Tegnap és tegnapelőtt választásokat tartottak Egyiptomban. Nem dőlt el semmi, nem csak azért, mert egyik párt sem szerzett meggyőző fölényt, de azért sem, mert most csak a kétkamarás parlament alsóházának képviselőire szavaztak. Ráadásul lebonyolítási okok miatt csak az ország egy részén választottak. A következő két hónapban lesz még két forduló, majd megkezdődnek a felsőházi választások, szintén három etapban. A végeredményre tehát majd csak jövő márciusban számíthatunk, de a választások megkezdése jó alkalom arra, hogy egy kicsit visszatekintsünk az eddigi közel-keleti eseményekre és számba vegyük korábbi reményeinket.
Egyiptom három lehetséges útja
Öt hónappal ezelőtt a haza és haladás blogon a közel-keleti forradalmak irányait próbáltam számba venni. Az eltelt hónapokban a kezdeti szűk ösvény, amelyen mindegyik forradalmi ország elindult, több útra vált szét, annak függvényében, hogy milyen mértékben volt jelent az egyes társadalmakban az iszlamista pártok befolyása, mennyire volt előrehaladott az urbanizáció és jellemző a szekularizáció.
Hétfőn és kedden Egyiptomban megtartották a parlamenti választások első fordulóját. Ezért is és a múlt heti ismételt véres összecsapások miatt is ismét a közel-keleti országra figyel a világ. A forradalom szimbólumának számító Tahrir tér ismét megtelt a tiltakozók tömegeivel, a rendőrség és a hadsereg pedig a régi reflexek szerint verte szét a tüntetőket.
Kulcsszerepben a hadsereg
A múlt heti véres jelenetek után ismét felmerült a kétely: van-e esélye bármiféle demokratikus átmenetnek vagy végül a hadsereg állandósítja majd befolyását az országban. Az egyiptomi eseményeknek már a kezdetektől fogva három olvasata volt a fősodrú gondolkodásban: az egyik, hogy valójában katonai puccs történt az év elején és ennek eredményeképpen a végül a mubaraki rezsim fog újjászerveződni, csak Mubarak nélkül. A második magyarázat éhséglázadásnak láttatta a történteket, de idővel az emberek kedvet kaptak a politikai jelszavakhoz. A harmadik, forradalmi forgatókönyvben a közel-keleti kulcsország Mubarak elűzése után valóban elindult a demokratizálódás rögös útján, és ugyan a hadsereg szerepe egyelőre még meghatározó, de idővel majd ez háttérbe szorulhat.
Az nyár és az ősz eseményei azonban azt mutatják, hogy a végrehajtó hatalmat gyakorló Fegyveres Erők Legfelső Tanácsa (SCAF) mintha valóban rákapott volna a hatalom ízére. Az egyiptomi politikai elit és lakosság is egyre idegesebb a hadsereg által menedzselt átalakulás lassúságától és valóban aggasztó, hogy egyre több olyan reflex bukkan elő, amely a Mubarak elnök diktatúráját idézi. Ilyen volt a választási törvény egyoldalú módosítása vagy a rendkívüli állapot ismételt bevezetése szeptemberben az üresen álló izraeli nagykövetség felgyújtása után. A rendkívüli állapotnak egyébként is külön története van Egyiptomban, hiszen Hoszni Mubarak elődje 1981-es meggyilkolása után vezette be azt és egészen 2010-ig érvényben is tartotta. Az ország három évtizedig mintha végig „rendkívül állapotban” lett volna. Nem volt abban, viszont erre a törvényre hivatkozva törtvényesen lehetett korlátozni a szabadságjogokat.
Iszlamisták: a választások esélyesei
A demokratizálódás forgatókönyvének érvényesülését támasztja alá az, hogy az egyiptomi politikai életre nagyfokú pluralizmus jellemző, amelyben külön szerepet játszanak a különböző ifjúsági mozgalmak. A januári forradalom kitörését, a tömegek mobilizálását leginkább velük azonosítják az emberek. Ez a csoport a mai napig egyfajta ellenőrző funkciót tölt be, mind a SCAF-val szemben, mind a hatalommal kompromisszumra kész politikai pártokkal szemben.
A választások legnagyobb esélyese a Szabadság és Igazság Pártja (FJP), amelyet az iszlamista Muszlim Testvériség mozgalom hozott létre a forradalmat követően. A szkeptikusok (és e blog olvasóinak nagyobbik részének) legnagyobb félelme, hogy mi lesz, ha ők nyerik meg a választásokat? Jön az iszlám diktatúrája, a teokrácia, a háború Izraellel (vagy a terrorizmus) és ha igen, mindebbe mennyire és milyen alapon szólhat bele Nyugat?
Okkal remélhetjük, hogy e félelmek alaptalannak bizonyulnak. Egyrészt azért, mert a Muszlim Testvériség már régen lemondott az erőszakról, és pártjának politikai programja a kényes témákban (nők helyzete, keresztény kisebbség alkotmányos jogai stb.) is középre húz. Másrészt sem a testvériség, sem a FJP, sem a tágabb iszlamista közösség nem egységes. A testvéreken belül is vannak konzervatívok és progresszív (többségében fiatalok) erők és van egy kicsi, de erőszakos radikális csoport, amelynek a Szabadság és Igazság Pártja túl puha. Harmadrészt a választások eredményeként – ha hinni lehet a közvélemény kutatásoknak - a FJP nem fog abszolút többséget szerezni, koalíciót kell majd alkotnia más pártokkal. Majd meglátjuk.
Közeli kilátások
A választások utáni legfontosabb feladata az új kormányzó erőknek az új alkotmány megszövegezése, és az elnökválasztás – valószínűleg 2013-ra csúszó – megtartása lesz. „Csak jussunk el oda”, mondja erre az igazi szkeptikus. Az elmúlt napokban a forradalom kezdetének véres eseményei látszottak visszaköszönni a Tahrir téren. A konfliktus ismét a változást követelők és a hatalom között robbant ki, melynek láttán nyilvánvalóan mindenki a SCAF valódi szándékait feszegeti mindenki.
Biztosak lehetünk abban, hogy a SCAF a jövőben is megpróbálja majd a saját elképzelései szerint alakítani a valóságot. Erre egészen a választások lezárultáig, 2012 márciusáig joga és lehetősége is lesz. Innen a budapesti íróasztalom mögül is világos, hogy a hadsereg nehezen fogja megadni magát a változásoknak, nehezen fog lemondani jogairól, jelenlegi befolyásáról.
A pesszimistáknak ez jó hír lehet. Amíg erős a hadsereg pozíciója, az iszlamisták lehetőségei korlátozottak lesznek, akár megnyerik a választást, akár nem. A SCAF lenyúlását, úgy tűnik, csak egy dolog akadályozhatja meg és ez a jó hír: az egyiptomi emberek semmit sem vesztettek lelkesedésükből, álmaikból. Továbbra is tiltakoznak, tüntetnek és érzik és éreztetik befolyásukat és véleményüket választásra kényszerítve nemcsak a fegyveres erőket, de az őket képviselni hivatott pártokat is.