A Nemzeti Fejlesztési Ügynökség július 19-i ünnepségén Orbán Viktor az EU-támogatások felhasználásában elért sikereket sorolta, mondván: „dől a pénz” az országba. Szép lenne, ha így lenne. Csakhogy a jelenlévők a miniszterelnöktől és a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség (NFÜ) elnökétől teljesen hamis képet kaptak. Ünneplésre ugyanis a valóság nem ad okot.

Fenn az ernyő

„Az Új Széchenyi Terv eredményeit összegző” ünnepségen elhangzott: 2015-ig az utolsó fillérig célba akarják juttatni az Európai Unió fejlesztési támogatásait, összesen 8209 milliárd forintot. Ebből 6283 milliárdra már szerződést kötöttek a hazai pályázókkal, 2720 milliárdot pedig ki is fizettek. Az NFÜ-höz percenként érkezik egy új projekt, a kifizetések értéke pedig heti 18,3 milliárd forint. Közben átalakult az intézményrendszer  is, melynek működését – a korábbi 24 helyett – ma már egyetlen jogszabály szabályozza. Júliustól pedig új Kormánybizottság felügyeli a forráselosztást, személyesen Orbán Viktor (és Lázár János) irányításával. A rendezvényen azt is állították, hogy az EU-tól lehívott források nagyságát illetően az EU-tagok rangsorában „Magyarország az ötödik helyen áll”, amivel „ismét az élmezőnyben” foglalunk helyet.

Az EU támogatási rendszerrel a Haza És Haladás blogon az elmúlt időszakban kétszer is foglalkoztunk, véleményünk a július 19-i rendezvény után sem változott. Fenntartjuk, hogy a támogatási rendszer a mostani formájában a jelent és a jövőt illetően is súlyos bajban van. Magyarország korábbi vezető szerepét a kohéziós politikában réges-rég elvesztette. A kormánynak a helyzet megoldására láthatóan nincs működő receptje; így jobb híján szemérmetlen szemfényvesztést folytat.

Tekintettel a rendezvény apropójára – bár ez igazából nem lenne lényeges – kénytelenek vagyunk megismételni: az Európai Unió számára az Új Széchenyi Terv nem is létezik, a 8200 milliárd forint beígért támogatáshoz pedig semmi köze sincs. Amivel Orbán Viktor a kormányt népszerűsítette, az továbbra is a 2005-2006-ban a szocialista-liberális kormányzat által kidolgozott „Új Magyarország Fejlesztési Terv” volt. A két dokumentum között óriás a különbség. Az ÚMFT egy Brüsszel által jóváhagyott, szigorú módszertani elvárások szerint készült, és az érdekeltekkel több körben, aprólékosan egyeztetett, konkrét célokat tűző stratégia. Ezért volt alkalmas arra, hogy az EU súlyos ezermilliárdokkal támogassa. Az Új Széchenyi Terv egy rossz minőségű politikai pamflet. Egyszerű propagandaanyag, hevenyészett helyzetértékeléssel, üresen kongó lózungokkal, koherens stratégia, számon kérhető célkitűzések, saját költségvetés nélkül. Ráadásul soha nem is bocsátották társadalmi egyeztetésre, tartalma csupán egy maroknyi bennfentes összegzett tudása. Az egyetlen dolog, amit az ÚSZT a 2010-ben, az előző kormányoktól örökölt fejlesztési programokhoz hozzá tudott tenni, az a zöld, léggömbszerű logó, amellyel a fő finanszírozó Európai Unió csillagos lobogóját minduntalan kitakarni igyekeznek.

 Magyarország "a nemzetközi élmezőnyben" - sárgával az új tagországok adatai

A rendezvényen Orbán Viktor és Petykó Zoltán által bemutatott statisztikák a valós helyzettel szöges ellentétben álló képet festettek. Magyarország a 27 EU-tagállam rangsorában a Brüsszeltől ténylegesen lehívott források nagyságát tekintve nagyjából a 20. helyen áll.  Elkeserítő a kelet-európai összehasonlítás is, mert az új tagországok között is csak a középmezőnyben (12-ből a hetedikek) vagyunk, az élen állókhoz képest súlyos lemaradásban. Az a statisztika, amely alapján Petykó Zoltán az NFÜ-t a „nemzetközi élmezőnyben” kívánta láttatni – mondván Magyarország az EU-ban az ötödik legtöbb pénzt használta fel – durva félrevezetés. A forráslehívások abszolút, euróban mért  nagysága ugyanis nemzetközi összehasonlításban teljességgel irreleváns, és csakis azért lehet ekkora, mert Magyarország a 27 között viszonylag elmaradott tagországként az egyik legnagyobb – egy főre esően második-harmadik legmagasabb – támogatást kapja. Ez utóbbi szintén az előző kormányok érdeme. Amiképpen az eddig teljesített kifizetések is hetven százalékban olyan projektekhez kötődnek, amelyekről még 2010 tavasza előtt született döntés.

A mai helyzetre vonatkozó legfontosabb pénzügyi indikátor az, hogy a forrásfelhasználás üteme alig több mint fele annak, ami ahhoz kellene, hogy az EU támogatását valóban időre fel tudjuk használni.

Egy lépés előre, kettő hátra

Az ünnepi rendezvényen a miniszterelnök egyedül az intézményrendszerről szólva ütött meg önkritikusabb hangot. Mint mondta, itt nem sikerült érdemi javulást elérniük, az alapvető változást pedig 2013-2014-re ígérte. Emlékezzünk: Orbán Viktor 2010-ben még egészen másképpen beszélt. A kormányra lépő FIDESZ gyökeres megújulást ígért, az akkor működő – EU összehasonlításban még tényleg az élmezőnyben lévő – intézményrendszert „disznóólnak” nevezte, és hivatali elődeit az uniós források „iparszerű lenyúlásával” vádolta meg. Mindezzel szemben Orbánnak tegnap nem először kellett beismernie: az adminisztráció megreformálásában kudarcot vallottak.

Nem csupán arról van szó, hogy a pályázók az intézményrendszerrel a kormányváltás óta érezhetően elégedetlenebbek. Nem is csak arról, hogy a magyar közbeszerzési rendszer átláthatósága és tisztasága ma már nem csak a vezető gazdasági lapok címlapjain kérdőjeleződik meg újra és újra, hanem a Brüsszellel a színfalak mögött folytatott egyeztetések messze legkínosabb napirendi pontjává is vált.  Hanem arról, hogy ki kell mondanunk: 2010-ben eleve rosszul álltak neki a feladatnak. Az EU-támogatási rendszer működését nem értették, a diagnózis, amelyet felállítottak, súlyosan téves volt. Ráadásul a hozzáértő szakmai vezetők döntő részét elzavarták és jobbára kezdőkkel váltották fel. A pályázati rendszer teljes lecserélésének terve – amelyre Orbán Viktor ismét hivatkozott – súlyos kalandorság lett volna. Szerencse, hogy ettől végül visszariadtak.

Más, érdemi változás viszont nemigen történt. A támogatáspolitikai jogszabályok összekopírozása egyetlen rendeletbe gyakorlati szempontból semmit sem hozott, a pályázók számára pedig teljességgel irreleváns (őket ui. csak a kiírások érdeklik). Miközben pedig a hegyek vajúdtak, az Orbán-kormánynak érdemi új ötlete, valóban új megoldása az elmúlt két évben egy sem volt. Az átfutási időkben javulást elérni nem tudtak – nem véletlen, hogy az NFÜ elnöke egyetlen ilyen statisztikát sem mutatott.

 A forrásfelhasználás dinamikája – az ábrán látszik Magyarország jó nemzetközi pozíciója a kormányváltás előtt (szürke sáv); a 2010-es esztendő visszaesése (világoszöld), a 2011-es viszonylag jobb előrehaladás; és a 2012-es esztendő eddigi felemás teljesítménye is. Mindent egybevetve Magyarország ezen az ábrán is átlag alatti teljesítményt mutat.

A FIDESZ által újdonságként beharangozott intézkedések – pl. az egyszerűsített („automatikus”) pályáztatás, a pályázói előlegek, a közvetlen szállítói kifizetések, az önerő-támogatás vagy a pályázatok adminisztratív mellékleteinek megritkítása – mind-mind az előző ciklusokból származó megoldások, melyeken érdemben javítani nem tudtak. Sőt, a pályázói előlegek mértéke korábban 40%-os, tehát a július 19-én bejelentett mértéknél jóval magasabb volt.

Ugyanakkor jelentősen romlott a pályázati rendszer átláthatósága. 2010 előtt az EU-pályázatok bíráló bizottságainak voltak az intézményrendszeren kívülről érkező civil tagjai is. A kötelező civil kontrollt az új kormány eltörölte, miként megszüntette a bírálati dokumentumok internetes hozzáférhetőségét is.

A fentiek láttán óhatatlanul eszünkbe jut a példabeszéd az egyszeri teknőcről – aki örült, hogy olyan lassan haladt, mert tudta, hogy rossz irányba tart. De a magunk részéről nem fűzünk jelentős reményeket a FIDESZ által még ellenzékben megígért „új pályázati rendszerhez” sem, amelynek megérkezését Orbán Viktor most már csak 2013-2014-re prognosztizálta. Persze, nyilván lesz új rendszer, mert az új, 2014-es brüsszeli szabályrendszer miatt kell, hogy legyen. De hogy az valóban jobb lesz-e, az eddig elmondottak alapján erősen megkérdőjelezhető. Ígérni lehet ilyet. de a kérdésre a válasz a jelenlegi kormány hivatali idejében már nem fog kiderülni.

Gazdálkodj okosan

Amellett, hogy az intézményrendszer legjobb esetben is csak stagnál, a kormány szemmel láthatóan nem tudja egyensúlyba hozni az EU-források iránti keresletet, és azok kínálatát. Így lehetséges az, hogy miközben az összes forrás egynegyede még mindig gazdára vár, a kormány egy sor területen nem tudta előteremteni a kampányban beígért forrásokat.

A legjobb példa erre a vállalkozástámogatás. Példának okáért, a 2008-as válság idején a baloldali kormány rövid idő alatt elérte, hogy egy átcsoportosítás révén a gazdaságfejlesztési program százmilliárdos többletforráshoz jusson. Ugyanerről Orbán két éve képtelen megállapodni az Unióval. A programok módosításának elhúzódása egyértelmű bizonyítéka az Új Széchenyi Terv már említett elégtelenségének, és annak, hogy a FIDESZ – bár a korábbi kormányok támogatáspolitikáját, a források elosztását élesen bírálta – hatalomra kerülésekor nyomokban sem rendelkezett olyan kiérlelt koncepcióval, amely az Európai Bizottság számára meggyőző lett volna.

És ezért van végső soron az is, hogy lassan egy éve nem tudják beindítani pl. az ÚSZT egyik zászlóshajójának kikiáltott zöldenergia pályázatokat sem. Ahová pedig jut új forrás, ott nem ritkán éles viták támadnak a pályázati feltételek miatt. Így a mikro-vállalkozások ingatlanvásárlásait lehetővé tevő új ÚSZT pályázatot a hírek szerint többen lakáscélra is használható luxusingatlanok vásárlására fordították – holott a lakásvásárlás a brüsszeli szabályok szerint kifejezetten tilos. De emlékezetes felzúdulást váltott ki a miniszterelnök családi fogorvosának vállalkozásához kötött fogászati turizmus pályázat is.

Összességében az új pályázatok továbbra is jelentős késéssel – az előre meghirdetett határidőknél 2-3 hónappal később jelennek meg. (Főként a TÁMOP esetében nem ritkák a hat hónapos csúszások sem.) Nem véletlen tehát, hogy a gazdaságfejlesztési operatív program, a vállalkozástámogatás gerincét – kb. 80%-át – még mindig a 2010 előtt kitalált pályázati konstrukciók adják.

Pedig 2010 előtt Magyarország kifejezetten innovatív fejlesztéspolitikát folytatott, és a lehetőségekre igyekezett mindig az elsők között reagálni.

Miként már 2004-ben is – az új, 2007-es tervidőszak EU-forrásait is az egész Unióban elsőként tettük hozzáférhetővé. Ezt azért tehettük meg, mert a szükséges tervdokumentumokat is az elsők között nyújtottuk be Brüsszelnek. Persze, 2010-ben, amikor az új kormány a nyitva lévő pályázati ablakokat sorra bezárta, míg újakat lényegében csak 2011 tavaszán indított, ez az előny teljesen elveszett.

De hazánk úttörő volt az uniós szinten, a többi tagállammal közösen kidolgozott, új típusú támogatáspolitikai eszközök bevezetésében is. Így például elsőként indítottuk útjára a vállalkozóknak szóló Jeremie hitel és tőkeprogramokat. Élen jártunk a területi szemléletre épülő fejlesztési programokban is. A leghátrányosabb helyzetű 33 kistérség egy millió lakosának segítő kezet nyújtó, az alulról jövő kezdeményezésekre épülő programunkat az EU-ban „legjobb gyakorlatként” tartják számon. Elsőként dolgoztuk ki a komplex városfejlesztések szakmai alapjait, és példaértékű projekteket indítottunk, például a budapesti nyolcadik kerületben.

Ez az innovativitás ma már csak emlék. Ebből a szempontból is különösen sajnálatos a regionális fejlesztési tanácsok megszüntetése, a regionális fejlesztési ügynökségek államosítása, melynek következtében erősen megkérdőjeleződik, hogy a vidék Magyarországa a következő időszak fejlesztéseinek előkészítésében, kidolgozásában vajon érdemben részt tud-e majd venni.

Távolodó távlatok

A fentiekből látható, hogy a forrásfelhasználás akadozása nem magyarázható meg pusztán a pályáztatást és pénzügyi adminisztrációt végző – a kormányváltáskor erős megrázkódtatásnak kitett – intézmények „tehetetlenkedésével”. A probléma jelentős részben a kormány fejlesztéspolitikájának tartalmi kidolgozatlanságából, elégtelenségéből származik. Továbbá, hibádzik a kormányból az a képesség, hogy a fejlesztéspolitikai célokat működő, hatékony támogatási intézkedésekké formálja. Ez utóbbi viszont nem csak a jelenlegi, hanem már a jövőbeni forrásainkat is alapjaiban fenyegeti.

Szomszédainkkal ellentétében a magyar kormány még hozzá sem kezdett a következő, 2014-2020-as időszak fejlesztési tervének megírásához. Amellett, hogy a majdani „Legújabb Széchenyi Terv” végrehajtása így akár 2015-re is kitolódhat, a késlekedés azért is veszélyes, mert reális az esélye annak, hogy az EU-tól a következő időszakra várható támogatási keretünk negyedével (mintegy 2000 milliárd forinttal) csökkenjen. Ráadásul félő, hogy még ez a forrás is a korábbinál lényegesen kedvezőtlenebb feltételekkel érkezik majd. Ha ezeken a kilátásokon változtatni akarunk, mindenképpen szükségünk lenne minél meggyőzőbb, konkrét gazdaságfejlesztési tervekre, programokra. A jelek szerint azonban ezek késni fognak, és ez gyengíti pénzügyi alkupozíciónkat is. Magyarul: futhatunk immár nem csak a meglévő, hanem a jövőre nézve remélt a pénzünk után is.

Összefoglalva: az EU-támogatások területén a kormánynak egyáltalán nincs mit ünnepelnie. Jobb lesz tehát, ha félretesszük a pezsgőspoharat, és csendben reméljük, hogy miközben a felelős vezetők a reflektorfényben fürdenek, a háttérben dolgozó, megmaradt szakemberek, és nem utolsó sorban a pályázók és projektgazdák, végül megtalálják az érdemi megoldást is arra, hogy az Európai Unió által kínált fejlesztési lehetőségeinkből – minden jelenlegi valószínűség ellenére – valóság legyen.