Észak-, vagy Dél-Korea? Kelet- vagy Nyugat-Németország? Ha közelebb jövünk időben és térben: Görögország, vagy Írország? A jó- és rossz kormányzás közötti különbség eredménye már néhány évtized távlatában is ég és föld, menny és pokol, vagy visszafogottabban: kudarc és siker. Vajon ha húsz év múlva visszanézünk Magyarországnak erre a néhány évtizedére, akkor egy ilyen hasonló, siker és kudarc ellentétpárjában Magyarország melyik oldalon fog állni? S melyik oldalon lesznek azok, akik velük együtt indultak: Szlovákia, Csehország, Lengyelország, vagy éppen Románia? Mi kell ahhoz, hogy Magyarország néhány évtized alatt az Európai Unió sikeres, gyarapodó és elismert nemzetei közé emelkedjen? Mi kell az erős Magyarországhoz? Milyen társadalompolitikára alapozható az erős Magyarország?Egy ország akkor erős, ha a polgárai erősek. Mert csak erős polgárok képesek erős államot fenntartani. Márpedig egy polgár akkor erős, ha van megélhetése, ha érti, hogy mi és miért történik vele. Ha képes érzelmileg és értelmileg alkalmazkodni az életében bekövetkező változásokhoz. Ha van lehetősége, hogy képességeit kibontakoztassa és éljen a jogaival. Ebből következik az is, s ennek ma talán különös aktualitása van, hogy szerintünk az államnak nem a polgáraival szemben kell erősnek lenni, hanem a polgárok közös érdekeinek az érvényesítésében. A polgárok közössége pedig akkor stabil, ha tagjait közös identitás, közös célok kötik össze. Ha vannak közösen megfogalmazott értékeik, és ha vannak közösen kinyilvánított érdekeik is. Ha van bizalmuk egymásban, s a közös intézményeikben. Ezen bizalom alapja a társadalompolitikában a szolidaritás, a méltányosság, az átláthatóság és a hatékonyság lehet.
A szolidaritás ez esetben azt jelenti, hogy a közösség gondoskodik azokról, akik ezt saját magukkal kapcsolatban objektív okból, vagy méltányolható szubjektív okból, nem tudják megtenni. A méltányosság alatt pedig azt értjük, hogy együttérző módon figyelembe kell venni mások szempontjait, jogait, igényeit. Az átláthatóság itt azt jelenti, hogy a polgárok pénzét és adóját arra kell költeni, amire azt eredetileg szánták. A hatékonyság pedig arról szól, hogy a szolidaritásra fordított összegeket a lehető legjobb társadalmi eredményekkel kell hasznosítani. Ez a négy elem a közbizalom alapja a társadalompolitikával szemben.
Ma Magyarországon mind a négy tartóoszlop kidőlni látszik. Nem most kezdődött ez a folyamat. Az elmúlt húsz évben szinte mindvégig hiányzott az átláthatóság és hibádzott a hatékonyság. Az elmúlt két évben pedig – részben a válság hatására, de nemcsak amiatt – megkérdőjeleződött a szolidaritás erkölcse és értelme és megroppant a méltányosság. Ez a folyamat beláthatatlan veszélyekkel jár mindannyiunkra.
A szegénység és a munkanélküliség húsz éve megoldatlan, egymást erősítő ördögi köreit a válság felgyorsította. A válság első hulláma az elmúlt évtizedekben megkapaszkodó alsó-középosztályokat ütötte meg. Hiszen ők voltak azok, akik az olcsó hitelek, a fokozatosan javuló munkafeltételek kapcsán felemelkedtek és megkapaszkodtak az alsó-középosztályba, s most pontosan ezek az elemek: az olcsó hitelek, a javuló munkafeltételek tűntek, tűnnek el napjainkban lecsúszással fenyegetve százezreket. De a 2006 óta tartó a megszorítás egymást követő hullámai már rögtön a második hullámban megütötték a magyar társadalom legszegényebb rétegeiben élőket is. Ebben csak részben hibás a válság. Ugyanennyire hibásak a múlt és a jelen - válság által ki nem kényszerített - hibái, tévedései, vagy sokszor a tudatos társadalom átalakító értékválasztások. Ezek mind sok és elkerülhető fölösleges szenvedést okoznak családok százezreinek és ha nem történik fordulat a mai trendekben és törekvésekben, akkor ez a szám a következő időszakban jelentősen növekedhet.
Hiszen vesztésre állnak a kisvállalkozó, aki ma hitelek híján, új hitel híján, vagy a meglévő hitel elvesztése miatt be kell, hogy zárja a vállalkozását. Mit gondol ő? Vajon nem vesztese annak, ami történik az alacsony képzettségű munkavállaló, aki mondjuk a ésszerűtlenül megemelt minimálbér bér költsége miatt veszíti el állását napjainkban? Vagy mit szól az a munkanélküli, aki most az elmaradó, vagy elmenekült beruházások miatt nem jut újra munkához, miközben a munkanélküli segély időtartalma Európa egyik legalacsonyabb szintjére csökkent? Mit szól a lakáshiteles, aki egy hitelét vesztett gazdaságpolitika miatt négy-öt százalékkal magasabb hiteltörlesztést kell, hogy fizessen, egyre rosszabb forintárfolyamon? Mit szól az a diák, aki jönne be a munkapiacra, csak éppen bezárul előtte a mobilitás, a képzés csatornája? Rengeteg potenciális vesztese van a mai társadalmi folyamatoknak és társadalmunk stabilitását ma mindennél jobban veszélyezteti a tömeges lecsúszás. Egy híres történészt idézve nem azok csinálják a forradalmakat, akik szegények, hanem akik csalódtak.
A társadalompolitika és ezen belül a szűken vett szociálpolitika egyszerre két célt kell, hogy egyidejűleg szolgáljon: a stabilitást és a mobilitást. A stabilitást - ami jelenti a szegénység még elviselhető szinten tartását, és az alsó-középosztályok lecsúszásának a megakadályozását - a társadalmi béke záloga. Másrészt ma különösen aktuális hangsúlyozni, hogy a társadalmi mobilitás csatornáinak fenntartása, kinyitása nélkül minden társadalom gyorsan megmerevedik, szellemileg elöregszik, hatékonysága és versenyképessége csökken, amely előbb-utóbb vagy hanyatláshoz, vagy robbanáshoz vezet. Stabilizálni kell tehát a veszélyben lévőket, s megnyitni a feljutás lehetőségét a lent lévők számára. Ez most a közérdek, ez a jó kormányzás egyik kulcsfeladata.
Ezzel szemben ma a politikai cselekvés legfőbb akadálya az a leginkább talán éppen az elmúlt évtizedben a politika által gerjesztett közvélekedés, amely a szegénységgel kapcsolatban két pólusra húzódott ki. Az egyiken azt mondják, hogy a szegények pusztán csak áldozatok. Ez a vélemény ma éppen kisebbségben van, volt idő, amikor többségben volt. Ez a vélemény úgy látja, hogy a szegénységben élők a társadalmi folyamatok ártatlan, s bizonyos értelemben magatehetetlen vesztesei, akik felé az egyetlen felelős viselkedés a segélyezésen keresztül az élet elviselhető szinten tartása, akár jelentős társadalmi jövedelem-átcsoportosítás révén, akár a társadalom növekedési képességének a feláldozása árán is. Hallottuk sokszor ezt a példát emlegetni, mint az egyik markáns véleményt. Benne van a tanulmányban is. A másik póluson a szegényeket érdemtelennek tartják. Ők a hibásak, hiszen nem hajlandók küzdeni a kilábalásért. Ők azok, akiket anyagi, jogi, vagy helyenként ennél is durvább eszközökkel kényszeríteni kell a munkára, bármilyen munkára akár. Nem tudom, hogy fizikailag létezik-e olyan, hogy póluson túli, a póluson túl is létezik-e még valami? Azt hiszem, hogy nem. De ez a fizikai csoda mégis előállt Magyarországon az elmúlt időszakban. Ehhez a régóta kristályosodó pólushoz képest megjelent egy ezen messze túlmutató vélemény az elmúlt időben. Megjelentek azok a politikai hullarablók, akik az érdemtelenség stigmáját messze tovább fokozva a bűnnel azonosítják, és a rasszizmusba csomagolják – fogyaszthatóság végett – a szegénységet. Ezért mielőtt megpróbálnánk a két pólus részigazsága között hidat verni legelőször ezzel a hazug és cinikus nézettel kell mindannyiunknak, a pólus bármelyik oldalán, vagy közötte elhatárolódni. Mert amíg ezt nem szigeteljük el magunktól, addig egymással sem tudunk értelmes párbeszédet folytatni.
Ha visszatérünk a két póluson lévő állításokra: áldozatokra és érdemtelenekre, azt kérem, hogy egy pillanatra gondoljanak bele, hogy hol húzódnak a határok a két kategória között? Érdemtelen-e már az a három éves gyermek, akit a nyomorból nem adnak óvodába? Vagy ugyanő, akit aztán majd mondjuk nyolc évesen kisegítő osztályba – gyermekkorban így mondták – tesznek a hazulról hozott lemaradása miatt? Vagy ugyanő egy kicsivel később már érdemtelennek számít-e, ha eddig nem tartottuk volna annak, amikor úgy lép ki tizenöt évesen az iskolából, hogy nem tanult meg használható módon olvasni. Tudjuk Kertesi Gáborék tanulmányából, hogy a magyar diákság húsz-huszonöt százaléka így hagyja el az iskolát. Ők már érdemtelenek, vagy áldozatok? Áldozat-e ugyanez a fiatalember, aki tizennyolc évesen képzettség nélkül lép ki a közoktatásból, aki húsz évesen a segélyt választja munkakeresés helyett, ha teheti? Áldozat-e, ha huszonöt évesen majd nem adja a gyermekét óvodába? Neki sem volt rá szüksége, ezt látta. Vagy ő már inkább érdemtelen? Hol van a határ, az élet mely pontján válik az áldozatból érdemtelenné valaki? Meddig ad felmentést a determináció, a hazulról hozott örökség? Meddig tart a szülők felelőssége? Hol kezdődik az állam jelenlétének a hiánya, vagy rosszul elvégzett dolga? Honnantól mondhatjuk rá azt, hogy ez bizony már az egyén felelőssége?
Azért mondtam el ezt a hosszú gondolatsort, mert azt szerettem volna, ha megértik, hogy a két részigazság, áldozatok és érdemtelenek részigazsága valójában nem tesz mást, mint a felelősség helyét keresi a kialakult helyzetért. Valójában mind a két részigazság a múltról szól: ki a felelős azért, hogy ez így alakult? De éppen ezért ez a megközelítés nem hoz semmilyen megoldást a jövőre. Nem oldja meg a problémát. Pedig nekünk most itt igazán a jövő az érdekes. Éppen ezért mi azt gondoljuk, erről szólt a tanulmány, erről szólt a mai konferencia és talán ez derülhetett ki ebből a politikai vitából is: a probléma megoldását csakis a két részigazság intelligens összeillesztése jelentheti, az ezen alapuló megoldások. Ezért ki kell mondanunk, akkor is, ha a politikában most szembe fúj a szél, hogy egy jóravaló társadalomnak erkölcsi kötelessége és egyben felvilágosult önérdeke is, hogy szolidaritásban részesítse azokat, akik valamilyen objektív okból vagy méltányolható szubjektív okból, nem képesek magukról gondoskodni. Kutyakötelessége.
De arról is beszélnünk kell, hogy ezért a szolidaritásért cserébe két dolog mindenképpen elvárható a támogatást elfogadóktól. Az első, hogy a segélyben részesülő, a szolidaritás kedvezményezettje éljen a neki felkínált lehetőséggel – ha van ilyen -, és tegyen meg mindent, hogy ő még a saját életében próbáljon meg kitörni a reménytelenségből. Az is elhangzott ma, hogy vannak olyan esetek, amikor ez már lehetetlen. De akkor pedig legalább azt kell elvárni, hogy ha nem sikerül a saját életében kitörni a reménytelenségből, akkor az a legkevesebb, hogy a gyermekeire ne örökítse tovább a nehéz sorsot. Ne engedje, hogy a csapda rájuk is rázáródjon és segítse őket a kitörésben!
Ezeken az elvi alapokon köthető újra az egyezség a társadalom többsége és a szolidaritásban részesülők között. Mondhatom máshogy is: csak így, ezt az alkut újrakötve, megbeszélve és mindenkivel megértetve szerezhető vissza a szolidaritásba ma nettó befizető közép- és felső-középosztályok bizalma. Amely pedig – mint ma az többször elhangzott – politikai előfeltétele annak, hogy Magyarországon, a szolidaritás rendszere működhessen.
Tudomásul kell vennünk, hogy a lecsúszástól okkal rettegő középosztályok ma konkurenciaként, számukra fenyegető veszélyforrásként tekintenek a szolidaritás rendszerére. Nem mindannyian, de jelentős arányban. Ez a jelentős arány pedig ma jelentősen befolyásolja a politikát, sőt erre a politikai keresletre akadnak, akik lelkesen rá is indulnak, rárabolnak. Ezért nem véletlen, ahogy ma is szóba került, hogy a tanulmány készítésekor nagy gondot fektettünk a közvélemény alapos, több szempontból való vizsgálatára. A javaslatainkban kerestük azokat a határokat, amelyek az általunk készített reformokat elfogadhatónak tartják, hiszen csak olyan reformnak van értelme hosszú távú kérdésekben, amely túlél ciklusokat, amely fenn tud maradni. Amelyet nem öl meg a társadalom ellenállása. Ezt olyan sokszor megtapasztaltuk az elmúlt tíz évben.
Ami a javaslatainkat illeti, két dolgot mindenképpen szeretnék világossá tenni és leszögezni. Az egyik, nem hiszünk abban, hogy minden egyes szociális juttatást feltételhez lehet kötni. Jó néhány olyan dolog van, amit nem lehet feltételes juttatásokkal megoldani, mégis a társadalomnak kezelni, támogatni kell. A másik, hogy nem gondoljuk, hogy a szociálpolitika oldaláról felgöngyölíthető a magyar társadalom, a szegénység, a kettészakadás problémája. Azt gondoljuk, hogy csak olyan programnak van értelme, amely egyszerre és tudatosan előkészített módon avatkozik be az oktatás, a foglalkoztatás, a szociálpolitika, az egészségügy, és másik oldalról – erről fog szólni a következő tanulmányunk közelítve a gazdaság témájához -, a munkaerőpiac keresleti oldaláról. Mert ez mintha az elmúlt időszakban elfelejtődött volna. Azt is fontos elmondani és leszögezni, hogy bár sok szó esett róla, ez a program, amit készítettünk, amit javasoltunk nem roma program. Nem lehet az, hiszen ahogy a tanulmány is rögzíti, a mélyszegénységben élők fele-harmada, a pontosabb statisztika alapján a harmincöt-negyven százaléka roma. Elképesztően magas arány ez a romák magyarországi összlétszámához képest, az öt-hat százalékhoz képest. Ugyanekkor ez az adat figyelmeztető jel mindazoknak, akik a szegénységet rasszista ideológia alapján gondolják magyarázni, hogy még a saját hazug rendszerükben sem áll meg az érvelésük, hiszen bő hatvan százaléka a mélyszegénységben élőknek nem roma származású.
A harmadik dolog, amit fontos elmondani a tanulmány kapcsán, hogy mi azt hisszük, hogy a sikeres programokhoz hosszú idő kell. Messze túl a politikai ciklusokon. A tanulmányban javasolt kísérleti programok között van olyan, amelynél a kísérleti, kipróbálási szakasz, hat kistérségben négy évig tart. Utána lehet országos szinten bevezetni, hogy ne veszítsünk rengeteg pénzt, és ne kísérletezzünk egy egész országon. A korai fejlesztés, vagy a beóovodáztatási támogatás javasolt intézkedései pedig olyan életkorban avatkoznak be, amelynek a társadalmi haszna csak sokára jelenik meg. Gondoljanak bele, két-három éves gyerekekről beszélünk, korai fejlesztésnél, koraszülötteknél talán egy éves gyerekekről, akikből ha jó a program - csak húsz év múlva lesz adófizető polgár, mégis most azonnal el kell kezdeni. Éppen azért, mert ilyen messze van, nincs időnk. Ez átvisz a következő megjegyzésemhez, aki a szívével nem látja be, az lássa be az eszével, vagy a zsebével, hogy ha ezekben a kérdésekben nincs fordulat a magyar társadalomban, akkor középtávon Magyarország működése fenntarthatatlan. Ki fog itt adót, nyugdíjjárulékot fizetni? Az egyébként nemrég huszonöt százalékkal csökkentett nyugdíjvárományt ki fogja fenntartani? Kinek a képzett munkájára fogunk itt alapozni magas hozzáadott értékű termelést és ebből fakadó gazdasági-társadalmi gyarapodást? Ha ezt a kérdést nem tudjuk kezelni, ha nem tudjuk bevonni az egyre növekvő gyermeklétszámot, aki képzetlen, szegény sorsú családokból kerül ki öregedő társadalmunkban. Erről beszéltem, amikor a felvilágosult önérdeket emlegettem. Erre gondoltam, amikor azt mondtam, hogy aki a szívével nem látja be, az értse meg hasznossági oldalról a saját felvilágosult önérdeke és haszna oldaláról. Mert ennek a problémának a kezeletlensége a társadalmi szakadék szerencsésebb oldalán állók számára is emészthetetlen nagy költséggel, élhetetlen élettel járhat már néhány évtizeden belül.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ezek a programok nem bírják ki a négyévenkénti kézifékes fordulókat. Dél-Korea, Nyugat-Németország, Írország, vagy Finnország - ezek az országok néhány emberöltő alatt, vagy néhány évtized alatt képesek voltak arra, hogy a felzárkózó országok legsikeresebbjei legyenek. De minden országban ott húzódott a társadalmi belátás, hogy az alapvető társadalmi célokban vele közmegegyezés nélkül, a politikai versenynek ezen keretek közé szorítása nélkül nincsen sikeres felzárkózás, nincsen sikeres társadalom, nincsen erős Magyarország. Enélkül nem fog menni.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A Haza és Haladás Alapítványt azért hoztuk létre, hogy Magyarországon a jó kormányzás klasszikus eszményét képviselje. Hogy a demokráciához egyébként nélkülözhetetlen párpolitika kockázataitól és mellékhatásaitól függetlenedve, a rövidlátó politikai ciklusok kényszerein túltekintve alkossunk programot a haza érdekében és a haladás irányába. Az első programunkat bemutattuk. Köszönöm szépen, hogy meghallgattak!
(Elhangzott a Haza és Haladás Közpolitikai Alapítvány március 29-én tartott konferenciájának záróelőadásaként. Szerkesztett és rövidített változat.)
