Bajnai Gordon előadása a nemzetpolitikáról

2013.04.07. | Bajnai G | 23 komment

 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

 

Felelős politikusnak mindig szem előtt kell tartania: mi szolgálja legjobban annak a közösségnek az érdekét, amelyet képvisel. Felelős politikus tehát éppen ezért soha nem cselekszik a nemzet érdeke ellen. A nemzeti érdek nem olyan, hogy egyszer kőbe véssük és aztán azt évtizedekig, évszázadokig makacsul kell követnünk. Ahogy Márai is mondta: „magyarnak lenni nem állapot, hanem feladat és hivatás.” Változik a világ, amelyben a nemzeti érdeket mindenkor érvényesítenünk kell. A nemzet magasztos fogalom, de érdekeit az szolgálja, aki realista módon a mához igazítva keresi, miben lehet leginkább a nemzet javára tenni. Bölcsen és okosan mondta Martonyi külügyminiszter úr a napokban egy interjújában, hogy a schengeni övezet romániai kiterjesztése elemi magyar érdek. Magyar érdek, mert lehetővé teszi a magyarok szabad mozgását Európában. Ezért ezt támogatnunk kell. Ugyanúgy, ahogy támogattuk annak idején Románia csatlakozását az Európai Unióhoz.

 

De nemzeti érdek az is. hogy eredményesen képviseljük Magyarország érdekeit az Európai Unióban. Az a kardcsörtetés, amelyet az Orbán-kormány művel, egyelőre annyit ért el, hogy a következő hétéves periódusban Magyarországnak közel ötmilliárd euróval kevesebb jut majd nemzeti érdekei hazai fejlesztésére és érvényesítésére. Pedig ez is a nemzet érdeke. Az is nemzeti érdek, hogy ne legyen olyan közigazgatási átalakítás, se Magyarországon, de se például Romániában, amely az ott tömbben élő magyarság hosszú távú érdekérvényesítését tönkreteszi, ellehetetleníti. Ebben az ügyben is ki kell állnunk, mert ez is nemzeti érdek. Persze a legfontosabb érdek az, hogy jó legyen magyarnak lenni, bárhol is él az ember a Kárpát-medencében vagy a világon. Ha most magyarok százezrei menekülnek el az országból, arra nem a röghöz kötés a válasz, hanem az, hogy építsünk egy jó hazát. Olyat, ahonnan nem elmenni érdemes, hanem ahova jó visszajönni, ahova jó átjönni.

 

Korszakváltás kell tehát Magyarországon a nemzetpolitikában is! Ennek a korszakváltásnak pedig van egy nagyon világos – a politikai közösségem már jó ideje ezt képviseli – elve: „semmit róluk nélkülük”. Az elmúlt húsz év politikai gyakorlatát tekintve még ez az egyetlen mondat is jól kifejezi azt, hogy korszakváltásra van szükségünk. Ez az elv az elmúlt években nem érvényesült a magyar politikában, mert rendre róluk született döntés, de nélkülük; itt, az anyaországban. Rendre rájuk hivatkozva politizáltak, rájuk hivatkozva igyekeznek befogadni, vagy éppen kirekeszteni a nemzetből valakiket. Bárkit, aki másként gondolkodik, mint a kormányzó politikai erő. De rájuk hivatkozva igyekeztek 2004-ben szociális irigységet kelteni az anyaországi választókban, hogy a határon túl élőkkel szembeni önzés vagy irigység érvrendszere kerekedjék felül a tragikusan rosszul feltett kérdéssel meghirdetett népszavazáson. Mind a két hozzáállás egy olyan politikai korszakot fémjelez, amelyet le kell zárnunk itt és most, de legkésőbb 2014 után. Ezért dolgozott ki az általam képviselt politikai közösség olyan elveket, amelyek ezt a korszakváltást, ezt az új korszakot jellemezhetik. Ezek közül az első, hogy az egyébként szükséges új alkotmányozás során sem okozhatunk újabb jogfosztást, nem vehetünk el szerzett jogokat. Nem vehetjük el az elszakított országrészeken élő magyarság újabban megszerzett jogait. Nem nyithatjuk újra fel azokat a sebeket, amelyek hosszú ideje megosztják Magyarországot. Tiszteletben kell tartanunk a határon túli magyarok kettős állampolgárságát, tiszteletben kell tartanunk a megszerzett szavazati jogukat is. Jogot vissza nem veszünk!

 

Ám az ádáz belpolitikai küzdelemben óriási a csábítás, hogy a határon túli magyarok szavazataival, mivel azok nehezebben kontrollálhatók, valamifajta manipulációt kövessen el a hatalom. Erre, mintha az elmúlt hetekben kísérlet látszott volna a magyar parlamentben. Ez valós, és óriási veszély, ezért a határon túli nemzettársaink szavazati jogával kapcsolatban széles körű átláthatósági szabályokra van szükség. Több százezren veszik fel most a kettős állampolgárságot azokban az országokban, ahol ez jogilag lehetséges - de sok százezren nem veszik föl. Az ő döntésüket is tiszteletben kell tartani. Nagyon nagy lesz ugyanis késztetés, hogy a mindenkori magyar kormány jobban akarjon udvarolni azoknak, akiknek a szavazatától függ, mint akikért „csak” közjogi felelősséget visel, de nem remél tőlük szavazatot. Félő, és minden körülmények között elkerülendő, hogy valami külön, „B-kategóriás” határon túli magyar kategória jön létre, ha az állampolgársággal és szavazati joggal rendelkező határon túli magyarokat és az állampolgárságot fel nem vett, de egyébként magukat magyarnak vallókat külön kezdi kezelni a mindenkori magyar politika és kormányzat. Ezért biztosítékok, világos elvek és közös politikai föllépés, megegyezés kell ahhoz, hogy mindenkiért, aki a határon túl magyarnak vallja magát, a mindenkori magyar kormány egyformán felelősséget viseljen. Az, hogy körülük ki az, aki a szavazati jogával élni akar, nem lehet sem látens-, sem valós ok semmilyen megkülönböztetésre.

 

A határon túl élő magyarokkal kapcsolatban a második elv annak kimondása legyen, hogy a belpolitika exportja a határon túli közösségekbe súlyosan káros és a nemzeti érdekeinkkel ellentétes! Valójában a belpolitikai megosztottság exportja a határon túl élő magyarok érdekérvényesítő képességét rombolja. Ezt tapasztaltuk az elmúlt években és most is, nem is egy szomszédos országban. Ezért a mindenkori magyar kormány küldetése és feladata az, hogy támogassa a határon túl élő magyarok képviselőinek legitim képviselőit az ő akaratuk szerint, és ne az aktuális és változó budapesti akaratot próbálja érvényesíteni a határon túliak közösségében. Így szülessen minden döntés, világos, átlátható és normatív elvek alapján, az ottani legitimáció szerint.

 

A harmadik fontos elv, hogy a mindenkor magyar kormánynak nem csak az országot, de tágabb, kulturális és nemzetpolitikai értelemben az egész nemzetért kell felelősséget vállalnia, és képviselnie azt. Ezért mondjuk ki, tegyük világos elvvé, hogy a mindenkori magyar kormány alkotmányos kötelességének – annak, hogy védje, támogassa a határon túl élő magyar kisebbséget – egyetlen mércéje van, eredményét egyetlen dolog minősíti: az, hogy a mindenkori magyar kormány tevékenységének eredményeként a határon túl élőknek jobb, vagy rosszabb a lehetőségük lesz magyarként megmaradni és boldogulni. Csakis ez lehet a minősítő tényező és nem az, hogy itthon ki milyen hangosan, milyen zászlókat lobogtatva, milyen harcias szólamokkal lép föl! Való igaz, a határon túl élő magyarság megmaradásának és boldogulásának, segítése időnként kardcsörtetést is kíván a mindenkori magyar kormánytól. Ám ennél sokkal gyakrabban kíván higgadt diplomáciát! Ha a magyarság legitim képviselőinek lehetősége van a saját érdekeik ottani képviseletére, akkor ez elsősorban aktív és erős háttértámogatást igényel. A kardcsörtetésnek, a hangos felszólalásnak, a nemzetközi figyelemfelhívásnak, az erős diplomáciának csak akkor van helye, ha a határon túl élő magyar közösségnek csorbítják az esélyét, hogy a számára fontos ügyekben képviselje az érdekeit. De amikor a határon túli magyarok közössége képes legitim szervezetein keresztül kiállni saját érdekeiért, akkor a magyar kormánynak a háttérben kell maradnia, onnan kell támogatást nyújtania, ahelyett, hogy rájuk kényszerítené a budapesti akaratot.

 

A következő elv az, hogy minél szervezettebb, rendezettebb és konstruktívabb a kapcsolat Magyarország és egy-egy szomszédja között, annál jobb az esélye a határon túl élő közösségnek, hogy kisebbségként az adott országban érvényesítse az érdekeit. Ezért tehát a magyar kormánynak jól felfogott érdeke, hogy rendezett és konstruktív kapcsolatokat alakítson ki a szomszéd országokkal. Ez egy nagyon fontos elv, de tudjuk, az éremnek két oldala van. A másik oldalról: ezen elv soha nem lehet hivatkozás, ürügy arra, hogy amennyiben sérül a magyar közösség érdeke, a jó szomszédi kapcsolatokra hivatkozva ne lépjen fel a kormány. A prioritásainkat mindenkor tartani kell. A magyar kormánynak talán sok más országhoz képest is határozottabb mindenkori küldetése, hogy a határon túl élő, a határon túlra került magyar kisebbségek, közösségek érdekeit képviselje, amikor csak az szükséges. Azt is látnunk kell, hogy a legfontosabb területe a magyarként való megmaradásnak és boldogulásnak az oktatás, a nyelv gyakorlása és a kapcsolattartás különböző területeken élő magyar közösségek között. Ezért ezekre a területekre kell összpontosítania a mindenkori magyar kormány aktív támogatáspolitikájának. Ehhez kell intézményeket építeni, s ezeknek az intézményeknek – ez fontos elv – az adott országban létező legitim magyar képviseleteket kell csatornául használni és tekinteni. Nem kell újakat létrehozni és különösen nem szabad ezen intézményeket bevonni a budapesti függési rendszerbe.

 

Végül egy általános, de nagyon fontos elv: magyar az, aki annak érzi, annak vallja magát. Mondhatnám máshogy is: magyar az, aki az olimpián a magyaroknak szurkol. Nekünk – mint fogyatkozó nemzetnek – elemi érdekünk, hogy minél többen legyünk, nem pedig az, hogy minél kevesebben legyünk. Ezért nekünk ma az a nemzeti érdekünk, hogy egy befogadó nemzetpolitikát folytassunk, ne egy kizárót, egy szelektívet és szűkítőt. Befogadó, nemzetegyesítő politikát a határokon belül és a határokon túl. Magyarságunk összeköt, és nem elválaszt. Ez a legfontosabb elv, amelyet a korszakváltás jegyében ki kell mondanunk.

 

Köszönöm, hogy meghallgattak!

 

(Elhangzott Budapesten, a Haza és Haladás Alapítvány és a CEU/ENS által szervezett konferencián, 2013. április 4-én.)

Címkék: határon túli magyarok nemzetpolitika

E-útdíj: nyomulás kacskaringós nyomvonalakon

2013.03.30. | Reményik Kálmán | 9 komment

 

„Az úthasználat költségeinek használatarányos terhelése a finanszírozás és az arányos közteherviselés szempontjából is elkerülhetetlen. Ugyanakkor a költségvetési szorítás okozta kapkodás, a szakmai döntési folyamat fiskális szempontú felülírása és az így kialakult időkényszer sok gondot, kényszeres döntést eredményez, s még így is kétséges, hogy a kívánt határidőre megvalósulhat-e egyáltalán azt új útdíjrendszer.” Ezekkel a mondatokkal fejeződött be a Haza és haladás blogon 2012. június 15-én megjelent „Magyarországi útdíjak – a használat értéke” című írásom. Nos, az ott megfogalmazott kételyeket, kérdéseket az idő mind visszaigazolta. Egyetlen egy dolog változatlan: a kormányzat tudomást sem véve az eltelt 10 hónap kudarcáról, a meghiúsult tenderről, a még felszínre sem került egyéb problémákról és a jelenleg tervezett lépések veszélyeiről, változatlanul tartja magát a 2013. július 1-i bevezetéshez. 

 

Zűrös előzmények

 

Az Állami Autópályakezelő Zrt., mint az „e-útdíj” (használatarányos díjszedés) – továbbiakban ED - rendszerének kiépíttetésével megbízott cég első lépésben a tervezéssel, előkészítéssel, kivitelezéssel és üzemeltetéssel kapcsolatos szakértői munkára 2012. szeptemberében szerződött le a Multi-Contact-Clarity Konzorciummal. A konzorcium egyetlen ajánlattevőként nyerte meg az Állami Autópálya Kezelő Zrt. közbeszerzési pályázatát 1.348.650.000.-Ft-os ajánlati árral. A kiíró eredetileg 810 millió forintban határozta meg a várható ellenértéket. Nyilván az idő szorításában nem élt azzal a lehetőségével, hogy a 66%-al magasabb ár és az egyedüli ajánlattétel ténye lehetővé tette volna az eljárás eredménytelenné nyilvánítását. Érdekes adalék, hogy Papcsák Ferenc elszámoltatási kormánybiztos 2010 szeptemberében még törvénysértésre gyanakodva indokolatlanul magas díjazásnak minősítette a Deloitte két évre (!) kötött, havi tizenöt millió forint díjazást, tehát összesen 360 milliós, azonos tartalmú, s lényegesen rövidebb időtartamú tanácsadói szerződését. A győztes konzorcium cégeinek referenciái között útdíj szedéssel kapcsolatos munka nem volt megtalálható.

 

2012. szeptember 25-én jelent meg az ED beszerzés ajánlati felhívása. Az eljárás formája gyorsított, hirdetmény közzétételével induló tárgyalásos eljárás volt, amit indokolhatott az ügylet bonyolultsága. E bonyolultság leginkább abban érhető tetten, hogy az ÁAK a nemzetközi gyakorlattól eltérően nem egyszerűen díjszedési és ellenőrzési szolgáltatás nyújtására írt ki pályázatot, hanem rendszer, vagyis hardver és szoftver elemek és hozzájuk tartozó szolgáltatások beszerzésére. E konstrukcióban az un. „Service provider”, a Díjszedő és az Ellenőr maga az ÁAK. Ez a forma igényelt volna egy rendszerintegrátor szereplőt is, aki a rendszerszállító és a közreműködő megrendelő közötti kapcsolatot teremti meg a kivitelezés folyamán, de akkor ennek bevonására nem került sor. Feltételezhető, hogy azért nem került sor szolgáltatás megrendelésre, mert ez felvetette volna a koncesszióba adás megtörténtét, amit politikailag nem tartottak „komilfónak”.

 

A kiírás a Kormány 1361/2012. (IX.14) határozatán alapult, mely a „Megtett úttal arányos tarifarendszerű, korszerű elektronikus díjszedés díjpolitikájáról és rendszerbeszerzés feltételeiről, finanszírozásáról” rendelkezett. A kiírást megelőzően az ÁAK egyeztetett a potenciális pályázók körével a megvalósíthatóságról, a határidőről és a tervezett 42 milliárdos árról. Erre a folyamat során a kormányzati kommunikáció többször is hivatkozott, de utólag látható: ha a cégek igenlő választ is adtak a feltett kérdésekre, összesen egy cég vállalta pályázatában is mind az árra, mind a határidőre vonatkozó kívánalmaknak való megfelelést, s később az sem vállalta a szerződés megkötését.

 

Kudarcos közbeszerzés

 

Az ÁAK közbeszerzési ajánlatkérésében valamennyi olyan gazdasági szereplőtől ajánlatot várt, amely a részvételi felhívásban megfogalmazott pénzügyi, műszaki és jogi alkalmassági kritériumoknak, illetve a referencia követelményeknek megfelelt. Az Európai Unió hivatalos lapjában, szeptember 25-i dátummal közölt felhívás szerint a tenderen az a cég tehetett ajánlatot, amelynek a nettó árbevétele az előző három év átlagában elérte a 20 milliárd forintot, és a hasonló rendszer üzemeltetéséből származó árbevétele az előző három évben összesen elérte a 10 milliárd forintot. Az ajánlattevőnek rendelkeznie kellett az elmúlt három évben legalább 500 kilométeren üzembe helyezett útdíjbeszedő rendszer szállításáról szóló referenciával. A pályázat nyertese az lett, aki a legalacsonyabb összegű ajánlatot adta. Az ajánlatnak az előzőek szerinti rendszeren kívül részét kellett képezze még egy 2014. június 30-ig tartó rendszer szupport és egy 1 + 9 éves – maximum évi 1,5Mrd forint díjazású infrastruktúra (hardverüzemeltetési) támogatás.

 

Az ÁAK közleménye szerint a tender technológia-semleges volt, vagyis nem részesítette előnyben a jelenleg ismert technológiai megoldások egyikét sem. A nemzetközi gyakorlat alapján 2 technológiai modell jöhet szóba az un. DSRC és a GNSS, illetve esetleg a kettő kombinációja, bár a szakmai közvélemény ez utóbbit kerülendőnek tartja. A DSRC (Dedicated Short-Range Communications) egy olyan 5,8GHz-es mikrohullámú technika, ahol a gépkocsiban elhelyezett egyszerűen installálható, szabványos OBU (On Board Unit) elnevezésű beltéri egység és az út feletti fém keretszerkezetekre szerelt egység kommunikál egymással, s így követhető a jármű által megtett út. Általában ott praktikus, ahol a díjköteles út nem vagy csak kevés kereszteződést, elágazást tartalmaz, hiszen minden ilyen ponton lennie kell külső kommunikációs eszköznek. Ezért e rendszer kiépítése elsősorban az autópályák esetében oldható meg könnyen, különösen, ha számolhatunk az amúgy is meglévő út feletti szerkezetek használhatóságával. A magyarországi tervek szerint azonban az ED rendszert összesen 6300 km útra,az autópályákon kívül közel 5100 km főútra is is be kívánják vezetni, ezért egy ilyen rendszer kiépítése a rendelkezésre álló határidőre, s főleg versenyképes áron nehezen képzelhető el. A GNSS (Global Navigational Satellite System) rendszer a műholdas helymeghatározáson alapul. Ennél a technológiánál is szükség van OBU-ra, melyek jellemzően GSM alapon kommunikálnak a díjszedő központtal. A GNSS technológia a föld körül keringő GPS műholdak segítségével határozza meg a gépjármű pozícióját. Az ED rendszer a GPS által rögzített pontok és a járműnek azoktól való távolsága alapján követi a jármű mozgását. Előnye, hogy bármilyen kiterjesztett díjköteles hálózaton alkalmazható anélkül, hogy külön infrastruktúrát kéne hozzá építeni. Szerencsés, ha a díjszedésbe vont járművek köre korlátozott. A technológiai leírás alapján látható, hogy bár a kiírás technológia semleges volt, eséllyel csak a GNSS alapú rendszerek szállítói és üzemeltetői pályázhattak, hiszen az autópályákon kívül további főutakon is bevezetésre kerül az ED, de csak a 3,5 tonna feletti járműkategóriákban.

 

Az ajánlattevőknek az ED teljes körű implementációjára kellett ajánlatot tenniük - tervezés, fejlesztés, beüzemelés, a bevezetés támogatása az első évben, infrastruktúra-támogatás 2022. október 31-ig -, amely magában foglalja a díjszedési és díjellenőrzési funkciókat. Az ajánlatokkal szembeni elvárás volt, hogy azokat az Európai Elektronikus Útdíjszedési Szolgáltatás (EETS - European Electronic Toll Service) irányelveinek megfelelően kellett kidolgozni. A szerződéskötés tervezett időpontjának 2012. december 3.-at jelölték meg. 36 cég jelezte részvételi szándékát az e-útdíj tenderen és végül 8 ajánlattevő nyújtotta be jelentkezését, akik közül 4 felelt meg a részvételi feltételeknek. A Kapsch, a Getronics, a T-Systems és a China International Corporation. Mind a négy pályázó határidőre beadta a pályázatát és a november közepén megkezdődött tárgyalási szakasz végén az alábbi ajánlatokat adták:

 

Getronics (34,89 MrdFt)

 

China International Corporation (47,3 MrdFt)

 

T-Systems (53,4 MrdFt)

 

Kapsch (68,1MrdFt)

 

December 15-én az ÁAK a Getronicsot hirdette ki az eljárás győztes ajánlattevőjének. A cég GNSS alapú technológiai megvalósításra tett ajánlatot. A T-Systems Magyarország előzetes vitarendezést kezdeményezett. Ennek során meg kívánta ismerni a nyertes ajánlat műszaki tartalmát, de erre a kiíró nem adott lehetőséget, mivel azt a Getronics, mint minden ajánlattevő, üzleti titoknak minősítette. Meglehetősen zavaros és jogilag rendre abszurd kormányzati és ÁAK kommunikáció közepette halasztották a szerződéskötést és határoztak meg újabb és újabb határidőket, míg végül a Getronics január 19-én véglegesen bejelentette, hogy nem köt szerződést.

 

e3.jpg 

 

Borul a bili…

 

A szakmai közvélekedésben erről a fordulatról két magyarázat is megjelent.

 

Az egyik szerint a Getronics 10% feletti részesedésű – és így nevesített – alvállalkozója, a Q-Free, aki a GNSS referenciát biztosította volna a projekthez, visszalépett a Getronics-al történő szerződéskötéstől. A hírek szerint a rövid határidő és az ebből fakadó magas kötbérkockázat miatt. Erről levélben értesítették a kiíró ÁAK-t. Nem kizárt ez az ok, bár az mindenképpen furcsa, hogy a piacon nagy tapasztalattal bíró Q-Free csak az eljárásnak ebben a szakaszában mérlegelte volna a kockázatokat. Az pedig, hogy e döntéséről nem (csak) a fővállalkozó partnerét, hanem közvetlenül a Kiírót is tájékoztatta, nos, több mint szokatlan.

 

A másik verzió magától a Getronicstól származott. Homályosan megfogalmazott, de széles körben kommunikált közlésük szerint a piacon "eddig nem tapasztalt mértékű és formájú nyomásgyakorlás következtében olyan bizonytalan üzleti és jogi helyzet alakult ki, amely jogi helyzet tisztázásáig nem áll módjában a szerződést aláírni és a teljesítést megkezdeni". A Q-Free visszalépésével kapcsolatosan azt állították, hogy "az egyik versenytársuk az elmúlt időszakban szinte az összes, a projektben részt vevő alvállalkozó partnerünket megkereste, és nyomást gyakorolt rájuk annak érdekében, hogy az együttműködésből visszalépjenek az elektronikus útdíj rendszer tervezett határidőre történő megvalósításának ellehetetlenítése érdekében". Súlyos szavak, mindeddig bizonyítatlanul, s arról sincs információ, hogy a Getronics feljelentést tett volna az ügyben, ahogyan ezt közleménye végén ígérte. A teljes igazságot nyilván csak érintettek ismerik, vagy még ők sem. Az azonban biztos, hogy az országot milliárdokban, ha nem tízmilliárdokban mérhető kár érte már önmagában azért, mert megjósolható, hogy a következő „győztes” ár jóval magasabb lesz.

 

A rendszervásárlásra vonatkozó közbeszerzési eljárással párhuzamosan az ÁAK egy tucat közbeszerzési eljárást indított, amelyek szorosan kapcsolódtak az ED rendszer megvalósításához (gépjármű beszerzése, SIM kártya beszerzés, OBU értékesítés feltöltés (viszonteladói hálózat), pénzszállítás, logisztikai, raktározási tevékenység, banki szolgáltatások stb.) Ezekre azért van szükség, mert, mint arról már szó esett, az ÁAK olyan módon kívánta beszerezni a rendszert, hogy az ahhoz kapcsolódó feladatok egyes infrastrukturális elemeit maga biztosítja. Ennek megértéséhez szükséges tudni, hogy a díjszedés és ellenőrzés jóval szélesebb tevékenységek együttese, mintsem hogy csak arról kellene gondoskodni, hogy regisztrálni lehessen az adott jármű által megtett út hosszát. Ellenőrizni kell, hogy az adott jármű a rá kötelező díjtarifa szerint fizet-e, így pl. azt is, hogy hány tengelyes. Ellenőrizni kell aztán azt is, hogy egyáltalán „benn van-e” a mérési rendszerben, van-e egyáltalán OBU a járművön. A tervezett fizetős hálózat ilyen célú ellenőrzéséhez szükség van közel 80 olyan fix ellenőrző pontra, ahol kamerás rendszer azonosítja a járműveket, azok paramétereit (tengelyszám), az OBU meglétét és minden egyebet. Ugyanilyen ellenőrzést végeznek szúrópróba szerűen a kamerákkal és infrastruktúrával felszerelt ellenőr autók és az un. „mobil egységek”, melyek pihenőknél és egyéb pontokon tereléssel és megállítással dolgoznak. Biztosítani kell az OBU-k folyamatos hozzáférését, a feltölthető SIM kártyákat, melyek segítségével az előrefizetők (prepaid) díjfizetése történik és az ehhez szükséges viszonteladói hálózatot. A szerződött rendszeres úthasználók számára az utólagos (postpaid) fizetés rendszerét, az egyes üzemeltetőkhöz tartozó gépjárművek összesített havi adatait. Az ED tender meghiúsulását követően az ÁAK ezen közbeszerzéseinek jelentős többségét leállította, így információink szerint az is kétséges, hogy az ÁAK maga képes lehet-e a rá vonatkozó feltételek határidőre történő biztosítására.

 

Újrakezdés, „minősített eljárással”

 

A közbeszerzési kudarcot követően egy miniszterelnöki nyilatkozatból kiderült, hogy az állam az eddigiektől eltérő beszerzési és megvalósítási utat keres. Hallani lehetett olyan tervről, hogy valamely állami cég maga lát neki a megvalósításnak, bár ezt a megoldást mindenképpen kétségessé teszi a szakértelem hiánya és a felmerülő közbeszerzési aggályok.

 

Vélhetőleg ez utóbbit kívánta orvosolni a Kormány a február 22-i 1079/2013. számú határozatával, miszerint az ED beszerzésre a minősített adatot, az ország alapvető biztonsági, nemzetbiztonsági érdekeit érintő vagy különleges biztonsági intézkedést igénylő beszerzések sajátos szabályairól szóló 218/2011. (X. 19.) Korm. rendelet alapján, minősített beszerzési eljárás keretében kerüljön sor. Ahhoz azonban, hogy ez a kormányrendelet tartalmat is nyerjen (hiszen egy kormányrendelet nem írja felül a közbeszerzési törvényt – továbbiakban Kbt.) a Kbt. rendelkezései szerint szükség volt az Országgyűlés Honvédelmi és Rendészeti Bizottságának ilyen tartalmú határozatára. A Bizottság március 4-i ülésén megadta a felhatalmazást a Kormánynak arra, hogy a beszerzést un. minősített eljárásban, a Kbt. előírásai helyett a már említett 218/2011. Korm. rendelet alapján bonyolítsák le.

 

Tartalmazott azonban a Kormányhatározat még valamit. Törölte a 1361/2012. (IX. 14.) Korm. határozat azon rendelkezését, miszerint „felhívja a nemzeti fejlesztési minisztert, hogy a megtett úttal arányos díjszedési rendszer megvalósítása során gondoskodjon az európai uniós forrásokból történő finanszírozásba történő utólagos bevonás lehetőségéről.”. Vagyis a Kormány a „gyorsítás” érdekében lemondott a projekt EU finanszírozásáról, 85%-os támogatás intenzitást feltételezve, mintegy 36 Mrd forintról. Ha azt kalkuláljuk, hogy 2013-ra mintegy 75 Mrd forint bevétellel és 42 Mrd forint ráfordítással számolva 33 Mrd forint a projekt hozama, s ezzel szemben 36 Mrd forintról lemondtak, akkor – feltételezve a július 1-i, amúgy kizárt rendszerindulást is – nettó 3 Mrd forint kárt okozott ez a lépés.

 

Ugyancsak a Kormányhatározat nevesítette az ED megvalósításához rendszerintegrátorként a Nemzeti Infokommunikációs Szolgáltató Zrt.-t. Feladatait elsősorban az ED rendszer összeállításában, a minőségbiztosításban, a megrendelőt támogató műszaki mérnöki funkció ellátásában és az egyéb, az ED beszerzéshez kapcsolódó feladatok ellátásában határozták meg. Hogy miért pont a NISZ Zrt.-t, azt a szakma értetlenséggel fogadta, hiszen sem ezen a területen szerzett tapasztalata, sem megfelelő kompetenciájú erőforrása nincsen erre. A közelmúltban megkezdték emberek felvételét, de a nevek között a hazai ED szakemberek egyelőre csak elvétve szerepelnek.

 

 e1.jpg

 

Kockázatok és mellékhatások

 

Azt lehetett feltételezni, hogy a Kormányrendeletben foglaltaknak alapvetően a gyorsítás és az átláthatóság csökkentése az értelme. Megítélésem szerint azonban így alig gyorsítanak a procedúrán, hiszen ezen eljárásrendben is a Kbt.-hez nagyon hasonló eljárást kell lebonyolítani. A különbség talán csak annyi, hogy un. nyílt eljárás helyett meghívásos, tárgyalásos eljárást kell bonyolítani, ami szintén közzétett felhívással kezdődik. Tulajdonképpen ilyen eljárást bonyolított az ÁAK már ősszel is. Az eljárásban ajánlattevőként, illetve alvállalkozóként kizárólag az Alkotmányvédelmi Hivatal vezette jegyzékre felvett gazdasági szereplők vehetnek részt. Az eljárás titkossága sem igazán érinti a közvélemény által érdeklődésre számot tartó lényegi elemeket. Az ilyen beszerzésekkel összefüggésben kezelt közérdekű adatokat legfeljebb 10 évre titkosíthatják ugyan, de ez nem vonatkozik nyertes ajánlattevő személyére, a beszerzésre vonatkozó szerződések megnevezésére, tárgyára, értékére, időtartamára és a szerződő felek nevére.

 

A valós cél megítélésem szerint a Kormány március 25-i 88/2013. sz. rendeletéből olvasható ki. A Korm. rendelet szerint (is) kétféle - közösségi (EU) és nemzeti - beszerzési eljárást lehet lebonyolítani. Közösségi eljárást kell lefolytatni, ha a beszerzés tervezett értéke meghaladja a beszerzés típusához tartozó közösségi értékhatárt, ami az építési beruházások esetében jelenleg 1,3 Mrd forint. Az egy beszerzésnek tekintendő részbeszerzésekkel kapcsolatos un. egybeszámítási szabályok azonosak a Kbt.-s szabályokkal. A Kormány rendelet szerinti közösségi eljárásrend eljárási szabályai hasonlóak a Kbt.-ben foglaltakhoz, azzal a különbséggel, hogy nyílt eljárásra nincs mód, de az eljárások hirdetménnyel indulnak, amelyeket ugyanúgy nyilvánosságra kell hozni. Nemzeti eljárásra fő szabályként akkor kerülhet sor, ha a beszerzési érték közösségi értékhatár alatti. De a 218/2011. Korm. rendelet 7.§. (5) bekezdése szerint a közösségi beszerzések eljárási szabályait nem kell alkalmazni azokra a beszerzésekre, melyek esetében a Kormány rendeletében megállapította, hogy a közösségi beszerzés szabályainak alkalmazása olyan információk átadására kötelezné Magyarországot, amelyek felfedése ellentétes az állam biztonságához fűződő alapvető érdekével. A március 25-i 88/2013. számú Kormány rendelet 1.§.-a pedig szó szerint ezt tartalmazza az ED beszerzésével kapcsolatban. A nemzeti eljáráson belül pedig – jogtechnikailag némiképp szokatlan módon – ugyanezen kritérium alapján, az un. „Könnyített eljárás” alkalmazható.  

 

A könnyített eljárást a nemzeti beszerzési eljárásrendben lefolytatásra kerülő hirdetmény nélküli tárgyalásos eljárásokra irányadó szabályok szerint kell lefolytatni, azzal, hogy az ajánlattételi határidők minimumára vonatkozó szabályok nem érvényesülnek, a határidőket az ajánlatkérő határozza meg a beszerzési eljárás tárgyától függően. A tárgyalások során lehetőség nyílik arra is, hogy az ajánlatkérő az ajánlati árakról az ajánlattevőknek felvilágosítást adjon, az ajánlattevő megnevezése nélkül. E legutóbbi Kormányrendelet tehát lehetőséget biztosít arra, hogy felhívás nélkül tárgyalhasson az Ajánlatkérő az általa meghatározott partnerekkel, közben nem kötik a minimális határidők és az ajánlattevő személyének felfedése nélkül kiadhatja egymásnak a versenyzők ajánlati árait.

 

Tekintettel arra, hogy az előző kormányzati ciklusban történteket is ideszámítva már két normál közbeszerzést is lebonyolítottak az ügyben, erősen kétséges, hogy ez az indoklás tartalmilag helytálló. Teljességgel valószínűtlen, hogy jelen eljárásban olyan többlet információk kerülnének az érdekeltek elé, melyek eddig még nem merültek fel. Így azonban nyilvánvaló, hogy az eljárás során érdeksérelmet szenvedők megalapozottan támadhatják majd mind hazai, mind nemzetközi jogi fórumokon, a megítélésem szerint is csak a közbeszerzési – versenyjogi - jogszabályok kijátszására irányuló minősítést és az az alapján lebonyolított eljárást.

 

Jogi értelemben – a fentiek szerinti óriási kockázat mellett – előállt tehát az a helyzet, hogy az ÁAK gyorsan, a csak az általa szabott határidők mentén versenyeztesse az általa kiválasztott meghívottakat. Ehhez természetesen haladéktalanul le kell bonyolítani az érintett cégek felvételét az Alkotmányvédelmi Hivatal jegyzékébe, ami számos ember „C” típusú átvilágítását és egyéb nemzetbiztonsági procedúrákat igényel, ami önmagában is hónapokat vehet igénybe. S mind eközben az eljárást a közvélemény elől elzárva lehet bonyolítani.

 

Az általános időnyomás mellet a másik legnagyobb nehézség a tervezett közel 300.000 OBU beszerzése lehet, amire ilyen rövid idő alatt kevés esély látszik. A jelenleg ismert határidő miatt így csak egy „öszvér” rendszerben lehet gondolkodni. Ez azt jelenti, hogy csak a rendszeres használóknak kell OBU, az egyszeri tranzit (határtól-határig) forgalom pedig ticketing rendszerben fizet. (Az egyes határátkelők közötti távolság alapján számítható az útdíj, de külön ellenőrzési feladat, hogy az illető valóban azon az útvonalon ment-e.) És ez a rendszer is csak korlátozottan, praktikusan az autópályákon vezethető be rövid idő alatt, tekintettel az ellenőrzés már említett időigényére. Szakmai szempontok alapján minden ilyen átmeneti részmegoldás kerülendő, csak lassítja és drágítja az egész rendszernek a kiépítését.

 

A kormányzati kapkodás, időnyomás olyan helyzetbe hozza a közreműködőket, ahol eleve kudarcra vannak ítélve. Maga az eljárás a fenti minősítésekkel együtt és az ajánlattevők feltételezhető időhúzó magatartásával nem lesz rövidebb, mint egy normál megismételt közbeszerzés. A különbség csak annyi, hogy így nem kell látványosan lemondani a beígért és betarthatatlan határidőről, a politikai presztízsről. S természetesen még az, hogy ez a procedúra, ha jogilag nem is bukik meg, átláthatatlansága miatt a korrupció gyanújától lesz terhelt.

 

Nyomulnak

 

Kérdés, mi lesz erősebb? A fiskális szempont, vagy az annak fogságába esett politikai presztízs. Mert a már láthatóan nem tartható kivitelezési határidő és az ebből adódó bevételkiesés miatt egyszerűbb lenne lemondani a nettó 33 Mrd forintról és pótolni azt más módon a költségvetésbe. Nem lenne még késő, hisz ismert a tárgyban valóban kompetens szakemberek köre, őket kellene azonnal összeültetni, a projektet a projektmenedzsment szabályai szerint definiálni és felhatalmazott projektvezető irányítás mellett lebonyolítani.

 

e2.jpg 

 

Valószínű azonban, hogy politikai presztízs győz. Az ÁAK-t és a NISZ-t belehajszolják egy jogilag kétséges eljárásba, ahol végül az eredetileg elképzeltnél drágább és később rendszerbe álló ED valósul meg. Hiszen miért gondolja azt bárki, hogy a T-Systems vagy a Kapsch most, még rosszabb határidő paraméterek mellett olcsóbban építene, mint azt eredetileg ajánlotta? Talán érthetőbb lesz, a Getronics nyomásgyakorlással kapcsolatos kijelentése is. Kiderülhet, volt-e valaki, akinek érdeke fűződött ahhoz, hogy meghiúsuljon az előző tender. Nehéz szabadulni ugyanis attól a gondolattól, hogy a politikai döntéshozókra nagy befolyással bíró gazdasági érdekcsoportok, kihasználva a politika határidőtartáshoz fűződő presztízs szempontját, olyan körülményeket teremtettek, melyek között maradéktalanul érvényesíthetik a saját érdekeiket. S hogy végül a politika szempontjai nem érvényesülnek? „A pénztártól való távozás után” kit érdekel az már?

 

A szakmailag kontrollálatlan politikai akarat és az ezt kihasználó gazdasági lobby tehát már eddig is komoly anyagi károkat okozott, hiszen újabb. minimum fél évvel, de inkább egy esztendővel csúszik az ED bevezetése, a rendszer kiépítésére EU forrást nem tudunk igénybe venni, miközben a teljes kiépítés költsége minden bizonnyal meghaladja majd a tervezettet. E tényezők összesített közvetlen hatása minimum 100-150 milliárd forintra tehető. Az egyéb közvetett és erkölcsi károk – környezeti károk, a további elviselhetetlen forgalomterhelés az egyes régiókban, jogi elmarasztalás, nemzetközi presztízsveszteség – ma még nem is becsülhetők.

Címkék: e-útdíj

„Ebből nem jöhet ki más, mint rossz kormányzás”

2013.03.27. | pikoandras | 19 komment

 

A HaHA fellépése nyomán a múlt év végén a szélesebb közvélemény számára is nyilvánvalóvá vált, milyen szakmai, közpolitikai minőséget képvisel a kormány felsőoktatással kapcsolatos politikája.  Azok a napok, amikor naponta aszerint változtak a felsőoktatás-politika alapvető peremfeltételei, hogy épp miként próbálták meg leszerelni az utcára vonuló diákokat, nem csak látványos kommunikációs kudarcról, hanem lesújtó közpolitikai teljesítmény is tanúskodtak. Vajon mennyire következtethetünk mindebből a kormány általános közpolitikai filozófiájára és ennek a politikának a más nagy közellátó rendszerekkel kapcsolatos minőségére? Erről kérdezte RADÓ PÉTER közpolitikai elemzőt, oktatáskutatót Pikó András.

 

Mi a közpolitikai elemző számára a kormány felsőoktatásban tanúsított, elmúlt negyedéves teljesítményének legfontosabb tanulságai?

 

Az, ami a felsőoktatásban illetve általában az oktatási szektor kormányzásában történik, egyfajta, az összes nagy közpolitikai területtel kapcsolatos politikára érvényes mintává áll össze. Az összes közpolitikai területtel kapcsolatos kormányzati politika két vezérfonal mentén alakul. Az első az állam szerepének egészen brutális kiterjesztése, mely egyaránt megmutatkozik az állami kontroll és az állami tulajdon drasztikus növelésében. A másik a politikai hatalom kiterjesztése a nagy közszolgáltató területek, az egészségügy, a kultúra, a szociálpolitika felett. Van még egy harmadik eleme a mintának, de nem biztos, hogy szemben az előzőekkel, e mögött határozott közpolitikai megfontolás lenne, ez pedig a folyamatos forráskivonás. GDP-arányosan soha ennyire keveset nem költöttünk a szociális ellátásokra, nyugdíjak nélkül számolva az e célra fordított összegeket, de ugyanez áll az oktatásra, a kultúrára, egészségügyre és közoktatásra, mint most.

 

Az állami szerepvállalás és a politikai hatalomgyakorlás mértékének együttes növelése csak ezt a rossz minőségű kormányzati teljesítményt teszi lehetővé, vagy elképzelhető így is jó minőségű kormányzás, csak a Fidesz elrontotta a megvalósítást?

 

Ebből a párosításból definíciószerűen nem jöhet ki más, mint rossz kormányzás. Az más kérdés, hogy ennek a rossz kormányzati stratégiának a megvalósítását is rosszul menedzseli a kormány. A kormány olyan mélyre ásta magát a nagy rendszer-átalakító projektek tömegével, amelyből már nem nagyon tud kijönni. Teljesen nyilvánvaló volt már korábban is, hogy az egészségügy államosítását, a megyei kórházak vagy a szakellátó rendszer államosítását nem tudja jól menedzselni a kormányzat, mint ahogy látványos kudarc az iskolarendszer államosítása is. De strukturális szempontból ez a kisebb baj, a nagyobb az, hogy ezeket a nagy központi rendszerek államosítva és centralizáltan, bürokratikus eszközökkel nem vezérelhetők hatékonyan.

 

Mintába rendezhető az is, ahogy a kormány reagál az átalakítások miatt kialakuló társadalmi konfliktusokra?

 

Igen. Bizonyos értelemben kommunikációs problémának is tűnhet, hogy ha a nyers erővel végrehajtott változtatások ellenállásba ütköznek, akkor ezek mindig erőt sugárzó, populista válaszokat generálnak a kormányzat részéről. De hogy ezek a reakciók milyen minőségűek, az nagyon változó a különböző területek esetében, ugyanis ehhez a kommunikációhoz is kell közpolitikai szakértelem, amely láthatóan nagyon egyenlőtlenül oszlik el a különböző nagy közellátó rendszerek irányításában. Néha egészen elképesztő dilettantizmussal reagálnak a konfliktusokra.

 

Például?

 

A legfrissebb ezzel kapcsolatos élményem a minap a Népszabadságban közölt Parragh László-interjú. Jól tudjuk, hogy a kormányzat oktatáspolitikáját jelentős részben kormányzaton kívüli szereplők hitbizományává tették, emiatt tehát fontos a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnökének minden megszólása. Nos, ebben a legutóbbiban olyan buta és belső ellentmondásoktól hemzsegő konstrukciót vázolt fel, amelyet közpolitikai elemzőként csak mélységes megdöbbenéssel tudok olvasni. De ilyen dilettáns nyilatkozatokat sajnos a kormányzati szereplőktől is bőségesen hallhatunk. Sajnos ez a populista közpolitikai gondolkodásmód általánossá vált a politikai elit egészében, a társadalom pedig nem elég gyanakvó és tájékozott, hogy ne essen ennek áldozatául. Parragh László például ebben az interjúban azt mondja, hogy le kell építeni a közismereti tárgyak oktatását a szakképzésben, mert a felnőttképzésbe kell invesztálni, és ha valaki megtanult hegeszteni, de később inkább zsaluzóként lenne rá szükség, akkor felnőttképzésben majd jól kitanulja a zsaluzást, majd pedig felemeli a szavát az ellen, hogy olyan tücsökszakokat tartsanak fenn az egyetemek, mint az andragógia, a felnőttképzés. Mindkét állítása nagyon ostoba, nagyon populista és közben súlyos ellentmondásban áll egymással, de nagyon kevesen veszik észre ezt.

 

Biztos, hogy itt helye van a közpolitikai megközelítésnek? Számomra ez a nyilatkozat egy inkompetens ember butaságáról árulkodik csak.

 

A példa nem Parraghról szól, hanem a közpolitikai kultúra színvonaláról. Amíg ezt ez a fajta szűklátókörű populizmus uralja, esélyünk komoly társadalmi támogatottságot élvező jó kormányzásra. Szokták mondani, hogy ez a józan paraszti ész megnyilvánulása, mely az életben sok minden területen eligazít. Én nem hiszem, hogy az ilyen ostobaságokat a józan paraszti ész címkével kellene ellátni, másrészt nagyon összetett közellátó rendszerek kormányzásával kapcsolatos döntésekben a józan paraszti ész biztosan nem igazít el bennünket.  

 

Közpolitikailag átgondolt reakciónak vagy puszta hatalmi technikának gondoljuk azt, hogy a kormány, ahol minimális esély mutatkozik vele szemben megszerveződnie egy szakmai-társadalmi ellenállásnak, nagyon ügyesen alkalmazza a vele szembenálló szereplők megosztását, egymás ellen fordítását?

 

Erről egy politikai elemző nyilván mást mondana, de közpolitikai értelemben ez a dolog nem nagyon tud másként működni. Ha ugyanis olyan közpolitika alkotás folyik, amit nem orientál a legkülönbözőbb érdekcsoportok valóságos érdeke, ahol közvélemény nem orientálja a döntéshozatalt, abban az esetben a kormánynak nincs más lehetősége, mint erővel áttörni az ellenálláson. Azonban mivel a kormányzat minden demonstrált erő ellenére sem tud erősebb lenni, mint a társadalom, abban a pillanatban tehát, ahogy nagyjából a folyamvölgyi istenkirályságok módjára puszta erővel próbál közpolitikát kialakítani, termeszétes reakcióként kell törekednie a legkülönbözőbb szereplők megosztására, hogy ellensúlyozni tudja a társadalom erőfölényét.

 

 DSC_6087.jpg

Fotó: Csoszó Gabriella

 

Különleges pillanat volt decemberben, hogy a felsőoktatás összes szereplője egységesen helyezkedett szembe a kormányzati döntésekkel?

 

A felsőoktatás szereplői nagy többsége a folyamatos kommunikációban, egyeztetésben, tárgyalásban és megegyezésben érdekelt. Ilyen kitüntetett pillanatok akkor állnak elő, ha ezeket a szereplőket sarokba szorítják. De abban a pillanatban, hogy egy kis mozgásterük támad, visszatérnek a tárgyalóasztalhoz, mert a mandátumuk, a társadalmi felhatalmazásuk erre szól és nem arra, hogy az utcán tüntessenek. Ahogy a kormányzat megpróbál kievickélni a nehéz helyzetéből ezzel a megosztó taktikájával, ez nem tud nem működni, mert az ellenoldali szereplők felhatalmazása nem teszi lehetővé a további ellenállást.

 

Lehet, hogy moralizálás, de ezeknek a szereplőknek van egy másfajta, mondjuk így, hivatásrendi küldetésük is, mely a tudás termelésére és átadására létrejött universitas eszmeiségéért teszi felelőssé őket és a felhatalmazásuk szól az egyetemi autonómia megvédésére is. Emlékszem, milyen erősen lehet ezen az alapon érvelni a rendszerváltás hajnalán. Ha a rektorok azt érzik, hogy sérül a minőség és az autonómia, ha ellehetetlenül a felsőoktatás, akkor az is lehetséges válasz lenne, hogy összefognak és kellő erőt mutatva meghátrálásra késztetik a kormányt. Ráadásul ehhez meglenne a megfelelő közös platform is, a Hallgatói Hálózat hat pontja.

 

Minden olyan szereplő, akinek valóságos érdekérvényesítési felhatalmazása van arra, hogy konzultációs folyamatban diszponáljon egy neki adott befolyás fölött egy nagyon kényes egyensúlyozásba szorult bele. Egyrészt nincs olyan, aki ne értene egyet a Haha hat pontjával. Másfelől azonban ha én rektor lennék, hiába értenék egyet a hat ponttal, a legfontosabb feladatom mégiscsak az lenne, hogy biztosítsam az egyetemjövő évi finanszírozását és működését. Itt nem elvont elvekről van szó, hanem arról például, hogy meg tudom-e tartani az oktatókat vagy egy részüket ki kell rúgni, biztosítani tudjuk-e a kollégium működését vagy be kell zárni azt. Ha azt mondja nekem az állam, hogy elveszek most tőled négy és fél milliárdot, de ha csendben maradsz, és jó fiú leszel, akkor visszakapsz ebből 2,5 milliárdot, akkor felelős egyetemi vezetőként nem tudom azt mondani, hogy nem kell a két és fél milliárd, inkább kimegyek tüntetni a diákjaimmal. A közpolitika becstelensége abban van, hogy ebbe a szerepbe kényszeríti a legfontosabb szereplőket a nyílt, transzparens és intézményesült alku helyett. De az sem szabad elfelejteni, hogy nem egy homogén csoportról beszélünk. Vannak rektorok, akiknek a viselkedésében a morális imperatívuszok uralkodnak és sokkal nyitottabbak a nyomásgyakorló csoportokkal való együttműködésre, és vannak, akik ideológiai és politikai ízlésviláguk alapján nem állnak messze a kormány irányvonalától és ezt az sem tudja kikezdeni, ha a kormány intézkedései az általa vezetett intézmény érdekeit alapvetően sértik. Tehát maga a felsőoktatás sem egységes, a kormányzat ezt a tagoltságát a felsőoktatásnak természetesen ki tudja játszani ellenük. Ugyanakkor látni kell, hogy ha nyögvenyelősen is, de működtetik a mindenfajta mozgalmakkal való együttműködés hálózatait, ez az együttműködés nem kis részben szerepmegosztáson is alapul.

 

Az ELTE bölcsészkari HÖK-je körül kipattant botrány pont jókor jött a kormánynak. A formális hallgatói érdekképviselet érezhetően sokkal kezesebb lett, miközben a HaHa is alakul a helyzettel, radikalizálódik és felvesz olyan témákat is, melyek korábban nem szerepeltek a tevékenységében. Azt érzem, hogy a felsőoktatás jövője szempontjából is fontos változások jöhetnek a hallgatói képviselet tekintetében.

 

Azok a botrányok, változások és mozgások, amelyek a hallgatói szervezeteket érintik a jövő szempontjából kimondottan instrumentálisak. 15 éven keresztül éltünk együtt azzal a helyzettel, hogy az egyetemek többé-kevésbé óragyárakká váltak. Belső egyetemi közélet – és ez éppúgy érvényes a hallgatókra, mint az oktatókra is – nem nagyon volt. Épp ezért kerülhettek bizonyos hallgatói és oktatói csoportok monopolhelyzetbe az egyetemeken. Annyira természetesnek vettük a demokráciát a nagy intézményeken belül, hogy nem tettünk semmit annak érdekében, hogy ez a demokrácia működjön is. Ez az oka annak is, hogy ha nagy krízishelyzetbe kerül egy intézmény vagy maga a felsőoktatás, márpedig a kormány jelenlegi intézkedései egyértelműen válságba sodorták a felsőoktatást, akkor nem tudnak egységesen és hatékonyan ez ellen fellépni, erőt felmutatni. nem csak a felsőoktatás egésze, de az egyes intézmények belső működése is széttöredezett. És ez nem csak a belső működés demokratizmusa tekintetében állapítható meg, hanem a működés szakmai vetületeiben is. Mondok egy példát: a bolognai képzésre való áttérést a magyar felsőoktatás szervezeti értelemben hihetetlen hatékonysággal abszolválta, gyakorlatilag az addigi osztatlan képzés kettévágásával, de amikor arra került volna sor, hogy az új kimeneti követelmények alapján újragondoljanak programokat és curriculumokat, újragondolják az akkreditációs mechanizmusokat és általában: a képzés minőségén elkezdjen gondolkodni a magyar felsőoktatás, nos, alig volt arra példa, hogy ez a munka egyáltalán elindult. Nem egyszerűen az a probléma, hogy a hallgatói képviseletet kisajátíthatják egyes csoportok, hanem az, hogy az egyetemek maguk sem állnak össze jól működő egésszé. Ez nyilván reflexióra kényszeríti az egyetemi társadalmat, talán ebből elindulhat valamiféle fejlődés.

 

Ha neki lehet majd látni egyszer a felsőoktatás valódi, a jó kormányzás eszménye felől végiggondolt reformjának, akkor a Haha hat pontja jó kiindulópont lehet?

 

Ez a hat pont arra jó kiindulópont, hogy az érintett emberek egyet tudjanak vele érteni, hiszen mindegyik arról szól szerintem, hogy álljunk vissza az alaphelyzetre és állítsuk vissza a 2010-es állapotokat. Az igaz feladat akkor jönne, ha ezt sikerülne elérni, mert újra fel lehetne venni a 2010 előtt a felsőoktatás jövőjéről elindult stratégiai egyeztetés és gondolkodás szálait. Akkor ismét elő lehetne venni azokat a problémákat, amelyeket a jelenlegi kormányzat a szőnyeg alá söpört.

 

Melyek lennének ezek?

 

A legfontosabb, hogy egy tanulásra és nem az egyetemi oktatásra orientált diskurzus induljon el. Az alapkérdések ilyenek: mennyire gazdag a felsőoktatásunk programkínálata, mennyire rugalmasak a tanulási pályák, mennyire tanulásintenzív az oktatás a felsőoktatásban, hogyan kezeli a felsőoktatás azt a helyzetet, hogy az érettségi reformjával elvesztette a kontrollját a belépő tanulók tudásszintje felett és számos, ezekhez hasonlóan komoly kérdésekkel kellene még foglalkoznunk. Elég hosszú a listája azon kérdéseknek, amelyekre adott jó válaszok garantálhatják azt, hogy a felsőoktatás valóban minőségi tudást legyen képes nyújtani. Ma viszont a felsőoktatás-politika egészen másról szól.

 

Például a finanszírozásról, még ha az forráskivonás is, meg az intézményi háttérről, még ha ez jellemzően az egyetemi autonómia csorbítását jelenti…

 

Ezek természetesen egy valódi felsőoktatási reform esetében is kérdések, hiszen valójában az átalakulásnak három szinten kellene érdemben bekövetkeznie. Elsősorban intézményi stratégiáknak kellene születnie, amelyek arról szólnak, hogy a fenti problémákat az ELTE, vagy a békéscsabai főiskola hogyan gondolja megoldani. A második szint az úgynevezett köztes testületek szintje, mert nem egyszerűen az intézmények autonómok, hanem maga a felsőoktatás is az, még ha a jelenlegi kormányzat ezt az autonómiát is jelentősen csorbítja. A felsőoktatási intézményeknek közösen kellene végiggondolniuk, hogy például milyen egy jó programakkreditációs rendszer, de sok minden mást is. Végül a harmadik szinten kellene megfogalmazni azt az oktatáspolitikát és annak eszközeit, amely az első két rétegben kialakított problémamegoldásokat hathatósan képes támogatni. Az erről szóló gondolkodás elindult 2010 előtt, sőt, a megboldogult Felsőoktatási Tudományos Tanács készített egy nagyon komoly elemzéseken nyugvó stratégiai alapdokumentumot, azzal a megfontolással, hogy a valóban szükségszerű felsőoktatási újraszabályozás tekintetében ezzel tárgyalási pozícióba kerülhet az új kormánynál. A kormány erre nem tartott igényt, azóta a Tanács is megszűnt, de van hová visszatérnünk és van honnan elindulnunk. 

 

· 1 trackback

Címkék: felsőoktatás közpolitika jó kormányzás

Privát sarok: A keleti nyitásról és kínai gazdasági kapcsolatainkról

2013.03.07. | Mester Zoltán | 2 komment

 

A második Orbán kormány, az előző kormányokhoz hasonlóan, retorikájában jelentős hangsúlyt fektet az export fejlesztésére. Ami újdonságnak hathat, a keleti országok irányába való erőteljes nyitás. Azért írom, hogy hathat, mert a lassan három éve „elmúltnyolcév” során nagyon sok erőfeszítést tettek a szocialista kormányok is ebbe az irányba, csak kisebb füsttel és kevesebb nyílt konfliktussal.

 

Fontos megjegyezni, hogy a magyar export közel 65%-a csak nevében magyar, azt a Magyarországon letelepedett multik és egyéb külföldi cégek generálják. Szerepük elengedhetetlen, mert devizát hoznak és legfőképpen munkahelyeket teremtenek, de véleményem szerint magyar export az, amit Magyarországon döntenek el. Volt olyan Magyarországon gyártó elektronikai cég, amely  egy ideig a legnagyobb magyar exportőr volt az egyik arab országba.  Egy napon úgy döntöttek , hogy ezt a régiót Kínából fogják kiszolgálni, így a magyar export 95%-kal csökkent az adott országba.  Ezzel az exporttal a magyar kormánynak tehát csak annyi dolga van, hogy ha kérik, segítsen, de a legjobb módja a „támogatásnak” a kiszámítható gazdálkodási és szabályozó környezet lenne. Ami ma olyannyira bántóan hiányzik.  A jelen írás célja azonban nem a kormány ez irányú tevékenységének bírálata, mert azt már megtették előttem sokan, hanem a keleti nyitás realitásának vizsgálata.

 

Jómagam lassan egy éve élek Kínában, a kormány keleti nyitásának politikájával egyetértek. A baj nem a szándékkal, hanem a megvalósítással, illetve a gazdasági racionalitás figyelmen kívül hagyásával és a gazdasági döntési folyamatok meg nem értésével van. A kormány tagjai soha nem szereztek a gazdaságban valós, érdemi munkatapasztalatot, ezért nem is érthetik annak működését, a döntéshozatal menetét. Persze akár megkérdezhetnék azokat, akik értik... Csak a hatalmi szóval eldöntött, központilag irányított, tehát az övékéhez hasonló világban érzik otthon magukat. Ezért is kaphat olyan nagy hangsúlyt a keleti nyitás, mert ezek az országok kívülről  ezt a képet mutatják a felületes szemlélőnek és a néha-néha idelátogató delegációknak. A kép azonban csalóka,  Kína vonatkozásában mindenképpen.

 

Kína a külső szemlélő számára egy erős pártutasításos alapon működő ország, korrupcióra erősen hajlamos döntéshozókkal. Miközben ez mind részben igaz, az eredmény mégis nagyon más, mint amit Magyarországon ugyanez a felállás eredményezett. A gazdasági döntések mozgatója egyértelműen a racionalitás és kőkemény üzleti szemlélet. Az ezt kísérő korrupció már csak a következmény, a járulékos veszteség. Magyarországon ezzel szemben a gazdasági döntések mozgatórugója leggyakrabban a korrupció és ha menet közben valami jó dolog is kisül belőle, az már csak a járulékos haszon. („collateral damage” helyett „collateral benefit”).

 

A kínai vállalatvezetőkkel döntéshozókkal találkozva, szinte minden esetben a tárgyalóasztal (vagy az ebédlőasztal) másik oldalán ott ül a helyi kormányzat és/vagy a pártvezetés egyik vezető beosztású embere. Nem azért mert ideológiai felügyeletet gyakorolnának, hanem mert részei a döntéshozatali folyamatnak. A városi vezetők és párttitkárok munkáját az irányításuk alá tartozó terület fejlődésén keresztül is mérik. Ezért elemi érdekük, hogy a központilag meghatározott célokat megvalósító, vagy az adott térséget jobb színben feltüntető, de életképes projektek jöjjenek létre. Vagy olyanok, amelyek a lakosság elégedettségét növelik. Ezért lehetséges, hogy a nagy ingatlanfejlesztők, a bevásárlóközpontok fejlesztői nagyon gyakran maguk a városok, de az sem ritka, hogy a legnagyobb ingatlanfejlesztő, részben magántulajdonú cégek vezetői a központi pártbizottságban ülnek. A magán és közérdek nem tökéletes, de jól működő összehangolásáról van itt szó.

 

A kötelező udvariassági körök után, ami esetenként több olyan találkozót jelent, ahol komoly kérdésekről nem nagyon esik szó, előbb utóbb előkerülnek a gazdaságossági szempontok, üzleti kérdések és legfőképpen az ár és megbízhatóság kérdése.  Végül az ezekre adott válaszok fognak dönteni arról, létrejön-e az üzlet.

 

China-Trade.jpg 

 

Saját tapasztalatból tudom, hogy egy-egy kormánydelegáción elhangzott ígéretek köszönő viszonyban sincsenek a valósággal. Azok politikai szándékokról szólnak, de az üzleti élet racionalitásait Kínában ma már semmi nem írja felül. Akkor sem, ha úgy látszik. Mindennek ára van, vagy lesz... Nincs ingyen ebéd. Kína jelenleg a világ „legvadkapitalistább” állama, leginkább az 1910-es évek Amerikájához tudnám hasonlítani. Még számít az ideológia, de ezt a napi üzleti életben nem érezni. Kell a politikai támogatás, de az csak az első lépés: a politika csak a gazdasági döntéshozók ajtóit nyithatja ki, hogy egyáltalán hajlandóak legyenek időt pazarolni ránk. Kínában tehát elengedhetetlen az üzleti sikerhez a kapcsolati háló, a „guanxi, ami azonban nem írja felül az üzleti érdekeket.  

 

Persze lehetnek olyan nagy állami beruházási projektek, amelyek nem csak az induláskor igénylik az állami szerepvállalást, mint például egy vasúti vagy más, nagy infrastrukturális beruházás esetében. Itt a kérdés másképpen vetődik fel: milyen előnyökkel jár, ha EU-s támogatással vagy netán részben keleti pénzből valósítjuk meg ezeket és a keleti együttműködésnek mi az ára? Mert tényleg nincs ingyen ebéd. Ami a kezdetekkor bombaüzletnek látszik, arról a végén ki fog derülni, hogy nem az, tehát nagyon gondosan kell mérlegelni a látszólagos rövid távú előnyöket a hosszú távú előnyökkel és mindenkori érdekeinkkel. Azt is fontos felismerni és kimondani, hogy a keleti nyitás és az onnan származó pénz csak egy nagyon fontos komplementer lehet, mert Magyarország az Európai Unió tagja, tehát ennek a klubnak a játékszabályait kell(ene) betartani.  Ez nem mond ellent a nemzeti érdekeink megfontoltan  erőteljes érvényesítésének.

 

Az egyik jelentős probléma a kínai kereskedelem kapcsán az országunk teljes ismeretlensége. Kevesen tudják hol van Magyarország és még kevesebben ismernek bármilyen magyar terméket. A gazdasági döntéshozatalt a racionalitáson túl az érzelmek is befolyásolhatják, így ha két azonos termék közül kell választani, akkor a biztonságos, ismertet fogják választani a bizonytalan, egzotikus nevű országéval szemben. Ráadásul a kínai fogyasztó sznob. Nem igazán ért a borhoz, ezért francia bort vesz, még ha drága is. Sőt leginkább pont azért, mert drága. Ha olcsót akar,  vesz dél-afrikai vagy dél-amerikai bort. De magyart nem. Ha műszaki terméket venne, akkor vagy olcsóbb hazait vásárol, de felsőkategóriás termékeknél a németet vagy a japánt preferálja, akkor is, ha azt Kínában gyártják. Márkát és megbízhatóságot vásárol, és megmutatja, hogy neki telik rá. 

 

Akkor is a fenti szempontok befolyásolják a döntést, ha drága, nagy értékű berendezések beszerzéséről kell dönteni, így a magyar cégek alig tudnak labdába rúgni. Képzeljünk el két gazdasági döntéshozót, akik ugyanarra a célra két különböző terméket vesznek, nagyjából azonos áron. Az egyikük egy világszerte ismert és megbízható európai cég termékét választja, a másikuk egy addig ismeretlen magyar beszállító mellett dönt, amelynek  a terméke egyébként világszínvonalú és nem is drágább a másiknál (sajnos ez utóbbi szinte soha nem igaz). Mindkét berendezésben tönkremegy ugyanaz az alkatrész. Mind a ketten a szőnyeg szélére állnak a főnök előtt. A vezető európai márkát forgalmazó céget választó majd azzal védekezik, hogy ennél jobb, megbízhatóbb cég nincs a világon, már sok hasonló berendezést szállítottak hiba nélkül. Ő hivatkozhat a kínai tapasztalatokra, amikor hasonló esetben a cég gyorsan kijavította a hibát. De mivel tud védekezni a magyar terméket választó?  Ne higgyük, hogy ezt a helyzetet nem gondolja végig a döntés előtt. Olyan ez, mintha 100 méteres síkfutásban minimum 20 méter hátránnyal indulunk és a mezőnyben Usain Bolt is fut.

 

Ismertségünkre, illetve annak hiányára talán a legjobb példa a pekingi magyar étterem esete. Háromszor ment csődbe három különböző tulajdonos alatt mire végképp bezárták. Pekingben nincs hiány nemzetközi éttermekben. Mind abból él, hogy az emberek kíváncsiak az adott és általuk jól ismert ország ételeire. Ezért bemennek, és ha az étel jó, akkor esetleg visszamennek. Ki hallott Magyarországon a híres német konyháról? Itt német étteremből van több is, mind nagyon drága és jobbára virslit, krumplisalátát, rántott húst árul. És persze sört. Mert Kínában, ha sör, akkor német. Vagy kínai, amit szintén a németek hagytak örökül.  A magyar éttermet viszont a sors sokszorosan verte: nem volt elég, hogy az országot nem ismerik, de még az étel is ehetetlenül rossz volt és vezetési gondok is akadtak bőven.  Nem előnyös kombináció...

 

Mit lehet tenni tehát? Fel kellene hagyni önmagunk ámításával. A politikai dörgölőzés fontosnak tűnhet, de semmire nem elég. Hosszú távon kell kiszámíthatóan működni és főleg hosszú távon kellene tervezni. Először az ország ismertségét kell megteremteni. Naponta látni a kínai állami televíziókban (közel 100 csatorna) országhirdetéseket. Ez az út előttünk is: el kell helyezni az országunkat a világ térképén. Be kell tudnunk mutatni, hogy érdekesek vagyunk,  fel kell kelteni az érdeklődést a fogyasztókban Magyarország iránt. Ha ez sikerül, akkor majd kíváncsiságból kipróbálják a magyar terméket, ami, ha valóban jó is, akkor majd a következő vásárlásnál is azt keresik. De ha nem teljesítjük a minőségi elvárásaikat, akkor semmilyen politikai akarat nem fog segíteni rajtunk, mert Kínában ma már a fogyasztói igények diktálnak és nem a pártutasítások.

 

Sajnos úgy tűnik, kormányunk a szokásos csapdájába esett.  Helyes irány a keleti gazdasági nyitás, de hibás a mögötte húzódó, politikai szempontú számítás és így a megvalósítás módja sem vezethet tartós eredményre. Kormányközi alkukkal aligha megyünk Kínában bármire, választási küzdelemtől mentes, tudatos, hosszú távú építkezésre lenne szükség.  A siker azon múlik, hogy a magyar kormány képes-e az érdeklődést felkelteni az ország iránt és a magyar döntésközpontú vállalatok képesek-e kihasználni ezt a lehetőséget.

 

(A szerző 2008 és 2010 között a Nemzeti Fejlesztési és Gazdasági Minisztérium szakállamtitkára, 2009-től a nemzetközi gazdasági kapcsolatokért is felelős szakállamtitkára, valamint a magyar-kínai kormányközi gazdasági vegyesbizottság magyar társelnöke volt.)

 

Címkék: Kína kínai-magyar gazdasági kapcsolatok

Felmorzsolódó egyetemi autonómia

2013.03.04. | Polónyi István | 7 komment

 

A Felsőoktatási kerekasztal témái közül talán az egyetemi autonómia korlátozásának megszüntetésére irányuló követelés az, ami a felsőoktatáshoz nem közvetlenül kapcsolódó embereket legkevésbé érdekli, vagy talán amit legkevésbé értenek. Pedig egy rendkívül fontos követelésről van szó, - arról, hogy az új felsőoktatási törvény, s a kormány újabb intézkedései az egyetemi autonómia alapvető elemeit morzsolják fel. Miért? Azért, mert ugyan egyértelmű, hogy a nagyüzemmé vált felsőoktatási intézmények vezetésének korszerűsítése nélkülözhetetlen, ám  a kormány felsőoktatás-politikáját nem a modernizálás jellemzi, hanem egy visszafordulás a (humboldti és/vagy államszocialista jellegű) központosításhoz. A kormány motivációja valójában a forráskivonás, miközben az önfenntartás felé való kényszerítés nyomán előálló intézményi krízisek radikális helyi kezelésének eszközeit és személyi feltételét akarja megteremteni a kancellárokkal. A rektorok kormányzati kinevezésének intézménye  is egyre nélkülözhetetlenebb lesz a kormány számára, mivel ez az egyetlen eszköz az egyre inkább elkeseredett felsőoktatás kézben tartásához. Polónyi István elemzése.

  

Nyilvánvaló, hogy a 2011-es felsőoktatási törvény egyik meghatározó célja a felsőoktatás-politika centralizációja, az intézmények és a felsőoktatás-irányításban résztvevő szervezetek autonómiájának szűkítése volt. Ezt már az elfogadott felsőoktatási koncepcióból is tudni lehetett, amely azt írta, hogy újra kell értékelni és szabályozni szükséges az intézmények belső döntési, gazdálkodási, irányítási rendszerének az európai példákat és hagyományokat követő, a felelősségvállalást és az autonómia szabadságát egyensúlyban tartó kereteit. Az anyag szerint, az állami egyetemek autonómiája nem mond ellent a fenntartó állam vagyoni és gazdálkodási jogai szabad gyakorlásának, amit az államnak a korábbi gyakorlatnál határozottabban kell kézbe vennie. Ugyanakkor a koncepció még csak egyetértési jogról ír az állami egyetemek (a szóban forgó anyagbeli újbeszél szerint az NFR részét képező felsőoktatási intézmények) rektorainak kinevezésénél.

 

A törvény azonban ennél lényegesen továbbmegy.

 

A korábbi, 2005. évi felsőoktatási törvény úgy szabályozott, hogy (27§ (5)) „a szenátus javaslatot tesz a rektori pályázat kiírására, elbírálja a pályázatokat, megválasztja a rektorjelöltet és erről értesíti a fenntartót…” Ugyanakkor a 2011. évi törvény szerint (37§ (4)) a rektori megbízásra benyújtott valamennyi pályázatot a szenátus véleményezi, de a fenntartó dönt a rektorjelölt személyéről.

 

De ezen túlmenően az Orbán kormány nemcsak a jogállam alapelemeit rombolta le, hanem a felsőoktatás évtizedek alatt kialakult ágazati önigazgató szervezeteit is klientúrájává tette. A Magyar Felsőoktatási Akkreditációs Bizottság összetételét az új felsőoktatási törvény úgy változtatta meg, hogy abban a kormányzat képviselői vannak többségben, s az MRK mindössze három tagot delegál. A Felsőoktatási és Tudományos Tanács is elvesztette azt a szerepét, amit közel húsz évig a felsőoktatás és a minisztérium lényegében egyeztető, tervező testületeként betöltött. Mára a miniszter klientúrájából összeállított bizottság lett.

 

Az autonómia jelentősége

 

Mint Weszely Ödön (1867-1935) a hazai pedagógia egyik megteremtője írja: „Az egyetem szervezetének leglényegesebb jellemvonása az, hogy autonómiája van. Ez az autonómia nem egyenlő minden korban és minden egyetemen. De több vagy kevesebb autonómiája mindig van.”

 

Az első egyetem megalapításának kilencszázadik évfordulóján, 1988-ban írták alá az európai egyetemek a „Magna Charta Universitatum” című dokumentumot, amelynek első alapelve szerint: „A földrajzi helyzetből és a történelmi hagyományokból fakadóan különbözőképpen megszervezett társadalmakon belül az egyetem autonóm intézmény, amely a tudományos kutatásban és az oktatásban hozza létre, értékeli és adja át a kultúra értékeit. Hogy kielégíthesse a kor szükségleteit, kutatási és oktatási tevékenységének minden politikai és gazdasági hatalommal szemben erkölcsi és szellemi vonatkozásban függetlennek kell lennie.” Majd később, a 3. alapelvben azt is hozzáfűzi, hogy „a kutatás, az oktatás, a képzés szabadsága az egyetemek életének alapelve; az államhatalomnak és az egyetemeknek saját illetékességükön belül biztosítaniuk kell ennek az alapvető követelménynek a tiszteletben tartását.”

 

A korábbi alkotmány egyértelműen védte ezt az autonómiát: (70/G. § (1)) „A Magyar Köztársaság tiszteletben tartja és támogatja a tudományos és művészeti élet szabadságát, a tanszabadságot és a tanítás szabadságát. (2) Tudományos igazságok kérdésében dönteni, kutatások tudományos értékét megállapítani kizárólag a tudomány művelői jogosultak.” És az új alaptörvény is lényegében ugyanezt tartalmazza, bár némileg kiegészítve (megszorítva?) (X. cikk) „(1) „Magyarország biztosítja a tudományos kutatás és művészeti alkotás szabadságát, továbbá - a lehető legmagasabb szintű tudás megszerzése érdekében - a tanulás, valamint törvényben meghatározott keretek között a tanítás szabadságát. (2) Tudományos igazság kérdésében az állam nem jogosult dönteni, tudományos kutatások értékelésére kizárólag a tudomány művelői jogosultak. (3) Magyarország védi a Magyar Tudományos Akadémia és a Magyar Művészeti Akadémia tudományos és művészeti szabadságát. A felsőoktatási intézmények a kutatás és a tanítás tartalmát, módszereit illetően önállóak, szervezeti rendjüket és gazdálkodásukat törvény szabályozza.”

 

A 2005. évi felsőoktatási törvényt, amelyik új felsőoktatási vezetési struktúrát vezetett (volna) be – amiről később még lesz szó – Mádl Ferenc akkori köztársasági elnök azzal az indoklással küldte el az Alkotmánybíróságra, miszerint: „a tudományos élet szabadsága …. olyan felsőoktatási intézmények létrehozását követeli meg, melyben a tudomány művelőinek közössége autonóm módon dönthet a tudománnyal, ezen belül különösen a kutatással összefüggő kérdésekben.”

 

Az Alkotmánybíróság határozata meg is erősítette ezt: „a tudományos tevékenység nem másoktól elzárt, egyéni, hanem kollektív tevékenység, mely a tudomány művelőinek a független tudományos műhelyek keretében folytatott párbeszédén és vitáin alapul. A tudományos tevékenység szabadságához tehát nem elegendő a tudomány művelői számára egyéni jogokat biztosítani, valamint az állami beavatkozások és korlátozások elleni védelmet garantálni… Ezért az államnak olyan, törvényben szabályozott megoldásokat kell nyújtania, amelyek megfelelően biztosítják a külső befolyástól mentes, szabad, professzionalizálódott tudományos tevékenység folytatását.”

 

Az egyetemi autonómia tehát alapvető jog. Diktatúrákban szokás csak ezt a jogot az államnak kisajátítani, mint például a már idézett Weszely írja a Mussolini-féle egyetemreform nyomán a rektorok (sőt a dékánok is) kinevezés útján nyerték tisztségüket, s nem választással.

 

De meg lehet ezt magasztos idézetek nélkül is egyszerűen érteni. Van egy régi tanmese, amit vezetőképzéseken szoktak elmondani a különböző vezetési stílusok sajátosságainak megértetésére. A lényege az, hogy óvodáscsoportokban az óvónők eltérő módon vezetik le a rajzfoglalkozást. Az első óvónő határozottan kiadja az utasítást, hogy fegyelmezetten ezt és ezt kell rajzolni, a másik óvónő a saját csoportjának azt mondja, hogy gyerekek beszéljük meg mit fogtok rajzolni, a harmadik pedig csak annyit mond a maga csoportjában, hogy rajzoljatok valami szépet. És a végeredmény? Az első csoport fegyelmezetten teszi a dolgát, és sok rajz születik, de a csoport csak akkor dolgozik, ha ott van az óvónő. A második csoportban sok rajz születik, közte sok szép is, és ezek a gyerekek akkor is dolgoznak, amikor elmegy az óvónő. De a legszebb rajzok a harmadik csoportban születnek, pedig az óvónő alig volt velük.

 

Az oktatás és a kutatás autonómiája nélkülözhetetlen az innovációhoz, az alkotáshoz. Ezért kell az egyetemnek autonómnak lenni, s rektorát, azaz az egyetemi oktatás és kutatás felelős vezetőjét maga megválasztania.

 

autonómia 1.jpg 

 

Autonómia és gazdálkodás

 

A felsőoktatási intézmények gazdasági autonómiája több vonatkozásban más.

 

Más mert az egyetemek a 20. századra nagyüzemekké váltak. Ma egy-egy nagy egyetemünk költségvetése nagyobb, mint a befogadó város büdzséje. Nem ritkán az adott város legnagyobb foglalkoztatója az egyetem. Ráadásul tulajdonképpen nagyon bonyolult üzem, sok és sokfajta szervezeti egységgel, néha a nemzetgazdaság egészét meghatározó kutatási programokkal. Egy ilyen egyetem vezetése tehát ma már messze nem akadémiai feladat. Alighanem olyan szakember, szakemberek feladata kell legyen, akik üzleti tapasztalatokkal és menedzsment ismeretekkel rendelkeznek, s nem egy-egy akadémiai terület elmélyült professzorai csupán, akik életük túlnyomó részét egy tanszéken vagy karon töltötték el legfeljebb akadémiai ügyekhez kapcsolódó pénzügyeket látva.

 

A fejlett országok egyetemeinek irányításában jelentős változások történtek a 20. század második felében. Barakonyi Károly az Európai Felsőoktatási Térség egyetemein végzett átfogó felmérésre hivatkozva megállapítja „a hagyományos európai kontinentális bürokratikus irányítási modellje visszaszorulóban van, és az egyetemi kormányzás paradigmája mind fokozottabban tért hódit Európában is”. Barakonyi definíciója szerint „a kormányzási paradigma bevezetése valójában a hatalom újraelosztása az állam (alapító) és az intézmény között, valamint az intézményen belül: jól definiált hatalmi centrumok kialakítását, működésük és együttműködésük szabályozását (túlhatalom létrejöttének megakadályozását) jelenti.” Ehhez hozzáfűzi: „Az új európai egyetemi kormányzási struktúrák a rektor, a szenátus, az oktatók, az adminisztráció és az érdekháló külső tagjai szerepének újradefiniálását jelentik. Lényegét tekintve a szenátus hatalma csökken. Döntései azokra a területekre korlátozódnak, amelyek közelebb állnak alapvető kompetenciájához és felelősségéhez: az oktatáshoz és a kutatáshoz. A szenátus veszít jelentőségéből, mivel bebizonyosodott, hogy mint döntéshozó testület túlságosan nagy, túlságosan rugalmatlan, ezért alkalmatlan innovatív döntésekre.”

 

Ugyanakkor, mint Zsinka László egy, a témáról 2002 júniusában tartott konferencián rámutatott: „Az EU-országok felsőoktatásában tapasztaltakhoz képest … Magyarország a professzionális intézményvezetés terén igen nagy elmaradást mutat. Az elmúlt években több ízben felvetődött, hogy a felsőoktatási intézmények szaporodó adminisztratív és pénzügyi feladatai megkövetelnék a prezidenciális rendszerre való áttérést, és az „elnök” mellett egy professzionális irányító csapat kialakítását.”

 

Arról van tehát szó, hogy a fejlett világ nagyüzemmé váló felsőoktatási intézményeiben kialakul a vezetés új munka- és felelősségelosztása, amelynek lényege, hogy az akadémiai ügyeket a szenátus és egy akadémiai vezető, a gazdasági feladatokat pedig egy tulajdonosi és gazdasági ügyekért felelős szűk testület és egy (fő)menedzser irányítja.

 

A hazai felsőoktatási intézmények irányítása tehát megérett a módosításra. A 2005. évi törvény kísérletet tett az akadémiai és a tulajdonosi, gazdálkodási vezetési feladatok kettéválasztására. A gazdasági vezetés mintájául a gazdasági nagyszervezetek igazgatásának szervezeti mintáját vette át. Az akadémiai feladatok esetében pedig megtartotta a testületi döntési rendszert. Vagy úgy is fogalmazhatunk, hogy a professzori testületi döntést az akadémiai ügyekre korlátozta.

 

A felsőoktatás ilyen irányítási szisztémája lényegében általánosnak tekinthető a fejlett országok gyakorlatában, nálunk azonban a Mádl Ferenc akkori államelnök interveniálása után az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek nyilvánította az elképzelést. Az ÁB szerint „az állam köteles gondoskodni olyan intézményekről, illetve megfelelő szervezeti szabályokról, amelyek a tudományos, oktatási és kutatási tevékenység szabad folytatását garantálják. A szabad tudományos tevékenység lényegét a tudományos értékrend külső befolyástól mentes érvényesülése jelenti. A tudományos minőség szabad meghatározása érdekében biztosítani kell a tudomány művelői önálló döntési jogát és függetlenségét, vagyis a tudomány autonómiáját. A tudomány autonómiája önkormányzati jogokon keresztül valósul meg, melyeket az állam intézményvédelmi kötelessége alapján létrehozandó felsőoktatási intézményeknek kell biztosítani. A tudományos, oktatási és kutatási tevékenység szabad művelésének ezért alapvető biztosítéka az önkormányzatisággal, autonómiával rendelkező felsőoktatási intézmények megteremtése.” Azt is hozzáfűzte, hogy „az önállóság és függetlenség nemcsak a szűk értelemben vett tudományos, oktatási és kutatási tevékenységre terjed ki. A tudomány autonómiájának biztosítása érdekében a felsőoktatási intézményt szervezetalakítási, működési és gazdálkodási önállóság is megilleti….. A felsőoktatási autonómia hordozója, alanya a felsőoktatási intézmény, vagyis az oktatók, a tudományos kutatók és a hallgatók közössége. Ezért az oktatók, tudományos kutatók, hallgatók részvételét biztosítani kell az autonóm képviseleti szervekben és az autonómiából eredő önkormányzati jogosultságok gyakorlásában. Ebbe a tevékenységbe az oktatókon, tudományos kutatókon és hallgatókon kívül külső szakembereket, az alapító, a fenntartó szervezet képviselőjét is be lehet vonni, de csak a felsőoktatási intézmény autonómiájának biztosítása mellett….. Az irányító testület helyzetét és összetételét tekintve nyilvánvalóan nem a felsőoktatási intézmény önkormányzati szerve. A felsőoktatási intézményektől ily módon idegen irányító testületet nem lehet felhatalmazni a felsőoktatási intézmény autonómiájával védett, az intézményi autonómia hordozói számára biztosított önkormányzati jogosultságok gyakorlására, mert ez az autonómia elvonását jelentené.” Sőt az Alkotmánybíróság ennél is messzebb megy, kijelenti, hogy „Az irányító testületnek az új Fot. szerinti létrehozása, jogköre és összetétele eleve ellentétes a tudományos élet szabadságával.”

 

Így a 2005. évi törvény korábbi rendelkezései - az irányító testületet és annak hatásköreit radikálisan – visszamódosultak, s az egyetemi irányítás szervezeti hatásköri szabályaiban visszaállt a hagyományos szisztéma, annyi előrelépéssel, hogy az IT helyett létrehozta a gazdasági tanácsot, amely a rektor tanácsadó testülete lett.

 

A 2011-es törvény radikális változásokkal, de lényegében ezt a konstrukciót viszi tovább. A radikális változások közül a kevésbé jelentős, hogy a gazdasági tanács átkerül a hat-het kategóriába. (A 14§ (4) szerint „a felsőoktatási intézményben - szervezeti és működési szabályzatában meghatározottak szerint - gazdasági tanács működtethető”).

 

Az igazán jelentős változás, amiről már volt szó, a rektor kinevezésének miniszteri hatáskörbe helyezése, továbbá, hogy a gazdasági főigazgató és a belső ellenőr kinevezésénél sem köti a minisztert a rektor javaslata.  De a 2011-es törvény abban is radikális újdonságot hoz, hogy gazdasági problémák esetében az államháztartásért felelős miniszter kincstári biztost, a fenntartó miniszter pedig miniszteri biztost is kinevezhet (lásd 75§ (6)). Ez utóbbinak igen erős jogosítványai vannak, hiszen mint a törvény írja „a miniszteri biztos kinevezését követően felsőoktatási intézmény rektora, szenátusa - az elsődlegesen a tanév zavartalan befejezését és a hallgatók tanulmányainak az adott tanéven túli folytatását szolgáló - intézkedéseit a miniszteri biztos egyetértésével hozhatja meg”.

 

Ezeken túlmenően újabb fejlemény, amit decemberben jelentett be a kormány, a felsőoktatási intézményekbe (a miniszterelnök által) kinevezendő kancellár, akinek a jogosítványait csak sejteni lehet, de a kormányszóvivő kijelentései alapján az intézményben hozott gazdasági döntésekért felelős, s akinek kinevezésével „a rektori konferencia mozgástere … csökken”.  Aligha kétséges, hogy itt szó sincs alkotmányosságról – legfeljebb, ha az alaptörvényt ehhez nem igazítják

Címkék: felsőoktatás autonómia

Bizalom avagy a jó kormányzás gazdaságpolitikája

2013.02.19. | Haza és haladás | 12 komment

 

A magyar gazdaság kritikus helyzetben van: veszélybe került az európai centrumhoz való felzárkózás álma.


Rólunk

A Haza és Haladás Közpolitikai Alapítvány szakpolitikai publikáció, konferenciái mellett rendszeres blog-bejegyzésekkel is hozzá kíván járulni napjaink legfontosabb kérdéseinek higgadt, szakszerű és elmélyült megvitatásához.

Tovább

Legutóbbi bejegyzések

Támogasson minket

Legutóbbi kommentek

Címkék

2011 (3) 2012 (8) 2013-as költségvetés (2) 2014 (3) adó (3) adósság (1) adósságrendezés (1) adósságválság (2) afganisztán (1) agrárpolitika (1) akadályok (1) alap (1) alaptanterv (1) alaptörvény (1) alkotmány (9) állam (1) államadósság (6) államilag finanszírozott keretzámok (1) Állami Számvevőszék (1) államosítás (2) állampolgárság (2) antikorrupciós technikák (1) arab (3) ÁSZ-jelentés (1) átalakítás (3) átláthatóság (1) atomenergia (3) atomprogram (1) autonómia (1) autópályafejlesztés (1) bajnai (1) Bajnai Gordon (1) Bajnai Gordon. (1) balkán (1) balti út (1) belpolitika (1) Best of (1) beszéd (1) bevezetése (1) bíró andrás (1) birtokpolitika (1) biztonság (1) btk. (1) budapest (1) Budapest Pride (1) büntetés (1) büntethetőségi korhatár leszállítása (1) business (1) cenzúra (1) cigányok (1) Címkék (1) demokrácia (2) demokratizálódás (2) devizahitel (1) Diktátorok Kézikönyve (1) Drogjelentés 2012 (1) drogpolitika (1) drogstratégia (1) dzsong (1) e-útdíj (2) e.on (1) E.on (1) EB jelentés (1) egyházak (1) Egyiptom (1) egyiptom (1) együttélés (1) ekb (1) eljárás (1) elnökválasztás (3) előadás (1) energetikai privatizáció (1) energiapolitika (3) energiastratégia (1) esélyegyenlőség (1) észak korea (1) eu (9) EU (3) EU-csúcs (2) euró (1) euro (1) eurobarométer (1) euróbevezetés (1) európai (2) Európai Bizottság (2) európai bizottság (1) európai bizottság jelentése a magyar gazdaságról (1) Európai Unió (2) eurózóna (2) euró zóna (7) euro zóna válság (1) EU költségvetés (1) EU támogatások (1) évértékelő beszéd (1) Fehér könyv (1) fejlesztési támogatások (1) fejlesztéspolika (1) fejlesztéspolitika (6) Fejlesztéspolitika Kormánybizottság (1) felsőoktatás (11) feltételes (1) felvételi (1) fiatalkorúak büntető igazságszolgáltatása (1) fico (1) finanszírozás (1) foglalkoztatás (2) foglalkoztatáspolitika (4) földtörvény (1) forradalom (1) forum (1) franciaország (2) fukushima (1) fukusima (1) gazdasági (3) gazdaságpolitika (19) gordon (1) görögország (5) görög válság (1) görög válságkezelés (1) grexit (1) használatarányos útdíj (1) határon túli magyarok (3) határon túli magyar közösségek (5) Haza és Haladás Alapítvány (1) Haza és Haladás Blog (1) hiány (1) hollande (1) hungarian (1) identitás (1) ideológiai (1) il (1) illeték (1) imf (2) IMF-hitel (1) ingatlanválság (1) integráció (2) interjú (1) intézkedések (1) intézménytelenítés (1) irán (1) iskolaátadás (1) iskolai szegregáció (1) izrael (1) Izrael (1) janukovics (1) járások (1) javaslat (1) jó kormányzás (1) K+F (1) kaczynski (1) kampányszabályozás (1) Karabah (1) katonai intervenció (1) keretszámok (1) kettős (1) kettős állampolgárság (1) kiemelt egyetemek (1) kifizetési stop (1) kilépés (1) kim (1) kína (1) Kína (1) kínai-magyar gazdasági kapcsolatok (1) kockázatelemzés (2) koháziós politika (1) kohéziós (1) kohéziós politika (1) költségtérítés (1) költségvetés (12) költségvetés. (1) költségvetési (1) költségvetés 2013 (1) konvergenciaprogram (3) kormány (2) kormányzás (1) kormányzat (1) kormányzati (1) korrupció (2) kötelezettségszegési (1) közbeszerzés (1) közbeszerzési (1) közel kelet (2) középosztály (1) középtávú gazdasági előrejelzés (1) Közgép (1) közigazgatási (1) közmédia (1) közmunka (2) közoktatás (6) közöskassza.hu (8) közpolitika (2) közvélemény kutatás (1) külföldi befektetés (1) külpolitika (8) lakásfenntartási (1) leaders (1) leminősítés (1) lengyelország (1) leszállítás (1) líbia (1) magyar (1) magyarország (7) Magyarország (4) magyar gazdaság (1) magyar gazdaságpolitika (1) magyar GDP (1) magyar labdarúgás (1) makrogazdaság egyensúlyhiány (1) mandiner (1) Mario Monti (1) Matolcsy (1) médiapolitika (1) megoldási (1) megszorítás (2) melegjogok (1) merkel (2) messziről (5) messzirőlnézve (17) messziről nézve (1) Messziről nézve (1) mezőgazdaság (3) migráció (1) MOL (1) mol (2) monarchia (1) munkába (1) munkahelyteremtés (3) munkanélküliség (3) mvm (2) MVM (1) nabucco (1) nagykoalíció (1) nagy britannia (1) nato (1) NEM (1) német (1) németország (1) nemzeti (1) nemzetpolitika (6) nézve (5) NFÜ (3) nők (1) non-profit közszolgáltatások (1) nonprofit közszolgáltatások (1) növekedés (1) nyilvánosság (1) nyugdíj (1) nyugdíjrendszer (2) obama (1) off shore (1) oktatás (1) oktatási (1) oktatáspolitika (7) olajembargó (1) olaszország (1) Olaszország (1) olimpia (1) önkormányzat (2) önkormányzatok (1) orbán (1) orbán viktor (1) örmény-azeri konfliktus (1) oroszország (2) Oroszország. (1) országgyűlési képviselő (1) országjelentés (1) összefoglaló (1) paks (1) Paksi Atomerőmű (1) palesztin-kérdés (1) palikot (1) pályázatok (1) parlament (2) parlamenti (1) pedagógusok (1) polgárháború (2) politika (1) politikai realizmus (1) portugália (1) privatsarok (2) privátsarok (18) putyin (1) recesszió (1) reform (13) rendszer. (1) rokkantnyugdíjas (1) roma (1) romaintegráció (1) Románia (1) romapolitika (1) Safarov-ügy (1) sarkozy (1) segély (1) segélyezés (1) segítés (1) selectorate elmélet (1) semjén zsolt (1) soros elnökség (2) spanyolország (1) sportfinanszírozás (1) sps (1) stadionprogram (1) stratégia (1) szabadságharc (1) szakképzés (2) széchenyi (1) szegénység (6) szegregáció (1) Széll Kálmán Terv 2.0 (1) szigorítás (1) szimbolikus (1) Szíria (2) szlovákia (1) szociális (1) szociális ellátórendszer (1) szociálpolitika (4) szolgáltatások (1) támogatás (1) támogatások (3) támogatáspolitika (1) tandíj (1) tankötelezettség (1) tavasz (1) technikai kivetítés (2) terv (1) tervezete (1) timosenko (1) törökország (1) törvény (2) transzfer (1) trianon (2) túlzott deficiteljárás (1) túlzott deficit eljárás (1) túlzott hiány eljárás (1) tusk (1) új (1) Új Btk. (1) ukrajna (1) ün (1) unió (2) uniós (3) uniós fejlesztések (1) uniós fejlesztések intézményrendszere (1) uniós források (4) uniós költségvetés (1) uniós költségvetés 2014-20 (2) uniós támogatások (3) usa (3) USA (1) USzt (1) válásgkezelés (1) választás (6) választási rendszer (11) választások (5) választójog (12) válság (16) válságadók (1) válságkezelés (17) vegyifegyverek (2) vezető (1) vidékfejlesztési stratégia (1) világháború (1) wen jibao (1) Címkefelhő

Impresszum

Felelős kiadó: Schmidt-Hegedüs Dóra kuratóriumi elnök
Felelős szerkesztő:Pikó András
Szerkeszti az alapítvány kuratóriuma

süti beállítások módosítása