A második Orbán kormány, az előző kormányokhoz hasonlóan, retorikájában jelentős hangsúlyt fektet az export fejlesztésére. Ami újdonságnak hathat, a keleti országok irányába való erőteljes nyitás. Azért írom, hogy hathat, mert a lassan három éve „elmúltnyolcév” során nagyon sok erőfeszítést tettek a szocialista kormányok is ebbe az irányba, csak kisebb füsttel és kevesebb nyílt konfliktussal.
Fontos megjegyezni, hogy a magyar export közel 65%-a csak nevében magyar, azt a Magyarországon letelepedett multik és egyéb külföldi cégek generálják. Szerepük elengedhetetlen, mert devizát hoznak és legfőképpen munkahelyeket teremtenek, de véleményem szerint magyar export az, amit Magyarországon döntenek el. Volt olyan Magyarországon gyártó elektronikai cég, amely egy ideig a legnagyobb magyar exportőr volt az egyik arab országba. Egy napon úgy döntöttek , hogy ezt a régiót Kínából fogják kiszolgálni, így a magyar export 95%-kal csökkent az adott országba. Ezzel az exporttal a magyar kormánynak tehát csak annyi dolga van, hogy ha kérik, segítsen, de a legjobb módja a „támogatásnak” a kiszámítható gazdálkodási és szabályozó környezet lenne. Ami ma olyannyira bántóan hiányzik. A jelen írás célja azonban nem a kormány ez irányú tevékenységének bírálata, mert azt már megtették előttem sokan, hanem a keleti nyitás realitásának vizsgálata.
Jómagam lassan egy éve élek Kínában, a kormány keleti nyitásának politikájával egyetértek. A baj nem a szándékkal, hanem a megvalósítással, illetve a gazdasági racionalitás figyelmen kívül hagyásával és a gazdasági döntési folyamatok meg nem értésével van. A kormány tagjai soha nem szereztek a gazdaságban valós, érdemi munkatapasztalatot, ezért nem is érthetik annak működését, a döntéshozatal menetét. Persze akár megkérdezhetnék azokat, akik értik... Csak a hatalmi szóval eldöntött, központilag irányított, tehát az övékéhez hasonló világban érzik otthon magukat. Ezért is kaphat olyan nagy hangsúlyt a keleti nyitás, mert ezek az országok kívülről ezt a képet mutatják a felületes szemlélőnek és a néha-néha idelátogató delegációknak. A kép azonban csalóka, Kína vonatkozásában mindenképpen.
Kína a külső szemlélő számára egy erős pártutasításos alapon működő ország, korrupcióra erősen hajlamos döntéshozókkal. Miközben ez mind részben igaz, az eredmény mégis nagyon más, mint amit Magyarországon ugyanez a felállás eredményezett. A gazdasági döntések mozgatója egyértelműen a racionalitás és kőkemény üzleti szemlélet. Az ezt kísérő korrupció már csak a következmény, a járulékos veszteség. Magyarországon ezzel szemben a gazdasági döntések mozgatórugója leggyakrabban a korrupció és ha menet közben valami jó dolog is kisül belőle, az már csak a járulékos haszon. („collateral damage” helyett „collateral benefit”).
A kínai vállalatvezetőkkel döntéshozókkal találkozva, szinte minden esetben a tárgyalóasztal (vagy az ebédlőasztal) másik oldalán ott ül a helyi kormányzat és/vagy a pártvezetés egyik vezető beosztású embere. Nem azért mert ideológiai felügyeletet gyakorolnának, hanem mert részei a döntéshozatali folyamatnak. A városi vezetők és párttitkárok munkáját az irányításuk alá tartozó terület fejlődésén keresztül is mérik. Ezért elemi érdekük, hogy a központilag meghatározott célokat megvalósító, vagy az adott térséget jobb színben feltüntető, de életképes projektek jöjjenek létre. Vagy olyanok, amelyek a lakosság elégedettségét növelik. Ezért lehetséges, hogy a nagy ingatlanfejlesztők, a bevásárlóközpontok fejlesztői nagyon gyakran maguk a városok, de az sem ritka, hogy a legnagyobb ingatlanfejlesztő, részben magántulajdonú cégek vezetői a központi pártbizottságban ülnek. A magán és közérdek nem tökéletes, de jól működő összehangolásáról van itt szó.
A kötelező udvariassági körök után, ami esetenként több olyan találkozót jelent, ahol komoly kérdésekről nem nagyon esik szó, előbb utóbb előkerülnek a gazdaságossági szempontok, üzleti kérdések és legfőképpen az ár és megbízhatóság kérdése. Végül az ezekre adott válaszok fognak dönteni arról, létrejön-e az üzlet.
Saját tapasztalatból tudom, hogy egy-egy kormánydelegáción elhangzott ígéretek köszönő viszonyban sincsenek a valósággal. Azok politikai szándékokról szólnak, de az üzleti élet racionalitásait Kínában ma már semmi nem írja felül. Akkor sem, ha úgy látszik. Mindennek ára van, vagy lesz... Nincs ingyen ebéd. Kína jelenleg a világ „legvadkapitalistább” állama, leginkább az 1910-es évek Amerikájához tudnám hasonlítani. Még számít az ideológia, de ezt a napi üzleti életben nem érezni. Kell a politikai támogatás, de az csak az első lépés: a politika csak a gazdasági döntéshozók ajtóit nyithatja ki, hogy egyáltalán hajlandóak legyenek időt pazarolni ránk. Kínában tehát elengedhetetlen az üzleti sikerhez a kapcsolati háló, a „guanxi, ami azonban nem írja felül az üzleti érdekeket.
Persze lehetnek olyan nagy állami beruházási projektek, amelyek nem csak az induláskor igénylik az állami szerepvállalást, mint például egy vasúti vagy más, nagy infrastrukturális beruházás esetében. Itt a kérdés másképpen vetődik fel: milyen előnyökkel jár, ha EU-s támogatással vagy netán részben keleti pénzből valósítjuk meg ezeket és a keleti együttműködésnek mi az ára? Mert tényleg nincs ingyen ebéd. Ami a kezdetekkor bombaüzletnek látszik, arról a végén ki fog derülni, hogy nem az, tehát nagyon gondosan kell mérlegelni a látszólagos rövid távú előnyöket a hosszú távú előnyökkel és mindenkori érdekeinkkel. Azt is fontos felismerni és kimondani, hogy a keleti nyitás és az onnan származó pénz csak egy nagyon fontos komplementer lehet, mert Magyarország az Európai Unió tagja, tehát ennek a klubnak a játékszabályait kell(ene) betartani. Ez nem mond ellent a nemzeti érdekeink megfontoltan erőteljes érvényesítésének.
Az egyik jelentős probléma a kínai kereskedelem kapcsán az országunk teljes ismeretlensége. Kevesen tudják hol van Magyarország és még kevesebben ismernek bármilyen magyar terméket. A gazdasági döntéshozatalt a racionalitáson túl az érzelmek is befolyásolhatják, így ha két azonos termék közül kell választani, akkor a biztonságos, ismertet fogják választani a bizonytalan, egzotikus nevű országéval szemben. Ráadásul a kínai fogyasztó sznob. Nem igazán ért a borhoz, ezért francia bort vesz, még ha drága is. Sőt leginkább pont azért, mert drága. Ha olcsót akar, vesz dél-afrikai vagy dél-amerikai bort. De magyart nem. Ha műszaki terméket venne, akkor vagy olcsóbb hazait vásárol, de felsőkategóriás termékeknél a németet vagy a japánt preferálja, akkor is, ha azt Kínában gyártják. Márkát és megbízhatóságot vásárol, és megmutatja, hogy neki telik rá.
Akkor is a fenti szempontok befolyásolják a döntést, ha drága, nagy értékű berendezések beszerzéséről kell dönteni, így a magyar cégek alig tudnak labdába rúgni. Képzeljünk el két gazdasági döntéshozót, akik ugyanarra a célra két különböző terméket vesznek, nagyjából azonos áron. Az egyikük egy világszerte ismert és megbízható európai cég termékét választja, a másikuk egy addig ismeretlen magyar beszállító mellett dönt, amelynek a terméke egyébként világszínvonalú és nem is drágább a másiknál (sajnos ez utóbbi szinte soha nem igaz). Mindkét berendezésben tönkremegy ugyanaz az alkatrész. Mind a ketten a szőnyeg szélére állnak a főnök előtt. A vezető európai márkát forgalmazó céget választó majd azzal védekezik, hogy ennél jobb, megbízhatóbb cég nincs a világon, már sok hasonló berendezést szállítottak hiba nélkül. Ő hivatkozhat a kínai tapasztalatokra, amikor hasonló esetben a cég gyorsan kijavította a hibát. De mivel tud védekezni a magyar terméket választó? Ne higgyük, hogy ezt a helyzetet nem gondolja végig a döntés előtt. Olyan ez, mintha 100 méteres síkfutásban minimum 20 méter hátránnyal indulunk és a mezőnyben Usain Bolt is fut.
Ismertségünkre, illetve annak hiányára talán a legjobb példa a pekingi magyar étterem esete. Háromszor ment csődbe három különböző tulajdonos alatt mire végképp bezárták. Pekingben nincs hiány nemzetközi éttermekben. Mind abból él, hogy az emberek kíváncsiak az adott és általuk jól ismert ország ételeire. Ezért bemennek, és ha az étel jó, akkor esetleg visszamennek. Ki hallott Magyarországon a híres német konyháról? Itt német étteremből van több is, mind nagyon drága és jobbára virslit, krumplisalátát, rántott húst árul. És persze sört. Mert Kínában, ha sör, akkor német. Vagy kínai, amit szintén a németek hagytak örökül. A magyar éttermet viszont a sors sokszorosan verte: nem volt elég, hogy az országot nem ismerik, de még az étel is ehetetlenül rossz volt és vezetési gondok is akadtak bőven. Nem előnyös kombináció...
Mit lehet tenni tehát? Fel kellene hagyni önmagunk ámításával. A politikai dörgölőzés fontosnak tűnhet, de semmire nem elég. Hosszú távon kell kiszámíthatóan működni és főleg hosszú távon kellene tervezni. Először az ország ismertségét kell megteremteni. Naponta látni a kínai állami televíziókban (közel 100 csatorna) országhirdetéseket. Ez az út előttünk is: el kell helyezni az országunkat a világ térképén. Be kell tudnunk mutatni, hogy érdekesek vagyunk, fel kell kelteni az érdeklődést a fogyasztókban Magyarország iránt. Ha ez sikerül, akkor majd kíváncsiságból kipróbálják a magyar terméket, ami, ha valóban jó is, akkor majd a következő vásárlásnál is azt keresik. De ha nem teljesítjük a minőségi elvárásaikat, akkor semmilyen politikai akarat nem fog segíteni rajtunk, mert Kínában ma már a fogyasztói igények diktálnak és nem a pártutasítások.
Sajnos úgy tűnik, kormányunk a szokásos csapdájába esett. Helyes irány a keleti gazdasági nyitás, de hibás a mögötte húzódó, politikai szempontú számítás és így a megvalósítás módja sem vezethet tartós eredményre. Kormányközi alkukkal aligha megyünk Kínában bármire, választási küzdelemtől mentes, tudatos, hosszú távú építkezésre lenne szükség. A siker azon múlik, hogy a magyar kormány képes-e az érdeklődést felkelteni az ország iránt és a magyar döntésközpontú vállalatok képesek-e kihasználni ezt a lehetőséget.
(A szerző 2008 és 2010 között a Nemzeti Fejlesztési és Gazdasági Minisztérium szakállamtitkára, 2009-től a nemzetközi gazdasági kapcsolatokért is felelős szakállamtitkára, valamint a magyar-kínai kormányközi gazdasági vegyesbizottság magyar társelnöke volt.)
