Vajon van-e hosszútávon esélye a jelenlegi, a Fidesz által diktált, a szimbolikus politika által meghatározott nemzetpolitikával szemben egy centrista, a magyarországi közép- és baloldali politikai erők által támogatható határon túli stratégiának? Augusztus végén és szeptember elején négy részben közöltük RAVASZ ÁBEL tanulmányát ( Egy centrista határon túli stratégia alappillérei I. II. III. IV.), mely a fenti kérdésre igennel válaszolt. Az írás számos, ma még nyitott kérdést is felvetett, olvasóink között és a téma iránt érdeklődő szélesebb közvélemény körében is komoly visszhangot váltottak ki megállapításai, javaslatai. A tanulmány jelenleg a Columbia University-n tanuló szociológus szerzőjével, a Publicus Slovensko vezető elemzőjével Pikó András készített interjút.
Közhelynek számít, hogy a magyar-magyar kapcsolatok, a határon túli magyar közösségek ügye a belpolitika küzdelmek áldozatává vált és ezért a baloldalon elsősorban a jobboldal ideologikus, szimbolikus viszonyulását tartják felelősnek, amelynek révén sikeresen próbálja beállítani úgy a politikai ellenfeleit, mint nemzetietlent, a téma iránt érzéketlent. Lehet-e depolitizálni ezt a kérdést, ha a jobboldal, amely belpolitikai értelemben nyer az ügyön, erre nem mutat hajlandóságot?
Én a magyar-magyar kapcsolatok kérdését a nemzetpolitika keretén belül értelmezem, és így, ahogy a szóhasználat is jelzi, magát a témát is politikai keretben értelmezhetőnek tartom. A magyar-magyar kapcsolatok formálásában minden oldalon elsősorban politikai szervezetek, pártok és persze politikusok játszanak döntő szerepet, bár az elmúlt időszak egyik fontos fejleménye épp az, hogy a civil szervezetek is egyre aktívabban részt vállalnak a kapcsolatok alakításában, elég csak a kétnyelvűségi mozgalmakra gondolnunk Szlovákiában vagy Romániában. De ezek sem tudták döntően megváltoztatni a magyar-magyar kapcsolatok alapvető politikai meghatározottságát és szerintem ez a jövőben sem fog változni.
Maga a nemzetpolitika azért nagyon kényes terület, mert miközben a szimbolikus politika egyik legfontosabb terepe, ugyanakkor instrumentális, gazdasági, kulturális szempontból is értelmezhető és értelmezendő téma. Nyilván minden, a politikum által értelmezhető témának van szimbolikus és instrumentális aspektusa, csak az esetek többségében az egyik dominálja a másikat –a nemzetpolitikában, a határon túli politikában ez nincs így. Ez okozza ez is okozza azt a feszültséget, amelyet a kérdésében jelzett. A jobboldal politikájában valóban túlsúlyos a szimbolikus elem, néha azt érzem, mintha szégyellenék, ha egyes döntéseik, cselekvéseik instrumentális jellege erősebb, miközben persze kár lenne tagadni, hogy a jobboldali pártok és szervezetek is próbálnak gyakorlatorientált nemzetpolitikát vinni. Erre jó példa a legutóbbi Fico-Orbán találkozó, ahol szó sem esett azokról a kérdésekről, amelyek negatívan érintik a szlovákiai magyar közösség életét, viszont hatékonyan foglalkoztak a határ menti együttműködés számos fontos kérdésével. De ellenpéldaként ott a magyar-román viszony, amelyben Orbán egy hosszú, gyakorlatorientált politikai időszak után évek óta a szimbolikus konfliktus kiépítése zajlik, amihez a magyar miniszterelnök jó társra talált Basescu elnökben.
A baloldalnak, nem csak Magyarországon és nem csak a nemzetpolitikában komoly gondja van a szimbolikus politikával, nem érti, nem is használja, az önképéhez inkább a szakértőiség és gyakorlatorientáltság tartozik. Amikor a baloldal megpróbál szimbolikus politikát folytatni, akkor jellemzően a jobboldaltól vesz át szimbólumokat, szókészletet és ezzel olyan versenybe hajszolja magát, amit nem tud megnyerni.
A kettős állampolgárság ügye az egyik olyan kérdés, amelyben a legélesebb a konfliktus a magyarországi jobb- és baloldal között. Saját tapasztalatra alapozom, de aligha tévedek nagyot azzal a véleményemmel, hogy a baloldalhoz kötődők többsége nem érte egyet azzal, hogy így, többszörös becsapással és ilyen tartalommal kapjanak állampolgárságot a határon túliak. Általános a vélemény, hogy csak az szavazhasson, aki vállalja a döntése következményeinek felelősségét, például itt fizet adót. Ön a cikksorozat utolsó részében mégis azt javasolja, fogadják el, mint kész tényt, a kettős állampolgárságot, magyarán nyeljék le a békét. A baloldal, vagy a közép nem tud pozitív érveket felsorakoztatni kettős állampolgárság mellett?
Ezt pontosan az nehezíti meg, amire a kérdésében utalt: a kettős állampolgárság előtörténete. A jobboldal szimbolikus köntösbe öltöztetett egy nagyon gyakorlatias intézkedést, amellyel a sikeresen bevont a magyar választási rendszerbe olyan szavazatokat, amelyeket nagyrészt ő birtokol majd. A kettős állampolgárságról szóló közbeszédet átszövik a jobboldal nemzetegyesítésről szóló érvei, ráadásul ezekre nem is lehet azt mondani, hogy minden alapot nélkülöznének. A kettős állampolgárság megadása a diaszpórának vagy a határon túli közösségeknek összeurópai tekintetben is szokványosnak mondható és támogathatónak tűnő stratégia. Az elterjedése mögött az a megfontolás húzódik, hogy arra a kérdésre, hogy ki tartozik egy adott nemzeti közösséghez, az-e, aki nemzetállam polgára vagy az, aki részese a nemzet kulturális közösségének, az állampolgárság ilyetén kiterjesztésével is-is választ tudunk adni. Ez szerintem azért nagyon szimpatikus álláspont, mert a jelenlegi társadalmi viszonyok között, amikor egyre többen rendelkeznek többes identitással az államoknak elsősorban arra kellene törekedniük, hogy minél több szálon alakítsanak ki pozitív viszonyt a hozzá valamiképpen kötődő polgárokkal. Szlovákiában épp most zajlik erről társadalmi vita, amelyet a Fico-féle, a kettős állampolgárokat jogvesztéssel fenyegető ellentörvény inspirál, és amelyben a törvénnyel szemben érvelők épp azt kérdezik, hogy milyen állam az, amelyik inkább kitaszítja az állampolgárait, ahelyett hogy örülne a plusz identitásuknak? Értem azoknak az érvelését, akik szerint, aki nem itt fizet adót, az ne is szavazzon itt, ezzel ráadásul racionálisan nehéz is vitatkozni. Mégis azt gondolom, hogy az az összetartozás, amely a magyar kultúrnemzet tagjait összekapcsolja, megérdemel egy állampolgársági szintű elismerést. Az aggódók figyelmébe ajánlom, hogy minden releváns választási matematikai számítás szerint nem határon túlon leadott szavazatok fogják eldönteni a választások sorsát, hiszen maximum 4-5 mandátum sorsa függhet majd a határon túli szavazatoktól. A kettős állampolgárság tehát egy jó irányban, de nagyon rossz módon megvalósított gesztus, de éppen azért mert az irány jó, már kár lenne „visszacsinálni”.
Az Ön által leírt centrista határon túli stratégiának megvalósulása esetén is csak akkor lesz esélye a sikerre, ha lesz mögötte egy támogató közvélemény. Márpedig ha a baloldal és a politikai közép nem sorakoztatja fel a pozitív érveit, nem próbálja meggyőzni akár racionális érvekkel akár érzelmi alapon a saját közösségét ennek helyessége mellett, akkor bármilyen gyakorlatközponti nemzetstratégiát meg lehet majd szimbolikus alapon indított támadásokkal, a hazaárulózás és a nemzetvesztés vádjaival csáklyázni. Szerintem a témára érzékeny és támogató, nem eleve elutasító baloldali közösség kialakításáért eddig alig tettek valamit ezen oldal politikusai.
Egyetértek. A tanulmány megírására is az inspirált, hogy a politikai közép és a baloldali közösség tagjai végre legyenek tisztában a saját közösségük értékeivel és céljaival, és nem szabad hagynia, hogy politikáját, döntéseit és cselekvését a jobboldal által diktált témák határozzák meg, hiszen ez egy eleve vesztes diszkurzív helyzet. Ha a politikai közép és a baloldal minden egyes jobboldali támadás után újraértékeli a viszonyát a kérdéshez és azzal foglalkozik, hogy tényleg nemzetáruló-e vagy sem, akkor ez a magyar politikában nagyon fontos és megkerülhetetlen kérdés és számára valóban elveszett. Kell egy vízió, hogy mit gondol a politikai közép és a baloldal arról, hogy mit jelent a 21. században a kultúrnemzet fogalma, ez lehet csak a politikája alapja.
Ez annál is fontosabb, mert van egy másik közeg is, a határon túli magyaroké, akiket meg kellene győznie ennek az oldalnak. Régi toposz, hogy a határon túli magyarok és általában a diaszpóra is jobbra szokott szavazni. Ez igaz, de például Szlovákia a kettős állampolgárság körül kialakult vita valamint a Híd és Magyar Közösség Pártja között kialakult konfliktus miatt politikailag sokkal megosztottabb magyar közösséggel rendelkezik, mint Románia és Szerbia. A mérések azt mutatják, hogy azok közül a szlovákiai magyarok közül, akik tudnának a magyarországi pártok közül választani, kevesebb, mint a fele választaná a Fideszt és 10 százalék a Jobbikot. A politikai jobb még mindig többségben van, de már korántsem olyan nagy mértékben, mint Romániában vagy Szerbiában. Ez azt mutatja, hogy ezek nem kőbevésett politikai preferenciák, a határon túli közösségek ugyanolyan sokszínűek és képlékenyek, mint a magyarországi választók. Ha a magyarországi politikai közép és baloldal végre képes lesz saját értékrendje alapján megfogalmazni a viszonyát hozzájuk, ha megfogalmazódik a politikai térfél ezen oldalán is egy nemzetpolitikai vízió, akkor ezen politikai erők találkozhatnak határon túli magyar közösségek szociáldemokrata vagy centrista, de akár a mérsékelt jobbközép erőivel, amelyek számára a jelenlegi magyarországi jobb- és szélsőjobb politikája nem vonzó, sőt, elfogadhatatlan.
A határon túli civilszervezetek növekvő aktivitása a magyar-magyar kapcsolatokban járhat-e azzal a következménnyel, hogy ez a viszony szakszerűbb lesz, hogy kevésbé lehet majd a szimbolikus politizálás foglya?
Nem vagyok optimista ezzel kapcsolatban. A határon túli civilszervezetek és a magyarországi pártok viszonyát alapvetően határozza meg az, hogy az egyik választott, míg a másik nem választott tényező, tehát más a legitimitásuk, a politikai pártokat azért tudják ellenőrizni és büntetni is a választók. Nagyon nehezen tartom elképzelhetőnek azt, hogy a hivatalos, a civilszféra reprezentánsaiként fellépő szervezetek előbb vagy utóbb ne váljanak egy teljesen ellenőrizhetetlen politikai klientúrává. Olyan országokról beszélünk, Magyarországot is beleértve, amelyek kultúrájának fontos része a klientizmus és a korrupció, ezért óvatosságra intenék a civilek lehetséges szerepéhez fűződő reményekkel kapcsolatban. Ezzel együtt, ahogy már jeleztem, fontos fejlemény a határon túli civil szféra növekvő aktivitása, fontos ennek támogatása és az is, hogy egyre nagyobb szavuk legyen ezen közösségeket érintő szakpolitikai vagy támogatáspolitikai döntések előkészítésében és véleményezésében, de hogy a civilek átvegyék a kezdeményezést politikai szférától, vagy akár csak csökkentsék annak befolyását a magyar-magyar kapcsolatokban, nos, ezt én nem tartom valószínűnek.
Ha már szóba hozta a támogatáspolitikát, ezzel kapcsolatban túl sok olyan történet került nyilvánosságra és hasonlóan sok pletyka kering arról, hogy egy-egy oktatáspolitikai döntés, intézmény- vagy tanszékalapítás mögött milyen személyes érdekek húzódhatnak. Adottságként kell elfogadnunk, hogy ezek a döntések is a politikai klientúra építését szolgálják?
Hasonlattal élve: ha kirakják az országút mellé az 50-es sebességkorlátozó táblát, kevesen fognak majd ilyen sebességre lelassítani, de 120-szal sem fog senki elszáguldani a tábla mellett. Egy értelmes és jó szabályozással lehet csökkenteni a klientúra építést és a korrupciót a rendszerben, de teljesen megszüntetni nem lehet. A politikának, különösen felénk, egyébként is szerves része a klientúra építése, ennek a szintjét azonban mindenképpen csökkenteni kell. Ezt szolgálná, ha a magyar-magyar kapcsolatok legfontosabb intézményei, itt elsősorban a MÁÉRT-re gondolok, a jelenleginél formálisabban és kiszámíthatóbban működnének, ha a szervezeti és működési szabályzatuk jobban alkalmazkodna a határon túli magyar valósághoz. Nem támogatható, hogy ezek a szervezetek ad hoc módón, nem tisztázott szabályok szerint, meghívásos alapon működnek. Erre volt emlékezetes példa, amikor a magyar kormány a Híd kizárását a MÁÉRT-ből a szervezet alapszabályával igazolta, majd kiderült, hogy ilyen alapszabály nem is létezik. Az intézményrendszerben tapasztalható párhuzamosságokat szintén problémának látom, például a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának sem a funkciója, sem a jogállása, sem a MÁÉRT-től való eltérése nem tisztázott, a racionalizálása a rendszernek indokolt lenne. Mindazonáltal a Fidesz-kormány javára írandó, hogy sikeresen egyszerűsítette és ésszerűsítette támogatáspolitikai intézményrendszert úgy, hogy a Bethlen Gábor Alaphoz kerültek a fontosabb támogatáspolitikai döntések, míg az intézetek a Balassi Intézethez kapcsolódnak, de már most látszik, hogy különösen a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium hatáskörében mindenféle, kellőképpen meg nem alapozott vagy felesleges szervezeti kinövések jelentek meg. A cél a jövőben is egy minél egyszerűbb támogatáspolitikai intézményrendszer legyen, minél kevesebb ad hoc döntéssel.
Szakértők szerint sokkal több pénzt fordíthatnánk a magyar-magyar kapcsolatok fejlesztésére is, ha Magyarország és a környező országok jobban ki tudnák használni azokat az uniós támogatásokat, melyek kifejezetten a határ menti regionális kapcsolatok fejlesztését szolgálják. Jogos ez a kritika, és ha igen, mi az oka, hogy nem éltünk ezzel az eséllyel?
Jogosnak tartom ezt a kritikát, valóban nagyok ezen a területen a hiányosságaink, különösen annak fényében, hogy Magyarország a kontinensen abban az egyedülálló helyzetben van, hogy minden vele határos országban él a kapcsolatépítésben partnerként segíteni képes kétnyelvű magyar közösség. De az, hogy ezeket a forrásokat kevéssé tudtuk a magyar-magyar kapcsolatok építésének szolgálatába állítani nem csak rajtunk múlott, a környező országok politikai vezetői sem ambicionálták túlságosan ezt. Nyilvánvalóan szerepet játszott ebben mindkét oldalon a kompetenciahiány és az, hogy a rövidtávú politikai érdekek oltárán feláldozták, a hosszabb távú társadalmi és gazdasági hasznokat. A sikertelenség oka történeti gyökerű is, tudomásul kell vennünk, hogy Európának ezen a tájékán a határok még mindig mást jelentenek, mint Nyugat-Európában. De tudok sikeres történeteket is említeni, a Wekerle Terv például, amely a kárpát-medencei magyar gazdasági jelenlétnek próbálna egy tervszerű stratégiai keretet biztosítani, jó elméleti kiinduló alap a későbbi munkához – kár, hogy a megvalósításból a gyakorlatban keveset látunk. Helyesnek tartom a kormány azon törekvését is, amellyel mélységet próbál adni a szomszédos országokkal fennálló bilaterális kapcsolatainak. Többször láthattuk, hogy a kormány a határ mindkét oldaláról megyei szintű gazdasági, társadalmi és politikai szereplőket hív meg a bilaterális találkozókra, ami mindenképpen a kapcsolatok mélyítését szolgálja. Az Unió egyik fontos témája az interregionalitás, ezt a lehetőséget a civilszféra ismerte fel a legjobban, számos mikrorégióról tudunk, amelyeket civil gazdasági szereplők hoztak létre és nagyon hatékonyan képesek lehívni az uniós forrásokat. De még bőven van lehetőség fejlődni, hiszen az Uniós egyik fókusztémája lesz a határok menti regionális kapcsolatok mélyítése, egy integrációs időszakban ezt teljesen érthető és kézenfekvő prioritás.
Sajátos politikai fénytörést ad ezeknek a kihasználatlan lehetőségeknek az, hogy az érintettek magyarázhatják azzal a nem kellő figyelmet, hogy más területek az anyaország számára fontosabbak. Számos esetben hallottam panaszkodni partiumi vagy bánáti barátaimat arra, hogy minden figyelmet csak Székelyföld kap. De hasonló politikai alapú leértékelődéstől tarthatnak most a felvidékiek is.
Ismét a klientúra építés problémájába ütközünk, oda, ahol a csókosok élnek, mindig több, pénz kerül, mint oda, ahol nincsenek, és ne tagadjuk, a tömbben élő nagyobb közösségeknek e tekintetben helyzeti előnyük van a szórvány magyarokkal szemben. Sokkal könnyebb olyan terepen tevékenykednie a magyar politikának, ahol nagy tömegben élnek magyarok, ahol polgármestereket vagy megyei vezetőket képes adni a közösség, ahol most már potenciális szavazókra találnak. Nyilván ide irányul a figyelem és a pénz. Van ennek egyfajta természetes logikája, ugyanakkor pont a Partium példája mutatja, milyen károk keletkezhetnek akkor, ha a határ menti régiók nincsenek bevonva a magyar-magyar kapcsolatokba. Ezeknek a régióknak ugyanis kiemelt szerepük van abban, hogy Magyarország milyen mértékben tudja magát integrálni a nagyobb közép-európai régióba. Az valóban komoly veszély, hogy a szlovákiai magyarság a magyar-magyar kapcsolatok páriájává válik, hiszen a politikai jobboldal nem talál ott nagyszámú szavazót ráadásul abban sem lehet biztos, hogy azok, akik elmennek majd szavazni a tőlük elvárt rubrikába tegyék az ikszet. De a politikai közép és a baloldal számára pont az teremti meg a lehetőséget a térnyerésre, hogy a Fidesz láthatóan nem az egyenlő partnerség elve alapján kívánja alakítani a kapcsolatait ezekkel a magyar közösségekkel.
2014 új helyzetet hoz, a határon túli magyarok a hazai belpolitikai helyzet alakítóivá válnak, elindulnak a magyarországi pártok kampányolni. Hozhat ez minőségi változást a magyar-magyar kapcsolatokban?
A 2014-es választásokon a határon túli magyar szavazók döntő többsége a Fideszt fogja támogatni, nem csak azért mert eleve ilyen a természetes politikai irányultságuk, hanem azért is, mert a határon túli választójoggal kapcsolatban nagyon komoly szelekciós mechanizmusok működnek. A Fidesz és a hozzá kapcsolódó intézményrendszer komolyan dolgozik azon, hogy pontosan azok a szavazók jussanak el az urnákig, akik őket támogatják majd. Ez egy hatékonyan végigvitt mobilizálási stratégia, amely biztosítja, hogy elsősorban a Fidesz-szimpatizánsok vegyék fel a kettős állampolgárságot, majd pedig a regisztráció után le is szavazzanak. A baloldalnak ma belföldön is elég problémája van ahhoz, hogy ezzel a mobilizációs gépezettel érdemben felvegye a versenyt. Nem ez a kampány lesz tehát az, ahol a politikai közép és a baloldal áttörést érhet el, azt gondolom a következő kormányzati ciklusban nyílhat lehetőség elsősorban arra, hogy a Fideszen kívüli, nem jobboldali politikai szereplők felvegyék és elmélyítsék a kapcsolatokat a határon túli magyar közösségekkel annak érdekében, hogy közösen elképzeljék, hogyan lehet jobban, mélyebben és hatékonyabban ápolni a magyar-magyar kapcsolatokat.
