Az OSA Archívum 2012. február 10-én, Göncz Árpád 90. születésnapjának tiszteletére rendezte meg a Gyorskonferencia a köztársaságról című rendezvényét, amelyen az előadók az elmúlt húsz évvel és a jövő kilátásaival kapcsolatos legfontosabb gondolataikat osztották meg a hallgatósággal. A Haza és Haladás Alapítvány egyik kurátora, Tordai Csaba alkotmányjogász előadásában a politikai intézményrendszer iránti bizalom újjáépítésének két feltételéről, a parlamentarizmus komolyan vételéről és a közvetlen demokrácia eszközeinek kiterjesztéséről beszélt. A hazaeshaladas.blog.hu az előadás szerkesztett változatát adja közre.

Az elmúlt egy évben sokan és sokat elmondtak arról, hogy a Fidesz-KDNP alaptörvénye miben rosszabb a rendszerváltás alkotmányánál. Különböző forgatókönyvek születtek arra, miként lehet korrigálni majd ezeket a hibákat. Kevesebb szó esett arról, hogy miben szorult tényleg változtatásra a ’89/90-es alkotmányos berendezkedés.

A politikai rendszer (és azzal összefüggésben óhatatlanul az azt szabályozó alkotmányos konstrukció) egyik legégetőbb és immár tartós problémája az, hogy a demokratikus intézményekkel és a politikai vezetőkkel szembeni közbizalom elképesztő mélységekbe jutott. Míg Göncz Árpád népszerűségi indexe még a leginkább konfliktusos időkben is 75% körül mozgott, addig ma a legnépszerűbb politikusé sem éri el a 35%-ot.

A bizalom és a demokrácia

A politikai intézményrendszer iránti bizalom nélkül márpedig nem lehetséges jól működő demokrácia. Sőt, mint azt a Tárki 2009-es értékpreferencia-vizsgálata is kimutatta, a bizalom egyértelmű korrelációban van a világra való nyitottsággal és a gazdasági sikerrel egyaránt. Magyarország ebből a szempontból még a visegrádi országoktól is elmaradva a kelet-európai és a balkáni, ortodox gyökerű országok értékpreferenciáihoz áll a legközelebb.

Fel kell tennünk a kérdést, hogy miért ilyen alacsony a politikai intézményrendszer iránti bizalom a polgárokban.

A Mohács utáni évszázados idegen uralom, a nemzeti önrendelkezés korlátozottsága nyilván nehezen múló nyomot hagyott a magyar politikai közösség lelkében. Az államhatalommal, a hatalomgyakorlókkal szembeni idegenkedés – voltaképpen természetes módon – emiatt csak nagyon lassan tud oldódni.

Legalább ennyire fontos azonban, hogy a modern Magyarország történetében is csak nagyon kevés olyan benyomása lehet a polgároknak, hogy a politikai vezetőik a közösség egészének érdekében végezték tevékenységüket. Hol a politikai elit szűk társadalmi rekrutációja, hol az idegen megszállás és a diktatúra akadályozta meg a bizalom kiépülését.

Magyarországon hiányzik vagy nagyon korlátozott az az élmény, hogy a kormányzat az én kormányzatom, aki az én felhatalmazásom alapján az én érdekemben is tevékenykedik. Hiányzik a demokratikus élmény a magyar társadalomból.

Ha komolyan gondoljuk, hogy Magyarország legfontosabb feladata az európai centrumhoz való felzárkózás, ezen a helyzeten, a politikai intézmények iránti bizalom hiányán változtatni kell. Ennek pedig mind a közvetett, képviseleti demokráciára, mind pedig a közvetlen demokráciára hatása kell hogy legyen.

Komolyan venni a parlamentarizmust

Bár a választott képviselők iránti bizalom elképesztően alacsony szinteken áll, paradox módon mégis a képviseleti demokrácia adta eddig a legerősebb demokratikus élményt a közösség számára. Azzal, hogy világosan megmutatta, hogy a kormányok elzavarhatóak. Hat választásból öt alkalommal úgy döntöttek a választópolgárok, hogy a hatalom gyakorlóinak távozniuk kell a hivatalukból. Soha olyan élménye korábban a magyaroknak nem volt, hogy rajtuk múlik a kormányzati főhatalom gyakorlása.

A hatalomgyakorlók attitűdjén azonban az látszik, mintha nem értették volna meg ennek a jelentőségét.

A politikai jobboldal önmagát sokszor a nemzeti akarat transzcendens kivetüléseként tételezi, mint ha eleve elrendeltetett volna arra, hogy vezesse az országot. Ehhez képest a választói legitimáció egy technikailag szükséges feltételnek látszik számukra, amelynek hiánya, a választási kudarc ugyanakkor nem a politikájuk helytelenségéből fakad, hanem az ellenfelek tisztességtelen játékának, csalásának eredménye.

De lássuk világosan: a magyar baloldal parlamentarizmushoz való viszonyával legalább ekkora baj van: az ország modernizációja iránti elkötelezettség sokszor csúszik át reformdiktatorikus megközelítésbe. Az „Így helyes, így kell lennie, a polgároknak pedig el kell fogadniuk, hogy ez az ő érdekükben történik” alapállás ugyanannyira ellentétes a parlamentarizmus alapelveivel, mint a jobboldal szakralizáló hatalomfelfogása.

A választáson alapuló demokráciában senkinél nincs ott a bölcsek köve. Bármennyire is mély elkötelezettséggel gondolja valaki azt, hogy az ő szakpolitikai felfogása a helyes, mindez önmagában semmit nem ér. Aki középtávon nem tudja megnyerni a politikájához a társadalom relatív többségének támogatását, az menthetetlenül megbukik. És ez jól van így. Mivel a politika tartalmi helyességére a mai korban nincs abszolút mérce, az önkény elleni leghatékonyabb eszköz, ha a választók meghatározott időközönként véleményt mondanak arról, szerintük az ő érdekükben gyakorolták-e a közhatalmat. Ezt a döntést pedig legitim módon senki nem vitathatja.

Mindez nem populizmus, hiszen nem arról van szó, hogy a választók napi vágyai alapján kellene kormányozni egy országot. Arról azonban igen, hogy tartósan nem lehet a közhatalmat birtokolni a társadalom akarata ellenében. Ha vannak fájdalmas döntések, azt a kormányzatnak meg kell hoznia, de legkésőbb a következő választásokig terjedő időszak végére – okos politikával – társadalmi támogatottságot kell építenie a saját elképzelései mögé.

Vannak persze olyan történelmi helyzetek, amikor a politikai vezetőknek Dugovics Tituszként kell feláldozniuk magukat. Ezek azonban kivételes pillanatok lehetnek csupán. A rendszerváltás kormánya még hivatkozhatott ilyen körülményekre, azóta azonban Magyarország gazdasági és társadalmi problémái nem különböznek minőségükben az európai társadalmak vitatott közpolitikai kérdéseiről.

A választáson alapuló demokrácia iszonyatosan erős belső törvényszerűségei mindennek belátását előbb-utóbb kikényszerítik. A politikai erők megtanulják, hogy akkor maradhatnak hatalmon, ha megfelelnek ennek a követelménynek. Éppen azért tudott ennyire sikeres lenni a parlamentáris demokrácia, mert a saját belső logikája biztosítja azt, hogy a politikai közösség akaratával ellentétes döntésekkel ne lehessen hatalmon maradni. A magyar választók is azt a politikai erőt jutalmazzák majd a választásokon, aki ezt a törvényszerűséget felismeri és a gyakorlatban is alkalmazza.

Újragondolni a közvetlen demokráciát

Ezt a folyamatot segítheti elő, ha a képviseleti demokrácia eszközei mellett a közvetlen demokrácia intézményei is arra szorítják rá a politikai elitet, hogy az önnön igazába vetett kizárólagos hit helyett a gyakorlatban is elfogadja a nép szuverenitását.

1989/90-ben valós volt a veszély, hogy a mérsékelt, parlamenti demokrácia helyett egy elnöki vagy félelnöki, populista alkotmányos berendezkedés jön létre. A weimari köztársaság bukása megtanította Európa számára, hogy egy fiatal, instabil demokráciára nézve mekkora veszélyt jelent, ha a tagolt politikai képviselet helyett egy oligarchikus, de szavakban a népre hivatkozó kormányzat gyakorolja a hatalmat. Éppen ezért helyes volt a rendszerváltáskor az alkotmányozóknak az a döntése, hogy a képviseleti demokráciának szinte totális elsőbbséget biztosítottak a közvetlen demokráciával szemben.

Ez a helyzet azonban mára megváltozott. A képviseleti demokrácia meggyökeresedett Magyarországon, a geopolitikai környezet egyébként is lehetetlenné teszi, hogy az ország végérvényesen letérjen a demokrácia útjáról. Épeszű ember nem gondolhatja, hogy a parlamenti választások helyett bárki a saját tekintélyére tudná alapozni a hatalom gyakorlását.

A fő probléma immár sokkal inkább a politikai elit zárkózottsága, korruptsága, a választóktól való távolságtartása. A politikai intézményrendszer iránti bizalom alacsony foka egyenesen következik abból, hogy a választók nem gondolják, hogy az ő érdekükben történne a hatalom gyakorlása. Ennek megváltoztatásához pedig demokratikus élmények kellenek. Olyan pillanatok, amikor a választók megtapasztalják, hogy a hatalom birtokosaival szemben ténylegesen is lehet nekik igazuk. Erre a legjobb esélyt a közvetlen demokrácia alkalmazási körének kitágítása kínálja.

A helyi közösségek, az önkormányzatok életében a helyi népszavazás és a helyi népi kezdeményezés, a közhatalmat gyakorlók mindennapi civil ellenőrzése adhatja meg leginkább a demokrácia mindennapi tapasztalatát a polgárok számára. De mindez nem mellőzhető országos szinten sem. Az eleven közélethez, a demokratikus élményhez hozzátartozik az is, hogy az érdek-képviseleti szervezetek tárgyalásokra kényszerítsék a kormányzatot, hogy a polgárok és szervezeteik közérdekűadat-igénylésekkel bombázzák az állami szerveket, hogy a kormányzat által asztalra nem tett ügyekben népi kezdeményezésekről tárgyaljon az Országgyűlés, vagy akár hogy érdemi kérdésekben felülbírálja egy népszavazás a parlamenti többség döntését.

Ez minden bizonnyal azzal jár, hogy időnként vagy akár sokszor a választók olyan döntéseket hoznak, amelynek helyességéről a saját felfogásunk alapján nem vagyunk meggyőződve. Ha komolyan gondoljuk ugyanakkor, hogy sem a politikusoknak, sem az értelmiségnek nincsen kitüntetett szerepe az igazság megtalálásában, akkor el kell tudnunk fogadni azt is, ha a nép szerintünk rossz döntést hoz.

Mert akkor vagyunk demokraták, ha ahelyett, hogy a saját lángelménkben bíznánk, a politikai közösség morálisan egyenjogú tagjainak döntését el tudjuk fogadni.

Éppen ezért amikor a most hatályba lépett, új alkotmány korrekcióját el kell majd végezni, emlékeznünk kell az olyan plebejus demokraták szellemi örökségére is, mint Bibó István vagy Göncz Árpád.