Ahogyan a tintahal festékfelhőt bocsát ki, hogy elfedje valós méretét és körvonalait – megtévesztve ezzel a rá vadászó ragadozókat, úgy a kormánynak is az a kényelmes, ha nem látnak bele a lapjaiba, ha a költségvetés tényleges helyzete nem átlátható, mert csak így maradhat valamelyes mozgástere.
A költségvetési felelősségről
A Költségvetési Tanács (KT) éppen azért jött létre 2009-ben, hogy a költségvetés megalapozottsága és átláthatósága felett őrködjön, azaz – ha közjogi értelemben megakadályozni nem is tudja, legalább – felhívja a figyelmet a mindenkori kormányoktól távolról sem idegen könyvelési trükkökre. A Költségvetési Tanács ellehetetlenítése után alakult meg a Költségvetési Felelősségi Intézet Budapest (KFIB), azzal a nem titkolt céllal, hogy az eredeti KT szellemiségét őrizve, immár civil szervezetként kontrollálja a költségvetés folyamatát.
A költségvetés elkészítésének feladata látszólag egyszerű: meg kell vizsgálni a várható bevételeket, majd le kell vonni belőlük a várható kiadásokat. Igen ám, de a bevételek tervezése már nem olyan egyszerű – a válság változó körülményei között pedig különösen nem – a tényleges kiadások (vagy azok csökkenésének) elismerése pedig távolról sem hálás feladat olyankor, amikor a várható bevételek kismértékű növekedése vagy éppen csökkenése miatt nem lehet kielégíteni valamennyi társadalmilag jogos vagy politikailag fontos igényt.
Könyvelési trükkök
Itt veszi kezdetét a könyvelés, amely két alapvető trükkre épül. Egyrészt tervezz a reálisnál nagyobb bevételeket, hogy a kiadások is közelíthessenek a vágyotthoz! Másrészt a helyzet még jobb, ha rendelkezésre állnak olyan tételek, amelyek elköltése nem azonnali kényszer.
Ezen a ponton kezdődhet a tintahal stratégia megvalósítása – azaz a valós szándékok elfedése vagy legalábbis átláthatatlanná tétele. Ahogyan a tintahal festékfelhőt bocsát ki, hogy elfedje valós méretét és körvonalait – megtévesztve ezzel a rá vadászó ragadozókat, úgy a kormánynak is az a kényelmes, ha nem látnak bele a lapjaiba, ha marad valamelyes mozgástere.
A költségvetési folyamatok megértésének és elemzésének legnagyobb akadálya ma a költségvetés átláthatatlansága.
A jelenlegi kormánynak rendelkezésére áll két, a költségvetés szempontjából nem elhanyagolható tétel: egyrészt a konvergencia-programban rögzítette a MÁV és a BKV adósságának átvállalását, (500 milliárd Ft) másrészt ott az elorzott nyugdíjpénztári vagyon, a maga potom 2 200 milliárdjával. Előbbi esetében mostanában mintha elfelejtené megmondani a kormány az adósság-átvállalás pontos mértékét, pedig nem mindegy, hogy 450 vagy 500 milliárd forintról lesz végül szó.
Augusztusban pedig, miközben különböző ötletek és magyarázatok hangzottak el az ÁFA-per elvesztése okozta kiadások finanszírozásáról, szép csendben lekerült a napirendről a MÁV és a BKV 500 milliárdra taksált adósságának a konvergencia programban rögzített, teljes átvállalása.
További átláthatósági probléma, hogy a magyar elszámolásban a teljes nyugdíjvagyonból csak 528 milliárdot számolnak el idén, miközben a maastrichti hiány-elszámolási rendszer szerinti 2010-es 2 százalékos többlet a teljes összeg elszámolását tartalmazza. Felmerül a kérdés, hogy az 528 milliárd feletti 2 200 milliárdot mikor és hogyan kívánja a kormány elszámolni. Ha ez a jövő évi költségvetésben következne be, akkor sajnos ismét az a helyzet áll elő, hogy semmi köze nem lesz egymáshoz a parlamenttel elfogadtatott költségvetési egyenlegnek és a gazdaságpolitikai diskurzus alapvető tárgyát képező maastrichti egyenlegnek.
2011 szeptemberi helyzet: adóemelés és elmaradó kiigazítás
A KFIB költségvetési kivetítése speciális módszertant követ. A várható környezeti hatások figyelembe vétele mellett áttekinti a kormány által megalkotott jogszabálytömeg költségvetési (egyenleg rontó avagy javító) hatásait. Ez utóbbi szempontból következik az is, hogy csak az vehető figyelembe, ami már vagy hatályba lépett, vagy pedig egyértelműen felvállalt és közvetlenül a bevezetés előtt álló, előkészített sarokkövét jelenti egy kormány gazdaságpolitikájának. Olyan intézkedés hatásaival a kivetítésben nem lehet kalkulálni, amiről szándéknyilatkozat, célkijelölés és vállalás szintjén beszél a kormány. A Széll Kálmán Terv számos kiigazító intézkedése (például a rokkantnyugdíjasokra fordított költségvetési kiadások csökkentésének végre nem hajtott szándéka) – sajnos – ebbe a kategóriába esik.
A fenti módszertan szerint készült, 2011 szeptemberi költségvetési kivetítés romló nemzetközi környezettel számol, és azt mutatja be, hogy milyen alappályára számíthatunk akkor, ha nem következik be változás a gazdaságpolitikában. A már megismert költségvetési intézkedéscsomag a bevételi oldalon az SZJA rendszerben hatályos szuperbruttó 2012 elejével történő részleges kivezetése mellett 9 adóemelési intézkedést tartalmaz, amelyek együttes, teljes bevételi többlet hatása 2012-ben mintegy 700 milliárd forint, 2013-tól pedig mintegy 1 200 milliárd forint.
Összességében elmondható, hogy amennyiben a költségvetési törvényben meghatározódó, úgynevezett belső tételek egyenlege reálértéken nem csökken, tehát nem történik további kiadás oldali intézkedés, akkor az eddig már ismertté vált, törvénybe még nem foglalt, hatályba még nyilvánvalóan nem lépett adóemelési elképzelések teljes végrehajtása sem elegendő a konvergencia programban a kormány által vállalt egyenleg- és hiánycélok teljesítéséhez.
Ebből következően a jelenleg ismert információk alapján – még nem is számolva a konjunkturális adottságok további romlásának fenyegető lehetőségével – a követett költségvetési pálya legalábbis ellentmondásos, és további költségvetési intézkedéseket igényelhet, akár már a tervezési folyamatban, akár pedig – 2011-hez sajnálatosan hasonlóan – a néhány hónappal az új, 2012-re vonatkozó költségvetési- és adótörvények hatályba lépése után.
A hiánycél mint politikai kérdés
Innen már nem nehéz észrevenni azt sem, hogy a két kiemelt tétel elszámolását gyaníthatóan úgy fogja a kormány megállapítani, amennyire szüksége van ezekre a hiánycél teljesítéséhez.
A költségvetés átláthatósága nem technikai, hanem érdemi politikai kérdés. Ha a kormány mindent elkövet annak érdekében, hogy ködösítse az egyes tételek közötti összefüggéseket, akkor az elemző joggal él a gyanúperrel, hogy a hiánycél teljesülése végső soron nem közgazdasági, hanem politikai kihívás. Így aztán abban is biztosak lehetünk, hogy a hiánycél – legalábbis papíron – teljesülni fog. Az állampolgár pedig joggal aggódhat azon, hogy valójában ugyanazokat a szolgáltatásokat fogja-e kapni, amelyekre számít. Mert pénz, az nem lesz több attól, ha eldugják, ami van.
