Az Európai Unió állam- és kormányfői csütörtöktől Brüsszelben tárgyalnak a következő hét esztendő közösségi költségvetéséről. A tét Magyarország számára is hatalmas. Most dőlhet el, hogy 2014-2020 között mennyi pénzünk lesz infrastruktúrára, munkahelyteremtésre, vállalkozástámogatásra. Akármi is kerül a végső megállapodás szövegébe, mi magyarok biztosan nem fogunk örülni. Dr. Heil Péter elemzése.
Nyugaton a helyzet
Orbán Viktor hadba készül. Ezt nem én mondtam, hanem ő – a múlt héten, amikor az Európai Unió közös fejlesztéspolitikájában leginkább érdekelt országok, a Kohézió Barátai, Brüsszelbe gyűltek, hogy megvédjék az EU tagállamoknak nyújtott fejlesztési támogatásait. Többek között azt az általunk remélt sok ezer milliárd forintot, amit Orbán Viktor legszívesebben majd Legújabb Széchenyi Tervnek hívna. Súlyos összegekről van szó, és ennek megfelelően nagy a kardcsörtetés mindenfelé.
A magyar sereg vezére komoran tekint a jövőbe: „a hadijelentés nem néz ki jól” - mondja. Ritkán értek vele egyet, és még ritkábban illetném őt azzal, hogy túlságosan visszafogottan fogalmazna. Pedig most ez a helyzet. Cudarul állunk, még annál is cudarabbul.
Alapjában véve Orbán Viktor mintha szeretné az ilyen helyzeteket. A történet szólhatna úgy, mint egy népmese: “… A legkisebb miniszterelnök felkerekedik, és elvágtat a Gonosz Sárkány várába. Birokra kél vele, két napon és két éjjelen át küzd, de a végén levágja mind a 27 fejét. Hazahozza minden kincsét. Sőt, kiszabadítja a szépséges királylányt, Európát, akinek legott elnyeri szerelmét. És aztán boldogan élnek, míg meg nem halnak.” Csakhogy ezúttal nem lesz sárkányölés, sem leányrablás. Abból a helyzetből, amelyben vagyunk, egyszerűen nem lehet nyerni. Nyilván ezért van, hogy Orbán is, és EU-ügyi államtitkára, Győri Enikő is, hűtik a várakozásokat. Előre próbálják felkészíteni a közvéleményt: itt már az is győzelem lesz, ha a magyar delegáció élve hazajön. A hadijelentést, ha lehet, még a valóságosnál is feketébbre festik, mondván: a magyaroknak juttatott támogatás harminc százalékkal lehet kevesebb, mint amennyit 2015-ig költhetnénk el (ha tudnánk). Ha a komor jóslatok beválnának, 2000 milliárd forint körüli támogatástól esnénk el, és akkor Magyarország valóban az új közös költségvetés egyik legnagyobb vesztese lenne. Ennél több támogatást csak Németországtól és Spanyolországtól vennének el, amelyek nálunk sokszorta nagyobbak és jóval gazdagabbak is.
Az egyetlen szerencsénk az, hogy ekkora gyomrost az EU igazából senkinek sem adhat, ez már nem fér bele az elit klub házirendjébe. Emiatt, bár a nettó befizető országok még tovább akarják csökkenteni az Unió közös költségvetését – ráadásul a számunkra legfontosabb kohéziós politika és a mezőgazdaság terhére – az ülést majdan vezető európai elnök, Herman van Rompuy jegyzetfüzetében a magyar soron már csak egy „XX” szerepel. Tudják, hogy engedniük kell majd. Nekünk, és annak a néhány országnak, amelyeket a 2008-as válság a leginkább helyben hagyott. De akármi kerül is az „XX” helyére: már most, az első puskalövés előtt kijelenthetjük, ebben a háborúban a magyar kormány súlyos vereséget szenvedett. És ezt nem kis részben magának köszönheti.
Nőni, vagy nem nőni, az itt a kérdés
Ne legyünk igazságtalanok – több oka van annak, hogy a következő időszakban ezermilliárdokkal szegényebbek leszünk, és nem mindenről Orbán Viktor tehet.
Az EU vezetőinek általános hangulatát már 2008 óta a válság határozza meg. A közösségi GDP-nek az a néhány század százaléka, amelyért mi itt keleten most tövig rágjuk a körmünket, az EU-t finanszírozó nettó befizető országok költségvetésében bizony észrevehető tétellé vált. A maihoz hasonló zord időkben arrafelé mindig célkeresztbe kerülnek a brüsszeli átutalások. És ez akár érthető, indokolható is lenne. Az azonban, hogy Magyarország miért jár az összes szomszédjánál sokkal rosszabbul két, országspecifikus okkal magyarázható.
Az első ok „természetesen” Gyurcsány Ferenc. Pontosabban az, hogy a baloldali kormányok a jelek szerint lényegesen jobban érvényesítették Brüsszelben a magyar érdekeket. A 2005-ös bruttó hazai termékünk (GDP) 3,4 százalékának megfelelő támogatás, amelyet a 2005. decemberi EU csúcson, kemény csatában elértünk, a híres nyolcezer milliárd forint, az egész EU-n belül a második legmagasabb mértéket jelentette. (Igaz, Áder János, a FIDESZ akkori frakcióvezetője 2005-ben még ezen is csak fanyalgott. Kíváncsi vagyok, most mit mond majd.) Akárhogy is, Orbán Viktor szerencsétlenségére a „bázis” nagyon magas. És Brüsszelben mindenki tudja: eddig Magyarországnak volt a legjobb sora, úgyhogy nem is baj, hogy most egy kicsit hátrébb lépünk.
A másik ok a magyar gazdaság szánalmas állapota. Az egy-egy országnak jutó kohéziós támogatás plafonját ugyanis a jelenlegi és a várható GDP adatai alapján számolják. Az a szegény szegény, aki belátható időn belül nem fog fejlődni, rosszul jár. A kormánypárt persze mondhatja, hogy erről is az elmúltnyolcév tehet. De ez nem igaz: a számításban ugyanis a 2010-es bázis hatása kicsi. Ellenben, ha az Orbán-féle gazdaságpolitika működött volna, akkor az Eurostat is azt látná, hogy Matolcsy György Pannon Tigrise ugrani készül. És így a 2014-2020-as időszakra jóval magasabb növekedési pályát számítanának nekünk, amelynek pozitív hatása hétszeresen halmozódna.
A tények makacs dolgok. De ha már senki sajnálatára nem számíthatunk, legalább jól kellene tárgyalnunk.
Álltunk a vészben
A már említett interjújában Győri Enikő állítja, hogy a magyar tárgyalók igenis mindent megettek, és régóta püfölik az asztalt, mondván: ez az uniós költségvetési tervezet elfogadhatatlan. Szerinte a Bizottság követett el hibát, amikor ilyen durva és igazságtalan javaslatot tett le az asztalra, de küzdeni fogunk, és a „kohéziós politika barátai”, az Unió 15 országa, akik épp a mi hívásunkra álltak össze, mellettünk lesznek.
Tény: ez tervezet így valóban elfogadhatatlan. Az eddig megismert pénzügyi javaslatra egyetlen magyar miniszterelnök sem dönthet mást, mint hogy megvétózza. Tudják ezt Brüsszelben is, úgyhogy van Rompuy kezében már nyilván ott van a javított ajánlat, hogy a csúcs után még Orbán Viktor is tisztes eredményről számolhasson be. Csakhogy, a last minute alkudozás érdemben már nem fog segíteni. Ennek a javaslatnak így az asztalra sem lett volna szabad kerülnie. Az, hogy mégis odakerült, az Orbán kormányon is múlt. Győri Enikő jól mondja: a hét végi EU csúcs egy több éves tárgyalássorozat végére tehet pontot. És valóban igaz, hogy a Kohézió Barátai nevű összefogást Magyarország kezdeményezte. Államtitkár asszony nem mondta ugyan, hogy ez még az „átkosban”, 2004-ben történt, de annyi baj legyen. A lényeg, hogy most mellettünk állnak-e. Azt, hogy 2011 nyarán a magyar diplomaták valóban látták-e a baj nagyságát, és tényleg kellő erővel léptek-e fel, kívülről nézve sem bizonyítani sem cáfolni nem lehet. Bizonyos jelek arra utalnak, hogy a válasz: nem.
2005 táján Magyarország valóban hangadó volt a Kohézió Barátai között. Szoros kapcsolatunk volt az Európai Bizottsággal, a kohéziós politikáért felelős főbiztossal. Magyarország álláspontjával, fellépésével valóban érdemben tudott hatni mind az Unió, mind a 10 tagjelölt politikájára, és meg tudta nyerni őket olyan ügyeknek, amelyek nekik adott esetben nem is voltak olyan fontosak. Megvolt a kapcsolat, megvolt a közös nevező, és az egységben megvolt az erő is.
Nyilvánvaló, hogy ma teljesen más a helyzet. Az Orbán-rezsim Unióval szembeni viszonya legjobb esetben is ellentmondásos. A hangnem fagyos, az Új Széchenyi Tervet 85%-ban finanszírozó Közösségre a miniszterelnök tömeggyűléseken, óriásplakátokon és egész oldalas hirdetésekben kiabál kígyót-békát. Matolcsy György minden erejét leköti az újra és újra megrogyó állami költségvetés aládúcolása. Úgy hírlik, a fejlesztési ügyekért felelős miniszter, Németh Lászlóné még egyetlen egyszer sem talált alkalmat arra, hogy elutazzon Brüsszelbe Johannes Hahnhoz, a kohéziós politikáért felelős EU biztoshoz. Pedig ha valamikor, most aztán lett volna miért Brüsszelbe repkedni. A szakmai kapcsolatok intenzitása a Regionális Politikai Főigazgatóság és a magyar kormányzat között bennfentesek szerint a nulla közelébe zuhantak. Minden bizonnyal azért is, mert a MeH, az NGM, az NFM és az NFÜ négyszögében amúgy sem lehet pontosan tudni, hogy kinek, mikor, mi a dolga – és ki, mikor, kivel, miről tárgyalhat. Orbán Viktor presztízse a tagországok állam- és kormányfői között is rendkívül alacsony. Azt a goodwillt, jóakaratot, amelyre pont most lenne szüksége annak érdekében, hogy a Tanács épületének lezárt folyosóin tisztes kompromisszumot harcolhasson ki, az elmúlt két és fél év mutatványaival rég eljátszotta. A kohéziónak biztosan vannak barátai. Nekünk, igazából, nincsenek.
Úgy tűnik tehát, hogy a vonat elment, és már lóháton sem fogjuk utolérni. A tárgyalásokon a hazánknak eddig jutó támogatásokhoz képest mínusz 2000 milliárd forint környékéről indulunk, és a végén is súlyos mínuszban leszünk. Magyarország – válság ide, válság oda – mértékét tekintve mindenképpen igazolhatatlan veszteséget fog szenvedni, amelyért csak kevéssé okolhatja a külvilágot. Eközben a lengyelek, a szlovákok, de még a bolgárok és a románok is, az eddigieknél is több forráshoz jutnak. 2014 után majd ennyivel is nehezebb lesz mindnyájunknak.
A legszomorúbb az egészben az, hogy még csak azt sem mondhatjuk, hogy azt a pénzt, amelyet most elvesznek, valóban „kiérdemelnénk”. Igen, a 2007-2013 közötti támogatások, az „Új Széchenyi Terv” szomorújátékára gondolok. De az már egy másik, részben itt is megírt történet.