
Az eljárás koncepciós jellege több körülményből is kiviláglik. Egyfelől, merőben szokatlan, hogy egy távozó kormányfő politikai környezetének tevékenységét olyan szisztematikusan próbálják kriminalizálni, mint ahogy ezt 2010 nyarától az év elején megválasztott új elnök, Viktor Janukovics és szövetségesei teszik. Mert az mégis csak felettébb elgondolkodtató, hogy tavaly szeptembertől különböző köztörvényes vádakra hivatkozva letartoztatták Timosenko kormányának környezetvédelmi és belügyminiszterét, helyettes védelmi és igazságügyi miniszterét, a vámhivatal vezetőjét, az állami tulajdonban lévő Naftogaz igazgatóhelyettesét és nemzetközi elfogató parancsot adnak ki a gazdasági miniszter ellen. Másrészt az sem vall jogállami gyakorlatra, ahogyan folyamatosan váltogatják a Timosenko elleni vádakat. Amikor az ügyészség tavaly december 20-án elrendelte a lakhelyelhagyási tilalmat a volt kormányfő, és egykori helyettese, Alekszandr Turcsinov ellen, akkor még mindenekelőtt azzal vádolták őket, hogy hivatali hatalmukkal visszaélve nem rendeltetésszerűen használták fel az ukrán szén-dioxid-kvóta egy részének eladásából származó bevételeket. A vádhatóság szerint Timosenko nem átallott e befolyt pénzből nyugdíjakat fizetni, holott az összeget a büdzsé hiányának csökkentésére kellett volna fordítani. És hol vannak ma már azok a politikai vádak, amelyek még 2009 végén, az elnökválasztási kampány finisében hangzottak el? Akkor ugyanis még azt rótták föl Timosenkonak, hogy az IMF-kölcsönök jelentős részéből finanszírozza kampányát. Beszédes, hogy akkor még szó se volt a mai vád és a hét éves büntetés alapjául szolgáló 2009 januárjában aláírt ukrán-orosz gázszerződésről. Ahogy ma egy szó se hangzik el se a szén-dioxid-kvótákról és az IMF-hitelekből pénzelt kampányról sem. Mindez arra vall, hogy nem az elkövetett bűnhöz keresik a tettest, hanem az előre kijelölt bűnöshöz keresik a leginkább hitelt érdemlőnek tetsző bűncselekményt.

De miért érdemes ennyi energiát ölni Timosenko politikai ellehetetlenítésébe? Mindenekelőtt azért, mert a 2004-es „narancsos forradalom” egyik vezetőjeként és egyben szimbólumaként ma is népszerű politikus Ukrajnában. Sokkal népszerűbb, mint egykori harcostársa, Viktor Juscsenko, aki 2010-ben néhány százaléknyi szavazói támogatást szerezve már az elnökválasztás első fordulójában elvérzett. Julia Timosenko azonban talpon maradt. Sőt, a második körben csaknem fordítani tudott és Janukoviccsal szembeni tíz százalékos hátrányát három százalékra dolgozat le. És tette ezt egy olyan korszak kormányfőjeként, amikor a globális válság következményeként az ukrán GDP az előző évhez képest 15 százalékot zuhant. Ez – ítéljük meg bárhogy is Timosenko gyakorta populista politikáját – nem kis teljesítmény. És ezzel az ország keleti területeinek politikai támogatását élvező győztes, Viktor Janukovics is tisztában van. Bár Timosenko népszerűsége az elnökválasztás után feltűnően megkopott, potenciálisan továbbra politikai veszélyforrás. Mindenekelőtt azért jelent, mert politikai jelenléte megakadályozhatja Janukovics táborát abban, hogy a Rada-választásokon minősített többséghez jusson. Noha az elnök ma is ellenőrzése alatt tartja az ukrán törvényhozást, ám a kétharmad kísértése Kijevben is óriási. Annál is inkább, mert ha sikerülne alkotmányos többséghez jutni, úgy végképp kiteljesedhetne Janukovics hatalma. Az a hatalom, amely már ma is alig-alig korlátozott. Janukovics egyik első döntése volt ugyanis, hogy a 2004-es fordulat idején – a szembenálló felek közti kompromisszum nyomán – „félelnökire” gyengített államfői hatalmat ismét teljes értékű elnöki rendszerré alakította vissza. De ma már Janukovics ellenőrzi a helyi hatalom irányítóit is. Az ukrajnai régiók élén állók többsége ugyanis vagy a jelenlegi elnök embere, vagy messzemenően lojális iránta. Az alkotmánybíróságot pedig már közvetlenül tavaly februári megválasztása után sikerült szoros felügyelete alá vonni. Vagyis csak egyetlen építőkocka hiányzik az impozáns politikai építményből, a parlamenti kétharmad. És ha sikerül Timosenkot és legközelebbi szövetségeseit az ukrán politikai szcénából kitessékelni, nem marad erő, amely meg tudná akadályozni az ukrán elnök támaszát adó Régiók Pártjának parlamenti diadalát.
De megéri-e mindez? Nem áldoz-e fel túl sokat Janukovics, amikor politikai kisgömböcként megpróbálja lenyelni az ukrán politika neki nem engedelmeskedő tényezőit? Több mint nyilvánvaló, hogy óriási kockázatot vállal mindezzel. Timosenko kriminalizálása, meghurcolása és az első fokon kiszabott büntetési tétel oly abszurd és ingatag alapokon álló, hogy a külvilág azt aligha fogja szó nélkül elfogadni. Janukovics megválasztása után nagyon bölcsen fölhagyott elődje NATO-tagságot forszírozó politikájával, és azzal is, hogy közös múltat teremtve egyesítse az ukrajnai politikai nemzetet. Azt is helyesen mérte fel, hogy nem érdemes az ukrán identitást az orosz ellenesség szenvedélyes retorikájára építeni. Ezek a stratégiai súlyú ügyek ugyanis nem egyesítik az ukrán politikai nemzetet, hanem csak tovább fokozzák a megosztottságát. Ezzel szemben van egy kérdés, amely tartósan nem megosztója az ukrán társadalomnak, épp ellenkezőleg, a nagy többség támogatását élvezi. Ez pedig nem más, mint Ukrajna Európai Unióhoz való közeledésének, majd pedig teljes jogú tagságának ügye. Ezzel Janukovics is tisztában van. És azzal is, hogy amennyiben a jelenlegi vezetés nem talál kiutat a maga teremtette csapdából, úgy nemcsak a decemberre tervezett EU-ukrán szabadkereskedelmi szerződés úszhat el, de az ukrán politikai közösség egy ennél sokkal fontosabb ügyét is elveszíthet. Azt az ügyet – az EU-csatlakozás ügyét –, amely. mint cél nem megosztja, hanem egyesítheti őket.

Eközben illúzió arra gondolni, hogy majd Moszkva kisegíti Janukovicsékat. Miért is tenné? Putyin, akit a Timosenko elleni ítélet híre Pekingben ért utol, nehezen félreérthető indulatossággal jegyezte meg, hogy a 2009-es januári gázmegállapodást Timosenko alá se írta, merthogy a szerződést a Gazprom és a Naftogaz vezetői látták el kézjegyükkel. És egyébként is – tette hozzá Putyin – a megállapodás hosszú évek huzavonája után végre elválasztotta egymástól az európai gáztranzit ügyét az ukrajnai gázszállítások kérdésétől és az árak megállapítását is az Európában bevett hosszú távú szerződésekben alkalmazott gyakorlathoz kötötte. És történt mindez épp akkor – tehetnénk mindehhez hozzá – amikor a globális válság nyomán a gázárak viszonylag alacsonyan voltak, vagyis a lehető legkedvezőbb pillanatot kínálták Kijevnek az európai mintákhoz való igazodásra. Ne feledjük, az orosz gáz nagy európai fogyasztói – a németek, a franciák, az olaszok és az osztrákok – már régóta így járnak el, miként a Köztes Európa országai, így Magyarország is, miután e fordulatot – még a rendszerváltás éveiben – megtette. Ideje volt ezt Ukrajnának is megtennie, és 2009. január 19-én meg is tette ezt, lezárva ezzel egyben az akkor már csaknem háromhete tartó ukrán-orosz gázcsatát. Európából nézve Timosenko mindezért nem büntetést, hanem elismerést érdemel.
De ez a gázszerződés az ukrán politikai közösség megbecsülését is ki kellene, hogy érdemelje. Mindenekelőtt azért, mert a közvetítők kiiktatásával – lásd: RoszUkrEnergo – és a bevezetett, hosszú távon érvényes árképlet révén Moszkva ukrán politikára gyakorolt befolyása is jelentősen mérséklődött. Az évenként visszatérő, átláthatatlan áralkuk világa jóval nagyobb manőverezést és befolyásolási lehetőséget adott az orosz félnek, mint az árképlet teremtette új helyzet. Lehet persze próbálkozni e keretek felrúgásával, csakhogy időközben Moszkva Kijevvel szembeni pozíciói anélkül erősödtek meg jelentősen, hogy akárcsak egy métert is lefektettek volna az Ukrajnát roppant mód nyugtalanító Déli Áramlat gázvezetékből. És ennek igen egyszerű oka van. Ezt az okot Északi Áramlatnak hívják. E vezetékrendszer első szála ugyanis néhány héten belül, október végétől megkezdi kereskedelmi célú európai szállításait. Jövőre pedig megépül a rendszer második ága is. Ez pedig azt jelenti majd, hogy e duplaszálú vezetéken már évi 55 milliárd köbméter gázt tud Oroszország Európába juttatni. Mindeközben egyre gyakrabban kerül szóba egy majdani harmadik szál megépítése is. Ha az is megvalósulna Ukrajna tranzitáló szerepe végképp megroppanna. A Gazprom már az Északi Áramlat első szálának üzembeállításával elkezdi kiszárítani az ukrán vezetékrendszert. Ezzel pedig Kijev komoly tranzitdíjaktól esik el. Az ukrán költségvetés ugyanis 15-17 százalékban e bevételekből származik.
Nincs tehát könnyű helyzetben az ukrán elnök és környezete. Sem az EU-val nem lesz könnyű tárgyalnia, sem Oroszországgal – és Janukovicsot október 20-ra Brüsszelbe várják.