felsőoktatás sem jelent támogatás nélküli felsőoktatást, valószínűleg egy 50-75 milliárd állami támogatásra elkerülhetetlenül szükség van. Fontos azonban hozzátenni, hogy a kieső állami támogatást természetesen a hallgatók tandíjbefizetései kell, hogy pótolják, ami azt jelenti, hogy a jelenlegi képzési önköltségeket jelentősen meg kell majd emelni. Azt hogy mekkora tandíjemelkedés lesz szükséges, ma még nagyon durván becsülhető, mivel a felsőoktatás iránti kereslet nyilvánvalóan radikálisan csökkenni fog és az intézményhálózat is jelentősen szelektálódik. Első közelítésként ez nagyjából átlagosan 3-500 ezer forinttal növeli meg a jelenlegi önköltségi szintet.
Diákhitel – esélyegyenlőség?
A Kormány létrehozta (1/2012. (I. 20.) Korm. rendelet) diákhitel II.-t, amely lehetővé teszi, hogy a felsőoktatási intézmény részére fizetendő képzési költségnek megfelelő összeget a hallgató hitelként felvegye. Ezt a rendelet kötött célú hitelnek nevezi, mivel csak tandíj fizetésére használható. A kötött célú hitelrészt a Diákhitel szervezet közvetlenül a felsőoktatási intézmény számára utalja át. A hitel másik fontos sajátossága a limitált kamat. A diákhitel központ által számított kamatot a hitelfelvevő csak részben fizeti meg. A hitelfelvevő számára felszámítandó kamatláb 2%, míg a fennmaradó kamatrészt az állam általános kamattámogatás formájában utalja át a Diákhitel szervezet részére.
A diákhitel II. tehát lényegében fizeti a tandíjat. Ezzel azonban nyilvánvalóan nem lesz tandíjmentes a képzés, mint ahogyan azt a miniszterelnök és az oktatási államtitkár hangoztatja, hiszen a felvett hitelt természetesen vissza kell fizetni a végzés után. Miután igen jelentős összegekről van szó, a hallgatók nagyon hosszú távra adósodnak el. A kalkulációk szerint egy átlagos önköltséges alapképzésben való részvétel esetén 16 év, mesterképzéssel együtt közel 20 év a visszafizetés hossza 6%-os törlesztési hányad mellett.
De más problémák is vannak ezzel a hitellel.
Először is a hallgató nem lát pénzt, azt a diákhitel központ közvetlenül az intézménynek folyósítja, azaz átveszi az állami finanszírozás szerepét, illetve annak egy részét. Sem a hallgatónak, sem a diákhitel központnak nincs lényegében tényleges megrendelői szerepe. Magyarul a tandíjnak az a funkciója, ami a megrendelői szereppel járna, tehát ami a felsőoktatás szolgáltatásainak minőségre ténylegesen hatna, az lényegében elvész.
Ráadásul, a kötött hitelrésznek nincs felső plafonja, – az mindig épp akkora, amekkora az intézményi önköltség. Azaz itt csak puha költségvetési plafon létezik, és ez nyilván arra fogja ösztönözni az intézményeket, hogy önköltségüket emeljék, (hiszen a hallgatók úgy is fel tudják azt venni a hitelként).
Nem elhanyagolható probléma tehát a forrásigény. A számítások szerint a diákhitel II finanszírozásához szükséges forrásállomány már 2015-ben közel 250 milliárd forint, 2021-ben pedig 1000 milliárd forint lesz. Ez az összeg az államadósságot is növeli, s így az államadósság szempontjából kedvezőtlen, ugyanakkor mint banki üzlet kiváló, hiszen egy államilag garantált hitelről van szó.
Rendkívül súlyos problémáz jelent a 2%-os kamatplafon, ami lényegében a hitelrendszer fenntarthatóságát rombolja. A kamattámogatás évente növekvő mértékű összegeket igényel, 2015-ben már 14 milliárd forintot, 2020-ban pedig már 55 milliárdot. A tervek szerint az állam át fogja vállalni az állam által alkalmazott jogászok és közgazdászok hitelét, ami 2020-ban további 7 milliárd forint költségigényt jelent. Végeredményben azon túl, hogy az államadósságot 2020-ra mintegy 2-3%-kal növeli, a rendszer az igazi problémája az, hogy ugyanebben az évben még mintegy 65 milliárd költségvetési támogatást igényel. Ez az összeg a felsőoktatás jelenlegi állami támogatásának mintegy harmada, s ha a korábban vázoltak szerint csökken a felsőoktatás közvetlen állami támogatása, akkor a megmaradt támogatással nagyjából azonos. Magyarán: amit kivonnak most, azt akkor nagyrészt vissza kell adni, mint kamattámogatást.
Az új diákhitel jogszabály a hitelhez jutás életkori határát leszállítja a 35. életévre a korábbi 40-ről, ami jelentősen rontja a felsőoktatási felnőttképzés lehetőségeit. A hitelnek ugyanakkor pozitív sajátossága, hogy a magán főiskolák számára is kedvező, vagy legalább is nem hátrányos.
Alapvető kérdés, hogy hogyan hat ez a rendszer az esélyegyenlőségre. A szabad felhasználású diákhitelt a kezdeti 25%-ról csökkenve, mára már kevesebb, mint a hallgatók 20%-a vette fel 2001 és 2010 között. A hírek szerint a diákhitel II-t is a hallgatók 20% körüli hányada veszi fel.
A szabad felhasználású hitel felvevőinek területi megoszlása alapján egyértelmű, hogy azt a szegény megyékben nagyobb arányban veszik igénybe, mint a gazdagabb megyékben – azaz a hitel felvétele a hallgatók gazdagságával fordítottan arányos. Aligha kétséges, hogy így lesz ez a diákhitel II esetében is. A rendszer tehát kétségtelenül javít valamit a hátrányos helyzetűek felsőoktatásba kerülésének esélyein. Ugyanakkor aligha kell bizonyítani, hogy a hátrányos helyzetűek számára lényegesen nagyobb kockázatot jelent a hitel felvétele, mint a gazdagok számára, s emiatt lényegesen riasztóbb is.
A szabad felhasználású diákhitel (Diákhitel I) felvevőinek megoszlása megyék szerint
Forrás: 2005/2006 és 2009/2010 es éves jelentés statisztikai melléklete Diákhitel Központ
Összegzés:
Az önfenntartó felsőoktatás tehát megvalósítható. Azonban a megvalósításnak súlyos ára lesz. Az állami támogatás-kivonás a tandíjak erőteljes növekedését vonja maga után. A felsőoktatás iránti kereslet radikálisan szűkülni fog, s nyomában a felsőoktatási intézményhálózat is radikálisan átalakul, a vidéki kis intézmények igen gyorsan kiszelektálódnak, de a vidéki nagy egyetemek is megsínylik a keresletcsökkenést. A nyertesek az elit egyetemek – az elit rétegek fiataljait befogadó egyetemek – lesznek. A diákhitel kétségtelenül megteremti egy réteg felsőoktatási tanulmányának feltételét, de a kockázat miatt sokan – főleg a kedvezőtlenebb gazdasági helyzetűek – kiszorulnak a felsőoktatásból. Ugyanakkor a hitel a konstrukcióban részt vevő bankok számára igen jó üzletet jelent.
