„Én e szerencsét búsan ölelem;
E tartományhoz, úgy rémlik, jogom van:
Most alkalom hí föllépnem vele”
A történet tényleg hasonlít kissé a Hamletre. A külső és belső harcokban lassan felőrlődött, kivérzett, jobb sorsra érdemes Nemzeti Fejlesztési Ügynökség elnökének széke idén április óta üres. Az intézmény erős, új vezér után kiáltott. És mint egykoron Fortinbras, 2013 augusztus 12-én Lázár János ünnepélyesen bevonult az NFÜ-be…
Az uniós fejlesztések intézményrendszerének elhúzódó átszervezéséről többször írtunk ezen a blogon, így a témáról már minden lényegeset elmondtunk. Hónapok óta tudható, hogy az EU-támogatásokból finanszírozott fejlesztési programok irányítását a FIDESZ tervei szerint 2014-től közvetlenül a szaktárcák végzik majd. A változást a kormány reményt keltő újdonságként kommunikálja, holott az valójában a 2006 előtti – kevésbé sikeres – rendszerhez való visszatérést jelenti. Az egyetlen kérdés, amire még mindig nincs egyértelmű válasz, az a „Lenni, vagy nem lenni”. Mármint: hogy 2014. Január 1-én az NFÜ formálisan is megszűnik-e, vagy „csak” jelentősen meggyengül. Ez azonban az ott dolgozókon kívül vélhetően keveseket érdekel igazán.
Nem is véletlen, hogy Lázár János tegnapi tájékoztatóját sem a meghirdetett téma „adta el”. Hírértéke sokkal inkább annak volt, hogy a Miniszterelnökséget vezető államtitkár-kormánybiztos
1.) leuzsorásozta Csányi Sándort, ami kettejük korábbi vitáját ismerve nem meglepő;
2.) szakállt növesztett, ami kétség kívül meglepő, bár kevéssé kardinális kérdés.
De a tréfát félretéve: a tájékoztatón azért elhangzott néhány olyan (fél)információ, amire a fejlesztéspolitika iránt érdeklődő polgár azért felkaphatta a fejét.
A piszkos tizenhárom
Először is, mint Lázár János elmondta: az utóbbi hetek során az EU a 2007-2013 közötti tervezési időszak tizenöt operatív programja közül nem kevesebb mint tizenhárom (!) finanszírozását felfüggesztette. A háttérben álló “különböző szabálytalanságok miatt” pedig alighanem 50-100 milliárd forintra meg fogja bírságolni Magyarországot…
A tizenhárom programból tizenegy vélhetően egy idén februárban nyilvánosságra került vita miatt nem kap további forrást Brüsszelből. Esetükben az Európai Bizottság mindenekelőtt azt kifogásolja, hogy az állami építési beruházásokat előkészítő közbeszerzéseknél az ajánlatkérő minisztériumok, önkormányzatok, közintézmények rendszeresen megkövetelték, hogy a tenderre jelentkező cégek mérnökei rendelkezzenek magyar kamarai tagsággal. Ez pedig – mint mondják – az uniós jognak ellentmondó versenykorlátozást valósít meg.
Az elmúlt pár hét során jó néhány szakértőt megkérdeztem erről. Az általuk elmondottak szerint a vonatkozó magyar jogszabályok – a tervező és szakmérnökök, valamint építészek szakmai kamaráiról szóló törvény, ill. a külföldi bizonyítványok és oklevelek elismeréséről szóló törvény – a külföldi mérnökök munkavállalását előzetes kamarai regisztráció nélkül, kizárólag bejelentés alapján is lehetővé teszik. Az EU auditorai így nem is a jogi háttérbe, hanem a jogalkalmazás módjába köthettek bele. Abba jelesül, hogy az egyébként jogszerűen meg nem tagadható kamarai regisztrációt a tenderkiírók már a tenderre való jelentkezés időpontjában, nem pedig a megbízás elnyerése esetére várták el, ami a külföldről jelentkező cégeket az indulástól eleve eltántoríthatta, illetve a hazai pályán dolgozó magyarokkal szemben hátrányos helyzetbe hozta. Az NFÜ bűne pedig az lenne, hogy ezt a gyakorlatot a közbeszerzések ellenőrzése során tétlenül nézte.
Az EU pénzügyi ellenőreinek véleménye elvben vitatható lenne. Ha volna rá idő, ha a 2007-es operatív programok végéig nem csak két év volna hátra, meg lehetne fontolni, hogy Magyarország az ügyben az Európai Bírósághoz forduljon. Ugyanakkor, ha a kádi előtt olyan érvekkel jönnénk, mint Lázár János, miszerint eleve „nehezen elképzelhető”, hogy egy magyar közbeszerzés kivitelezésénél külföldi mérnök dolgozzon (!), nem jutnánk messzire. Ilyen üzenetekkel a kormánybiztos akarva-akaratlanul azt sugalmazza: a kormánynak tényleg esze ágában sincs az EUs mérnököket Magyarországra beengedni. Márpedig ilyen opciónk, amíg EU-tagok vagyunk, nincs, és nem is lesz. Erről kár lenne vitát nyitni.
Végtelen számsorok
A másik bejelentés – miszerint a minisztériumok „lustasága, bénasága vagy impotenciája miatt” a kormány komolyan tart attól, hogy 500-600 milliárd forint EU-támogatásnak rövid időn belül végleg búcsút inthetünk – még mellbevágóbb. Őszintén szólva: nem egészen világos, hogy Lázár miért pont ezt a számot említette. Tartok tőle, hogy a bajt valójában még így is jelentősen alulbecsülte.
Egyfelől, Lázár Jánosnak igaza van abban, hogy a hazánknak járó EU-támogatás teljes felhasználása érdekében egyre sürgetőbb feladat a támogatás teljes összegének odaítélése. Július végén a szerződéssel lekötött EU-források nagysága csak a teljes keret kb. 87-88%-a volt. Ráadásul biztos, hogy a támogatott projektek egy része nem fog sikerrel megvalósulni. Így valójában arra lenne szükség, hogy a kormány a támogatások odaítélésekor szándékosan túlvállalja magát. Így történt ez 2004-2006 között is, és akkor pont így sikerült végül 99,6%-os sikeres felhasználási arányt elérnünk. Ezzel a logikával az NFÜ-nek mintegy 1000 milliárd forintot kellene még odaítélnie, és 1500 milliárd forint értékű támogatási szerződést kellene még aláírnia, lehetőleg néhány hónapon belül.
Másfelől, az Unió által megítélt támogatást korántsem a döntéshozatal vagy a szerződéskötések lassúsága miatt fogjuk elbukni. A jogvesztő határidőket ugyanis az EU a kedvezményezetteknek szóló tényleges kifizetések nagyságához köti. Márpedig, a kifizetések üteme – egyetlen egy 2012 végi, átmeneti csúcsot leszámítva – folyamatosan és jelentősen elmarad attól, ami a strukturális és kohéziós alapok teljes felhasználásához kellene. Durva becsléssel, a jelenlegi felhasználási ütem mellett az a veszteség, amelyet Magyarország 2015 végéig várhatóan elszenvedne, meghaladná az 1200 milliárd forintot…
„Most előre, bízvást.”
Lázár János, mint mondja, napokon belül sürgős intézkedések tervét terjeszti majd a kormány, illetve a Parlament elé. Jól teszi: ilyen helyzetben valóban összehangolt erőfeszítésekre van szükség. És szükség van egy erős vezetőre is.
Amire azonban még szükség lenne, az a bizalom erősítése volna. Az, hogy tizenötből tizenhárom magyar fejlesztési program felfüggesztés hatálya alatt van, azt mutatja, hogy ez a bizalom Magyarország iránt Brüsszelben végletes módon hiányzik.
Lázár János tegnapi fellépése nem erősítette a bizalmat. Tárgyalópartnerei aligha tudnak mit kezdeni az olyan üzenetekkel, miszerint Lázár új beosztottaitól azt követelné meg, hogy „Brüsszel érdekeivel ellentétben” dolgozzanak a magyarok érdekeiért. És ugyanígy minimum disszonáns az a megjegyzés, miszerint „ismert, hogy Magyarországon milyen eszközökkel lehet ügyeket intézni”, és hogy a kormánybiztos most, háromévi FIDESZ-országlás, és az EU-támogatások 95%-ának szétosztása után látja elérkezettnek az időt arra, hogy a „kapcsolati úton történő előrejutást” az NFÜ-ben felszámolják. Különösen, hogy egyes hírek szerint a támogatások befagyasztásának másik oka hírek szerint épp a támogatások odaítélésének átláthatatlansága volna.
Az új kormánybiztos tehát finoman szólva is ellentmondásos rajtot vett tegnap friss pozíciójában. A stílus, amivel a FIDESZ-féle támogatási rendszer kudarcairól beszélt, az eddigi sikerpropaganda tükrében elég szokatlan. Hogy mire jut mindezzel, még a jövő zenéje. Hamarosan, még az év vége előtt látni fogjuk mi is.
