A 2000-es évek második felében azonban valami megváltozott. A török kül- és belpolitika teljesen újraértelmeződött és ez a folyamat napjainkban is tart. Az EU-csatlakozási tárgyalások során elszenvedett folyamatos kudarcok hatására a török közvélemény egyre inkább EU-ellenessé vált. Erdogan, korábbi békülékeny és nyitott hangvételű politikáját hátrahagyta és a gazdaságilag egyre erősebb Törökország közvéleményének jobban tetsző, populista és nacionalista húrokat kezdett el pengetni. Azonban a Nyugattal a kapcsolatokat nem szakította meg. Törökország ma is a NATO oszlopos tagja, az EU által szorgalmazott Nabucco-vezeték projektnek pedig kulcsfontosságú tényezője. Az Európai Unióhoz való közeledést a politikai vezetés továbbra is fontosnak tartja, de a csatlakozás első számú prioritásként való kezelése szép lassan a múlté lett. Már az arab tavasz kitörése előtt egyre nagyobb hangsúlyt fektetett Törökország a muszlim világ felé való nyitásra, gazdaságilag és politikailag is intenzívebbé váltak a kapcsolatok. Az arab világ jóindulatát az Izraellel való látványos szakítással kívánta elérni. Ezzel több legyet ütött egy csapásra: kielégítette a törökök között egyre növekvő Izrael-ellenes közhangulatot, az arab utca is ujjongva fogadta ezt a fejleményt, miközben az arab politikai elitnek az új Oszmán birodalomtól való félelmét is hűteni tudta. Az EU számára talán még nagyobb veszéllyel jár a ciprusi konfliktus újbóli fellángolása. Erdogan kijelentette, hogy a 2012 második felében esedékes ciprusi EU elnökség ideje alatt Törökország befagyasztja kapcsolatait az EU-val. A kijelentésre július 19-én, Ciprus északi felének Törökország általi lerohanásának és okkupációjának 37. évfordulóján került sor. Ezt követően élesedett ki a konfliktus az izraeliek által feltár gázmező hasznosításának ügyében is. A török kormányfő eleinte Izraelnek üzengetett azzal, hogy a Gázai-övezetbe küldendő humanitáriusnak mondott hajók védelmére hadihajókat is ki fog rendelni. Aztán a hadihajók megjelentek a ciprusi partoknál is, ahol a Koca Piri Reis nevű török kutatóhajó kívánt próbafúrásokat végezni. A hajó pontosan ott készült kutatófúrásokat végezni, ahol korábban egy ciprusi–izraeli közös cég megbízásából az amerikai Noble Energy már munkához látott, majd Erdogan nyilatkozatban felszólította a ciprusiakat, hogy hagyjanak fel a gázkutatással és a tervezett kitermeléssel, amíg a sziget két része nem köt békét.

 

Teljesen egyértelmű, hogy az Izraellel generált konfliktus célja az arab-moszlim világban kialakult hatalmi vákuumba való benyomulás. Törökország a többi moszlim országtól eltérően kiemelkedően jó kapcsolatokat ápolt korábban a zsidó állammal. A látványos szakítással és a palesztin ügy felkarolásával az arab-muszlim világ jóindulatát és elismerését kívánták elérni a törökök. Ezt a célt szolgálta Izrael 2008-as Hamasz elleni támadásának elítélése, a humanitáriusnak mondott flottillákkal a gázai blokád feltörését célzó próbálkozás valamint az izraeli nagykövet hazaküldése. Nyilvánvaló, hogy ebben a lépéssorozatban nagy adag kompenzációs kényszer is volt, mellyel a korábban Izrael- barát, nem-arab muszlim ország a gyanakvó arab közvéleményt próbálta megnyerni. Erdogan azóta is folyamatos nyomás alatt próbálja tartani Izraelt: legutóbb a Time magazinnak adott interjújában fejtette ki azon véleményét, hogy ha az ENSZ elítélte volna cselekedeteiért Izraelt, akkor már sokkal közelebb lehetnének a megoldáshoz az izraeli-palesztin konfliktusban.

 

 

Izrael egyelőre beleállt a konfliktusba, és például nem hajlandó bocsánatot kérni a gázai flottillatámadásban meghalt török aktivisták miatt. Azonban akármennyire is igaza lehet Izraelnek, azt látnia kell, hogy a palesztinokkal való konfliktus kezelésében korábban kulcsszerepet játszó Mubarak kiesett a játékból és a helyére egyre inkább a konfliktus lángját nemhogy eloltó, hanem provokatív akcióival azt serkentő Törökország lép. A zsidó állam egyre inkább elszigetelődik a térségben, korábbi barátok, mint Jordánia és Egyiptom is hátat fordítanak neki.

 

Törökországnak a kurdokkal való, hagyományosnak mondható konfliktusa mára odáig eszkalálódott, hogy a török hadsereg bármelyik nap átléphetik az iraki határt, hogy a kurd provokációkra katonai választ adjon. Ez persze Irakkal is növeli a feszültséget. A török miniszterelnök legutóbbi németországi látogatásán a németeket is felháborította azon kijelentésével, miszerint a Törökországban tevékenykedő német alapítványok finanszírozzák a kurdok "terrorját". Erdogan szó szerint azt állította, hogy a szóban forgó alapítványok finanszírozzák a betiltott Kurdisztáni Munkáspártot, és - mint fogalmazott - Törökország megosztására törekszenek. Persze hasonló vádakat már Izrael fejéhez is vágott… Ezzel kapcsolatban sokan felteszik a kérdést, hogy miközben a török kormányfő eljátssza az igazság bajnokának szerepét az ENSZ-ben a palesztin kérdést illetően, miért nem hajlandó hasonló jogokat adni a kurdoknak, mint amilyeneket a palesztinoknak követel a zsidó államtól?

 

A szunnita törökök és a muszlim világ vezető szerepére törő szintén nem arab, síita Irán között sem felhőtlen a kapcsolat. Egyrészről a közelmúltban Törökországba telepített NATO-radarállomást a perzsa állam ellenséges provokációnak tartja. Hiába próbálja meg Erdogan azt kommunikálni, mint azt legutóbb dél-afrikai látogatása alkalmával is tette, hogy a Törökországba telepített NATO-radar nem Irán állítólagos atomprogramja ellen épült, és a nyugati állítások ellenére korántsem Mahmud Ahmedinezsád állama jelenti a fenyegetést a térségre, hanem a nukleáris erővel bizonyítottan rendelkező Izrael, Iránt mindez nem nyugtatja meg.

 

A másik konfliktusforrás, Törökország Irán szoros szövetségesével, Szíriával szemben tanúsított magatartása. Iránnak és Szíriának nem tetszik, hogy részben amerikai nyomásra a törökök szankciókat kívánnak bevezetni a már amúgy is teljes nemzetközi elszigeteltségben lévő Asszád rezsim ellen.

 

Végezetül úgy tűnik, a jövőben Oroszországgal is éleződni fog az ellentét. A két ország közötti konfliktus történelmi előzményekkel is bír, most azonban konkrét, energiapolitikai kérdésben kezdett kiéleződni. A Déli Áramlat ügyében az orosz fél Erdogan márciusi moszkvai látogatásán akarta végleg rögzíteni a vezetékek áthaladását Törökország felségvizein, ám végül nem született megállapodás. A Déli Áramlathoz való török hozzájárulás ugyanis összefügg a Ceyhan-Samsun kőolajvezeték építésével, és a legújabb fejlemények szerint a gáz árával is. Ez utóbbi azért lényeges, mert Taner Yildiz török energetikai miniszter múlt csütörtökön jelezte, hogy nem hosszabbítják meg az úgynevezett "nyugati útvonalon" - Ukrajnán, Románián és Bulgárián át – menő gázszállítási szerződést, de a Gazprommal fennálló többi megállapodás érvényben marad. A döntést Törökország azzal indokolta, hogy Oroszország nem volt hajlandó olyan mértékben engedni a gáz árából, ahogyan azt Ankara kérte, és ez arra késztette Ankarát, hogy "a fennálló szerződéseket lejártuk időpontjában felülvizsgálja". Yildiz hangsúlyozta, hogy a szerződés meg nem hosszabbítása "nem árt majd a török-orosz kapcsolatoknak". Erre azért ne vegyünk mérget.

 

Amint az előzőekből is kitűnik, Törökország számos szomszédjával és legnagyobb hazai kisebbségével is konfliktusban áll. Ez a regionális erőviszonyok megváltozásából és Törökország térségbeli vezető szerepre való törekvéséből fakad. Azonban nem nehéz észrevenni, hogy ezen, és a már korábban meglévő, történelmi okokból fakadó konfliktusokon túl egyre többen tartanak, főleg Görögországban és Cipruson egy újraéledő Neo-Oszmán Birodalom kialakulásától. Az Európai Unió mostanság saját pénzügyi gondjaival van elfoglalva és a belátható jövőben nem lesz egységes politikai akarat a csatlakozási tárgyalások felgyorsítására. Törökország kelet felé fordult és keresi iszlám gyökereit. Innen Európából nézve remélhetőleg nem a már meglévő, világi és demokratikus politikai és társadalmi berendezkedés rovására.