Nincs olyan közszolgáltatási terület ma Magyarországon, ahol a fülkeforradalmi hevület olyan radikális, a rendszer minden egyes elemére kiterjedő átalakítást generált volna, mint a közoktatásban. Oktatáskutató, oktatáspolitikai blogot író szerzőnk, Radó Péter írásában a rendszerváltás óta eltelt időszakról szóló reflexióról, mint bármilyen alternatív oktatáspolitika kialakításának előfeltételéről ír.
A köznevelési törvénybe foglalt változtatások puszta tömege – akár függetlenül azok tartalmától és céljaitól - is elrettentő. A kormányzat néhány év alatt tökéletesen felforgatja az elmúlt negyedszázad alatt kialakult és működő közoktatási rendszert. Az új konstrukció kínos pedantériával rekonstruálja az államszocializmus nyolcvanas években megkezdődött bomlása előtti körülményeket. Nem képzelhető el tehát olyan oktatáspolitikai alternatíva, amely nem foglalja magában a köznevelési törvény radikális módosítását vagy egy új törvény megalkotását. Noha a demokratikus politikai pártok még nem álltak elő megfontolható oktatáspolitikai alternatívákkal, a köznevelési törvénnyel szembeni növekvő ellenállás életre hívott olyan fórumokat, melyekben szisztematikus programalkotás folyik. E fórumok talán legfontosabbika a két pedagógus szakszervezet és számos oktatással foglalkozó nonprofit szervezett által létrehozott Agóra Oktatási Kerekasztal.
Az alternatívák keresése mögötti legfontosabb hajtóerő a konszenzusteremtés vágya. Jelenleg azonban az egyetlen, az oktatási szakma többségét egy táborba terelő konszenzusteremtő erő a jelenlegi oktatáspolitika elutasítása. Ebben a helyzetben a legkisebb ellenállás iránya a korábbi rendszer helyreállítása lenne, de ez – a rendszerváltás után kialakuló keretek számos erénye ellenére - nem vezet sehová. Az első lépés tehát a reflexió; annak számbavétele, hogy a 2010 előtti két évtizedes fejlődésnek melyek a megőrzendő-helyreállítandó értékei, s melyek azok a jellegzetességek, melyekhez nem kell, sőt, nem szabad visszatérni. Az erről szóló gondolkodást bizonyos értelemben a jelenlegi kormányzat teszi lehetővé: szakmapolitikai tabula-rasa-t csinált.
Folytonosság
Az erről szóló eddigi egyetlen reflexiós kísérlet az Alternatív Oktatáspolitikai Műhely „Egy alternatív közoktatás-politika alapvonalai” című vitairata. A vitairat természetesen foglalkozik a beavatkozást igénylő problémák azonosításával, a követendő nevelési-oktatási célokkal, és a kívánatos oktatáspolitika pilléreivel, (melyekről korábban a Magyar Narancsban írtam) az elmúlt két évtizedről szóló reflexiónak azonban nem ezzel kell kezdődnie. Mivel a jelenlegi ellenreform nem egyszerű oktatáspolitikai fordulat, hanem gyökeresen felülírja az oktatás kormányzásának egész rendszerét, a reflexiónak is a rendszer általános működési keretiről szóló diskurzussal kell kezdődnie. Abból érdemes kiindulnunk, hogy a magyar közoktatási rendszernek voltak olyan strukturális alapjegyei, melyeket eleddig alapvetően minden kormányzat tiszteletben tartott. Ezek közül a legfontosabbak a következők voltak:
- Az óvodák és iskolák kiterjedt és teljes körű (szakmai, szervezeti, gazdálkodási) intézményi autonómiája;
- Szektorsemlegesség, az önkormányzati és magániskolákra ugyanazok a szabályok vonatkoztak (az egyházi iskolák kedvezőbb finanszírozása miatt ez a Horn-kormány óta nem érvényesült maradéktalanul);
- Szabad iskolaválasztás;
- A közoktatás helyi (alapvetően önkormányzatok által biztosított) közszolgáltatás, az állam nem gyakorol szabályozó és ellenőrző funkcióit legyengítő tulajdonosi jogokat;
- Ehhez illeszkedő módon decentralizált és a rendes közigazgatási rendszerbe integrált oktatásirányítás, a szubszidiaritás elvének érvényesítése;
- „Keresletvezérelt” (az intézményi igényekhez alkalmazkodó) szakmai támogató és szolgáltató rendszerek.
A közoktatás mindeme jellegzetességei meghatározták a kormányzás módját. Egy olyan oktatásirányítási rendszer határait jelölték ki, amely lehetővé tette a szülők és helyi közösségek elvárásait is integráló (nem csak a központi standardoknak való megfelelésen alapuló) minőségfogalom érvényesítést, biztosította a nyitottságnak és rugalmasságnak azt a mértékét, mely lehetővé tette az egyre sokfélébb tanulási igényekhez való alkalmazkodást, hosszú távon biztosította az oktatás és munkaerőpiac közötti illeszkedést, és az intézményi autonómiák tiszteletben tartásával lehetővé tette a modernizációt szolgáló fejlesztést. Ez a kormányzati rendszer elméletileg lehetővé tette volna azt is, hogy az állam a stratégiai irányítás indirekt eszközeivel kormányozzon, melynek hatékonysága összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint a direkt adminisztratív irányításé. Véleményem szerint ezekhez az alapelvekhez mindenképpen vissza kell térni. (Már csak azért is, mert felfüggesztésüket semmilyen vita nem előzte meg.) A rendszer alapvonásainak helyreállítása természetesen nem történhet mechanikusan; a róluk szóló nyilvános és intenzív diskurzus nélkül a helyreállítás nem lenne több, mint egy újabb „modernizációs összeesküvés”.
Korrekció
A fülkeforradalom előtti idők kormányzásának és oktatáspolitikájának van azonban számos olyan vonása, melyhez nem lenne jó visszatérni. Induljunk ki az oktatáspolitika alkotás utólag leginkább nyilvánvaló kudarcából: a kóros legitimitáshiányból, mely nélkül a NER nem rohanhatta volna le komoly ellenállás nélkül az oktatási szektort. A rendszerváltás óta az oktatáspolitika lényegében kevesek (politikusok, tisztviselők és szakértők) monopóliuma marad. Az erős formális és informális szakértői befolyás egyfelől komoly és elvitathatatlan teljesítményeket eredményezett, a magyar oktatáspolitika Európa egyik kísérleti laboratóriuma volt. Másfelől azonban az oktatáspolitika demokratikus legitimitása rendkívül gyenge maradt. Mindig meglepett például, hogy az Országos Köznevelési Tanács, mely elméletileg a miniszterek pedagógiai tanácsadó testületeként kellett volna működnie, sokkal erősebb jogosítványokkal rendelkezett, mint a legkülönbözőbb érdekek ütköztetését biztosítani hivatott Közoktatás-politikai Tanács. Általában: egy decentralizált rendszerben, melyben a különböző autonóm szereplők nem „végrehajtják”, hanem interpretálják az országos oktatáspolitikát, a meggyőzésükre és ösztönzésükre való törekvés hiánya az egész rendszert ássa alá.
Bármilyen furcsán hangzik is, a kevesek által meghatározott oktatáspolitika hatására súlyosan sérült a kormányzás szakmai legitimitása is, mert az egymást követő kormányok a szakértők közötti szabad válogatás eszközével gyakorlatilag felszámolták a szakma függetlenségét. (Ahol ez kizárólag egyes szakértők személyes integritásán múlik, ott valami baj van.) Ez volt az oka annak, hogy az Oktatáspolitikai Elemzések Központja által 2006-ban készített egységes közoktatási minőségértékelési rendszerről szóló javaslat a minőségértékelést kivette volna a kormányok kezéből és egy Országgyűlés által létrehozott független testületre bízta volna. A politikai ciklusok „rángásainak” gyengítése nélkül nem oldható meg az oktatásirányítás egyik legnagyobb gyengesége, a szakmai elszámoltathatóság elvének érvényesíthetetlensége sem. (Ezt a problémát a jelenlegi kormányzat is felismerte, csak éppen nagyon rossz választ adott rá.)
Egy másik korrekciót igénylő terület az oktatásirányítás szervezete és az oktatásfinanszírozás. Miközben meggyőződésem, hogy vissza kell térni a decentralizált, a közigazgatási rendszerbe integrált és az intézményi autonómiákat tiszteletben tartó irányítási rendszerhez, úgy gondolom, hogy a korábbi, nemzetközi összehasonlításban hihetetlenül szétaprózott szisztéma helyreállítása erősen kontra-produktív lenne. A közoktatás egy olyan közigazgatási és közfinanszírozási reformban érdekelt, amely helyi-kistérségi iskolahálózatok, s nem egyes iskolák tulajdonosi irányításán alapszik, s amely nagyobb teret hagy a mérethatékonyság és szakszerűség érvényesítésének. Ehhez kapcsolódik olyan oktatásfinanszírozási automatizmusok kialakítása, melyek egyfelől biztosítják a közoktatási minimum-szolgáltatások stabil és kiszámítható finanszírozását és a területi jövedelmi egyenlőtlenségek kompenzálását, másfelől nivellálás és túlzott standardizáció nélkül teret engednek a helyi és intézményi célok és prioritások érvényesítésének. Az irányítás és az attól elválaszthatatlan finanszírozás kívánatos rendszere nincs még „kitalálva”. Mindezidáig az oktatási szakma sokkal inkább elszenvedte a közigazgatási rendszer változásait, s nem alakította azokat. Véleményem szerint a közeljövő egyik legfontosabb teendője az oktatás szereplőinek aktív részvétele egy a helyi szociális, oktatási, egészségügyi, kulturális és oktatási közszolgáltatások irányításáról és finanszírozásáról szóló reformprogram elkészítésében.
A két rendszerváltás közötti húsz év újragondolást és korrekciót igénylő problémái még hosszasan sorolhatóak lennének; minden bizonnyal felkerülne még a listára a koherens pedagóguspolitika kóros hiánya, az iskolaszerkezet és – ettől nem teljesen függetlenül – az oktatás méltányosságának kóros gyengesége, a kívánatos tanulási célok és azok rögzítésének működőképes módja, vagy éppen a közpolitika-helyettesítő szerepet játszó és korrupcióval fertőzött fejlesztéspolitika is. Egy dolog azonban biztos: a múlttal való szembenézés nélkül a jelenleg épülő szélsőségesen centralizált rendszernek nem lesz komolyan vehető alternatívája.
