Egy modell azért modell, mert modellezi a valóságot, nem pedig leképezi.
Kezdőmondatomért rögtön minden tisztelt olvasóm elnézését kell kérnem, mert nem szeretek ilyen dodonai mondatokat megfogalmazni, viszont most rákényszerültem. Alig több mint egy hete múlt, hogy publikáltuk kollégáimmal közös modellszámításunkat és átfogó elemzésünket az új országgyűlési választási rendszerről. Sok szakszerű kritikát, véleményt, kommentet kaptunk, ezek egy részére igyekeztem megfelelő választ is adni hozzászólásaimban.
Választói viselkedés, ami egyesek szerint nincs is
Ugyanakkor sajnálatos, hogy a kormányoldal és elemző szövetségesei nem hogy arra nem vették a fáradtságot, hogy saját maguk mutassák be választási rendszerük becsülhető működését, de teljesen megalapozatlan érvekkel látták fontosnak védekezni alapítványunk írása ellen.
Ha a kormánypártok napokban megszólaló politikusainak igazuk volna modellünk kritikájában, akkor elvi és tudományos alapon kizárt lenne bármiféle olyan elemzés, amely bármilyen következtetést von le korábbi választások szavazataiból egy adott település, országrész politikai beállítódására. Hallhattuk, hogy olyan rövid hazánk demokratikus története, hogy nem is lehet beazonosítani tendenciákat, illetve, hogy „nem stabil” a hazai egyéni választókerületek politikai színezete.
Egyrészt azt gondolom, hogy vannak országrészek, ahol stabil, másutt meg nem stabil a választói viselkedés politikai karaktere, de mindezek mögött egészen jól leírható szociológiai mintázatok húzódnak meg. Ha igaza volna modellünk kritikusainak, akkor minden olyan állítás teljességgel megalapozatlan volna, amely különbséget kívánna tenni a Hegyvidék és Angyalföld, vagy például Mohács és Komló politikai szociológiája, és ebből következően pártpolitikai jellemzői között.
Ez nyilván badarság. Nem kell ahhoz doktorálni, hogy az ember tudja, az adott települések és városrészek története, népessége más és más politikai klímát alakított ki, amelyet a pártok egy szinten túl nem is tudnának befolyásolni, viszont hol áldozatai, hol pedig kedvezményezettjei neki. Az elmúlt húsz év során kiegyenlített politikai küzdelmet hozó általános országgyűlési választások mindegyikében felfedezhetőek beazonosítható mintázatok. A valamely oldal döntő többségét hozó választások szintén árulkodnak a támogatottságok szerkezetéről és mélyebb rétegeiről. A JOBBIK 2010-es megjelenése pedig szintén fontos és szociológiailag jól leírható fejleménye a magyar demokráciának.
Ha komolyan gondolnák kritikusaink, hogy nem lehet világos politikai mintázatokat beazonosítani a korábbi választói viselkedésből hazánkban, akkor az elmúlt 10 év szinte minden parlamenti választási kampányát végigfüllentették volna, hiszen fideszes kampányigazgatók és fideszközeli elemzők sora vizsgálta 2002-ben és 2006-ban pártjuknak a „billegő” körzetekre fókuszáló stratégiáját. Ha nem lennének világos, pártpolitikai szemmel is beazonosítható jellemzők, akkor Orbán Viktor sem tudott volna jól célzott országjáró körutakat megtenni azon településeket érintve, amelyek minden jól szervezett választási kampány számára célterületek lehettek.
A valóság ezzel szemben természetesen az, hogy igenis létezik tudománya a választói viselkedésnek, igenis vannak akár pártpolitikailag is beazonosítható mintázatok, és vannak megkerülhetetlen adottságok. És ezzel nyilvánvalóan tisztában is van a jelenlegi kormányoldal, pont erre tekintettel alkották meg az új választási rendszert.
Miért a listás szavazatok?
Érdemibb észrevétel volt, amely kritika tárgyává tette, hogy miért az első fordulós listaszavazatokkal számolunk. Itt kell visszatérnem dodonai első mondatomhoz. Egy modell nem megmondja, hogy mi történt volna, ha visszaforgatjuk az idő kerekét, hanem bizonyos módszertani megszorítások mellett arról ad képet, hogy mi történhetett volna. És itt a lényeg a bizonyos megszorításokon van.
Hiszen lehetetlen választói döntéseket átültetni egy kérfordulós rendszerről egy egyfordulósra. De szerencsére mi nem is állítottuk, hogy ez sikerült nekünk. A pártok, pártcsaládok közötti választói döntést viszont igen. A modell elméleti kereteinek kidolgozásakor csak arra törekedtem, hogy a választási rendszer azon adatát találjam meg, amely leginkább alkalmas a pártok, pártcsaládok támogatottsági mintázatának szavazóköri és országos szintű leképezésére. Ez pedig az első fordulós listaszavazat, a modell pedig ezen alapulva kívánt következtetéseket levonni a pártok, pártcsaládok vélhető támogatási mintázatára.
Azt kizártnak tartom, hogy sok egyedi választói döntésből ne lehetne következtetéseket levonni – szemben azzal, ahogyan ezt a kormány és elemző szövetségesei állítják, és várom a javaslatot arra, hogy mely adat volna alkalmasabb bemeneti adat. Szerintem nincs ilyen, és az nem válasz, hogy nem lehet valójában semmilyen modellt készíteni semmire.
Az egyéni jelölti szavazatok figyelmen kívül hagyása érdekesebb probléma. Tapasztalataim szerint jellemzően a többciklusos egyéni országgyűlési képviselők, de leginkább a polgármesterek azok, akik képviselőjelöltként több szavazatot szoktak kapni egyéniben, mint saját pártjuk listán. Ez teljesen rendben is van, hiszen teljesítményükkel sokszor joggal váltanak ki magasabb személyes támogatottságot. Modellünkben azért hagytuk el mégis az e szavazatokkal való számolást, mert az ilyen helyi népszerűségek nagyon ingadozóak, ráadásul az új egyéni választókerületek új kiosztására nem is ültethetőek át.
Egy érthető példán bemutatva: Lázár János sikeres polgármesterként 2010-ben Hódmezővásárhelyen több szavazott kapott egyéniben az első fordulóban pártjánál, mellette Makón Buzás Péter szintén sikeres polgármester, szocialista jelöltként szintén több szavazatot kapott egyéniben az MSZP-nél. Ha a két országrészt összevonják egy egyéni választókerületté, akkor egy dolog egészen biztosan kijelenthető: ugyanannyival biztosan nem volna népszerűbb a Lázár János Makón a FIDESZ-nél, mint amennyivel népszerűbb pártjánál Vásárhelyen. Ez az oka annak, hogy nem számoltunk az egyéni jelölti szavazati ingadozásokkal, még akkor sem, ha nyilván lehet találni olyan EVK-kat, ahol ezen szavazatokkal számolva megfordulna az egyéni eredmény. A jelenlegi tervek szerint a következő általános országgyűlési választásokon már nem indulhatnának olyan polgármesterek, akik mandátumszerzésük után is meg kívánnák tartani városvezetői pozíciójukat. Ez is azt diktálta, hogy a legmeghatározóbb személyes befolyásoló faktort hagyjuk figyelmen kívül, és koncentráljunk a pártcsaládok támogatottságát bemutató listaszavazatokra.
Itt akkor megint egy kérdés merül fel: mi a helyzet az összes egyéni jelölti szavazat 2006 első fordulós, országos összesítésével? A válasz az, hogy jellemzően kiegyenlítik egymást az ilyen támogatottsági különbségek.
.jpg)
Az ábrán jól látható, hogy 2006-ban az 5 százalék feletti pártokat nézve az elsőfordulós egyéni jelölti szavazatok szintjén országosan szűkebb (+0,1 százalékpont) volt az MSZP előnye a FIDESZ-hez képest, mint a területi listás szavazatok szintjén (+1,2 százalékpont). Ennek ellenére a parlamenti mandátumok szintjén a korábbi választási rendszer helyénvaló többségibb karakteréből fakadóan az MSZP imént bemutatott előnyéhez képest nagyobb mandátumelőny képződött az Országgyűlésben a baloldal számára (+6,7 százalékpont) a második fordulóban, és a modellben figyelembe vett első fordulós szavazatok szintjén is az EVK-k meghatározó többségében a szociálliberális oldal vezetett, így már az első fordulós szavazatok is parlamenti többséget eredményeztek volna a modellszámításban. Ehhez képest látható, hogy bár az EVK-k jelentős részében akkora kormánypárti előny volt, és ráadásul a területi listás szavazatok szintjén is egyértelmű előnye volt a baloldalnak, mégis az új EVK kiosztás eredményeképpen az MSZP szempontjából -4 százalékpontos különbség alakulna ki modellünk szerint az akkori ellenzéket hozva ezzel előnybe.
Itt tehát nem az a baj, hogy többségibb még a korábbinál is az új rendszer (részemről ez rendben van), hanem az, hogy az új rendszerben meghatározó befolyással rendelkező pártszövetség hátrányba tud kerülni a mandátumok szintjén.
Al Gore kevéssel több szavazatot kapott George W. Bushnál, amikor utóbbi először elnök lett. A demokratikus választási rendszerek furcsa jellemzője, hogy tiszta szabályok között néha a több szavazatot szerző oldal, jelölt az egész rendszer szintjén veszít. Modellünk azonban arra mutat rá, hogy érdemi előnyből is tud hátrányt csinálni az új választási rendszer, ráadásul csak az egyik politikai oldal számára.
Miért nincs összeadva az MSZP és az SZDSZ?
További releváns észrevétel volt, hogy akkor volna korrekt a modell, ha az MSZP-t és az SZDSZ-t végig együtt számolnánk. Erre vonatkozóan nyilván lehetne érvelni azzal, hogy az SZDSZ korábbi szavazótáborának csak valamivel több mint fele szavazott rendszerint át az MSZP-re, de nem ez a legfőbb érvem.
Ha modellt akarunk készíteni, akkor annak van szükségszerű pontatlansága. Ha a modellben adottnak tekintjük, hogy az első forduló előtti koalíciós kényszer együttműködésre kényszerítette volna 2006-ban a két pártot, amennyiben hipotetikusan ebben az új rendszerben tartották volna már akkor is a választást, akkor nem látom okát annak, hogy a 2006-ben egynél több egyéni választókerületben minden nehézség ellenére összefogó FIDESZ-t és MDF-et miért ne kellene úgy számolni, mintha összefogtak volna. Az nincs rendben, hogy egy feltételezett politikai helyzet feltételezett következményei vonatkozásában csak az egyik politikai oldallal szemben vagyunk szigorúak. Modellünkben azért nem publikáltunk ilyen számításokat, mert a nagy pártcsaládok támogatottsági mintázatát kívántuk vizsgálni. Ebbe a kelleténél több hipotetikus választói és pártvezetői döntés beépítése nem fért volna bele.
Ha kiszámoljuk a FIDESZ–MDF és MSZP–SZDSZ összefogás utáni mandátumszámokat, akkor eredeti eredményünkhöz képest minimális eltérést kapunk. Ráadásul egy ilyen elemzési kanyar továbbra sem menti például azt a 2002-es helyzetet, amikor az első fordulóban 100 EVK-ban vezetett a baloldal a 176-ból, közben a modell szerint 106-ból 55-ben a jobboldal nyert volna. Ez nem apró aránytalanság, hanem az eredmények teljes átfordítása, akár van SZDSZ, akár nincs. Ebben az ügyben az elemző kritikusaink inkább hallgattak.
„Továbbra is leváltható a kormány”
Itt jutottam el a másik fontos kritikához, amelyet írásunkkal szemben felhoztak. „Ez csak a múltban volt így, a jövőben máshogyan lesz, le lehet továbbra is váltani a kormányt” – mondták, írták többen.
Egyrészt sosem vitattuk, hogy le lehet-e váltani a jelenlegi kormányt az új rendszerben. Nagy, döntő többséggel, egységes ellenzéki jelöltállítással meg lehet ezt tenni. De egy választási rendszer nem attól lesz demokratikus, hogy nagy többséggel meneszteni lehet a kormányt, hanem azáltal, hogy kicsivel is.
És bár az új rendszerben egy döntő többségű győzelem gyorsabban jelenthet akár kétharmados parlamenti mandátumtöbbséget is, minden más szabályozó úgy lett beállítva, hogy szűk baloldali vezetés esetén a mandátumtöbbség a kisebbség irányába billenjen el. Ha létezik tudománya a választói viselkedésnek, ha vannak beazonosítható magyarországi politikai szociológiai mintázatok, akkor ez így igaz.
A román baloldal fejlődéstörténete okán inkább a kisfalvas, középvárosias országrészeken népszerű döntő mértékben, továbbá érdemi támogatottsággal rendelkezik egyes nagyvárosokban, illetve Bukarest egyes részein. A magyar baloldal hagyományosan inkább az urbanizáltabb területeken népszerűbb, és a JOBBIK megjelenése után ez a tendencia relatíve tovább erősödött is.
Az előző bekezdésekben használt jobboldal és baloldal fogalmak nyilván pontatlanok, tudom. Hiszen ki ilyen, ki olyan gazdaságpolitikai, illetve identitáspolitikai programot képvisel. E fogalmakat az előzőekben a leghétköznapibb megjelölő értelmükben használtam.
Öltsön bármilyen formát a korábbi szociálliberális oldal politikai képviselete a jövőben, egy dolognak az új választási rendszer politikailag elfogult jellemzői miatt megkérdőjelezhetetlen stratégiai céllá kell válnia számukra. Mivel az új EVK-k ugyan pontenciálisan stabilizálják a széles értelemben vett baloldal kulcsterületeit, de mindenütt másutt sokkal nehezebb lesz a feladat. És ez a nehézség eltér attól a demokratikus körülmények között előállt, versengő pártrendszerekben elfogadható politikai kihívástól, amelyet a JOBBIK előretörése, és a korábbi baloldali szavazóbázisba történt „beleharapása” jelent. Mert nem akárkik, nem akárhogyan és akármikor szavaznak át (és vissza) az egyik politikai családból a másikba.
Ha „mindenki” le akarja váltani a jelenlegi kormányt, akkor ez nem fog számítani, természetesen. Ha csak egy sima többség akarja ezt, ami a döntő győzelemhez szükségesnél szűkebb, akkor Tapolcán, a Balaton-felvidéken, a Kiskunságon, a Tisza-völgyében és még számos más országrészen ennek az új paradigma szerinti, de identitásában a hazai viszonyok között tág értelemben véve továbbra is baloldali választói koalíciónak ki kell egészülnie olyanokkal, akik az említett területeken soha nem szavaztak semmilyen baloldali mozgalomra, és a családjukban sem történt még ilyen soha.
Egyoldalúan elvárt támogató-halászat
A demokratikus választási reformoknál valóban szokott maguk felé hajlani a reformáló pártok keze. Sőt, sokszor meg is buknak az ilyenek. De ez nem menti a mostani manipulációt. Egy többségibb rendszerben nagyobb az EVK-k befolyása, ezt tovább erősíti a győztes kompenzáció alkotmányellenesnek tűnő, a szavazategyenlőség elvét felülíró szabálya.
Az új EVK-k ott kényszerítik baloldali–centrista politikai identitású támogatók felkutatására a jelenlegi ellenzéki pártokat, ahol az ilyen választók természetes és döntő kisebbségben vannak. Olyan országrészeken kényszerül választókat halászni a magyar jobboldal ellenzéke, ahol igazából tó sem volt soha számukra. Különben a sok vidékies, illetve olyan EVK, ahol a megyei jogú városokhoz sok jobboldali községet csaptak hozzá, nem lesz átbillenthető. Különösen ott, ahol a JOBBIK relatíve gyengébb támogatottsággal és potenciális hátországgal bír.
Az új választási rendszer véleményem szerint azért antidemokratikus, mert a magyar társadalom jelenleg csak a kormánypártok és elemző szövetségeseik által vitatott szociológiai mintázatát úgy veszi figyelembe, hogy az középtávon csak a magyar jobboldal számára tud kedvezni legalább 15-20 EVK-ban. Az új modell maga számos elemében – beleértve akár a többségibb karaktert és a részben egyszerűbb rendszert – teljesen elfogadható, beleértve a kormányzóképes többség kialakítására való törekvést is. Az új választási rendszer azonban arra kényszeríti a hagyományos szociálliberális oldalt, hogy ott szerezzen támogatókat, ahol korábban tömegével sosem voltak neki, mert olyanok az adottságok, miközben ugyanezt egyáltalán nem várja el a jobboldaltól. Ez a teljességgel egyoldalú alkalmazkodási elvárás olyan mértékű, hogy érdemben torzítja és átfordíthatja a többségi választói akaratot.
Van rosszabb még a jogos bojkottnál is
A politikailag elfogult választási rendszer tovább rombolja a köztársaság politikai legitimációját. Egy kompromisszumok nélkül elfogadott, változatlan formájú, egyoldalú, egypárti választási reform valójában nem segíti a jelenleg kormányzó erők által joggal elvárt – általuk forradalminak elnevezett – politikai konszolidációt sem.
Ha az új, intézményes gátak révén néhány éven belül olyan helyzet áll elő Magyarországon, amelyben a többségnek kisebbségben kell éreznie magát, az végleg szétveri a sokszínű magyar politikai közösséget. Ez pedig mindenféle – egyébként teljesen jogos – bojkottnál is károsabb következmény.
