Meglehetős érdektelenség fogadta a sajtóban a minap megjelent hírt, miszerint a Paksi Atomerőmű az Országos Atomenergia Hivatal részére benyújtotta a köznyelvben stressz tesztként elhíresült, a fukushimai katasztrófa nyomán Európa egészében elrendelt célzott biztonsági felülvizsgálat eredményét. A húsz évnél korábbi időkre is emlékező generációk számára ismerős hangszerelésű, sablonos közlemény mondanivalója, hogy alapvetően minden rendben van, de további erőfeszítések révén a helyzet még jobb lehet. A bő félévvel ezelőtti események kapcsán kialakult páratlanul intenzív médiavisszhang és a közvélemény, helyenként a pánik jegyeit is mutató, reakciójának fényében különösen érdekes ez az érdektelenség, mely vélhetően csupán az érdemi dialógust kerülő hivatalos tájékoztatáspolitikának, végső soron a hitelesség hiányának szól. Az alábbiakban a Fukushimában történtek kapcsán a nukleáris energetika és a közvélemény kapcsolatát elemzem, rávilágítva a jelenlegi magyar helyzet buktatóira.
Néhány hete a Haza és Haladás blogon megtisztelő lehetőség nyílt a hazai energiapolitika elmúlt másfél évi történéseinek elemzésére. Az írásra örömteli módon sok, nemegyszer kisebb tanulmánynak is beillő, igényes komment érkezett, melyek döntő többsége meglepő módon nem a cikk fő gondolatmenetéhez szólt hozzá, hanem elsősorban az energiatermelés ideálisnak vélt jövőjét kutatta. A kibontakozó izgalmas és kifejezetten igényes vita az atomenergia kérdésében csúcsosodott ki leginkább, a legtöbb hozzászóló az atomerőművi fejlesztésekkel kapcsolatosan megfogalmazott gondolataimhoz szólt hozzá.
Ez a vita pontosan az ellentéte a bevezetőben említett esetnek és azt bizonyítja, hogy ha megnyílik a lehetőség a kérdéssel kapcsolatos független, szabad vélemény-nyilvánításra, akkor gátját átszakító áradatként tör elő az atomenergia ügyében való állásfoglalás vágya. A napjainkban egyre jellemzőbb agitprop hangulatú hivatalos közlendők kibocsátói (ahogy az írásban szerepelt: az atomenergia előnyeinek mantrázói) persze szegényebbek e tapasztalattal, a párbeszédet messze kerülő megnyilatkozásaikra unott sajtómegjelenések és továbblapozó olvasó a válasz, miközben a téma egyre hevesebben fortyog a mélyben.
Mára a tanulságok is leülepedtek
Ahogy távolodunk a Fukushimában történtektől, és a katasztrófát követően a légkörbe került radioaktív anyagokhoz hasonlóan a tapasztalatok, és álláspontok is leülepednek, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá, hogy Fukushima után a nukleáris energetika jelene és jövője messze nem csupán műszaki-tudományos, de nem is csak gazdasági kérdés, hanem a lehető legszélesebb nyilvánosságban elérendő közbizalom függvénye is. Az energiaiparban harmincöt éve dolgozó, természettudományos beállítódású közgazdász-mérnökemberként állítom: nem ismerek nagyszerűbb műszaki létesítményt egy atomerőműnél. És mindjárt hozzá is teszem: a Fukushimában történtek alapvetően új fejezetet hoztak a nukleáris energetika történetében, aminek egyenes következménye, hogy ma Magyarországon egy jó ideig nem szabad foglalkozni új atomerőmű létesítésének előkészítésével.Az első pillanatra logikátlannak tűnő megállapítás mögé persze számos súlyos gazdasági és műszaki érvet lehet felsorakoztatni, melyeket ugyan jórészt ismerhet a téma iránt érdeklődő laikus is, de talán nem haszontalan, ha röviden összefoglaljuk ezeket.
Újratervezési kényszer az atommeghajtású gyorsnaszád útvonalában
Senki sem gondolhatja komolyan, hogy a gazdasági válság kellős közepén, ma Magyarországon képes lehet akár a legfelkészültebb tanácsadó cég is egy működőképes finanszírozási modellt készíteni egy új atomblokk beruházási programja mögé. Szinte az összes peremfeltétel ismeretlen, amelynek ismerete elengedhetetlenül szükséges lenne ehhez (várható forrásigény, jövőbeni kamatszintek, regionális árampiaci kilátások, stb.). Ez persze nem jelenti azt, hogy nem lehet egy kevesebb kockázattal járó beruházást tervezni, de egy olyan sokirányú bizonytalansággal terhelt projekthez, mint egy atomerőmű építése, ma hiányoznak a feltételek. Megjósolhatatlan, hogy milyen áron és kinek fogja az új erőmű a megtermelt áramot értékesíteni, hiszen a válság, illetve éppen a Fukushimát követő gazdaságpolitikai mozgások (ld. Németország) kiszámíthatatlanná teszik a jövőbeni áramárakat. De ugyanilyen ismeretlen, hogy milyen is lesz ez az új erőmű? Azok az ismeretek, technológiai jellemzők, amelyekre alapozva ma oly hangyaszorgalommal és nem kevés ráfordítással készíti elő az új blokkot az atommeghajtású magyar gyorsnaszád újonnan kinevezett tisztikara, semmit sem fognak érni a beruházásra vonatkozó végleges döntés idejére, hiszen – szintén a fenti okok, illetve a nukleáris iparban lezajló generációváltás miatt egy 2020-as évek közepén épülő atomerőmű nagyon sokban fog különbözni a jelenlegiektől. A fukushimai események csak ráerősítettek erre a váltásra, de a katasztrófa által kikényszerített biztonsági filozófiák új tervezési elvekkel rendelkező blokkokat fognak eredményezni, de hogy milyeneket, azt ma senki sem tudja. Ahogy a bankok sem, akik nyilván nem fognak az ilyen kockázatos beruházások mögé forrásokat biztosítani, kiváltképp Magyarországon nem, ahol mindent meg is tesz a kormányzat annak érdekében, hogy semmilyen vonatkozásban ne bízzon komoly pénzintézet az állam vállalásaiban, és főleg nem a jövőbeni prognózisaiban.
A magyar specifikumok egyébként is nagyon relevánsak a nukleáris jövőhöz vezető útvonal újratervezésében: a tavaszi események óta ugyanis drasztikusan romlott hazánk gazdasági helyzete és ezzel együtt kilátása is. Az atomerőmű bővítését megalapozó vizsgálatok megkezdését célzó 2007-es Teller-, majd az ennek eredményei alapján a folytatásra és a bővítés előkészítésére felhatalmazást adó 2009 tavaszi parlamenti döntést követően megalapított Lévai-projekt környezeti feltételeihez képest mára az ország gazdasága minden tekintetben rosszabb helyzetben van egy ilyen volumenű beruházás megvalósításához. Emiatt a bővítés előkészítése ma teljesen irreális, még akkor is az lenne, ha biztosak lehetnénk abban, hogy az erre fordított összegek a leghatékonyabban hasznosulnak. De csak remélni lehet, hogy a manapság általánosan tapasztalható trendekkel szemben ezek a források nem a kormány Jolly-Joker építővállalatának megrendeléseire, vagy a versenytársakat törvénymódosítással kiszorító médiabirodalom óriásplakátjaira fordítódnak.A TITASHIMA-szindróma
Mindezen megfontolások bőven elegendő okot teremtenek arra, hogy a kormányok és az energetikai társaságok is újragondolják a nukleáris energetika fejlesztésének kérdését és az új helyzet fényében írják újra a forgatókönyveket. Enélkül ugyanis az előkészületre fordított minden forrás kidobott pénz.
A Fukushimában történtek ugyanakkor messze mélyrehatóbb változást jelentenek, mint a műszaki-gazdasági környezet megváltozását. Olyan fordulatot hoznak a modern társadalmak közgondolkodásában, amely alapjaiban fogja megváltoztatni az atomenergetikai döntések motívumait és ebből következően tartalmát is. Ennek jeleit már most tapasztalhatjuk, de a helyzet átfogó elemzéséről eddig keveset olvashattunk. Mindennek illusztrálásához egy nem kevésbé közismert, a Japánban történteknél éppen 99 évvel korábbi eseménnyel való meglepő analógiák sorát hívhatjuk segítségül.
A Titanic óceánjáró 1912 tavaszán bekövetkezett katasztrófája elsősorban azért rázta meg a világot és ivódott be oly mélyen még a jelenkor emberének tudatába is, mert annak minden várakozás és ígéret szerint nem lett volna szabad megtörténnie. A fejlett világ akkori leghatalmasabb hajója az ipari társadalom alapelvének, a műszaki haladás mindenhatóságának vált jelképévé, és önmagában testesítette meg azt a – látványosan kudarcot vallott – paradigmát, miszerint a technika fejlődésével az ember idővel a természetet is legyőzheti. A hajót megrendelő társaság az elsüllyeszthetetlenséget jelölte meg tervezési célként, és a mérnökök legjobb tudásuk szerint ennek megfelelően alkották meg a kor csúcstechnológiáját megtestesítő monstrumot. A nagyratörő vállalkozás kudarcát mindannyian ismerjük.
Az analógia azért szoros, mert a Titanic esete az egész nukleáris szakma és a nyilvánosság kapcsolatának Fukushima miatti összeomlásához szolgál magyarázatként. Csernobil óta a szakma stratégiai alapelve volt, hogy a folyamatos műszaki fejlődés a biztonság szüntelen javulása a nukleáris létesítményekben meglévő kockázatot a minimumra csökkenti, mi több, a biztonsági filozófia maga is a „szüntelen javulás” elvén nyugodott. Az atomipar fő üzenete az volt, hogy a csernobili katasztrófa megismétlődésének az a legfőbb ellenszere, hogy az átgondolt biztonsági filozófiák, a folyamatos fejlesztések révén immár olyan alacsony szintre csökken a balesetek valószínűsége, ami, az atomenergiával járó előnyök fényében, messze a vállalható kockázatok alatt marad és az új tervezési elvek a kis kockázatú katasztrófákat is kezelik. Nos, ez az elv, melyre a nukleáris ipar minden érvét felfűzte, látványos és visszavonhatatlan kudarcot vallott Fukushimával. Ezt a fiaskót ráadásul tetézte, hogy a katasztrófa a világ egyik legfejlettebb atomhatalmában történt.
Az atom az valami egészen más
S hogy fentiek miatt miért lesz az eseményeknek olyan mélyreható következménye? A nukleáris kérdések társadalmi fogadtatásával elméleti síkon foglalkozó szakemberek szerint kutatásokkal is megalapozott, éles különbség húzható a hagyományos és a nukleáris energetika közvéleménybeli percepciója, az üzenetek átlagember általi megérthetősége között. A konvencionális energiatermelés esetében a tényeken alapuló meggyőzés, a racionális érvrendszer szakszerű tálalása elegendő lehet a harmonikus, de legalábbis krízishelyzetek nélküli kapcsolathoz az iparág és környezete között. Ezzel szemben az atomenergetikában ez nem elég, sőt sokszor kontraproduktív. A nukleáris sugárzással kapcsolatban az ember semmilyen formában nem tud közvetlen tapasztalatot szerezni, ha e témában valaki megnyilvánul, azt vagy elhisszük, vagy nem. Míg a kéményből szálló füstről, a kivágott és eltüzelt erdőkről, vagy az ősi településeket elárasztó, gátakkal felduzzasztott víztömegről személyes tapasztalat nyerhető, addig a láthatatlan sugárzás tényleges jellegéről semmiféle módon nem győződhetünk meg. Ezért ha e tárgykörben ismereteket akarunk szerezni, akkor másokra vagyunk utalva. Innentől kezdve társadalomlélektani problémává válik, hogy mi szükséges ez esetben a konfliktusmentes kapcsolathoz? A válasz egyértelmű: az információ kibocsátójának hitelességén alapuló szavahihetőség.
Vége a 25 éves jutalomjátéknak
A probléma gyökere valójában ott rejlik, hogy Fukushimával az egész nukleáris szakma véglegesen és visszavonhatatlanul elvesztette a szavahihetőségét, mégpedig azért, mert az, ami történt, látványosan cáfolta a 25 év óta érvényes alapelvet, miszerint a fejlődés minimalizálja a kockázatokat. Innentől kezdve erőtlen és hiteltelen az érvelés, hogy Japánban a véletlenek szerencsétlen összjátéka okozta az egyébként minimális valószínűségű katasztrófát, és ennek fényében bizony ködszurkálásnak tűnik a földrengésállósági stressz teszt Európában. Az átlagemberben óhatatlanul felmerül a kétely: vajon a katasztrófát nemcsak földrengés, de pl. egy extra hőség, szárazság, napkitörés, idejekorán leesett hó vagy bármi más is kiválthatja? Akkor is lesznek magyarázatok, hogy egymillió évben egyszer fordul elő ilyesmi?
Mondhatnánk persze, hogy a nukleáris ipar és a nyilvánosság viszonya már átélt ehhez hasonló krízist 25 éve a Csernobilban történtek kapcsán is. Csakhogy az a nukleáris esemény egy kommunista tervgazdaságban esett meg, nem pedig egy iparilag fejlett demokráciában. Ott pontosan tudjuk mennyi volt a hivatalos információs források szavahihetősége. Ezért nem is okozott valójában akkora megrendülést a közbizalomban, hiszen a hitelesség korábban sem volt meg. Tulajdonképpen egyszerű helyzetben volt az atomipar, hiszen a kommunista világrendszer összeomlása, az általa képviselt technológiák meghaladása komoly segítséget adott ahhoz, hogy a fent vázolt alaptézisre építve visszaszerezzék az atomenergia elfogadottságát. Csernobil után a nukleáris szakma valójában egy 25 évre szóló jutalomjátékot kapott, amely a Fukushimában történtekkel végérvényesen lezárult. Tiszteletre méltó a hazai nukleáris szakma elismert tekintélyeinek törekvése, melynek során az események precíz, tudományos igényű ismertetésével igyekeznek a Japánban történteket – egyébként szakmailag teljesen korrekt módon – a véletlenek szerencsétlen összejátszása miatti bekövetkezett, elképzelhetetlenül kis valószínűségű eseménynek beállítani. A tiszteletreméltó, hivatásuk iránt mélyen és őszintén elkötelezett professzor uraknak meg kell érteniük, hogy nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba. Nem játszhatjuk el még egyszer, hogy majd a tudomány, és a haladás megnyugtató választ ad mindenre, mert az emberiség kollektív emlékezete már másodszor nem fogadja be ezt az érvelést.Ha tágabb nézőpontból figyeljük a japán katasztrófa óta eltelt időszak történéseit, mindezen folyamatok kristálytisztán rajzolódnak ki. A nemzeti kormányok gyakran hisztérikusnak és gazdaságilag irracionálisnak tűnő reagálásai mind azt mutatják, hogy a politika vette az adást és kész új fejezetet nyitni az atomenergetikához való viszonyában. (Ha belegondolunk a stressz tesztek európai szintű elrendelése tisztán műszaki szempontból eléggé illogikus, hiszen, ha arra építjük érveinket, hogy a Japánban, a világ egyik földrengés szempontjából legveszélyesebb területén is soha nem látott erősségű rengés váltotta ki a katasztrófát, akkor a sokkal csendesebb Európában miért éppen erre kell tesztelni az atomerőműveket?).
Lehet bírálni a német kormány drasztikusnak tűnő döntését az atomerőművek leállításáról, de vitathatatlan, hogy a közvélemény ilyen súlyú döntést várt el. Lehet persze ellenkező irányú lépést tenni, mint pl. a cseh, francia, vagy orosz kormányok, amelyek deklarálták, hogy következetesen folytatják az atomprogramot. Amennyiben bírják, és fenntartják az ehhez szükséges közbizalmat, és vállalják az esetleges krízishelyzetek kockázatát, miért ne?
A magyar modell: 2007-Teller projekt, 209-Lévai projekt, 2011-Sunnyogás projekt
Egy dolgot nem lehet ebben a nagyon komoly ügyben csinálni, ez pedig éppen az, amit a magyar kormányzat tesz: sunnyogni. Egyfelől a deklaráció szintjén elkötelezettnek lenni az atomerőművi bővítés mellett, másrészt — sablonos közlemények szintjén maradva — elzárkózni a társadalmi párbeszéd legcsekélyebb lehetősége elől, a bevezetőben idézett sablonos közlemények szintjén maradva. E téren az atomerőművet is tulajdonló, előző cikkben is gyakran emlegetett nemzeti áramcég, az MVM hű követője a kormányzati kottának, sőt le is lépi tulajdonosát. Az áramóriás épp napjainkban csúcsosodó szakmai és erkölcsi mélyrepülése kiválóan érzékelhető abban, ahogy következetesen kerüli az atomerőmű jövőjével kapcsolatos álláspontjának a nyilvánosság előtti megmérettetését. Ez a cég a civil szervezetek egyre intenzívebb nyomása ellenére ma pontosan az ellenkezőjét teszi annak, mint amit a hitelességre őszintén törekvő, nukleáris energetikában érintett vállalatnak tennie kellene. Eközben csodálkozik, hogy a csillebérci kutatóintézet kéményéből a légkörbe került radioaktív jódizotóphoz hasonlóan a cégtől kontrollálatlanul kiszivárgó információk uralják az MVM megítélését.Mindennek kiváló példáját adta az MVM akkor is, amikor néhány hónapja az Origo által publikált közvélemény-kutatás eredményét kommentálta. Az állatorvosi lóként is említhető esetben a katasztrófát követően elvégzett, a bővítés társadalmi elfogadottságát szondázó felmérés meglehetősen negatív eredményére az MVM annyit reagált, hogy az ő méréseik mát mutatnak. Ez ügyben az MVM mindazon szakmai böszmeséget elkövette, amit el lehetett. A felmérésre előre fel kellett volna készülni, sőt megelőző méréssel elébe menni. A kedvezőtlen eredmények publikálását követően pedig aktív és őszinte kommunikációval kellett volna kezelni a krízist – ha az ügy fontos lenne számukra. Úgy tűnik, valójában nem az.
Az MVM vezetése úgy viselkedik, mint az emlegetett óceánjáró zenekara, tudomást sem vesz arról, hogy a paksi bővítés hajója a nukleáris szellemtörténet jéghegyének ütközött. A banda körül lassan elfogy a hallgatóság, miközben rendíthetetlenül fújják a „gazdagréti kompetenciaközpont” urai által kezükbe nyomott kottát.
A pr-böszmeség egyébként ma általánosan is jellemző a hazai nukleáris kommunikációban. Ha már Csillebércnél tartunk: amennyiben fenti gondolatmenet a tisztelt olvasó számára esetleg nem eléggé meggyőző, az elmúlt napok eseményei váratlan alátámasztást szolgáltattak mindehhez. Nem hiszem, hogy bárkit megnyugtatott a hivatalos kommunikáció, amelynek legfőbb motívuma először az elhallgatás, majd az esemény elbagatellizálása volt, miközben mai napig arra az alapvető kérdésre sem tudjuk, hogy az Európa több városában kimutatott radioaktív izotóp Budapestről származik–e? Ahogyan az Indexen néhány napja megjelent kiváló elemzés megállapítja: ez a történet is remek példája annak, hogy egy nukleáris esemény léte elsősorban nem műszaki, hanem kommunikációs kihívás. Vizsga, amelyen az állami szervek most ismételten elbuktak.
A felismerésre mára nemcsak az energetikai szakma „peremén” dolgozó bölcselkedők jutottak el, az iparág fő sodorvonalának közismert képviselői egyenesen odáig mennek, hogy nyíltan hirdetik az atomenergetikából történő végleges kiszállás szükségességét (ld. az atomerőmű korábbi vezetőjének előző cikkemben bemutatott tanulmányát).
A kiút keresése
Nem lenne teljes az elemzés, ha – csak vázlatosan is –, de nem térne ki arra, hogy ebben a helyzetben mi lenne ma Magyarországon az igazán felelős válasz a fent bemutatott kérdésekre. A fentiek egyfajta összegzéseként mindez a következőkben foglalható össze:
1.) Ki kell mondani, hogy Magyarország egyelőre szünetelteti egy új nukleáris blokk létesítésének előkészületeit, Korrektül lezárja és megőrzi, illetve a nyilvánossággal megosztja a Lévai projekt elkészült dokumentumait, megszünteti az előkészületek címén a jelentős pénzösszegek elköltését.
2.) A hitelességi tartalékok mozgósításával a paksi atomerőmű szakmailag megkérdőjelezhetetlen, nemzetgazdaságilag megkerülhetetlen üzemidő-hosszabbítására kell koncentrálni, a programot a legteljesebb átláthatóság és nyilvánosság mellett folytatni.
3.) Igazi, nyílt és őszinte párbeszéd szükséges a nukleáris energetika hosszú távú jövőjéről, melyben a szakpolitika, az energiaszektor, a tudományos műhelyek és a civil szféra egyenrangú félként vehet részt és formálja az atomenergetika magyarországi jövőképét.
4.) Feddhetetlen, szakmailag és erkölcsileg kikezdhetetlen, a nyilvánosság előtt is hiteles vezetők kezébe kell adni a folyamatok és döntések vezénylésének felelősségét.
A fenti négy tézisen alapuló intézkedéscsomag elengedhetetlen lenne ahhoz, hogy helyreálljon a hazánkban is kikezdett közbizalom, és egyfajta sajátos magyar modell szerint testesíthetné meg a felelős, nemzeti érdekeket is figyelembe vevő választ Fukushima kihívására.
