A HaHA fellépése nyomán a múlt év végén a szélesebb közvélemény számára is nyilvánvalóvá vált, milyen szakmai, közpolitikai minőséget képvisel a kormány felsőoktatással kapcsolatos politikája. Azok a napok, amikor naponta aszerint változtak a felsőoktatás-politika alapvető peremfeltételei, hogy épp miként próbálták meg leszerelni az utcára vonuló diákokat, nem csak látványos kommunikációs kudarcról, hanem lesújtó közpolitikai teljesítmény is tanúskodtak. Vajon mennyire következtethetünk mindebből a kormány általános közpolitikai filozófiájára és ennek a politikának a más nagy közellátó rendszerekkel kapcsolatos minőségére? Erről kérdezte RADÓ PÉTER közpolitikai elemzőt, oktatáskutatót Pikó András.
Mi a közpolitikai elemző számára a kormány felsőoktatásban tanúsított, elmúlt negyedéves teljesítményének legfontosabb tanulságai?
Az, ami a felsőoktatásban illetve általában az oktatási szektor kormányzásában történik, egyfajta, az összes nagy közpolitikai területtel kapcsolatos politikára érvényes mintává áll össze. Az összes közpolitikai területtel kapcsolatos kormányzati politika két vezérfonal mentén alakul. Az első az állam szerepének egészen brutális kiterjesztése, mely egyaránt megmutatkozik az állami kontroll és az állami tulajdon drasztikus növelésében. A másik a politikai hatalom kiterjesztése a nagy közszolgáltató területek, az egészségügy, a kultúra, a szociálpolitika felett. Van még egy harmadik eleme a mintának, de nem biztos, hogy szemben az előzőekkel, e mögött határozott közpolitikai megfontolás lenne, ez pedig a folyamatos forráskivonás. GDP-arányosan soha ennyire keveset nem költöttünk a szociális ellátásokra, nyugdíjak nélkül számolva az e célra fordított összegeket, de ugyanez áll az oktatásra, a kultúrára, egészségügyre és közoktatásra, mint most.
Az állami szerepvállalás és a politikai hatalomgyakorlás mértékének együttes növelése csak ezt a rossz minőségű kormányzati teljesítményt teszi lehetővé, vagy elképzelhető így is jó minőségű kormányzás, csak a Fidesz elrontotta a megvalósítást?
Ebből a párosításból definíciószerűen nem jöhet ki más, mint rossz kormányzás. Az más kérdés, hogy ennek a rossz kormányzati stratégiának a megvalósítását is rosszul menedzseli a kormány. A kormány olyan mélyre ásta magát a nagy rendszer-átalakító projektek tömegével, amelyből már nem nagyon tud kijönni. Teljesen nyilvánvaló volt már korábban is, hogy az egészségügy államosítását, a megyei kórházak vagy a szakellátó rendszer államosítását nem tudja jól menedzselni a kormányzat, mint ahogy látványos kudarc az iskolarendszer államosítása is. De strukturális szempontból ez a kisebb baj, a nagyobb az, hogy ezeket a nagy központi rendszerek államosítva és centralizáltan, bürokratikus eszközökkel nem vezérelhetők hatékonyan.
Mintába rendezhető az is, ahogy a kormány reagál az átalakítások miatt kialakuló társadalmi konfliktusokra?
Igen. Bizonyos értelemben kommunikációs problémának is tűnhet, hogy ha a nyers erővel végrehajtott változtatások ellenállásba ütköznek, akkor ezek mindig erőt sugárzó, populista válaszokat generálnak a kormányzat részéről. De hogy ezek a reakciók milyen minőségűek, az nagyon változó a különböző területek esetében, ugyanis ehhez a kommunikációhoz is kell közpolitikai szakértelem, amely láthatóan nagyon egyenlőtlenül oszlik el a különböző nagy közellátó rendszerek irányításában. Néha egészen elképesztő dilettantizmussal reagálnak a konfliktusokra.
Például?
A legfrissebb ezzel kapcsolatos élményem a minap a Népszabadságban közölt Parragh László-interjú. Jól tudjuk, hogy a kormányzat oktatáspolitikáját jelentős részben kormányzaton kívüli szereplők hitbizományává tették, emiatt tehát fontos a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnökének minden megszólása. Nos, ebben a legutóbbiban olyan buta és belső ellentmondásoktól hemzsegő konstrukciót vázolt fel, amelyet közpolitikai elemzőként csak mélységes megdöbbenéssel tudok olvasni. De ilyen dilettáns nyilatkozatokat sajnos a kormányzati szereplőktől is bőségesen hallhatunk. Sajnos ez a populista közpolitikai gondolkodásmód általánossá vált a politikai elit egészében, a társadalom pedig nem elég gyanakvó és tájékozott, hogy ne essen ennek áldozatául. Parragh László például ebben az interjúban azt mondja, hogy le kell építeni a közismereti tárgyak oktatását a szakképzésben, mert a felnőttképzésbe kell invesztálni, és ha valaki megtanult hegeszteni, de később inkább zsaluzóként lenne rá szükség, akkor felnőttképzésben majd jól kitanulja a zsaluzást, majd pedig felemeli a szavát az ellen, hogy olyan tücsökszakokat tartsanak fenn az egyetemek, mint az andragógia, a felnőttképzés. Mindkét állítása nagyon ostoba, nagyon populista és közben súlyos ellentmondásban áll egymással, de nagyon kevesen veszik észre ezt.
Biztos, hogy itt helye van a közpolitikai megközelítésnek? Számomra ez a nyilatkozat egy inkompetens ember butaságáról árulkodik csak.
A példa nem Parraghról szól, hanem a közpolitikai kultúra színvonaláról. Amíg ezt ez a fajta szűklátókörű populizmus uralja, esélyünk komoly társadalmi támogatottságot élvező jó kormányzásra. Szokták mondani, hogy ez a józan paraszti ész megnyilvánulása, mely az életben sok minden területen eligazít. Én nem hiszem, hogy az ilyen ostobaságokat a józan paraszti ész címkével kellene ellátni, másrészt nagyon összetett közellátó rendszerek kormányzásával kapcsolatos döntésekben a józan paraszti ész biztosan nem igazít el bennünket.
Közpolitikailag átgondolt reakciónak vagy puszta hatalmi technikának gondoljuk azt, hogy a kormány, ahol minimális esély mutatkozik vele szemben megszerveződnie egy szakmai-társadalmi ellenállásnak, nagyon ügyesen alkalmazza a vele szembenálló szereplők megosztását, egymás ellen fordítását?
Erről egy politikai elemző nyilván mást mondana, de közpolitikai értelemben ez a dolog nem nagyon tud másként működni. Ha ugyanis olyan közpolitika alkotás folyik, amit nem orientál a legkülönbözőbb érdekcsoportok valóságos érdeke, ahol közvélemény nem orientálja a döntéshozatalt, abban az esetben a kormánynak nincs más lehetősége, mint erővel áttörni az ellenálláson. Azonban mivel a kormányzat minden demonstrált erő ellenére sem tud erősebb lenni, mint a társadalom, abban a pillanatban tehát, ahogy nagyjából a folyamvölgyi istenkirályságok módjára puszta erővel próbál közpolitikát kialakítani, termeszétes reakcióként kell törekednie a legkülönbözőbb szereplők megosztására, hogy ellensúlyozni tudja a társadalom erőfölényét.
Fotó: Csoszó Gabriella
Különleges pillanat volt decemberben, hogy a felsőoktatás összes szereplője egységesen helyezkedett szembe a kormányzati döntésekkel?
A felsőoktatás szereplői nagy többsége a folyamatos kommunikációban, egyeztetésben, tárgyalásban és megegyezésben érdekelt. Ilyen kitüntetett pillanatok akkor állnak elő, ha ezeket a szereplőket sarokba szorítják. De abban a pillanatban, hogy egy kis mozgásterük támad, visszatérnek a tárgyalóasztalhoz, mert a mandátumuk, a társadalmi felhatalmazásuk erre szól és nem arra, hogy az utcán tüntessenek. Ahogy a kormányzat megpróbál kievickélni a nehéz helyzetéből ezzel a megosztó taktikájával, ez nem tud nem működni, mert az ellenoldali szereplők felhatalmazása nem teszi lehetővé a további ellenállást.
Lehet, hogy moralizálás, de ezeknek a szereplőknek van egy másfajta, mondjuk így, hivatásrendi küldetésük is, mely a tudás termelésére és átadására létrejött universitas eszmeiségéért teszi felelőssé őket és a felhatalmazásuk szól az egyetemi autonómia megvédésére is. Emlékszem, milyen erősen lehet ezen az alapon érvelni a rendszerváltás hajnalán. Ha a rektorok azt érzik, hogy sérül a minőség és az autonómia, ha ellehetetlenül a felsőoktatás, akkor az is lehetséges válasz lenne, hogy összefognak és kellő erőt mutatva meghátrálásra késztetik a kormányt. Ráadásul ehhez meglenne a megfelelő közös platform is, a Hallgatói Hálózat hat pontja.
Minden olyan szereplő, akinek valóságos érdekérvényesítési felhatalmazása van arra, hogy konzultációs folyamatban diszponáljon egy neki adott befolyás fölött egy nagyon kényes egyensúlyozásba szorult bele. Egyrészt nincs olyan, aki ne értene egyet a Haha hat pontjával. Másfelől azonban ha én rektor lennék, hiába értenék egyet a hat ponttal, a legfontosabb feladatom mégiscsak az lenne, hogy biztosítsam az egyetemjövő évi finanszírozását és működését. Itt nem elvont elvekről van szó, hanem arról például, hogy meg tudom-e tartani az oktatókat vagy egy részüket ki kell rúgni, biztosítani tudjuk-e a kollégium működését vagy be kell zárni azt. Ha azt mondja nekem az állam, hogy elveszek most tőled négy és fél milliárdot, de ha csendben maradsz, és jó fiú leszel, akkor visszakapsz ebből 2,5 milliárdot, akkor felelős egyetemi vezetőként nem tudom azt mondani, hogy nem kell a két és fél milliárd, inkább kimegyek tüntetni a diákjaimmal. A közpolitika becstelensége abban van, hogy ebbe a szerepbe kényszeríti a legfontosabb szereplőket a nyílt, transzparens és intézményesült alku helyett. De az sem szabad elfelejteni, hogy nem egy homogén csoportról beszélünk. Vannak rektorok, akiknek a viselkedésében a morális imperatívuszok uralkodnak és sokkal nyitottabbak a nyomásgyakorló csoportokkal való együttműködésre, és vannak, akik ideológiai és politikai ízlésviláguk alapján nem állnak messze a kormány irányvonalától és ezt az sem tudja kikezdeni, ha a kormány intézkedései az általa vezetett intézmény érdekeit alapvetően sértik. Tehát maga a felsőoktatás sem egységes, a kormányzat ezt a tagoltságát a felsőoktatásnak természetesen ki tudja játszani ellenük. Ugyanakkor látni kell, hogy ha nyögvenyelősen is, de működtetik a mindenfajta mozgalmakkal való együttműködés hálózatait, ez az együttműködés nem kis részben szerepmegosztáson is alapul.
Az ELTE bölcsészkari HÖK-je körül kipattant botrány pont jókor jött a kormánynak. A formális hallgatói érdekképviselet érezhetően sokkal kezesebb lett, miközben a HaHa is alakul a helyzettel, radikalizálódik és felvesz olyan témákat is, melyek korábban nem szerepeltek a tevékenységében. Azt érzem, hogy a felsőoktatás jövője szempontjából is fontos változások jöhetnek a hallgatói képviselet tekintetében.
Azok a botrányok, változások és mozgások, amelyek a hallgatói szervezeteket érintik a jövő szempontjából kimondottan instrumentálisak. 15 éven keresztül éltünk együtt azzal a helyzettel, hogy az egyetemek többé-kevésbé óragyárakká váltak. Belső egyetemi közélet – és ez éppúgy érvényes a hallgatókra, mint az oktatókra is – nem nagyon volt. Épp ezért kerülhettek bizonyos hallgatói és oktatói csoportok monopolhelyzetbe az egyetemeken. Annyira természetesnek vettük a demokráciát a nagy intézményeken belül, hogy nem tettünk semmit annak érdekében, hogy ez a demokrácia működjön is. Ez az oka annak is, hogy ha nagy krízishelyzetbe kerül egy intézmény vagy maga a felsőoktatás, márpedig a kormány jelenlegi intézkedései egyértelműen válságba sodorták a felsőoktatást, akkor nem tudnak egységesen és hatékonyan ez ellen fellépni, erőt felmutatni. nem csak a felsőoktatás egésze, de az egyes intézmények belső működése is széttöredezett. És ez nem csak a belső működés demokratizmusa tekintetében állapítható meg, hanem a működés szakmai vetületeiben is. Mondok egy példát: a bolognai képzésre való áttérést a magyar felsőoktatás szervezeti értelemben hihetetlen hatékonysággal abszolválta, gyakorlatilag az addigi osztatlan képzés kettévágásával, de amikor arra került volna sor, hogy az új kimeneti követelmények alapján újragondoljanak programokat és curriculumokat, újragondolják az akkreditációs mechanizmusokat és általában: a képzés minőségén elkezdjen gondolkodni a magyar felsőoktatás, nos, alig volt arra példa, hogy ez a munka egyáltalán elindult. Nem egyszerűen az a probléma, hogy a hallgatói képviseletet kisajátíthatják egyes csoportok, hanem az, hogy az egyetemek maguk sem állnak össze jól működő egésszé. Ez nyilván reflexióra kényszeríti az egyetemi társadalmat, talán ebből elindulhat valamiféle fejlődés.
Ha neki lehet majd látni egyszer a felsőoktatás valódi, a jó kormányzás eszménye felől végiggondolt reformjának, akkor a Haha hat pontja jó kiindulópont lehet?
Ez a hat pont arra jó kiindulópont, hogy az érintett emberek egyet tudjanak vele érteni, hiszen mindegyik arról szól szerintem, hogy álljunk vissza az alaphelyzetre és állítsuk vissza a 2010-es állapotokat. Az igaz feladat akkor jönne, ha ezt sikerülne elérni, mert újra fel lehetne venni a 2010 előtt a felsőoktatás jövőjéről elindult stratégiai egyeztetés és gondolkodás szálait. Akkor ismét elő lehetne venni azokat a problémákat, amelyeket a jelenlegi kormányzat a szőnyeg alá söpört.
Melyek lennének ezek?
A legfontosabb, hogy egy tanulásra és nem az egyetemi oktatásra orientált diskurzus induljon el. Az alapkérdések ilyenek: mennyire gazdag a felsőoktatásunk programkínálata, mennyire rugalmasak a tanulási pályák, mennyire tanulásintenzív az oktatás a felsőoktatásban, hogyan kezeli a felsőoktatás azt a helyzetet, hogy az érettségi reformjával elvesztette a kontrollját a belépő tanulók tudásszintje felett és számos, ezekhez hasonlóan komoly kérdésekkel kellene még foglalkoznunk. Elég hosszú a listája azon kérdéseknek, amelyekre adott jó válaszok garantálhatják azt, hogy a felsőoktatás valóban minőségi tudást legyen képes nyújtani. Ma viszont a felsőoktatás-politika egészen másról szól.
Például a finanszírozásról, még ha az forráskivonás is, meg az intézményi háttérről, még ha ez jellemzően az egyetemi autonómia csorbítását jelenti…
Ezek természetesen egy valódi felsőoktatási reform esetében is kérdések, hiszen valójában az átalakulásnak három szinten kellene érdemben bekövetkeznie. Elsősorban intézményi stratégiáknak kellene születnie, amelyek arról szólnak, hogy a fenti problémákat az ELTE, vagy a békéscsabai főiskola hogyan gondolja megoldani. A második szint az úgynevezett köztes testületek szintje, mert nem egyszerűen az intézmények autonómok, hanem maga a felsőoktatás is az, még ha a jelenlegi kormányzat ezt az autonómiát is jelentősen csorbítja. A felsőoktatási intézményeknek közösen kellene végiggondolniuk, hogy például milyen egy jó programakkreditációs rendszer, de sok minden mást is. Végül a harmadik szinten kellene megfogalmazni azt az oktatáspolitikát és annak eszközeit, amely az első két rétegben kialakított problémamegoldásokat hathatósan képes támogatni. Az erről szóló gondolkodás elindult 2010 előtt, sőt, a megboldogult Felsőoktatási Tudományos Tanács készített egy nagyon komoly elemzéseken nyugvó stratégiai alapdokumentumot, azzal a megfontolással, hogy a valóban szükségszerű felsőoktatási újraszabályozás tekintetében ezzel tárgyalási pozícióba kerülhet az új kormánynál. A kormány erre nem tartott igényt, azóta a Tanács is megszűnt, de van hová visszatérnünk és van honnan elindulnunk.
