Privát sarok: Visszaesés Budapesten

2011.12.11. | Charles Gati | 3 komment

 

Charles Gati, a Johns Hopkins Egyetem School of Advanced International Studies Orosz- és Eurázsiai Tanulmányok központjának óraadó professzora és kinevezett tanszékvezetője, egyben a díjnyertes Vesztett illúziók: Moszkva, Washington, Budapest és az 1956-os forradalom c. 2006-ban megjelent könyv szerzője. A tanulmány erdetileg a The American Interest 2012 január-februári számában olvasható, rövidített változatát magyarul a Vasárnapi Hírek közli. A kézirat leadása után jelent meg a Heti Válaszban Eleni Tsakopoulos Kounalakis amerikai nagykövet írása, melyben a sarkalatos törvényeknek a magyar demokrácia állapotára gyakorolt lehetséges hatása miatti amerikai aggodalmaknak adott hangot.  

 
 
A magyar belpolitika bonyodalmait sokszor maguk a magyarok sem igen képesek megérteni, hát még a külföldiek! Egy közszájon forgó, ám meglehetősen valószerűtlen anekdota szerint a II. világháború első hónapjaiban Franklin D. Roosevelt amerikai elnök megkérdezte egyik beosztottjától, hogy Magyarország, mely éppen hadat üzent az Egyesült Államoknak, királyság vagy köztársaság. „Királyság, elnök úr”, hangzott a válasz. A következő párbeszéd bontakozott ki:
 
FDR: Hogy hívják a királyt?
Beosztott: Magyarországnak nincs királya.
FDR: Akkor ki irányítja a királyságot?
Beosztott: Egy Horthy Miklós ellentengernagy nevű kormányzó.
FDR: Ellentengernagy? Akkor Magyarországnak biztos erős haditengerészete van.
Beosztott: Magyarországnak nincs haditengerészete; még tengeri kijárata sincs.
FDR: A háborúkat gyakran vallási okok miatt vívják. Mi ott a fő vallás?
Beosztott: Katolicizmus, elnök úr. De Horthy ellentengernagy református.
FDR: Akkor ez az ellentengernagy valamilyen területi követelés miatt üzent hadat nekünk?
Beosztott: Magyarországnak Romániával szemben vannak területi követelései.
FDR: Ebben az esetben Magyarország Romániának is hadat üzent?
Beosztott: Nem, Románia Magyarország szövetségese.
FDR: Akkor tisztázzuk: Magyarország királyság, melyet egy haditengerészet nélküli ellentengernagy kormányoz, és annak a Romániának a szövetségese, mellyel szemben területi követelései vannak, viszont az Egyesült Államoknak üzent hadat, mellyel szemben nincsen ilyen jellegű elszámolnivalója.
Beosztott: Így van, elnök úr.
 
Képzeljünk el egy hasonló, bár talán nem annyira vicces párbeszédet a Fehér Házban napjainkban:
 
BHO: Magyarország köztársaság?
Beosztott: 2011. december 31-ig minden bizonnyal. Utána a neve viszont már csak „Magyarország” lesz, nem „Magyar Köztársaság”, bár az államforma köztársaság marad.
BHO: És akkor nincsen semmiféle forgatókönyv a királyság visszaállítására?
Beosztott: Nem. Orbán Viktor miniszterelnök a több mint ezeréves nemzet alapító atyjaként akar tetszelegni, ám nem tör királyi babérokra. Az új alkotmány, vagyis az alaptörvény viszont a régi királyság értékeire utal vissza: Isten, Szent István Szent Koronája, a kereszténység és a család.
BHO: Ki ez az Orbán fickó?
Beosztott: A ’90-es években liberális antikommunista volt, de nyolcfős kormányának három tagja régen az 1989 előtti MSZMP-hez tartozott. Egykor ateistának vallotta magát, most pedig kálvinista. Időnként azonban katolikus templomba jár. Politikailag keresztényként, jobboldaliként és nacionalistaként határozza meg magát.
BHO: Akkor tisztázzuk: Orbán egykor liberális ateista volt, most viszont jobboldali nacionalista és gyakorló protestáns, aki időnként katolikus templomba jár. És egy olyan politikai entitást igyekszik megalapítani, mely már több mint ezer éve létezik.
Beosztott: Igen, uram, így van. Azt is tudnia kell, hogy 2008-ben John McCaint támogatta.
BHO: Nem túl okos politikus.
Beosztott: Valójában, uram, ugyan elvesztette a 2002-es és 2006-os választásokat, 2010-ben a szavazatokat 52.7%-át szerezte meg. A magyar választójogi törvény sajátosságainak következtében ez az 52.7% kétharmados parlamenti többséget hozott.
BHO: Bárcsak én lennék ilyen szerencsés. És akkor Orbán a politikai fölény helyzetéből megszólította a választók többi részét?
Beosztott: Hát nem, uram. Az elmúlt kb. másfél évben, a parlamenti többség új médiatörvényt, új alaptörvényt és új egyházi törvényt fogadott el, most éppen az új választójogi törvényt fontolgatják és több száz egyéb új rendelkezéssel igyekszik bebetonozni uralmát. Még az Alkotmánybíróságot is megfosztotta az adó- és ingatlanügyekkel kapcsolatos hatáskörétől.
BHO: Szóltunk már neki arról, hogy ez nem tetszik nekünk?
Beosztott: Budapesti nagykövetünk, egy politikai kinevezett, továbbra is jó kapcsolatokat szeretne ápolni az ottani tisztviselőkkel, ezért egyelőre kesztyűs kézzel bánt vele. De Clinton külügyminiszter-asszony 2011 közepén jelezte neki abbéli aggodalmunkat, hogy ezeket az új törvények véget vethetnek a magyar demokrácia alapját képező fékek és egyensúlyok rendszerének.
BHO: Hallgatott rá?
Beosztott: Nem. Lepereg róla a kritika. Követői imádják, amikor arra esküszik, hogy megvédi a magyarokat a külföldi beavatkozástól.
 
A legutóbbi történet, melyen éppen jól szórakozik a budapesti diplomáciai testület, a Magyarország és a csendes-óceáni Tonga szigete között mindinkább elmélyülő kapcsolatról szól. Ugyan a Tongai Királyság lakossága csak kb. 100 ezer fő, szavazattal bír az ENSZ-ben. 2011 elején, amikor V. George Tupou, Tonga királya, beugrott azért, hogy elfogadja a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztjét, abban reménykedtek magyar vendéglátói, őfelsége lesz olyan hálás, hogy cserébe 2011 októberében támogatja Magyarország pályázatát az ENSZ Biztonsági Tanácsának nem-állandó tagi helyére. Úgy alakult, hogy a „kelet-európai mandátumról” szóló szavazás utolsó, 17. fordulójában Azerbajdzsán 155, Szlovénia 13, míg Magyarország csak egyetlenegy voksot kapott. Mivel a szavazás titkos, senki sem tudja, hogy Tonga végül teljesítette-e ígéretét. Martonyi János magyar külügyminiszter tehetséges és tapasztalt diplomata módjára csak egyetlen dolgot tehetett: Elődjeit vádolta azzal, hogy „már az előkészületeket is deficittel kezdtük”.
 
Igazság szerint Magyarország 52 voksot szerzett a szavazás első fordulójában, és sokkal jobban is teljesíthetett volna; viszont a nem-liberális, irányított magyar demokráciának – az ország NATO- és Európai Uniós tagsága ellenére – nagyon kevés hű támogatója maradt. Ennek ellenére a nyílt külföldi kritika is meglehetősen ritka. Tavaly ősszel Maria Fekter osztrák pénzügyminiszter ugyan felszólalt a külföldi bankok (köztük számos vezető osztrák pénzintézet) ellen bevezetett magyar adókkal szemben, nem ítélte el a magyar demokráciát. Angela Merkel német kancellár szóvivőjeként Werner Hoyer német külügyi államminiszter a tavalyi év elején kritizálta Orbán médiatörvényét, de az összes európai konzervatív párt azóta úgy döntött, az EU-n belül nem dorgálja meg közvetlenül Magyarországot. Fatalista módon arra következtettek, hogy Orbán úgyis figyelmen kívül hagyná mondanivalójukat; így hát jobb nem próbálkozni, mint látványosan elbukni.
 
Ezzel szemben az európai sajtó terjedelmesen és kritikus hangvétellel követte nyomon a magyarországi fejleményeket. A The Economist, a Financial Times, valamint a Der Spiegel vezetésével a sajtó alaposan feltárta Magyarország visszaesését a ’90-es évek demokratikus rendszerváltó csapatának zászlóvivőjétől a térség lemaradt országáig. A Gazeta Wyborcza vezető lengyel napilap címlapjain közölt vezércikkekben az utánozhatatlan Adam Michnik Orbánt Viktort (aki történetesen a ’80-as években egykor barátja és antikommunista lelki társa volt) dacosnak, eltökéltnek és mindenek felett veszélyesnek ábrázolta – és nem csak a magyar, hanem az egész közép-európai demokrácia elleni fenyegetésnek titulálta.
 
A kritika-áradatra a hivatalos magyar válasz az volt, hogy a külföldi sajtó nem érti meg kellőképpen a magyar történelem traumáit, hogy olyan információkra hagyatkoztak, melyeket baloldali liberálisok és szocialisták Budapesten terjesztenek (valamint hogy egyes kritikusok kommunisták vagy egykor azok voltak), ill. – mindközül a legabszurdabb – hogy a külföldiek egyszerűen csak utálják Magyarországot és a magyarokat. Egy tavaly októberi bécsi vitában, mely nagy nyilvánosságot kapott, a kormány egy neves támogatójával találtam szemben magam. Miután nemtetszésemet fejeztem ki a jelenlegi magyar kormánnyal szemben, a kormánypárti, de egyébként szélsőjobboldali Magyar Hírlap egyik szemtelen fiatal újságírója egy mikrofont nyomott az arcomba és megkérdezte, miért utalom a magyarokat. Azt kellett volna felelnem, hogy a tükörbe nézve megkapná a választ, de ehelyett visszafogottan azt javasoltam, hogy olvassa el néhány könyvemet és cikkemet. Ez a félénk válasz csak még jobban feltüzelte: másnap megjelent cikkében olvasói számára ismert kódolt kifejezésekkel utalt arra, hogy a külföldiek, különösképpen a zsidók, „magyar-ellenesek”. A lap online kiadásában az olvasók már burkolt utalásoktól mentesen fejezték ki érzéseiket velem kapcsolatban. Ezt később obszcén, gyűlölettel átitatott levelekkövették egyetemi postafiókomban. Mindez nem zavarna, ha a kormány elhatárolta volna magát a szélsőjobboldal képviselőitől. De míg az Orbán-kormány elzárkózik az idegengyűlölő, roma-ellenes és antiszemita Jobbiktól, sokszor kacsingat ki a Jobbik támogatói felé. Hiszen szavazataik, érthető módon, még hasznosnak bizonyulhatnak 2014-ben.
 
Itt szögezzük le: szó sincs arról, hogy utálnám a magyarokat. Magyarországon nőttem fel és továbbra is foglalkoztat, mi történik ott. Ugyan 55 éve elhagytam az országot és új életet kezdtem Amerikában, szeretem a magyar zenét és ételeket, és egy Budapesten élő magyart tartok legjobb barátomnak. Követem a vízilabdát és a magyar nemzeti válogatottnak szurkolok. De Magyarország új, jobboldali többségének szemében ellenségnek számítok, nem csak bírálónak vagy holmi ellenfélnek. Úgy gondolják, hogy ha nem velünk vagy, akkor ellenünk vagy, és én nem vagyok velük részben azért, mert – mind a négy magyar parlamenti párthoz kisebb-nagyobb mértékben hasonlóan – olyasmit támogatnak, melyben én nem hiszek: a szocialista közgazdaságot.
 
  • A szélsőjobboldali Jobbik, mely a szavazók kb. 10%-ának támogatását élvezi, buzgó nacionalista, rasszista és szocialista. Röviden szólva megtestesíti mindazt, melyet a II. világháború előtt fasisztának neveztek. A Jobbik, mely mindennél fontosabbnak tartja a szuverenitást, még azt is el szeretné érni, hogy Magyarország kilépjen a „neoliberális” Európai Unióból.
  • Fidesz, a kormánypárt, melynek támogatottsága kb. 30%-ra csökkent, ellentmondásos gazdaságpolitikát folytat, de többnyire a külföldi tőke ellen füstölög és akadályozza az egyébként fenntarthatatlan magyar jóléti állam reformját. Állami kézbe vette a magánnyugdíj-pénztári vagyont és egy „erős”, központosított kormány mellett szólal fel.
  • A centrumhoz közelebb áll az LMP, egy kis zöldpárt, mely kb. 5%-ot ér el a szavazásokon. Még senki sem jött rá, a környezetvédelmen kívül mit is képvisel ez a párt. Fontosabb számára a flora, mint a fauna, még az emberinél is.
  • Végezetül ott van a Szocialista Párt, közel 20%-nyi társadalmi támogatottsággal. Bár az amerikaiak számára nehéz ezt megérteni, de a párt neve és „átlagemberi” retorikája ellenére ez a párt 1989 óta minden jobboldali ellenfelénél határozottabban kiállt a szabadpiac mellett.
 
Ami Magyarországon tehát hiányzik, az egy nyugati típusú, piacpárti politikai párt, legyen az liberális vagy konzervatív.  
 
Egy, a közelmúltban készült véleménykutatás jól tükrözi az ország szocialista gondolkodásmódját és az atyáskodó jóléti állam iránti örök nosztalgiát: a magyarok 57%-a látja úgy, hogy 1989 előtt, Kádár János kommunista rendszere alatt jobban élt. Igazság szerint volt, aki valóban jobban élt, de a többségről ez nem mondható el. Mindazonáltal a többség visszavágyik a Kádár-féle „gulyáskommunizmus” korszakába. Szerintem amit valójában szeretnének az nem más, mint visszatérni egy olyan korba, amikor Magyarországot irigyelték szomszédjai, amikor szabadabb volt és gazdaságilag virágzott (a hiteleknek és a szovjet támogatásnak köszönhetően) mint a többi kommunista ország. Akkori szóhasználattal élve Magyarországot tekintették kihuzni az ismétlést:– korabeli szóhasználattal élve – a szovjet tábor legvidámabb barakkjának.
 
Ilyen körülmények között a szabadpiaci reformok, köztük a megszorító intézkedések, bevezetése komoly dilemma elé állít. Ha bármilyen magyar kormány bejelentené, hogy mondjuk öt év alatt mindössze 25%-kal csökkentenék az egészségügy, a felsőoktatás és a nyugdíjrendszer támogatottságát, minden bizonnyal tüntetésekre és a következő választások után kormányváltásra kerülne sor. Ugyanakkor ha a kormány továbbra is ezen a szinten tarja a közkiadásokat, az állami költségvetés összeomlana és a kormány is elbukna. Ilyen helyzetben lehetetlen fenntartható strukturális reformokat véghezvinni. Számos magyar politikus tisztában van azzal, mit kellene tenni; azt viszont nem tudják, hogyan lehetne újra megnyerni a választásokat ilyen intézkedések bevezetése után.
 
Mint ahogy az sokszor előfordul Magyarországon, a problémát tovább súlyosbítja mind a történelem, mind a közelmúlt. 2008-ban Orbán rákényszerítette egyik elődjét, Gyurcsány Ferencet, hogy népszavazást tartsanak arról, hogy az állami egyetemeken szedhessenek-e tandíjat (a tervezett összeg csupán névleges lett volna), és hogy a háziorvosoknál és a kórházakban bevezetésre kerüljön-e egy jelképes vizitdíj a szolgáltatásaikért. Mindegyik kérdésben a nép követte Orbán útmutatásait, és leszavazták a szükséges szerkezeti reformokat. Ez az oka annak, hogy kétharmados parlamenti többsége ellenére a kormány most nem hajthat végre pálfordulást, így nem kérheti a diákokat, hogy részben fedezzék felsőfokú tanulmányaik költségeit, ill. nem bírhatja rá arra a nyugdíjasokat, hogy egy kisebb összeggel járuljanak hozzá a háziorvosi és az kórházi látogatások díjaihoz. Így hát ennek tudható be az is, hogy rövidtávú megoldásként a kormány ehelyett új adókkal sújtja a többnyire külföldi tulajdonban lévő bankokat, az energetikai szektort, valamint az áruházláncokat. Továbbá nem csupán államosította a magánnyugdíj-pénztári vagyont, hanem megígérte, hogy utólagosan eltörli a korkedvezményes nyugdíjat olyan állami alkalmazottakesetében, mint a rendőrök vagy a tűzoltók. Legutóbb a kormány kedvezményes árfolyamokat szabott meg a svájci frank alapú hitelek törlesztéséhez, mellyel kb. 30%-kal a piaci ár alatt kerülnek visszafizetésre az összegek; a veszteségekért pedig a (külföldi) bankok kénytelenek felelősséget viselni.
 
Az összes ilyen nem-ortodox gazdasági intézkedés ki nem mondott célja a politikailag népszerűtlen strukturális reformok elkerülése. A következménye viszont az, hogy nagyon magas a kockázata a magyar gazdaság összeomlásának. A tavalyi év vége felé a Bloomberg Magyarországot a 8. helyre sorolta a világ „legkockázatosabb” országai között, Görögországon kívül az egyetlen Európai Uniós tagország a csőd szélén. A 2011 augusztusa és októbere közti három hónapos időszakban a forint volt Európa leggyengébb valutája. A magyar kötvények nem találtak gazdára október végén. Egyértelmű, hogy a magyar kormánynak a Nemzetközi Valutaalaphoz (IMF) kellene fordulnia segítségért, de ez nem olyan egyszerű, mint elsőre tűnik. 2010 közepén Orbán megsértette azt az IMF-delegációt, amely éppen Magyarország magas kiadású jóléti államát kívánta kissé lezsugorítani. Orbán hazaküldte a delegációt. A kérdés immár az, hogy a miniszterelnök, aki számtalanszor hangoztatta, hogy megvédi Magyarország szuverenitását az IMF-fel szemben, félre tudja-e tenni tekintélyes büszkeségét és elfogadja-e az IMF feltételeit a hitelfelvételhez.
 
Az IMF-fel való békekötés első lépéseként Orbánnak menesztenie kellene Matolcsy György nemzetgazdasági minisztert, aki rengeteg komolytalan gazdasági ötletről győzte meg Orbánt. Másrészt hosszútávú, fájdalmas strukturális reformokat kellene bevezetnie a Nemzetközi Valutaalap égisze alatt. Harmadrészt pedig helyre szükséges állítania Magyarország főbb kereskedelmi partnereinek, különösen Németország és Ausztria, bizalmát abban, hogy a kormány képes a valós körülményeknek megfelelően viszonyulni a külvilághoz és nem aszerint, amilyennek a külvilágot látni szeretné. Ehelyett Orbán 2011 november végén bejelentette, hogy mégiscsak az IMF-hez fordul, de egyfajta biztosítási megállapodást igyekszik kötni (mint pl. a rugalmas hitelkeret vagy az elővigyázatossági hitelkeret), és nem valamilyen azonnali vagy készenléti hitel-megállapodásról lenne szó. További kikötése volt, hogy Magyarország semmilyen feltételeket nem fogad el. „Senki sem korlátozhatja Magyarország gazdasági önállóságát,” mondta. Úgy tűnt, hazai közönségét igyekezett meggyőzni arról, hogy ajándék lónak mégiscsak meg lehet nézni a fogát.
 
Azonban ha Orbán tényleg komolyan gondolja az IMF-fel való kapcsolat megújítását, mosoly-offenzívába kellene kezdenie külföldön és belföldön egyaránt. Belföldön a magyar társadalom erősen megosztott, nem csak a kormány és az ellenzék között, hanem kétfajta gondolkodásmód között is: az alkalmazkodó mentalitás és az ellenszegülés közhangulata között. Egyfelől a közszférában dolgozók félnek állásuk elvesztésétől és ennek jegyében politikailag korrekt módon viselkednek, vagyis sosem kritizálják Orbán miniszterelnököt vagy intézkedéseit. Az alkalmazkodó mentalitás a magánszektorra is kiterjed. A Hotel Buda Mercure-ban, ahol nemrég megszálltam, csak két kormánypárti, jobboldali napilapot kínáltak a reggelinél, a Magyar Nemzetet és a Magyar Hírlapot. Amikor ennek a francia tulajdonban lévő, de egyébként magyarok által menedzselt hotelnek a recepciósánál rákérdeztem a Népszabadságra (mely ugyan a túlélésért küzd, mégis továbbra is a leginformatívabb napilap), ártatlanul ezt válaszolta: „Régen tartottuk, de most már nem. Talán egyszer újra lesz, valamikor.” Vagyis ha a jelenlegi kormány kikerül a hatalomból, megrendeli a Népszabadságot. Mostanában viszont inkább a kormány, mintsem a vendégek kegyeit keresi. (Később megtudtam, hogy az összes kormányhivatalban is csak erre a két lapra fizetnek elő; az összes kormányzati megrendelésben résztvevő magánvállalat is hasonlóan jár el.)
 
Másfelől azonban egyre mélyebb a csalódás Orbánnal kapcsolatban. Egyes támogatóit elidegenítette és kritikusainak egy részét ellenséggé tette. Több száz újságíró és szerkesztő vesztette el állását a közrádiónál és a köztévénél, ahol ma már a politikai lojalitás a felvétel elsődleges feltétele. Ugyanez igaz az összes minisztériumra és kormányhivatalra, köztük a Külügyminisztériumra is, ahol még a nagyköveti szint alatt is jelentős mértékű személycsere következett be.
 
Egyelőre az alkalmazkodó légkör elterjedtebb, mint a csalódásé vagy az ellenszegülésé. Orbán továbbra is tekintélyes, ha már nem is olyannyira impozáns politikai támogatottságot tudhat maga mellett. Ennek egyik oka az, hogy a legtöbb ember, és a külföldi kormányok túlnyomó többsége is, elhiszi az állandóan szajkózott propagandát, miszerint Orbán pártja kétharmados többséget szerzett a 2010-es választásokon. Ez ilyen formában azonban nem igaz. Még ha figyelmen kívül is hagyjuk azt a több millió szavazóképes embert, aki nem vett részt a választásokon, a szavazók 52.7%-a ugyanúgy az előző évek szocialista-liberális koalíciói ellen szavaztak, mint a Fidesz ködösen megfogalmazott politikai programja mellett. A kétharmados győzelem eme félrevezető „tényét” használták az összes olyan radikális törvény és szabályozás bevezetésének igazolására, melyet Orbán és parlamenti többsége 2010 közepe óta érvénybe léptetett – annak ellenére, hogy a kampány alatt a Fidesz egy szót se szólt az új alkotmányról, médiatörvényről, választójogi vagy egyházi törvényről.
 
Az ilyen jellegű radikális politikai változtatások lajstroma valóban döbbenetes. Az országgyűlés törvényt fogadott el a határon túli (Romániában, Szlovákiában, Szerbiában vagy máshol) élő magyarok szavazati jogáról – vagyis mostantól úgy képviseltethetik magukat politikailag, hogy közben nem szükséges adózniuk. A nagy sietségben megfogalmazott új alaptörvény a magyar történelem nem létező aranykorára utal vissza, és arra kötelezi az állampolgárokat, hogy holmi fennkölt, de teljességgel kikényszeríthetetlen erkölcsi elvárások (pl. hogy a gyermekek felelősséggel tartoznak szüleikért) és homályosan definiált keresztény értékek szerint viselkedjenek. Az igazságszolgáltatás terén a parlament megnyirbálta az Alkotmánybíróság jogkörét, viszont számos olyan tanácsot és bizottságot hozott létre – élükön akár 9 évig hivatalban lévő káderekkel – melyek akár felül is bírálhatják a parlamentet, ha a Fidesz valaha elveszti hatalmas fölényét. Az előterjesztett választójogi törvény, mely bölcsen csökkenti az országgyűlés létszámát, számtalan akadályt állít bármely olyan, a Fidesz ellen szövetkező vagy az ellen hitelesen fellépő erő útjába. Egy másik törvény az állam által elismert felekezetek számát 13-ra csökkenti (Miért pont 13, kérdik? Miért nem?).
 
Az új törvények mellett új gyakorlatok kerültek bevezetésre. Egy korábbi tisztviselő reggel hatkor történő letartóztatása, akit aztán bilincsre verve hurcoltak be a rendőrkapitányságra (miközben ennek „üzenetét” videokamerák örökítették meg a nézők számára), jól példázza, milyen kevéssé korlát közé van szorítva a politikailag motivált ügyészek tevékenysége. A jelenlegi próbálkozások három korábbi miniszterelnök rossz gazdálkodás miatti büntetőjogi felelősségre vonásáért (mivel kettejük hivatali ideje alatt szárnyalt az államadósság) nem csupán bosszúvágyat tükröznek; egy olyan végtelen ördögi kört indíthatnak el, melyben a hatalmon lévők mindig megbüntetik az előző ciklus kormánytisztviselőit sikertelen intézkedéseikért. (Kellemetlen módon Magyarország államadóssága valójában Orbán első miniszterelnökségének utolsó két évében kezdett növekedni.)
 
Egyes új szabályozások, korlátozások egyaránt komolyan és nevetségesek. Az új médiatörvény egyik pontja megszabja, hogy a rádióadók kötelesek bizonyos mennyiségű magyar zenét játszani, viszont nincs tisztázva, hogy mi számít magyar zenének. Ugyan Franz Liszt (a magyarok számára Liszt Ferenc) szinte teljes életét Magyarországon kívül töltötte, annak számít; a gyönyörű Magyar rapszódiákat éjjel-nappal hallani lehet. Johannes Brahms azonban nem sorolható ide, ugyanis a Magyar táncok feltételezhetően nem elég magyarok. Joseph Haydn elég magyar, legalábbis ha azokra a darabokra gondolunk, melyek az Esterházy-kastélyban írt Magyarországon. Sokkal inkább baljós fejlemény, hogy az új médiatanács valószínűleg nem újítja meg a nagyon is önálló Klubrádió engedélyét, arra hivatkozva, hogy az nem játszik elegendő mennyiségű magyar zenét; pedig ez az ország egyetlen olyan beszélgetős műsorokat sugárzó rádióadója, mely nyíltan kritizálja a kormányt.
 
A jelenlegi magyar belpolitikai helyzetet jól összefoglalják azok a gondolatok, melyeket Vaclav Havel 2009-ben Oroszországgal kapcsolatban fejtett ki. Szavai ugyanúgy érvényesek arra a nem-liberális, irányított demokráciára is, amellyé Magyarország vált:
 
         Úgy tűnik, minden a demokrácia szabályai szerint működik. Vannak parlamentek, vannak választások, és vannak politikai pártok. De ugyanakkor nagyon aggasztó és természetellenesen közeli kapcsolatok fűzik össze a választott tisztviselőket, az igazságszolgáltatást, a rendőrséget és a titkosszolgálatokat.
 
Ez a megfigyelés jutott eszembe, amikor egy barátom jött elköszönni mielőtt kijelentkeztem volna a Hotel Buda Mercure-ból. Megdöbbenésemre kivette az akkumulátort a mobiltelefonjából. Azt mondta, így „ők” – a hatóságok – talán nem tudják, hogy hol van, és hogy mit mond. Három egyéb alkalommal barátaim másra terelték a szót a telefonon, amikor valamilyen politikai kérdést szerettem volna megbeszélni velük: „Nem telefontéma”, mondták. Emlékszem erre a kifejezésre a ’80-es évekből. Több mint két évtizeddel a kommunizmus itteni bukása után a félelem – nem átható, nem alattomos, nem mindenütt jelenlévő módon, de mégiscsak a félelem maga – visszatért.
 
Az Egyesült Államokban, ahol a sajtó csak ritkán számolt be vagy fűzött megjegyzést Magyarország visszaeséséhez, nehéz az embereknek ilyen rossz híreket felfogniuk. Először is, más térségek eseményei által elfoglalva, kevés figyelmet fordítanak Közép- vagy Kelet-Európára. Másrészt az amerikai világnézet csak bizonyos átmeneti visszaeséseket képes elismerni a demokratikus világ felé vezető úton, így az amerikaiak számára nem könnyű megérteni az egykor oly nagy reményekkel kecsegtető magyar demokratikus kísérlet ily súlyos mértékű erózióját. (Csak a  Freedom House, évente kiadott rangsoraiban, hívta fel a figyelmet az utóbbi évek aggasztó trendjeire. 2011-es összefoglalójának címe – “A demokrácia autokratikus kihívója” – mindent elárul.) Harmadrészt, az amerikai politikusok és diplomaták gyakran elnézik az aggasztó belpolitikai fejleményeket azon közép- és kelet-európai országokban, amelyek katonákat küldenek Irakba vagy Afganisztánba. Végül pedig általánosan elfogadott nézet, hogy az Egyesült Államok már minden tőle telhetőt megtett a régió nyugati-típusú fejlődéséért. Nem jött el már annak az ideje, hogy a helyiek maguk küzdjenek saját szabadpiaci demokráciáikért?
 
Ezekben a kérdésekben gyökereznek a Washington által 2011-ben Budapest felé küldött ellentmondásos jelzések. Kezdjük azzal, hogy az amerikai Külügyminisztérium az év elején szerény, de egyértelmű üzenetet közvetített Orbán akkor hatályba léptetett médiatörvényéről. Washington a fékek és egyensúlyok hiányát is kritizálta az újonnan elfogadott alaptörvényben. 2011 júniusában Hillary Clinton amerikai külügyminiszter-asszony udvariasan de határozottan így szólt Budapesten: „Magyarország barátaiként kifejeztük aggodalmunkat. Különösképpen felszólaltunk az igazságszolgáltatás függetlensége, a szabad sajtó és a kormányzati átláthatóság mellett.”
 
Augusztus közepe óta egyre nehezebbé vált megérteni, mit is tesz Washington. Annak a hagyományos dilemmának a jegyében, hogy miként fejezzük ki nemtetszésünket egy szövetséges irányába, a tisztviselők által zárt ajtók mögött elmondottak jelentősen különböznek a nyilvánosan elhangzottaktól. 
         
Zárt ajtók mögött az amerikai politikai legfőbb lépése egy Washingtonban megfogalmazott augusztusi demars volt, melyet a budapesti amerikai nagykövetasszony, Eleni Tsakopoulos Kounalakis volt hivatott Orbán miniszterelnöknek eljuttatni. A tiltakozó jegyzék összefoglalta az Egyesült Államok panaszait a magyar demokrácia minőségét illetően. Október végén amerikai külügyi tisztviselők megvizsgálták a közös fellépés lehetőségét közel tíz EU-taggal karöltve, hogy kiderüljön, mit tehetnek együtt azért, hogy a magyarok fogékonyabbak legyenek. Egy be nem jelentett találkozón, melyet Marie Yovanovitch, az amerikai Külügyminisztérium vezető közép-európai szakértője kezdeményezett, egyetértés alakult ki arról, hogy Magyarország visszaesett, viszont nem született döntés arról, mit kellene tenniük a nyugati országoknak. Még szomorúbb, hogy egyetlen európai nagykövet sem fogadta el a meghívót a nyugati lehetőségek megbeszélésére, és Németország egyáltalán nem képviseltette magát. Ennek az eredménytelen találkozónak a híre (egy vagy akár több európai résztvevőn keresztül) elkerülhetetlenül eljutott a magyar tisztviselők fülébe is, és felháborodtak az ellenük irányuló összefogáson. Németh Zsolt külügyi államtitkár az elkövetkező héten Washingtonban személyesen tiltakozott az Egyesült Államok kezdeményezése ellen.
 
Egy héttel Németh Zsolt látogatása előtt egy másik magasrangú külügyi tisztviselőnek, Prőhle Gergelynek volt magán-találkozója az amerikai State Departmentben. Ahogy erről egy magyar hetilap is beszámolt, arra kereste a választ, mit lehetne tenni a kapcsolatok javításának érdekében. (Tamási Paula, „Mégis volt tiltakozó jegyzék az Orbán-Kounalakis találkozón”, Magyar Narancs, 2011. november 10.) Azok a tisztviselők, akikkel találkozott – köztük Thomas O. Melia, az amerikai Külügyminisztérium emberi jogi és demokrácia szakértője – megszorongatták az új médiatörvény, az akkor még megfontolás alatt álló választójogi törvény, ill. különösen az új egyházi törvény miatt. Melia nyersen kifejtette, hogy kezd fogyni Washington türelme Orbánnal szemben, és hogy Washington készen állt „megduplázni erőfeszítéseit”. Prőhle egy amerikai tisztviselőt idézett, aki szerint „ha a magyar kormány nem méri fel a demars súlyát, készek vagyunk haladék nélkül megismételni azt”. A diplomácia nyelvén ez meglehetősen őszinte találkozó volt.
 
Azonban nyilvános megjegyzéseikben az amerikai tisztviselők teljesen más képet festenek a magyar politikáról. Október 14-én Yovanovitch helyettes-államtitkár egy a Center for Strategic and International Studies által rendezett konferencián szólalt fel. Hivatalosan bemutatóját követően a moderátor egy célzott kérdést tett fel a magyar demokrácia minőségére vonatkozóan. Válasza szerint az Egyesült Államoknak és Magyarországnak „közös érdekeik és közös értékeik” vannak és Magyarországot „virágzó demokráciának” nevezte.
 
Négy nappal később, október 18-án, Orbán miniszterelnök megoldotta „program-szervezési nehézségeit” és 90-perces audienciára fogadta Kounalakis nagykövetasszonyt (hogy az végre, 7 hetes késéssel átadhassa a tiltakozó jegyzéket). Találkozójuk után a miniszterelnök szóvivője letagadta a tiltakozó jegyzék létezését és maga a nagykövetasszony sem kívánt megjegyzést fűzni az ügyhöz. A nagykövetség azonnal feltett egy közleményt a honlapjára, amely szintén nem szólt a tiltakozó jegyzékről. Ehelyett egy „nagyon barátságos és eredményes” találkozóról számolt be, melynek során a nagykövetasszony megköszönte Orbánnak Magyarország „rendkívüli szolgálatát” Líbiában és megértését fejezte ki „azokkal a kihívásokkal kapcsolatban, melyekkel a magyar kormány a gazdaság újraszervezésekor küzd”. A nyilatkozat végül kitért arra, hogy a nagykövetasszony és a miniszterelnök megtárgyalták a magyar politika fejleményeit, köztük bizonyos „ügyeket”, melyeket „barátként vetettek fel annak tudatában, hogy Magyarország demokrácia, melynek választott kormánya ritka kétharmados [sic] felhatalmazást kapott a magyar néptől… Kapcsolatunk közös értékeken, közös érdekeken és kölcsönös tiszteleten alapul.”
 
Elgondolkodtató, hogy az ilyen fajta szellemi táplálék hogyan tarthatott 90 percig. Mindazonáltal csodák csodájára, három héttel a találkozó után, és csak néhány órával azután, hogy a korábbiakban említett magyar hetilap felfedte a demars létét, a nagykövetasszony végre beismerte, „szóban tiltakozott” a miniszterelnöknél. Érdemes belegondolni: nem lett volna értelmesebb, ha végig a valósággal összhangban kezelik Orbánt, figyelembe véve hogy az évek alatt következetesen semmibe vette az Egyesült Államokat? Hogy csak egy példát említsünk, a 2001. szeptember 11-ei terrortámadások után nem is vette a fáradságot, hogy válaszoljon a Fehér Ház tiltakozó feljegyzésére.
     
Az Egyesült Államok természetesen nem kényszerítheti Magyarországot arra, hogy ismételten nyugati típusú demokráciává váljon. Az Egyesült Államok azonban eredményesebb lenne, ha Washington és a budapesti amerikai követség üzenetei egybecsengnének, ill. ha a magánbeszélgetéseken kifejtett aggodalmak és a képmutató nyilvános állításaink közti szakadék megszűnne, vagy legalább valamelyest záródna. Jelenlegi helyzetben azt a benyomást keltjük Amerika igaz magyarországi barátaiban, hogy diplomáciánk zavarodott – és hogy a híres kemény amerikai tartásunk mintha elveszett volna.

 

 

· 1 trackback

Címkék: usa magyarország demokrácia privátsarok

A bejegyzés trackback címe:

https://hazaeshaladas.blog.hu/api/trackback/id/tr263455105

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Privát sarok: Visszaesés Budapesten 2011.12.11. 18:39:35

A tanulmány erdetileg a The American Interest 2012 január-februári számában olvasható, rövidített változatát magyarul a Vasárnapi Hírek közli. A kézirat leadása után jelent meg a Heti Válaszban Eleni Tsakopoulos Kounalakis amerikai nagykövet írása, melybe

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

A cikk érdekes. Eszembe jut Széky János twitje, ami arról a teóriájáról szól, hogy Gyurcsány is valójában akkor bukott meg, amikor az USA levette a kezét róla.

Valójában az USA nem tud megbuktatni senkit, erre millió példa van (Irántól, Észak_Koreáig - max. katonailag tud beavatkozni). Csak a magyar szocialistákhoz hasonló, gyenge akaratú, gyenge vezetés alatt álló, szétszavazó, szét szivárogtató, belső presztízsharcokkal elfoglalt, de kompromisszumkereső és máig lelkiismeretfurdalásos (a németek még ma is érzik ezt a 2vh miatt, a szocik is örökké fogják, és ezt kis is használja az ellenzék) pártnál lehetséges, ahol tisztelik a nyugati "barátokat".

Ők készségesen megbuktatták Gyurcsányt, tudták mit kell tenni ha az USA vagy az EU kér valamit, de a fidesz tudja, hogy nem lehet ellene tenni semmit kívülről.

Nem mellesleg a párt Orbán saját vállalkozása, a saját személyes támogatóival (személyesen kiválogatva a lojalitás alapján), szóba sem kerül, hogy bárki is leváltsa. Ez totális abszurditás. Aki komolyan gondolja, hogy valaki a Fideszen belülről leváltja Orbánt az - már bocsánat - nem komplett. Ezt csak a szocik (vagy külföldiek) képzelhetik, mert azt gondolják, hogy más pártok is olyanok mint ők. Nem.

De Orbánt különösen megerősíti ez a bizonytalankodás az USA és mások (EU) részéről. Valahol az amerikai nagykövet is az állását félti, mert ha nagyon összerúgja a port az itteni vezetéssel, akkor hazaküldését kérheti Orbán és ki tudja, hogy milyen állást talál.

Az uniós országok meg soha nem is voltak agresszívek (pláne nem az orbáni szinten). Nem véletlenül a "diplomatikus" jelző azt jeleneti, hogy nagyon finoman pedzeget valamit, de nem csinál úgy sem semmit. Egyébként a külföldi befektetők okolhatják saját országok politikai vezetését, hogy nem erősködnek jobban. De nem szoktak. Az európaiak ilyenek, Szerbiában sem avatkoztak volna be maguktól soha, akármennyien halnak meg Koszóvóban vagy Boszniában. Orbán ezt tudja és ki is használja. Miért ne?

A választók szeretik a karizmatikus, határozott embereket. Megválasztanak nem karizmatikus embereket is gyakran, de igazán hosszan tartani, igazán komoly, lojális táborral csak egy karizmatikus vezető tud a politikában (Berlusconi, Milosevic stb. ezeket többször újraválasztották, minden belső nehézség ellenére). Ez megvan a Fidesznek, más pártnak nincs (Gyurcsány picit más tészta, de egyelőre 2-3%-on van).

Vagyis a poszt érdekes, de jól mutatja, hogy még messze van míg az USA leveszi Orbán válláról a kezét, és akkor sem fog semmi sem történni nagy valószínűséggel.

De egy kormányt (rendszert) kívülről nem lehet leváltani. Az ebben való reménykedés a hidegháborús eredetű képzelgésekből táplálkoznak, amikor mindenki a nagyhatalmakat figyelte és Kohl meg Miterrand telefonálgatott jobbra-balra (ha kellett az utasításaira adtak hitelt). És minden bábú számított a hatalmi játszában. Ma Magyarország nem számít nemzetközileg, semelyik "nagyhatalmat" nem érdekli. Nincs ideje, kedve energiát fordítani rá. Ezt az erős emberek pedig ki is használják (Mugabét is x-szer újraválasztották, hiperinflációval meg egyebekkel, a nyugat kicsit dohog, de letojja, végül is kit érdekel, mit csinál a sok bugris afrikai, nincs olajuk.)

Ennek a korszaknak vége. Csak belülről, itthonról lehet megváltoztatni a dolgok menetét. És mint a korábbi (és a fenti) posztokból látszik, ez rettentő nehéz lesz.
Hát igen, Gáti úr egy tanár, tudós és kutató. Tökéletesen látja Magyarországot és az USA külpolitikát is. Egy dolgot azonban nem említ, hogy az Obama kormányzat sokban hasonlít a korábbi szocialista magyar kormányzathoz, amennyiben - hogy Mogwaiit idézzem - gyenge akaratú, gyenge vezetés alatt álló, szétszavazó, szét szivárogtató, belső presztízsharcokkal elfoglalt, de kompromisszumkereső. Egy republikánus kormányzat sokkal keményebb lenne, csak annak Orbán politikája inkább tetszene; retorikailag nem, de egyébként nagyon közel állnak egymáshoz (ők sem kivételek, mást prédikálnak mint amit isznak). Kiváncsi vagyok mit szólnának egy 56-os jellegű népfelkeléshez amelyet az Orbánék erőszakkal levernének. Lehet tovább veregetnék a vállát.
Nagyon jo a kepzelt Obama dialogus...eleg jol megmutatja, milyen zurzavar van a fejekben - elsösorban Orban es baratai fejeben, akik jelenlegi hatalmi poziciojukat merhetetlen vagyonszerzesre hasznaljak fel es emelett alszentül kommunikacios politikat folytatnak.
Szegeny Magyarorszag...

Rólunk

A Haza és Haladás Közpolitikai Alapítvány szakpolitikai publikáció, konferenciái mellett rendszeres blog-bejegyzésekkel is hozzá kíván járulni napjaink legfontosabb kérdéseinek higgadt, szakszerű és elmélyült megvitatásához.

Tovább

Legutóbbi bejegyzések

Támogasson minket

Legutóbbi kommentek

Címkék

2011 (3) 2012 (8) 2013-as költségvetés (2) 2014 (3) adó (3) adósság (1) adósságrendezés (1) adósságválság (2) afganisztán (1) agrárpolitika (1) akadályok (1) alap (1) alaptanterv (1) alaptörvény (1) alkotmány (9) állam (1) államadósság (6) államilag finanszírozott keretzámok (1) Állami Számvevőszék (1) államosítás (2) állampolgárság (2) antikorrupciós technikák (1) arab (3) ÁSZ-jelentés (1) átalakítás (3) átláthatóság (1) atomenergia (3) atomprogram (1) autonómia (1) autópályafejlesztés (1) bajnai (1) Bajnai Gordon (1) Bajnai Gordon. (1) balkán (1) balti út (1) belpolitika (1) Best of (1) beszéd (1) bevezetése (1) bíró andrás (1) birtokpolitika (1) biztonság (1) btk. (1) budapest (1) Budapest Pride (1) büntetés (1) büntethetőségi korhatár leszállítása (1) business (1) cenzúra (1) cigányok (1) Címkék (1) demokrácia (2) demokratizálódás (2) devizahitel (1) Diktátorok Kézikönyve (1) Drogjelentés 2012 (1) drogpolitika (1) drogstratégia (1) dzsong (1) e-útdíj (2) E.on (1) e.on (1) EB jelentés (1) egyházak (1) Egyiptom (1) egyiptom (1) együttélés (1) ekb (1) eljárás (1) elnökválasztás (3) előadás (1) energetikai privatizáció (1) energiapolitika (3) energiastratégia (1) esélyegyenlőség (1) észak korea (1) EU (3) eu (9) EU-csúcs (2) euro (1) euró (1) eurobarométer (1) euróbevezetés (1) európai (2) európai bizottság (1) Európai Bizottság (2) európai bizottság jelentése a magyar gazdaságról (1) Európai Unió (2) eurózóna (2) euró zóna (7) euro zóna válság (1) EU költségvetés (1) EU támogatások (1) évértékelő beszéd (1) Fehér könyv (1) fejlesztési támogatások (1) fejlesztéspolika (1) fejlesztéspolitika (6) Fejlesztéspolitika Kormánybizottság (1) felsőoktatás (11) feltételes (1) felvételi (1) fiatalkorúak büntető igazságszolgáltatása (1) fico (1) finanszírozás (1) foglalkoztatás (2) foglalkoztatáspolitika (4) földtörvény (1) forradalom (1) forum (1) franciaország (2) fukushima (1) fukusima (1) gazdasági (3) gazdaságpolitika (19) gordon (1) görögország (5) görög válság (1) görög válságkezelés (1) grexit (1) használatarányos útdíj (1) határon túli magyarok (3) határon túli magyar közösségek (5) Haza és Haladás Alapítvány (1) Haza és Haladás Blog (1) hiány (1) hollande (1) hungarian (1) identitás (1) ideológiai (1) il (1) illeték (1) imf (2) IMF-hitel (1) ingatlanválság (1) integráció (2) interjú (1) intézkedések (1) intézménytelenítés (1) irán (1) iskolaátadás (1) iskolai szegregáció (1) Izrael (1) izrael (1) janukovics (1) járások (1) javaslat (1) jó kormányzás (1) K+F (1) kaczynski (1) kampányszabályozás (1) Karabah (1) katonai intervenció (1) keretszámok (1) kettős (1) kettős állampolgárság (1) kiemelt egyetemek (1) kifizetési stop (1) kilépés (1) kim (1) kína (1) Kína (1) kínai-magyar gazdasági kapcsolatok (1) kockázatelemzés (2) koháziós politika (1) kohéziós (1) kohéziós politika (1) költségtérítés (1) költségvetés (12) költségvetés. (1) költségvetési (1) költségvetés 2013 (1) konvergenciaprogram (3) kormány (2) kormányzás (1) kormányzat (1) kormányzati (1) korrupció (2) kötelezettségszegési (1) közbeszerzés (1) közbeszerzési (1) közel kelet (2) középosztály (1) középtávú gazdasági előrejelzés (1) Közgép (1) közigazgatási (1) közmédia (1) közmunka (2) közoktatás (6) közöskassza.hu (8) közpolitika (2) közvélemény kutatás (1) külföldi befektetés (1) külpolitika (8) lakásfenntartási (1) leaders (1) leminősítés (1) lengyelország (1) leszállítás (1) líbia (1) magyar (1) magyarország (7) Magyarország (4) magyar gazdaság (1) magyar gazdaságpolitika (1) magyar GDP (1) magyar labdarúgás (1) makrogazdaság egyensúlyhiány (1) mandiner (1) Mario Monti (1) Matolcsy (1) médiapolitika (1) megoldási (1) megszorítás (2) melegjogok (1) merkel (2) messziről (5) messzirőlnézve (17) Messziről nézve (1) messziről nézve (1) mezőgazdaság (3) migráció (1) mol (2) MOL (1) monarchia (1) munkába (1) munkahelyteremtés (3) munkanélküliség (3) MVM (1) mvm (2) nabucco (1) nagykoalíció (1) nagy britannia (1) nato (1) NEM (1) német (1) németország (1) nemzeti (1) nemzetpolitika (6) nézve (5) NFÜ (3) nők (1) non-profit közszolgáltatások (1) nonprofit közszolgáltatások (1) növekedés (1) nyilvánosság (1) nyugdíj (1) nyugdíjrendszer (2) obama (1) off shore (1) oktatás (1) oktatási (1) oktatáspolitika (7) olajembargó (1) Olaszország (1) olaszország (1) olimpia (1) önkormányzat (2) önkormányzatok (1) orbán (1) orbán viktor (1) örmény-azeri konfliktus (1) oroszország (2) Oroszország. (1) országgyűlési képviselő (1) országjelentés (1) összefoglaló (1) paks (1) Paksi Atomerőmű (1) palesztin-kérdés (1) palikot (1) pályázatok (1) parlament (2) parlamenti (1) pedagógusok (1) polgárháború (2) politika (1) politikai realizmus (1) portugália (1) privátsarok (18) privatsarok (2) putyin (1) recesszió (1) reform (13) rendszer. (1) rokkantnyugdíjas (1) roma (1) romaintegráció (1) Románia (1) romapolitika (1) Safarov-ügy (1) sarkozy (1) segély (1) segélyezés (1) segítés (1) selectorate elmélet (1) semjén zsolt (1) soros elnökség (2) spanyolország (1) sportfinanszírozás (1) sps (1) stadionprogram (1) stratégia (1) szabadságharc (1) szakképzés (2) széchenyi (1) szegénység (6) szegregáció (1) Széll Kálmán Terv 2.0 (1) szigorítás (1) szimbolikus (1) Szíria (2) szlovákia (1) szociális (1) szociális ellátórendszer (1) szociálpolitika (4) szolgáltatások (1) támogatás (1) támogatások (3) támogatáspolitika (1) tandíj (1) tankötelezettség (1) tavasz (1) technikai kivetítés (2) terv (1) tervezete (1) timosenko (1) törökország (1) törvény (2) transzfer (1) trianon (2) túlzott deficiteljárás (1) túlzott deficit eljárás (1) túlzott hiány eljárás (1) tusk (1) új (1) Új Btk. (1) ukrajna (1) ün (1) unió (2) uniós (3) uniós fejlesztések (1) uniós fejlesztések intézményrendszere (1) uniós források (4) uniós költségvetés (1) uniós költségvetés 2014-20 (2) uniós támogatások (3) USA (1) usa (3) USzt (1) válásgkezelés (1) választás (6) választási rendszer (11) választások (5) választójog (12) válság (16) válságadók (1) válságkezelés (17) vegyifegyverek (2) vezető (1) vidékfejlesztési stratégia (1) világháború (1) wen jibao (1) Címkefelhő

Impresszum

Felelős kiadó: Schmidt-Hegedüs Dóra kuratóriumi elnök
Felelős szerkesztő:Pikó András
Szerkeszti az alapítvány kuratóriuma

süti beállítások módosítása