Tegnap fogadta el a parlament az ország 2030-ig szóló energiastratégiáját. Az alábbi írás az energetikában megtett utat, mint a jelenlegi kormány sajátos hatalomgyakorlási módjának markáns példáját igyekszik felvázolni. Mindezt természetesen nem a puszta kritika szándékával, sokkal inkább annak céljával, hogy az anomáliák számbavételével egy, valóban a közjót szolgáló energetikai kormányzás számára szolgáljon szerény hozzájárulással.
Az új hatalmi struktúrák kialakulása
Szentélyek kontra kompetenciaközpontok
A kabinet megalakulásakor az energetika szakpolitikai felügyelete az aktuális hatalmi erőviszonyok közötti kompromisszum eredményeként jött létre, az egységes szemléletet elemi módon igénylő, alapvető infrastruktúrát jelentő energetika felügyelete kettévált. A szakterület egyrészt a Nemzetgazdasági Minisztériumhoz (NGM) került, ahova alapvetően stratégiai, hosszú távú szempontok, illetve a jogszabály-előkészítés tartozott; illetve a Nemzeti Fejlesztési Minisztériumhoz (NFM), amely az állami energetikai társaságok tulajdonosi felügyeletét látta el. Ide került az ágazatot szabályozó hatóság is és a fejlesztési források elosztása is az NFM hatáskörét képezte. Ahogy a kezdeti, nehezen érthető struktúra létrejötte, úgy a bő fél évvel későbbi módosulása is vélhetően az erőviszonyok változásaként értelmezhető. Mindenesetre az, hogy az energetika valamennyi, az államot érintő vonatkozása jókora késéssel került egységes irányítás alá, a regulációs munka jelentős késlekedését is eredményezte.
Az államigazgatásban lezajlott változásokkal párhuzamosan az állami tulajdonú energetikai társaságoknál, elsődlegesen a „zászlóshajó” Magyar Villamos Műveknél (MVM), teljes körű menedzsmentváltás történt – egyébként e tekintetben hasonlóan, mint valamennyi állam által tulajdonolt gazdasági társaságnál: a rendszerváltozás óta biztosan a legteljesebb körben. További figyelemre méltó fejlemény, hogy a váltásokat követően a kormánypártok energetikában ismert szakpolitikusai helyett inkább a Fideszhez kötődő gazdasági érdekcsoportok képviselői kerültek pozíciókba. Ez alól lényegében maga az energetikát és klímapolitikát felügyelő, a tiszteletre méltó, bár az energetikától meglehetősen távol eső teológiát végzett államtitkár, egykori polgármester az egyedüli kivétel.Az energetika állami szegmensében megnyilvánuló „káderpolitika” azonban csupán a jéghegy csúcsa volt abban a folyamatban, amelynek során az állam közhatalmi funkciója és a tényleges gazdasági hatalomgyakorlás egyre nyilvánvalóbban elvált egymástól. Az energiapolitikát is alapjaiban meghatározó, igazán komoly döntések nem az államigazgatás szentélyeiben, az erre felkent főpapok celebrálásában születtek, hanem az informális kompetenciákat megtestesítő központokban hozták meg őket.
Lobbik és érdekkörök hálójában
A jogszabályalkotás bástyáján réseket jelentenek a kormánypárt politikai kultúrájából fakadó önmozgások
A beinduló energetikai kormányzás nem szakított az ebben az iparágban oly ismert mechanizmussal, amelynek során a jogszabályalkotás szakmai menetét gyakran törik meg különböző érdekcsoportok szempontjait érvényesíteni kívánó kezdeményezések. A kormány egyébként is mindennapi gyakorlattá váló eljárásrendje, melyben kulcsfontosságú módosításokat nem a normál ügymenet, hanem önálló képviselői indítvány keretében terjesztenek be, sajátosan ötvöződött az előbbi „technikával”, például amikor a kötelező átvétel rendszerének megváltoztatásáról szóló, a szakminisztérium által beterjesztett javaslattal szemben a frakcióvezető egy lényegesen eltérő, nem egyeztetett módosítással élt. Annak ellenére tehát, hogy a rendszerváltás óta először minden szempontból egységes az energetikai szakkormányzás, szabályozási oldalról az erős bástyán továbbra is réseket ütnek a lobbi jellegű érdekérvényesítés akciói, de a kormánypárt politikai kultúrájából fakadó önmozgások is.
Mindez azonban nem sokkal visz bennünket közelebb a kormányzat energetikával kapcsolatos szándékainak megismeréséhez. Mára azonban körvonalazódni látszanak a valós erővonalak, amelyek a tényleges kormányzati döntéseket meghatározzák – annak ellenére, hogy a hivatalos nyilatkozatok és közlemények gyakran semmilyen szempontból nem segítik a tisztánlátást.
Az új Nemzeti Energiastratégia
A tényleges döntések mögött nem a mainstream szakpolitika szempontjai húzódnak
Az immár egységes kézben lévő energia-igazgatás máig legnagyobb, valóban komoly eredménye, hogy 2011 tavaszán megalkotta az ország 2030-ig szóló energiastratégiáját. A kiváló színvonalú szakmai anyag, mely részletes hatásvizsgálatokra támaszkodva vázolja fel az ország számára követhető pályákat a szakma lényegében egyöntetű elismerését váltotta ki, amit tovább növelt a széleskörű társadalmi egyeztetés lehetősége. Az energiastratégia mélyebb elemzése ugyanakkor rávilágíthat a jelenleg hatalmon lévő politikai elit mögötti, a tényleges döntéseket motiváló érdekekre a megbúvó, de annál fajsúlyosabb ellentmondások feltárásával.
Az egyik ilyen markáns, az elvek és a tettek közötti ellentmondás a hazai szénvagyon hasznosításának stratégiában foglalt megítélése és a Mátrai Erőmű tervezett korszerűsítésének tavaly ősszel történt leállítása. Ha a stratégiát tekintjük, minden érv a bővítés mellett szól, (csak kulcsszavakban: munkahelyteremtés, importfüggőség csökkenése, a meglévő blokk leállítása révén fajlagos kibocsátás-csökkenés, foglalkoztatás stb.). Az új, már jól előkészített széntüzelésű blokk terve mellett óriási erkölcsi érvet adott a fukushimai katasztrófa is. Ráadásul az energetikai államtitkár nemrégiben jelentette be a hazai szénvagyon energetikai hasznosítására vonatkozó koncepció elkészítését, melynek alapelve, hogy a hazánkban fellelhető egyetlen jelentős primer energiahordozóként nem mondhatunk le a szénvagyon hasznosításáról. Szintén érdekes, aktuális fejlemény, hogy egy kormánypárt-közeli munkaadói szervezet épp a napokban adott ki egy állásfoglalást a stratégia támogatásáról, melyben egyértelműen síkraszállnak a hazai lignitvagyon energetikai hasznosításának újragondolása mellett.A jelek szerint a tényleges döntések mögött tehát nem csak a mainstream szakmai és szakpolitikai szempontok húzódnak meg. Ugyanakkor érdekes, hogy az előző projekthez hasonlóan szintén az állami MVM érdekkörébe tartozó, aktuális erőmű-fejlesztési elképzelés viszont pontosan az ellenkező pályát látszik leírni. Ez a projekt a Paksi Atomerőmű tervezett bővítése.
Új atomerőmű hazánkban – Fukushima után
Érdemi párbeszéd helyett a bővítés előnyeinek formális mantrázása zajlik
A kormányzat energetikával kapcsolatos cselekvésének ellentmondásossága talán leginkább éppen a Paksi Atomerőmű új blokkokkal való bővítése kérdésében figyelhető meg. A 2009 tavaszán közismerten „nagykoalíciós” parlamenti többséggel elfogadott bővítési koncepció mentén továbbra is halad a projekt előkészítése, miközben a hivatalos kormányzati kommunikáció és az érintett vállalatok minimálisra szabott megnyilvánulásai lényegében kimerülnek a bővítés előnyeinek formális mantrázásában. A korábban megindult társadalmi párbeszéd a minimálisra csökkent, és a fenyegető előjelek (romló közvélemény-kutatási adatok, aktivizálódó zöld szervezetek, stb.) ellenére az előkészítő munka tovább halad. A kormányzat mintha nem venne tudomást a március 11-én bekövetkezett nukleáris katasztrófáról, illetve annak a közgondolkodásra, egész civilizációnkra gyakorolt hatásáról. Messze túlmutat jelen dolgozat keretein annak elemzése, hogy a fukushimai katasztrófa milyen hatással volt és lesz a világ atomenergiához fűződő viszonyára. A szerző meggyőződése, hogy jelentősége messze túlmutat a 25 évvel ezelőtt Csernobilban történteken, mégpedig azért, mert esetünkben elsősorban nem műszaki-tudományos kérdésről, hanem az (állami-társadalmi-gazdasági) elitek szavahihetőségéről van szó. Ezért a világ egyik vezető ipari hatalmában és demokráciájában történtek következményei sokkal mélyebbre hatóak, mint a kommunista Szovjetunióban történtek.
A fejlett világ mindezt felismerte és ki-ki a maga érdekrendszere és bölcsessége mentén, de mindenképpen változtat. A hazai kormányzati politika tudomást sem vesz minderről és nem hallja meg a szakma részéről egyre gyakrabban érkező érveket, melyek az atomerőművi bővítés újragondolását, néhány évig tartó szüneteltetését javasolják. Érveik szerint a kialakult helyzet miatt a világ egész nukleáris ipara gyökeres változás előtt áll, és nem szabadna elkötelezni ma magunkat a jelenlegi technológia mellett. A bizonytalanság miatt ráadásul egy ilyen hihetetlenül költséges beruházás finanszírozása – amit a gazdasági válság egyébként is megnehezít – lényegében kilátástalan a hitelezői kockázatok miatt. A kormányzat nem vesz tudomást a szinte naponta érkező hírekről, melyek a fenti érvrendszer egy-egy újabb alátámasztását jelentik: pár napja a Siemens jelentette be, hogy kiszáll a nukleáris üzletágból, leépíti atomenergetikai divízióját. A szakmát ismerők pontosan értik, hogy mit jelent ez, hiszen ha az európai atomipar egyik legnagyobb beszállítója erre a döntésre szánja el magát, akkor az elhatározása mellett nagyon súlyos érveknek kell lenniük. Valószínűleg sokakat elgondolkodtat a Paksi Atomerőmű volt (Antall-kormány alatti) vezérigazgatójának napokban megjelent tanulmánya is, ahol Fukushima tanulságaként az atomenergia feladását határozza meg.
Nagyon tanulságos mindezek fényében, hogy az Energiastratégia e vonatkozásban mintha fordítva ülne a lovon: a nukleáris opciót lényegében szükségszerűségnek tekinti, ilyen értelemben kissé eltér az anyag általában véve szakmailag kiegyensúlyozott és realista megközelítésétől. Egy példa: az új atomerőmű majdani belépésével egy adott időszakra kialakuló kapacitástöbblet (ami abból fakad, hogy a nagyon magas, 1200 MW körüli egységteljesítményű blokkoknak a magyar energiarendszer 7000 MW körüli beépített teljesítőképességéhez képest nagyon nagy) azáltal lesz kezelhető, hogy a német atomerőművek leállítása miatt forráshiányos regionális árampiacon jól értékesíthető lesz a többlet magyar atomáram. (Rossz hír az ebben reménykedőknek, hogy a cseh kormány épp szeptember közepén jelentett be egy erőltetett ütemű atomerőművi programot. A földrajzi közelséget és a hagyományosan jó cseh-német gazdasági kapcsolatokat tekintetbe véve ez a hajó tehát már elúszott).
Felmerül a kérdés: ha ilyen fontos a bővítés, miért nincs érdemi párbeszéd, miért nem vesz tudomást a kormányzat minderről? Az eddigiek fényében vélelmezhetően ugyanott keresendő a magyarázat. A tényleges hatalomgyakorlóknak nagyon jó a bővítés előkészítése, hiszen évekig biztosít lényegében valós kontroll nélkül legitimitást komoly források felhasználására. A jelek szerint ez egy olyan, előre megtervezett folyamat, amelyben csak zavarnak a tények, származzanak Japánból, Németországból, vagy bárhonnan.
Manőverek a gázszektorban
A MOL-paketten elbukott pénzből egy közepes erőművet lehetne felépíteni
Ezzel azonban nincs vége a jelenlegi kormány nehezen értelmezhető lépéseinek az energetika útvesztőjében. Az előző példával sok szempontból analóg eset a magyar-szlovák határkeresztező gázvezeték létesítése, amely valamilyen ok miatt rendkívüli prioritást élvez, annak ellenére, hogy a projektet korábban az annak természetes gazdájaként elindító MOL Földgázszállító ZRt. a szükséges elemzések elvégzését követően leállította, ugyanis nem látta biztosítottnak annak megtérülését. A szakma meglehetős értetlensége fogadta a hírt, miszerint az összeköttetés mégis megvalósul, mégpedig az állami MVM leányvállalatának beruházásában. A projekt megtérüléséről kevés szó esik, arról még kevesebb, hogy annak költségei – a jelenleg még nem teljesen biztosra vehető Uniós támogatás feletti, több tízmilliárdos tétel – a végfogyasztói földgázárakba épülnek–e be, vagy az állami MVM költségvetést hizlaló jövedelmezőségét rontják–e le?
Mindez azért is különös, mert az állam 2011 nyárelőjén nagy eredményként jelentette be, hogy sikerült a MOL orosz kézen lévő részvénypakettjét, mintegy 25 %-ot visszavásárolnia. A részvényárfolyamok esése miatt üzletileg jelentős bukásként értékelhető akvizícióra egyébként könnyen lehet, hogy a XXI század Bős-Nagymarosaként fog az utókor emlékezni, hiszen az állam jelen árfolyamon számítva annyit bukott az üzleten, amiből egy közepes nagyságú erőművet lehetne felépíteni.Mindenesetre a MOL- pakett állam általi megvásárlásának fényében végképp érthetetlen a kormányzati lépéssorozat, hiszen tulajdonosként az államnak – az ellátásbiztonságra, a gázforrások diverzifikációjának szándékára hivatkozva bizonyára módja lenne a MOL-t a korábbi döntés megváltoztatására rábírni és a gázvezeték építéséhez értő, és megfelelő infrastruktúrával rendelkező FGSZ-t a beruházásra rávenni. A sokkal költségesebb megoldás választásának, és egyáltalán, a MOL-MVM energiaóriások tulajdonosi szándékainak megvilágításával azonban a kormányzat a mai napig adós.
Az MVM megítélésének látványos átértékelődése - rablóból pandúr
A korában támadott MVM a gazdasági hatalom első számú kedvencévé lépett elő
Azt, hogy valójában mit is akar az állam a tulajdonában lévő energetikai vagyonnal, azért is fontos lenne tudni, mert a szakmában még sokan emlékeznek egy, a Fidesz által 2008 februárjában szervezett konferenciára. Az esemény fő témája az MVM helye és szerepe volt a magyar villamosenergia-piacon és ahol a párt szakpolitikusai, ismert energetikai szakemberei az Energia Hivatal és a Gazdasági Versenyhivatal, valamint a hazánkban jelen lévő európai energiamultik magyarországi vezetőivel vállvetve ostorozták az állami energiacéget. A közös kotta szerint az árampiac fejlődésének, a verseny kiteljesedésének és ez által az olcsó energiaáraknak az MVM a legfőbb kerékkötője.
Mára ez a hozzáállás alapvetően megváltozott. Ugyanez az MVM a gazdasági hatalom első számú kedvencévé lépett elő és sorra szerez olyan jogosítványokat, melyek nélkül is korábban a piac túlságosan domináns szereplőjének találtatott. Jó példa erre az MVM nagykereskedelmi árrésének ez év elején, minden különösebb bejelentés nélkül történt megemelése, amely természetesen közvetlenül meg is jelent a végfogyasztói, hatóság által szabályozott árakban. De ide sorolhatjuk a gázkereskedelmi, majd gázszállítói jogosultság megszerzését vagy azt, hogy a gáztőzsdét szintén az MVM leányvállalat MAVIR szervezheti meg. A jelek szerint az állam komolyan gondolja az Energiastratégiában is rögzített, önmagában teljesen elfogadható és üdvözölhető elvet, miszerint az energetikában nemcsak szabályozói, hanem tulajdonosi szerepben is markánsan kíván jelen lenni.
Ezzel azonban az eddigi gyakorlati megvalósulást tekintve két probléma is van: Egyrészt a szabályozói és tulajdonosi szempontok teljesen összekeveredtek és a jelek szerint a tulajdonosi szempont teljességgel felülírja az állam szabályozói felelősségéből fakadó feladatokat. Másrészt nem világos az állami cselekvés mögötti valós szándék, legalábbis a lépésekből ezt nem lehet kikövetkeztetni, és a mindinkább kiüresedett, formális bejelentés típusú információkra alapozva sem lehet közelebb jutni a valós szándékokhoz.Az igazi kérdés – az állam szerepe az energetikában
A közszolgáltatás visszafejlesztését eredményezi a rezsidíjak befagyasztása
Az állam energetikában betöltött valós szerepének tisztázása két aspektusból is égetően fontos lenne. Ez a két szempont egyrészt a minél kedvezőbb árú energia biztosítása, másrészt a megújulók terjedésének elősegítése, illetve az állam ebben vállalt szerepének rögzítése.
Nyilvánvaló, hogy az energiaszolgáltatás – mint az egyik alapvető civilizációs infrastrukturális szolgáltatás, és mint ilyen, a közjó integráns eleme – során számos, időnként egymásnak ellentmondó szempontot kell figyelembe venni. Az Energiastratégia e tekintetben helyesen vázolja fel a fenntarthatóság–versenyképesség–biztonság hármas elvét. Azonban ma, az elhúzódó gazdasági válság időszakában, – amikor ráadásul a magyar háztartások és a gazdálkodók jelentős része is nagymértékben el van adósodva –az olcsó energiának kell lennie az elsődleges prioritásnak. (Nem véletlen hogy az idézett munkaadói állásfoglalás is hangsúlyosan tesz hitet a legalacsonyabb költségű szemlélet mellett). Az államnak szabályozói és tulajdonosi oldalról is számtalan lehetősége van e szempont érvényesítésére, ahogy arra a szakmából rendszeresen érkező javaslatok is felhívják a figyelmet. Csak néhány példa: az egyetemes szolgáltatást terhelő tarifaelemek racionalizálása, önkormányzati tulajdonú közműcégek átszervezése, stb.). Semmiképpen sem jó irány, és a piaci szereplők további elbizonytalanítását, a közszolgáltatások minden szempontból történő visszafejlesztését eredményezi viszont a rezsidíjak befagyasztása. Ez a lépés ellentétes minden logikával, amelyre gazdaságunk épül, de a legnagyobb hibája, hogy a rendszerek torzulásából fakadó, romló hatékonyságú működés árát később többszörösen kell majd megfizetni. Égető szükség van tehát arra, hogy az állam felelős gazdaként, felelős hatalomgyakorlóként tekintsen a közszolgáltatásokra.
A másik szempont, a megújulók elterjedése pedig azért kulcskérdés, mert az egész hazai energiagazdaság fenntartható pályára állításának ez az alapja. Leegyszerűsítve: a mai, fosszilis és atomenergiára alapozott gazdaságunkat át kell állítani oly módon, hogy a megújulók érdemi részt vállaljanak az ellátásban, természetesen ott, ahol ez a rendelkezésre álló forrásokból a legnagyobb eredményt hozza. E tekintetben az Energiastratégia példamutatóan foglalja keretbe, hogy mely területeken kell elsősorban a szükséges fejlesztéseket megindítani, és hogy hol lehet a leghatékonyabban eredményeket elérni.
A probléma itt is az elvek és a gyakorlat közötti szakadékban rejlik. A rendelkezésre álló, és tervezett források ugyanis messze, nagyságrendileg sem érik el azt a mértéket, amellyel valóban eredményt lehetne elérni. Szinte semmi jele annak, hogy az állam komolyan gondolná az Energiastratégiában lefektetett elveket és szabályozóként bármilyen formában ösztönözné a zöld energiagazdaság térnyerését. Sőt, a megújulókkal termelt energia kötelező átvételére vonatkozó szabályozás késlekedése (legutóbbi információk szerint 2012 elejére várható az új jogszabály) a korábbinál is bizonytalanabb helyzetet eredményezett az ágazatban.
Összegzés
Összefoglalásként rögzíthetjük, hogy a kormány másfél éve alatt tapasztaltak alapján az a benyomásunk támadhat, mintha a döntéshozók a ló másik oldalára kerültek volna. Korábban az energetikában lezajlott liberalizáció miatt a fogyasztókra és a szektorra rászabadított piaci folyamatok negatív hatásai, illetve a hazánkban lezajlott széleskörű energiaipari privatizáció miatt lecsökkent közösségi érdekérvényesítési lehetőségek képezték a legfőbb akadályát annak, hogy az energiaellátás a nemzeti optimumon történjen. Ma viszont azt látjuk, hogy a kormányzati döntéshozók az állam cégeken, piacokon és szakmákon átnyúló közvetlen beavatkozását, minden területre kiterjedő kontrollját tekintik üdvözítőnek. Az állami hatalom részfunkcióinak zavaros mozgásai eltérítik a nemzeti energetikát a megfogalmazott és konszenzust élvező stratégiai céloktól. Az eredmény: torz működés és elbizonytalanított piaci szereplők.
A közérdek pedig úgy tűnik, továbbra sem mindig az elsődleges szempont.
