Hogyan képes korrigálni egy alapvetően ideológiai karakterű, magát szimbolikus beszéddel kifejező kormány az elhibázott gazdaságpolitikáját? Csak úgy, ha a pragmatikus irányváltást is ideologikusan és szimbolikus beszéddel magyarázza. A kockázatok és mellékhatások azonban súlyosak lehetnek. Reményik Kálmán írása.
A 2010-es választásokon győztes koalíció egységesen 16%-os személyi jövedelemadó kulcsot vezetett be Magyarországon. (Hogy ezt a szuperbruttó, félszuperbruttó illetve a 2012. január 1 utáni rendszer mennyiben módosítja, jelen témánk szempontjából irreleváns.) Az össztársadalmi adóterhelés ilyen módon való csökkentését Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter alapvetően a belső fogyasztás élénkítésének szándékával magyarázta. Több, az adócsökkentéssel egyet nem értő közgazdász már 2010 nyarán felhívta a figyelmet arra, hogy ez az intézkedés nem fogja beváltani a hozzá fűzött reményeket. A bevezetést nem előzték meg megfelelő modellszámítások, így magát a Kormányt is meglepte, hogy 2011 januárja után a jövedelem tulajdonosok széles rétege vesztett a csökkentéssel – kevesebb lett a nettó, vagyis elkölthető jövedelme.
Ma már adatok birtokában pontos bírálatot lehetne adni az intézkedés hibáiról, de írásomban egy más aspektusra szeretnék koncentrálni, ami a jelenlegi hatalomgyakorlás lényegét érinti. Nevezetesen arra, hogy ha a hatalom a kimunkált társadalompolitikai elképzeléseinek megvalósítására hozott összes szakpolitikai elképzelését, intézkedését szimbólumokkal kívánja elfedni – ne adj Isten – helyettesíteni, akkor szükségszerűen olyan csapdába navigálja magát, mely minden tévedése esetén hosszú távú negatív hatásokkal üt vissza.
Egy kormánynak, a választásokon szerzett felhatalmazás alapján joga van a gazdaságpolitika valamennyi alrendszerét másképpen szabályozni, mint az elődei tették. Fontos azonban, hogy az így összeálló gazdaságpolitika azt a társadalompolitikát szolgálja, melyet a kormányra kerülők szeretnének megvalósítani. (Hogy ez egybeesik-e a választóknak ígértekkel, az általuk is kívánatosnak tartottal, az ügyben a választóknak kell ítéletet mondani, amikor erre sor kerül.) Nos tehát, az Orbán Viktor vezette Kormány csökkentette az SZJA terhelést, s a történelmi analógiákra hivatkozó kritikusoknak azt a választ adta, hogy a csökkentés gazdaságot élénkítő hatása egy-másfél év múlva teljesedik ki. S tett még valamit. Nem érte be a társadalom felé e racionális magyarázattal, hanem egy ideológiai célt, hívó szót is adott: az arányos adózás bűvös ígéretét. (Itt természetesen csak az arányos szó egyfajta értelmezéséről van szó, hiszen ugyancsak arányos a progresszív adózás, ott az arányt az jelenti, hogy minél magasabb a jövedelme valakinek, annál többel járuljon hozzá a közöshöz, így csökkentve a nettó jövedelmek közti különbséget.)
Mit értett ebből az átlag magyar? Ha mostantól arányosan adózunk, akkor eddig aránytalanul többet vett el tőlünk a hatalom, ám ezt a mostani igazságos kormány visszaadja. S lám mi történt, amikor sokak – a számszerű többség – nettó jövedelme csökkent? A kormányzat a munkaadókat állította pellengérre. (Teszi ezt napjainkban is.) Az ideológiai, szimbolikus kormányzásnak lényege épp az, hogy lehetőleg minden, akár racionális döntést ideológiai köntösbe bújtat. Mi nem egyszerűen függetlenedni szeretnénk az IMF-től és a tőkepiacokról finanszírozni magunkat, hanem „gazdasági szabadságharcot” folytatunk. Mert a magyar nép szabadságszerető, történelmének legdicsőbb napjai sem véletlenül kötődnek valamely szabadságharcához. S lám, most a Kormány is ezt a katarzist kínálja a magyarok számára.
Az ígért egy-másfél év azonban eltelt. A költségvetésből kieső összeg – a most megismert adatok szerint – mintegy 400 milliárd forint, GDP arányosan nagyjából 1,5%. A belső fogyasztás azonban nem nőtt, az elmúlt időszak növekedését csak és kizárólag a felpörgő export, illetve 2011 második felében a rekord mennyiséget előállító mezőgazdaság hozta. Az adócsökkentés tehát nem váltotta be a hozzá fűzött várakozásokat. Egy pragmatikus, racionális kormány számára egyszerű ilyenkor az út: azt mondja, hogy sajnos nem vált be az elképzelés – mert rossz volt, vagy, mert a külső környezet most éppen nem támogatja, stb. – és változtat. Változtat a személyi jövedelemadóztatás rendszerén.
Egy ideológiai kormányzás esetében mindez nem ilyen egyszerű, hiszen egy meghirdetett elvet kell feladni: az arányos adóztatás elvét, s ezzel együtt lemondani arról, hogy orvosolja az előző kormány által okozott igazságtalanságokat. Súlyos csapda ez és nehéz belőle kikecmeregni. Csak ezen a területen feladni a szimbolikus kormányzás gyakorlatát? Lehetséges-e egyszerűen azt mondani, hogy az eddig követett gazdaságpolitika egy kísérlet, egy merőben új út volt, amiről bebizonyosodott, hogy nem járható és most másikat – esetleg a már jártat – kell választani? Nem megy, hiszen ezzel annyi minden, a gazdaságpolitikához hibásan hozzáfűzött ideológiát is fel kellene adni.
Ahogy ilyenkor lenni szokott, a megoldás egy külső, kényszerítő ok lehet. Hiszen mi, magyarok nem tehetünk semmiről. Nem véletlen, hogy a kormányzat is szinte sulykolja a társadalom tagjaiba: nem Ti tehettek a bajaitokról! (Jó példája ennek a devizahitelesek problémájának a kezelése.) S ez mindenkinek jó, hiszen ha „én azt mondom, hogy Ti nem hibáztatok, csak nem fogjátok azt mondani, hogy én viszont igen”. S a külső ok szinte adja magát. Az IMF, mely szervezethez Magyarország ismét pénzügyi segítségért fordult egyes hírek szerint már felvette, hogy a hitelezés feltételéül elvárt tartós növekedést és így az elvárt visszafizetést biztosító gazdaságpolitika más személyi jövedelemadóztatást igényel. Itt a kiút a Kormány számára: módosíthatja az adórendszert anélkül, hogy belátná tévedését. Fenntarthatja korábbi ideológiai állítását: én igazságosságot („arányosságot”) akartam, de az IMF megakadályozott ebben. (Ld. a kormányfőt a legutóbbi EP felszólalás előtt: „meghajlunk az erőszak előtt.”) Mindegy tehát, hogy mi a változtatás valós oka, az nem felvállalható, hiszen ellenkező esetben egy maguk felállította szimbólumot kellene saját kezűleg lebontaniuk. Ehelyett a külső ellenség ugyancsak szimbolikus képét veszik igénybe, s mi magyarok maradhatunk a méltatlanul támadott, külső összeesküvők által gyötört mártír nemzet, amelyet vezetői az utolsó erejükig védelmeztek.
Miért nem mindegy, hogy mi lesz oka a változtatásnak? Nem az a lényeg, hogy a korábbi rossz döntést végül módosítsák? A legvégső lényeg persze ez. De van egy fontos mellékhatás is: de néplélek gazdagodik egy újabb ellenségképpel és újfent bizonyítást nyer majd, hogy az IMF – és a világ – ellenünk van. Százezrek hite gyengül tovább a minket körülvevő, s nemrég még olyannyira vágyott európai és nemzetközi intézmény-rendszerekben, Európai Unióban, Európai Bizottságban, Parlamentben, IMF-ben és EBRD-ben, s még sorolhatnám.
S ennek negatív hatásai hosszú távon beláthatatlanok lesznek.
