Hatékonyságot, a pazarlás megszüntetését és jobb minőségű, hatékony tájékoztatást ígért az NMHH elnöke egy nappal az után, hogy a parlament elfogadta a Fidesz médiacsomagjának első részét. Egy év alatt mindebből az valósult meg, hogy négy helyett öt cégből áll a közmédiarendszer, az alkalmazottak száma a most bejelentett létszámleépítésig emelkedett, a hírműsorok nézettsége-hallgatottsága pedig folyamatosan csökken.

Közmédia-rendszer nálunk és más nemzeteknél

A logika azt diktálná, hogy a közmédia szolgáltatásait egy társaság biztosítsa az adófizetőknek. A médiaügyekben (is) jóval fejlettebb államokban bármennyi ideig is működött külön-külön a közrádió és a köztévé, igyekeztek összevonni őket. Felismerték ugyanis, hogy a különféle platformok közti határok elmosódása feleslegessé teszi a rádió- és tévéműsorok gyártásának elkülönítését. Használjon a közösség bármely tagja mobiltelefont, tabletet, netbookot, laptopot, számítógépet, rádiót vagy tévét, a szolgáltatást analóg vagy digitális úton vegye igénybe, minden platformon technikailag és tartalmilag is színvonalas, megbízható minőségű, jelentős arányban saját gyártású terméket kap a közmédia-szolgáltatótól.

Magyarországon azonban a lényeget illetően semmi nem változott. A (sokszor ál-) társadalmi kurátorok és a pártdelegáltak csak a felelősség elhárítására jó rendszere helyébe egy nem kevésbé átláthatatlan társasági struktúra került. Az egyetlen ésszerű megoldás, az MTV, a Magyar Rádió, a Duna Televízió és az MTI összevonása helyett mindezen cégek fennmaradtak, de melléjük létrejött még egy: a bizonytalan jogállású Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap, amely a Médiatanács elnökének kizárólagos irányítása alatt végzi a műsorok gyártását. A műsorstruktúra kialakítása, a műsorkészítés, valamint a külső gyártások és a háttérszolgáltatások megrendelése világos felelősségi viszonyok nélkül történik, ami általános szervezetirányítási elvek szerint aligha tud a közpénzek hatékony, a nézők és hallgatók igényeinek megfelelő felhasználásához vezetni.

A hírszolgáltatás, a kiegyensúlyozott tájékoztatás legfeljebb óhaj, no meg pár sor a „médiaalkotmányban”. Noha még a józanabb kormánypárti szavazók is kiütést kapnak tőle, a közszolgálati média a rendszerváltás óta nem látott erőlködéssel igyekszik harsogni a kormánypropagandát – méghozzá szemben minden eddigi szokással „békeidőben”, azaz nem választási kampányban. Érdemes idézni a köztévé-híradók beszámolóját az államadósság csökkentését célzó alap megnyitásáról, ami az idősebb honpolgárokban joggal idézheti fel a békekölcsön jegyzésére biztató egykori filmhíradókat.  Az ilyen és hasonló tudósítások tömkelege persze hosszabb távon a nézők kedvét szegi, legalábbis erre engednek következtetni a nagyobbik köztelevízió Híradójának nézettségi adatai. Az integrált hír- és információszolgáltatás szükségessége egyébként vitán felül áll, bár ha ennek irányítása nem szakavatott kezekbe kerül, épp a tisztességes tájékoztatás kerül veszélybe – amint azt a pillanatnyi helyzet is jól mutatja.

Tényleg változtatni

Az alapkérdés, a huszonkét esztendeje eldöntetlen alapkérdés az, hogy milyen tartalmakat és kinek kínáljon a közmédia? Mindenkinek, mindent: ez ma már lehetetlen, felesleges, pazarló és egyben felelőtlen vállalkozás, egyben a tematikus csatornák idején idejétmúlt gondolat lenne. Ugyancsak vitathatatlan tény, hogy egy majdnem tízmilliós országnak sok – és bátran bevallható: a jelenlegi gazdasági körülmények között nem is fenntartható – négy köztévé és hét rádiócsatorna, pláne nem három és fél ezer alkalmazottal, plusz a beszállított, külső gyártású produkciókban dolgozó még további legalább ezer vállalkozóval.

Változtatni biztosan kell. A változás, a változtatás módszere persze szakmailag hozzáértő kezekben kicsit máshogy festett volna. Azt sem lehet mondani, hogy ma Magyarországon eleve reménytelen megújítani a közszolgálati médiát. Such György rádióelnöki tevékenysége bizonyítja, hogy lehet minőségi, de mégis hallgatott vagy legalábbis kellő társadalmi hatással járó médiaszolgáltatást csinálni. A Kossuth - a hagyományos értékeit megőrizve, de a mai kor követelményeihez is igazodva - megmaradt a vezető közéleti rádiós hírforrásnak, az MR2 pedig szinte már legendásan a 35 alattiak generációinak tudatát formáló, a magyar kultúrát jelentősen gazdagító és népszerűsítő szerepet töltött be. Mindezt pedig úgy sikerült végrehajtani, hogy a Rádió gazdálkodása átlátható és takarékos maradt, sőt, nyereségre tett szert.

Nagyjából ezen az úton kellett volna haladnia a teljes közmédia átalakításának. Ennek során persze elsőként a közmédia célját és 2011-12-ben elvárható feladatait kellett volna meghatározni. Ezt követően dönteni lett volna szükséges a televízió- és rádiócsatornák számáról és jellegéről. Harmadik menetben jöhetett volna a (megmaradó) csatornák műsorstruktúrájának kialakítása. Ekkor lehetett volna meghatározni azt, hogy mely műsorok előállítására nem képes a közmédia belső gyártásban, és azokat szigorúan a közbeszerzés szabályai szerint megrendelhette volna a beszállítóitól. A csatornák számából és azok műsorstruktúráiból pontosan ki kellett volna derülnie, hogy hány stúdióra, kamerára és egyéb technikai felszerelésre lesz szükség a jövőben. Éppen ezért csak az után következhetett volna, negyedik lépésben, a műsorok előállításához szükséges alkalmazottak számának véglegesítése. A folyamat végén – mindenesetre megalapozottan, nem mellőzve a szakmai rátermettség vizsgálatát – lehetett volna csak dönteni a műsorkészítők létszámracionalizálásáról, kevésbé finoman szólva: a kirúgásokról. Nem ördögtől való a közmédiában a leépítés: már eleve, négy külön működő gazdasági társaság mellett is bőven lehetett volna elküldeni munkatársakat. Az azonban, ahogyan mindez megtörtént, csak azt erősíti, hogy a jobboldali klientúra igen-igen csekély szakmai tudással és tisztességgel rendelkező médiamunkásainak elhelyezése érdekében küldték el azokat a fiatal szakembereket is, akikre pedig szakmailag épülhetett volna a megújuló közszolgálati média.

Megtakarítási potenciál egyébként bőven van a közmédia rendszerében, főleg, ha a back-office egységesítése, valamint a közmédia által megrendelt szolgáltatások racionalizálása terén érdemi lépések történnének. Bizonyosan tető alá lehetett, sőt kellett volna hozni egy ésszerű és sokkal kevesebb költséggel járó műsorterjesztési szerződést az Antenna Hungáriával és a kábelszolgáltatókkal. A Magyar Televíziót és a Duna Televíziót pedig legfeljebb fél év alatt egy helyre kellett volna költöztetni, még ha a Magyar Rádiót műszaki-technikai okokból egyelőre mindenképp jelenlegi székhelyén kell hagyni. Az adminisztrációt (és ahhoz kapcsolódva az IT-rendszereket) két hónap alatt lehetett volna egységesíteni.

Ha mindez megtörtént volna – és nagyjából így történt volna meg –, akkor a közmédia 2011-ben reménykedve vághatna neki az őszi szezonnak. Reménykedve abban, hogy növelni tudja nézettségét-hallgatottságát. Most azonban csak abban bízhat, hogy akik még figyelik vergődését, nem találják meg a távirányítót.