A jövő év elején hatályba lépő új alaptörvény sarkalatos törvényre utalta annak szabályozását, hogy a választójog gyakorlásához szükséges-e az érintett állampolgárnak magyarországi lakóhellyel rendelkeznie. A kormányzó pártszövetség egyértelművé tette, hogy a választójogi törvény megalkotása során szavazati jogot kíván adni az ország területén kívül élő magyar állampolgároknak is. Az alábbiakban arra teszünk kísérletet, hogy politikai félelmektől és szakrális toposzoktól függetlenül vizsgáljuk meg: igazolható-e elvi szinten a magyarországi lakóhely elhagyása a választójog feltételei közül, ez milyen veszélyekkel járhat, illetve azok milyen szabályozási megoldás választásával minimalizálhatóak a 2010 végén kialakított új állampolgársági status quo keretei között. Álláspontunk szerint helyénvalóbb lett volna, ha tavaly az Országgyűlés speciális állampolgársági formát alkot a nem Magyarországon élő magyarok számára, mert ahhoz nem kellett volna választójogot is adni. A hatályos szabályozásból viszont következik a választójog kiterjesztése, és ez akkor történik meg helyénvalóan, ha a határainkon túl élő magyar állampolgárok korlátozott következményviselését figyelembe véve számukra — nemzetközi példákkal összhangban levő — korlátozott beleszólási lehetőséget teremtünk a választási rendszeren keresztül. Mivel a mindenkori magyar kormány legitimitását csökkentené, ha a belföldi képviselői mandátumok alapján győztes erő rendszeresen kisebbségbe kerülhetne a határon túli mandátumok révén, így körültekintően és egyeztettett módon kell kialakítani a választási rendszer ezen részét. Úgy gondoljuk, az egyenlő magyar állampolgárok közötti diszkriminatív megkülönböztetést eredményezne, ha akár az adózás helye, akár pedig az állandó lakóhely alapján a jogalkotó válogatna saját állampolgárai között. A külföldön élők számára kompenzációs elem nélküli, egy vagy két fordulós, többségi jellegű egyéni választókerületi rendszert javaslunk 4-8 képviselői mandátum erejéig úgy, hogy a határainkon túl élő magyar állampolgárok szavazatai ne keveredhessenek a hazánkban állandó lakhellyel rendelkező, illetve életvitelszerűen itt élő állampolgárok szavazataival.
Az állampolgárság és a politikai közösség
Az állampolgárság egy természetes személy és egy állam közötti legszorosabb közjogi kötelék. Az államnak védelmet kell biztosítania az állampolgára számára mind belföldön, mind pedig külföldi tartózkodása során. Az állampolgárnak pedig — lakóhelytől és tartózkodási helytől függetlenül — kötelessége megtartania annak az államnak a jogszabályait, amelynek állampolgára, illetve főszabályként el kell fogadnia, hogy az állampolgársága szerinti ország joghatóságot gyakorolhat felette, vagyis kényszerítő erővel bíró döntéseket hozhat rá nézve.
A demokratikus államok esetében abból a tényből, hogy az állam által alkotott törvények és rendeletek kötelezőek az állampolgárai számára, következik az is, hogy ezek az állampolgárok befolyásolhatják e jogszabályok megalkotását, vagyis részt vehetnek a jogalkotó szervek megválasztásában. A demokratikus legitimáció elvéből ezért következik az, hogy az állampolgárok szavazati joggal is rendelkezzenek. Az állampolgárság ennek megfelelően — első közelítésben — lehatárolja a politikai közösséget: egy ország állampolgárainak összessége alkotja azt az embercsoportot, amelyet népnek nevezhetünk.
Ugyan az egyes államok maguk dönthetik el, mely személyek számára biztosítják az állampolgárságot, vagyis hogy kik alkotják a politikai közösséget, a többi állam azonban — a Nemzetközi Bíróság Nottebohn-ügyben hozott nevezetes döntése szerint — az állampolgárság által felállított közjogi köteléket csak akkor köteles elismerni, ha az állam és polgára között tényleges, effektív kapcsolat áll fenn. A tényleges kapcsolat mindenekelőtt az ország területén való aktuális vagy közelmúltbeli letelepedettséget jelent. Praktikusan a nemzetközi jog hivatkozott szabályából az következik, hogy az állampolgárok túlnyomó többsége esetében a polgár és az állam közötti tényleges kapcsolatnak fenn kell állnia, máskülönben az adott állam állampolgársági kapcsolatait a nemzetközi közösség egy ponton túl nem fogja elismerni. Kurucos dölyffel mondhatnánk erre azt, hogy kit érdekel, mi mégsem javasolnánk ezt: ha a magyar állampolgársági kötelék valódisága kérdésessé válik más országok előtt, abból először a vízummentességi megállapodások felmondása, majd a magyar útlevél hitelességének generális megkérdőjeleződése következne. Egy-egy ország állampolgársági joga elbír bizonyos egyediséget (Spanyolország például néhányezres nagyságrendben minden további nélkül állampolgárságot adott az 1936-39-es polgárháborúban a demokratikus erők oldalán harcoló külföldieknek), de ennek mértéke korlátozott kell hogy maradjon.
Azt mondhatjuk tehát, hogy politikai közösségként az állampolgárok összességét tételezhetjük, azzal, hogy ezen állampolgárok túlnyomó nagy részének tényleges kapcsolatban kell állnia az adott országgal.
A magyar állampolgársági jog
A tényleges kapcsolat fennállását a magyar állampolgársági jog 1939 óta nem követeli meg. Azt megelőzően, ha egy állampolgár tíz évnél hosszabb ideig tartózkodott Magyarországon kívül, nyilatkoznia kellett arról, hogy állampolgárságát fenn kívánja tartani. Ha ezt nem tette meg, állampolgársága automatikusan megszűnt. Ez a szabályrendszer a ténylegesség folyamatos fennállását biztosította, hiszen az ország területén kívül élőknek legalább tízévente aktívan meg kellett erősíteniük az országgal fennálló közjogi köteléküket. A világháború kitörésekor ezt a kötelezettséget a magyar kormány — a háború okozta nehézségek miatt — felfüggesztette, a későbbi állampolgársági törvények pedig már nem is tartalmazták. Mindez azt jelenti, hogy aki 1929 után hagyta el a kivándorlás szándékával Magyarországot, nem veszítette el az állampolgárságát, sőt, azt minden leszármazottjára továbbörökítette. A kivándorlóknak akár már a szépunokái, az ötödik generáció tagjai is megszülethettek, akik minden bizonnyal teljesen asszimilálódtak már a lakóhelyük szerinti ország közösségébe — mégis, magyar állampolgárként (is) születtek meg Buenos Airesben, Torontóban vagy Melbourne-ben. Bármennyire is furcsán hangzik, szerte a világban sokmillió, a magyar állam számára ismeretlen magyar állampolgár él, akik bármikor kérhetik a magyar útlevelet, hiszen ők a mai napig magyar állampolgárok.
Továbbá a rendszerváltás után sokszázezren telepedtek le az Európai Unió más tagállamaiban anélkül, hogy magyarországi lakóhelyüket megszüntették volna. A magyar állampolgárságukat ők sem veszítették el, noha erősen meglazult a Magyar Köztársasággal fennálló tényleges kapcsolatuk.
Az állampolgárság ténylegessége szempontjából ezért nem hozott forradalmi változást, amikor a magyar Országgyűlés 2010 májusában 91,5 százalékos többséggel úgy döntött: a magyar felmenőkkel rendelkező személyek magyarországi lakóhelytől függetlenül honosíthatóak. Nehéz belátni, hogy ha egy három generáció óta spanyolul beszélő, magát argentinnak valló család tagjai felmenőjük okán magyar állampolgárok, akkor miért lenne inkább problematikus, ha a magyar állam honosít egy magyarul beszélő, magát magyarnak való, Magyarországgal aktív kapcsolatot ápoló vajdasági szerb állampolgárt.
A magunk részéről szerencsésebbnek tartottuk volna, ha az Országgyűlés egy speciális állampolgársági formát, a külhoni magyarok státuszát teremti meg azok számára, akik nem a Magyar Köztársaság területén élnek. Ez a megoldás tisztábban megjelenítette volna az egy főhatalom alatt élők közösségének (politikai nemzet) és a közös kulturális hagyományokkal rendelkezők közösségének (kulturális nemzet) különbözőségét, ugyanakkor elismerte volna azt, hogy utóbbi közösséget is egyfajta közjogi kapcsolat köti a magyar államhoz. E jogi forma nem igényelte volna a választójog kiterjesztését. A nép által választott törvényhozás azonban elsöprő nagy többséggel nem ezt a megoldást választotta, ezt a döntést pedig demokrataként tudomásul kell vennünk. Márcsak azért is ezt kell tennünk, mert a tavalyi állampolgárság-kiterjesztés nem csinálható vissza: a jogszerűen megszerzett állampolgárságtól senkit nem lehet megfosztani.
Az eddig benyújtott honosítási kérelmek száma alapján azt sem állíthatjuk, hogy tömeges lenne a Magyarországgal tényleges kapcsolatban nem álló személyek állampolgársághoz jutása. A majd tízmillió Magyarországon élő magyar állampolgárhoz képest a kevesebb mint százezer honosítási kérelem azt jelenti, hogy jelenleg egy százalék alatti a külföldön élő, most állampolgársághoz jutó magyarok száma, ami a dinamikát tekintve sem fogja a 3-4 százalékot meghaladni. Ez - attól függetlenül, hogy a politikai nemzet és a kulturális nemzet összemosása elvi alapon nehezen igazolható - még bőven megfelel annak a követelménynek, hogy az állampolgárok túlnyomó többsége a Magyar Köztársasággal való tényleges kapcsolattal rendelkezzen.
A választójog lakóhelyhez kötése
A választójog 1989. október 23-a előtt — a tételes jog szabályai szerint — nem volt magyarországi lakóhelyhez kötve, az minden magyar állampolgárt megilletett. A választói névjegyzékbe ugyanakkor lakóhely szerint kellett felvenni a polgárokat, akik a választójogukat csak az ország területén gyakorolhatták. Ez hatását tekintve azzal járt, hogy a külföldön élő magyar állampolgárok az egyébként fennálló jogosultságukat ténylegesen nem gyakorolhatták.
A rendszerváltás alkotmánymódosítása éppen a magyar állampolgárok körének bizonytalansága, vagyis praktikus okok miatt emelte be az Alkotmányba a magyarországi lakóhely követelményét: az állampolgárokról az állam nem rendelkezett nyilvántartással, a lakóhellyel rendelkezőkről viszont igen. A választott megoldás inkább számít egyedinek nemzetközi összehasonlításban: Franciaország, Németország, Nagy-Britannia, az Egyesült Államok, Írország, Olaszország vagy Ausztria is lehetővé teszi a külföldön élő állampolgárai számára, hogy valamilyen módon a népképviseleti szerv választásában részt vegyenek. Magyarország jelenleg inkább kilóg a sorból azzal, hogy a választójogot csak az állampolgárok egy szűkebb körének biztosítja. Nem mondhatjuk tehát azt, hogy nemzetközi összehasonlításban példátlan lenne, ha a lakóhellyel nem rendelkező állampolgárok is részt vehetnek a népképviseleti szerv választásán, sőt, inkább az a jellemző megoldás, hogy valamilyen módon a politikai közösség egésze számára biztosított a választásokon való részvétel.
Az állampolgár és az ország közötti tényleges kapcsolat fennállása a választójog tekintetében egyébként eddig sem érvényesült. A Magyarországról ténylegesen kivándorolt, de lakcímüket meg nem szüntető magyar állampolgároktól sem elvi, sem gyakorlati szempontból nem tagadja meg a hatályos Alkotmány a választójog gyakorlását, hiszen 2004 óta haza sem kell térniük a szavazásban való részvételhez, voksukat leadhatják a magyar külképviseleteken is. Elvi szintű változás tehát nem történik akkor, ha az új választójogi törvény a magyarországi lakóhelytől függetlenül biztosítani fogja a választójog gyakorlásának lehetőségét.
A választójog lakóhelyhez kötése melletti egyik gyakori érv, hogy csak az válasszon képviselőket, aki abban az országban adózik is. A lakóhely megléte és az adózás között feltétlen logikai kapcsolat nincsen, tehát azt kell megvizsgálnunk, köthető-e adófizetéshez a választójog gyakorlása. Ez a követelmény a szabad világban ismeretlen, bevezetése a vagyoni cenzussal lenne egyenértékű. A munka- vagy tőkejövedelem nélküli, a társadalom peremén élő állampolgárok választójogát sem kívánhatja épeszű ember korlátozni, mint ahogyan az sem vetődött fel eddig, hogy a kettős adóztatási egyezmények alapján külföldön adózó jövedelemmel rendelkező, de az országban élő emberek ne szavazhassanak az országgyűlési választásokon.
Egy másik érv szerint csak az vegyen részt a népképviseleti szerv választásában, aki azután viseli a döntése következményeit. A magunk részéről egyetértünk ezzel a kijelentéssel, abból azonban nem következik a lakóhellyel nem rendelkező állampolgárok kizárása a választójogból. Egyfelől a magyar jogszabályok elvi szinten a magyar állampolgárokra akkor is kötelezőek, ha nem tartózkodnak az ország területén; ez még akkor is így van, ha Magyarország területén kívül ennek kikényszerítésére a magyar állam nem rendelkezik eszközökkel. Másfelől pedig a magyar állami szervek döntései — ugyan szűkebben, mint a Magyarországon lakókra, de — igenis kihatnak a határon túli magyarok életére is. A magyar kultúra támogatásáról hozott döntések, a schengeni övezettel kapcsolatos magyar álláspont kialakítása vagy a kétoldalú kisebbségvédelmi egyezmények megkötése mind olyan kérdés, aminek következményeit a határon túli állampolgárok is viselik. Kétségtelen, ez erősen korlátozott hatás, hiszen a legtöbb közhatalmi döntésnek csak Magyarország területén van következménye. Ha az az állításunk, hogy a magyar állami szervek döntései csak erősen korlátozottan hatnak a határon túli állampolgárokra, abból nem a választójog megvonása következik, hanem az a követelmény, hogy a határon túliak a választójogon keresztül is csak erősen korlátozottan szólhassanak bele az Országgyűlés döntéseibe.
Ez a korlátozott beleszólási képesség márcsak azért is fontos, mert ellenkező esetben előállhatna az a helyzet, hogy a magyarországi főhatalom gyakorlásában a külföldi szavazatok döntő szerephez jutnak. A határon túliak választójogát ezért a választási rendszeren belül olyan módon kell biztosítani, ami megengedi, de csak korlátozottan engedi meg a beleszólást a közügyek intézésébe, és minden lehetséges eszközzel elősegíti azt, hogy a kormányzati hatalom megszerzésében ne legyen döntő befolyása a külföldön élők szavazatainak. A magunk részéről ezt nem látjuk lehetetlen feladatnak: a demokratikus államok nagyobbik részében rendelkeznek választójoggal az ország területén kívül élők, mégis, talán Horvátországot leszámítva nem fordul elő az, hogy az ő szavazataikon múljon a kormányra kerülés kérdése.
A külföldön élők szavazati joga és a választási rendszer
A magyarországi állandó lakhellyel nem rendelkező, kettős állampolgársággal bíró szavazópolgárok korlátozott beleszólásának biztosítására több megoldás is szóba jöhet.
Felvetődhet a szavazategyenlőség elvének megváltoztatása is, vagyis az, hogy a határon túliak voksa eltérő súlyozással eredményezzen mandátumot, mint az ország területén élő választóké. Ez azonban elfogadhatatlanul sértené a jogegyenlőség elvét, és egy olyan cenzus számára teremtene precedenst, amelyet — félünk — továbbiak is követhetnének.
Egy másik megoldásként adódik, hogy a magyarországi állandó lakóhellyel nem rendelkező választók számára — a nemzetközi példákkal összhangban — egy elkülönített mandátumszámot tartson fenn a jogalkotó, így a szavazataik teljesen elkülönülhetnek a magyarországi állandó lakhellyel rendelkező választópolgárok szavazataitól. Ez a megoldás lehetőséget ad arra is, hogy a külföldön élő állampolgárok választása a magyarországi szavazási folyamattól a választási rendszer jellegét illetően is eltérjen. Akár tisztán arányos, akár tisztán többségi, akár bármilyen vegyes választási rendszer is lesz Magyarországon, álláspontunk szerint a kettős állampolgárságú, magyar választójoggal (is) rendelkező honfitársainknak ezen megoldások bármelyikétől elkülönülten kell szavazniuk.
A külföldön élők szavazataival megszerezhető mandátumok száma meghatározható kellően alacsonyan ahhoz, hogy az esetek jelentős százalékában ne ezeken múljon a magyarországi kormányalakítás kérdése. Ha egy párt vagy pártszövetség a belföldi szavazatok meggyőző többségét elnyeri, akkor ő kap felhatalmazást a kormányzásra. Nyilvánvalóan nem zárható ki egy olyan helyzet előállása, amikor ezen elkülönített folyamat révén, a külföldi magyarok által megválasztott országgyűlési képviselők szavazatán múlik egy kormány többsége. A választási rendszer meghatározása során ezért minden olyan szabályozási lehetőséget alkalmazni kell, ami ezt a veszélyt csökkenti.
A korlátozott következményviseléssel együtt járó korlátozott beleszólási jog legkézzelfoghatóbb jele, ha a tervezett 200 mandátumból 4-8 képviselői helyet különít el a jogalkotó; akkor is, ha a külföldön élők mandátumait a korábban javasolt 200 képviselői helyen felül értené a választójogi törvény. Ilyen alacsony mandátumszám mellett arányos választási rendszert vagy kompenzációs listát értelmetlen bevezetni, azokat egyéni választókerületi rendszerben célszerű szétosztani. Ez a megoldás egyébként arra is alkalmas, hogy a Kárpát-medence és a világ különböző részein élő, így különböző érdekekkel rendelkező választókat a leghatékonyabban lehessen képviselni a magyar Országgyűlésben, hiszen nyilvánvalóan mást vár a magyar törvényhozástól egy kanadai diaszpórában élő, egy felvidéki vagy egy vajdasági magyar állampolgár. A határon túliak egyéni választókerületeit ezért a világ érintett területei között javasoljuk felosztani, a választójoggal rendelkezők számarányának és a földrajzi adottságok figyelembevételével.
Javaslatunkban azért vetjük el elvi éllel a külföldön és a Magyarországon élő állampolgárok szavazatainak összekeverését, mert ez úgy szélesítené ki a kettős állampolgárok aktív választójogát, hogy az már túllépne a sajátos érdekeikből következő korlátozott következményviselés elvén, ezzel pedig olyan mértékű beleszólást kapnának a magyarországi közügyek intézésébe, amely demokratikusan nem indokolható módon értékelné le a Magyarországon élők szavazati jogát. A külföldön élők szavazatainak elkülönült ágon történő kezelése akkor is korlátozott számú mandátumot eredményez, ha a kettős állampolgárságúak száma a jelenleginél több nagyságrenddel nagyobb lesz. A mandátumegyenlőség mesterségesen előállított sérelmét a korlátozott felelősségviselés elve indokolja.
A külföldön élő magyar állampolgárok választójoga a választás és a választhatóság jogára is kiterjed. Mivel a határon túli magyarok képviseletének célja az ő sajátos érdekeik megjelenítése a magyarországi közhatalmi döntésekben, célszerű előírni, hogy határon túli választókerületben csak az lehet jelölt, aki az adott választókerületben (annak bármely országában) lakóhellyel rendelkezik. A korlátozott felelősségviselés elvének sérelmét jelentené, ha a kárpátaljai magyarokat olyan személy képviselné az Országgyűlésben, aki nem e korlátozott felelősségviselés okán rendelkezik választójoggal. Ezen túl is, ez a megoldás képes biztosítani azt, hogy a határon túliak választójoga ne kizárólag a magyar belpolitikai küzdelmek exportálását jelentse. Ellenkező esetben az anyaországban élők politikai vitáiban a határon túli magyarok szavazatait mintegy perdöntően lehetne felhasználni, ami óhatatlanul mérgezné a Magyarországon élő választók egyik része és a határon túliak közötti kapcsolatot. A magyarországi lakóhellyel rendelkezők vonatkozásában ez a korlátozás nem sérelmes, mert számukra a következményviselésük mértékével, vagyis teljességével összhangban álló módon adottak a hazai jelöltállítási folyamat megoldásai.
Az érintett egyéni választókerületekben a jelöltek lehetnek független jelöltek, de lehetséges jelölő szervezetek által történő jelöltállítás is. Álláspontunk szerint a választási rendszer ezen elkülönülő ágában a szokásos jelölő szervezetek mellett az adott külföldi ország(ok) jogszabályai által egyesületnek, illetve pártnak nyilvánított szervezetek is állíthatnak — akár más jelölő szervezetekkel együttesen is — jelöltet. Ez a szabályozás lehetőséget teremt arra, hogy a magyarországi pártok akár önállóan, akár az adott határon túli egyéni választókerület által érintet országokban ismert és bejegyzett pártokkal, egyesületekkel közösen állítsanak jelölteket, de megengedi azt is, hogy a határon túli szervezetek önállóan induljanak a választáson. Ezáltal a határon túli állampolgároknak lehetőségük lesz dönteni arról, hogy olyan képviselőt kívánnak-e a magyar Országgyűlésbe küldeni, aki szövetségese valamelyik magyarországi pártnak, avagy olyat, aki saját önképe szerint kizárólag a határon túliak képviseletét látja el. Ez a megoldás tovább csökkenti annak a veszélyét, hogy a határon túli képviselőkön múljon a kormányalakítás, hiszen ha megválasztásuk nem a magyar belpolitikai küzdelmek logikája szerint történik, hanem a saját politikai közéletük dominálja azt, a képviselői helyet szerző jelölt minden bizonnyal elsősorban a speciális határon túli érdekeket fogja képviselni, és nem a magyarországi kormányzati hatalom gyakorlásában akar perdöntő szerepet játszani.
A jelöltállítás feltételeit a teljes országgyűlési választási rendszer vonatkozásában egységes elvek szerint, de az adott választási mód sajátosságainak figyelembevételével kell meghatározni. A jelöltállítási rendszer funkciója a határon túliak mandátumainak vonatkozásában is ugyanaz, mint a magyarországi jelöltállításnál: csak megfelelően ismert, elismert és szervezett erővel (és ekként támogatással) rendelkező magánszemélyek tudjanak elindulni a választásokon. Ha az új magyar választási rendszer tartalmaz ajánlószelvény-rendszert, akkor megfelelő adaptálással ezt kell használni a határon túli mandátumok vonatkozásában is. Ez kivitelezhető lenne a határon túli egyéni választókerületek esetén postai ajánlással, de akár úgy is, hogy az ajánlás maga a Magyar Köztársaság külképviseletein történik meg. A szükséges ajánlások számát az érintett választópolgárok számához javasolt igazítani.
A szavazási folyamat maga — függetlenül a fordulók számától — a „nagykövetségi”, konzulátusi szavazások korábbiakban már használt mintájára történhet, ideértve az érvényességi és eredményességi feltételeket is. Ellenérvként felmerülhet, hogy ez az utazási költségek miatt esetleg túlzó anyagi terhet róhat az érintett kettős állampolgárokra, ugyanakkor a választás tisztaságának biztosítása miatt a magyar állam hivatalos képviseleteinek bevonását elengedhetetlennek tartjuk. A szavazás lebonyolításában a nemzetközi jog szabályai szerint a magyar állami szervek közreműködése nélkülözhetetlen, egyértelműen területen kívüli, ezért tiltott joghatóságot jelentene az, ha határon túli civil szervezetek bonyolítanák a választási eljárást.
A politikai következményekről
A magyar belpolitika konfliktusainak a határainkon túli területekre történő exportja nem a kettős állampolgárok szavazati jogának biztosításával fog megkezdődni. Igaz, véget sem ezért fog érni. Itt a határainkon kívül élő, azonos jogú magyar állampolgárok érdekeinek képviseletéről van szó. Az etnobiznisztől, pártosodott elitfinanszírozástól áthatott határon túli magyar világot külsők és belsők, túlzottan figyelni akarók és ignoránsak egyszerre tették a magyar belpolitika meghosszabbított, de változó jelentőségű terepévé. Az elmúlt két évtizedben a magyar politikai elit nem tudta jelentőségének megfelelően, a szervezeti és személyi autonómiákat tisztelő módon kialakítani viszonyát a minket körülvevő magyar nemzeti kisebbségek ügyéhez. Vagy elzárkózás, vagy a széles közösségektől elidegenedett partneri (elit) együttműködés, vagy pedig a nyílt és aktív politikai intervenció szerepkészletei váltakoztak. Van, aki nem tud mit kezdeni gyakran a legnépszerűbb határon túli pártokkal; van, aki nem tud mit kezdeni saját határon túli népszerűtlenségével; és vannak, akik pedig együtt félnek a Jobbik térhódításától. A határon túli pártok viszont nem tudnak mit kezdeni saját, asszimilálódó és tőlük elidegenedő közösségeik politikai igényeinek artikulálásával. És ahogyan a Most–Híd egy kísérlet a szlovákiai magyar politikai elit egyes csoportjai részéről a gyorsulóan beolvadó, interetnikus közegben élő magyarság és szlovákság politikai érdekeinek képviseletére, úgy a szavazati jog biztosítása a kettős állampolgárok számára egy új esélyt teremthet a változó társadalmi viszonyok közötti politikai érdekképviseletre Magyarországon is.
Mint korábban kifejtettük, mi szerencsésebbnek tartottuk volna a külhoni magyarok státuszának megteremtését, akik számára nem kellett volna a választójogot biztosítani, de a kulturális nemzethez tartozásuk egy speciális állampolgársági formával mégis elismertetett volna. A magyarországi lakóhely nélküli honosítás azonban a magyar politikai közösség határait 2010-ben kitágította. Mivel a választójog — eredetileg praktikus szempontból, húsz évvel ezelőtt bevezetett — lakóhelyhez kötésének elvi megalapozottsága erősen vitatható, az állampolgárság homogén kiterjesztéséből, ha nem is kényszerítően, de egyenesen következik a választójog kiterjesztése is, ami pedig maga után vonja a magyarországi kormánytöbbség befolyásolásának lehetőségét. Ebben a helyzetben a választójog biztosításának minden lehetséges politikai kockázata mégis kisebb, mint a közjogilag egyébként azonos státuszú magyar állampolgárok között a választójog tekintetében megvalósuló jogalkotói különbségtétel precedense. Innentől kezdve a kérdés az, hogy miként minimalizálhatóak azok a kockázatok, amelyeket a határon túliak választójoga okozhat a politikai rendszer működésében. Erre álláspontunk szerint a fentebb kifejtett, korlátozott mandátumarányt biztosító törvényi szabályozás megfelelő megoldást jelenthet.
Nemzetközi példák azt mutatják, hogy az ilyen jellegű parlamenti mandátumok birtokosai megfelelő (demokratikus) politikai alkuk után rendszerint a mindenkori kormányt támogatják. A magyar politikai közösség jelenkori megosztottságát ismerve ez önmagában semmire sem garancia. Így ha olyan helyzet áll elő, amelyben e 4-8 egyéni képviselői mandátum biztosítja egy kormánypárt, illetve egy kormányzó koalíció többségét, akkor jogi, illetve formális legitimációs problémák nem jelentkeznek ugyan, politikaiak azonban mindenképpen.
Egy kormányzat hazai politikai legitimitását csökkenti, ha a belföldi mandátumok alapján győztes párt vagy pártszövetség ellenzékbe kényszerülhet. A rendszerváltás óta létező választási rendszernek is természetes velejárója ugyanakkor, hogy nem feltétlenül a legtöbb szavazatot szerző pártnak lesz a legtöbb országgyűlési mandátuma, és nem feltétlenül a legtöbb mandátummal rendelkező frakció alakíthat kormány. A választási rendszer demokratikus működéséhez az egyértelműen szükséges, hogy ha egy párt vagy pártszövetség meggyőzően, nagyjából 2%-ot meghaladó többséggel megnyeri a választást, akkor ő alakíthasson kormányt. Egy ilyen mértékű győzelem mellett az általunk javasolt, korlátozott számú külföldi mandátum nem tudja érdemben befolyásolni a kormányalakítás kérdését. Ennél szorosabb választási eredmény mellett pedig a külföldi mandátumok jelöltállítási rendszere, a magyar belpolitikai küzdelmek lehetőség szerinti kiszűrése tud hozzásegíteni ahhoz, hogy a határon túli képviselők — a nemzetközi példák túlnyomó többségével összhangban — mindig a belföldi győztes kormányalakítását támogassák.
Az állampolgárság szabályozására 2010-ben választott közjogi megoldás alapján a magyarországi politikai érdekcsoportok számára nem marad más lehetőség, mint mindent megtenni az adott mandátumszámon belül saját támogatottságuk maximalizálása érdekében. Lehet, hogy az első időszakban ez a jogintézmény a magyar jobboldal számára jelent majd mandátumokat, de mint minden választói bizalmat, ezt is el lehet játszani. Az új status quo legfőbb előnye az elmúlt húsz év status quo-jához képest az, hogy egyes határon túli csoportok érdekeinek politikai artikulációját kiragadja a MÁÉRT és más, hasonló szervezetek korlátozottan legitim, korporatív intézményi kereteiből; továbbá, hogy a Kárpát-medencén kívül élő, amerikai, ausztrál vagy éppen izraeli régi vagy új kettős állampolgárok számára is egyenlő képviseletet teremt.
Egy jó választási rendszerrel esélyt teremthetünk arra, hogy a magyar politikai rendszer szereplői saját felelősségük határai között minden korábbinál jobban rákényszerüljenek a határokon túl élő helyi magyar közösségek támogatását is bíró válaszokat adni a ma és a holnap problémáira. Megfelelően megválasztott jelöltállítási feltételekkel lehetővé tehető, hogy a helyi közösségek kettős állampolgárságú tagjai köztiszteletben álló, akár magyarországi pártok támogatását is bíró jelölteket válasszanak meg. A magyarországi pártok országhatárunkon túlnyúló támogatásának is sok módja lehetséges, és e módok között a legitim, helyi érdekképviseletek jelöltjeinek közvetlen, illetve közvetett támogatása is szerepelhet.
Ha viszont a korlátozottság elvét sértő, rossz, rövidtávú belpolitikai hasznot hajtó megoldást választ a jogalkotó a külföldön élő állampolgárok választójogának megvalósítására, az az eddiginél is jobban szétzilálhatja a Magyarországon élő közösség politikai kohézióját, hiszen elfogadhatatlanul kiszélesítené a határainkon túli szavazatok befolyását a választási eredményre, és így a későbbi kormánytöbbség meghatározására.
A kettős állampolgárok számára biztosított választójog nem rendezi a magyar politikai rendszer szereplőinek minden dolgát a határainkon túli magyar identitásúak vonatkozásában. Önbecsapó gondolkodásra vall azt gondolni, hogy a kettős állampolgárok szavazati joga lehetőség a Trianon előtti Magyarország határain belül immáron kisebbségi sorban élő magyarok teljes sorsfordítására. Az asszimiláció folytatódni fog, az autonómiaküzdelmek folytatódni fognak, és a szórványmagyarság megmaradási esélyei sem fognak ettől nőni. Magyarország mindebben viselt felelőssége is megmarad. A kettős állampolgárok szavazati joga mellett továbbra is szükség van elkülönült és intézményesült határon túli magyar politikára — elvi alapon azért, mert a kettő alanyai nem ugyanazok. Hiszen lesznek bizonyosan akik — félelemből vagy elvi döntés alapján — nem veszik fel a magyar állampolgárságot jelenlegi állampolgárságuk mellé. Ugyanakkor a magyar állam felelőssége az ő irányukban továbbra is fenn áll. Mert ők is magyarok.
Amennyire jó eszköz a szavazati jog a magyar pártok figyelem-kényszerének intézményesítésére, annyira rossz eszköz is persze egyben, mert a figyelmet túlzottan erre fókuszálja. Téved, aki azt hiszi, hogy magyar parlamenti mandátumokkal letudható mindaz, amire az elmúlt két évtizedben sem talált a magyar politikai közösség megfelelő megoldást.
Ha az állandó magyarországi lakhellyel nem rendelkező állampolgárok szavazatának ügye kizárólag magyar belpolitikai szempontok szerint rendeződik, akkor csak a magyar nemzeti közösség nemzeti színekben történő rombolásának jogintézményét fogja jelenteni. Ha viszont a korlátozott következményviselés korábbiakban kifejtett elvének megfelelő megoldás irányába indul el a jelenlegi kormány, akkor a szavazati jog biztosítása nem egy új status quo kialakításának vége lesz, hanem annak az első lépése.
