A kormány az év végi hajrában időt kerített, hogy eldöntse a 2013-ban a felsőoktatásban felvehető államilag finanszírozott (a kormányzati újbeszéd szerint állami ösztöndíjas és részösztöndíjas) hallgatólétszámot, s annak képzési és szakszerkezetét. A rendelet több meglepetést és megütközést keltő döntéssel szolgál. Polónyi István hatáselemzése.
Az egyik meglepetése, hogy az alapképzés területén a teljes állami támogatásban részesülők számát radikálisan – negyedére - lecsökkentette, a 2012-ben érdeklődés hiányában megbukott részösztöndíjas keretszámot pedig közel hétszeresére növelte. (1. táblázat) Ezzel lényegében bevezeti a tandíjat, hiszen immár a majdan nappali tagozatos alapképzésre felveendő hallgatóknak csak egy kisebb része (kb. 15%) nem fizet semmit, a nagyobbik része (kb. 70-75%) fizet félönköltséget, s egy további része (kb. 10-15%) teljes önköltséget. (Ez utóbbi kategóriába első sorban a jogászok és közgazdászok tartoznak, de más szakok esetében is van költségtérítéses képzés.) Tehát az alapképzésre felvett hallgatóknak mintegy 85%-a fog valamekkora tandíjat fizetni. A Diákhitel 2, ami a képzési költségeket „átvállalja”, - a kormányzati kommunikációval ellentétben – természetesen nem teszi ingyenessé a képzést, hiszen azt hosszú évek alatt kell majd törleszteni. És az is csak részben enyhíti a hirtelen kormányzati döntés veszteseinek jövőbeli gondjait, hogy a majdani közalkalmazottak, közszolgák és állami vállalatok alkalmazásába lépő diplomások hitelét átvállalja az állam, - ők ugyanis jó, ha a diplomások felét teszik ki.
Ez egy igen radikális irányváltás az eddig kommunikált kormányzati felsőoktatás-politikában, hiszen nyilvánvalóan a tandíjmentesség végét jelenti. Ugyanakkor persze teljes összhangban van a majdani „önfenntartó felsőoktatás” miniszterelnöki víziójával.
Az önfenntartás felé történő elmozdulást különösen jól szemlélteti az egyenértékű felvehető államilag finanszírozott hallgatólétszám alakulása. Az alapképzésre felvehető egyenértékű hallgatólétszám a tizedére, a felsőfokú (felsőoktatási) szakképzésre felvehető pedig kétharmadára csökkent. (Lásd: 2. táblázat, 1. ábra)
A másik meglepetés a felsőfokú (újabb nevén felsőoktatási) szakképzés tavaly elkezdett csökkentésének további radikális folytatása. A mostani döntés alighanem megpecsételi e képzési forma jövőjét.
Pedig az ilyen rövid idejű felsőfokú (tertiary-type B) képzések alapvető szerepet játszottak a fejlett országok felsőoktatásának kiterjedésében, itt levezetve a felsőoktatás iránti növekvő kereslet egy részét. Ez a képzés egyben a hátrányos helyzetű rétegek számára is megnyitotta a felsőoktatás kapuit, s a szerényebb képességűeknek is lehetővé tette felsőfokú végzettség megszerzését. Sajnos a hazai felsőoktatás-politika, és maga a felsőoktatási szféra is kezdettől fogva idegenkedett ettől a képzéstől. Igen nehezen honosodott meg, s a meghonosodás is csak részleges volt, mivel a hazai törvények sosem tekintették valóban felsőfokú képzésnek. A legutóbbi, a 2011. évi CCIV. a nemzeti felsőoktatásról szóló törvény is lényegében idegen testként kezeli: a 3.§ (3) szerint ugyanis „a felsőoktatás keretében … felsőfokú végzettségi szintet nem biztosító képzésként … felsőoktatási szakképzés… is szervezhető”. Ráadásul az új törvény nyomán a tartalmát is radikálisan átalakították. Ezek és a keretszám extrém leszűkítése alighanem e képzés elhalását eredményezik.
További érdekes meglepetés az alapképzés egyes szakjainak arányalakulása. A jogi és gazdaságtudományi keretszám lenullázásában semmi meglepetés nincs. Abban sem, hogy a társadalomtudomány és a bölcsészettudomány, valamint a művészetközvetítés 2011 óta nagyjából megharmadolódott. Viszont az meglepő, hogy az eddig preferáltnak hirdetett informatika is radikálisan csökkent, és hogy a természettudomány is rosszabbul járt, mint a művészeti képzés. Éppígy az is, hogy a műszaki valamint az orvos- és egészségtudományi alapképzések preferálása azt jelenti, hogy csak kicsit csökkentek.
Azon az értő olvasó meg sem lepődik, hogy két nyertese van a keretszám-alakításnak: az agrár alapképzés (hiszen, mint tudhatjuk kormányunk vezetőitől, agrár ország vagyunk). És persze a sporttudomány, hiszen közismerten sportnemzet vagyunk. Ez utóbbit bizonyítja egyébként az is, hogy a keretszámok között külön megjelenik a „sportolók támogatási keretszáma” (50 fő részösztöndíjas keretszámmal).
Igazi unortodox felsőoktatás-politika. Aligha kíván bizonyítást, hogy a keretszám-alakítás mögött semmilyen munkaerő-piaci elemzés (sem rövid, sem hosszú távú) és semmilyen un. „nemzetstratégiai” célkitűzés sincs. Csak egyszerű szubjektivitás, hozzá nem értés és elfogultság.
Az már sem jelent meglepetést, hogy a mesterképzés létszámát is csökkenteni fogják, - az viszont igen, hogy az indoklás szerint azért, mert a korábbi, már hatályon kívül helyezett, lélekromboló liberális felsőoktatási törvény szerint a mesterképzési keretszám a felvételi évét megelőző harmadik évben új belépőként felvehető állami támogatott létszám 35%-a. Igaz, hogy a jelenleg hatályos NEMZETI felsőoktatási törvény erről semmit sem ír, de kell valamilyen indok a szűkítésre.
A keretszám-szűkítésre nyilvánvalóan azért van szükség, mert 2013-ban a felsőoktatásból – a 2013. évi költségvetési terv tanúsága szerint – további 23 milliárd forintot akarnak kivonni, s persze a miniszterelnök „önfenntartó felsőoktatási” elképzelései megvalósítására rövidebb-hosszabb távon alighanem még jóval többet.
A kormányzati kommunikáció közben mindvégig minőségről, széles hozzáférésről és persze tandíjmentességről beszél.
Tegyük hozzá, hogy a tandíj nem ördögtől való. Fontos szerepe van a felsőoktatás fenntarthatóságában és minőségében is. Azonban ahhoz, hogy a hozzáférhetőséget ne rontsa, a kedvezőtlen gazdasági helyzetű rétegeket ne szorítsa ki a felsőoktatásból, igen körültekintő szociális hallgatói támogatási rendszerre van szükség. Más oldalról a felsőoktatási intézmények finanszírozásának állami támogatásról tandíjfizetésre való átállítása alapos elemzéseket és felkészítést igényelt volna. Mindkét lépés messze ható következményekkel jár.
Az önköltségi tandíj bevezetése – a hallgatók szociális helyzetét figyelembe vevő támogatási rendszer nélkül - a diákhitel mellett is radikálisan csökkenti a keresletet, s alapvetően a kedvezőtlen gazdasági helyzetű, a jövő bizonytalanságaitól félő, a kockázatvállalásra, az egész életre szóló eladósodásra kevésbé hajlandó rétegeket fogja kiszorítani.
Az intézményrendszer tandíjbevételből történő önfinanszírozásra való átállítása legalább ilyen kockázatos. A szűkülő kereslet nyomán ellehetetlenülnek azok az intézmények, amelyeknek merítési bázisát elsősorban a fenti kiszoruló hallgatórétegek képezték. (Főleg a vidéki főiskolák, egyes kevéssé keresett vidéki egyetemek, illetve vidéki egyetemi karok.) Ráadásul egy ilyen váltás egészen más felsőoktatási intézményvezetést kíván. Olyan vezetést, amely képes intézményi stratégiát alkotni és intézményi marketinget vezetni. Ugyanakkor az elfogadott felsőoktatási törvény sokkal inkább a hagyományos, humboldti felsőoktatás felé fordult (vissza), elvetve a gazdálkodó egyetem modellt, a menedzsmentszerű vezetést, a rugalmas szervezetet és gazdálkodást.
Mind a társadalom tagjainak (felsőoktatási) törekvései, mind a felsőoktatási intézményrendszer nagy tehetetlenségű, de törékeny rendszer. A gyors változások, (fülke)forradalmak, az unortodox tévelygések szétzilálják azokat.