Előző írásainkból kiderült: a szegénység problémájának megoldását nem csak a kellő politikai akarat hiánya, a nem elégséges vagy épp elhibázott szakpolitikák okozták, hanem a közvélemény támogatásának hiánya is. A társadalomban kialakult két nézet (az egyik szerint az állam túl sok segélyt oszt és a munkanélküliek nem akarnak dolgozni, a másik szerint az állam nem áldoz eleget a szegényekre, a többség pedig kirekesztő) vitája nagyjából lefedte a politikai bal- és jobboldal egymás mellett elbeszélő szekértáborait és a megoldási javaslatokat így az emberek hajlamosak tények, ismeretek helyett érzelmek alapján megítélni. A szegénység elleni küzdelemben nem elég tehát a helyes megoldásokat megtalálni, a sikerhez az is szükséges, hogy a megoldások a társadalom többsége számára is elfogadhatóak és támogathatóak legyenek. Ennek érdekében a Haza és Haladás Alapítvány az általa javasolt intézkedések társadalmi támogatását mérő fókuszcsoportos, mélyinterjús kutatást és egy reprezentatív közvélemény-kutatást is készíttetett a Conness és a Medián segítségével. Most ezen kutatások legfontosabb tanulságait összegezzük.
A szegénység, ahogy a nem szegények látják
A Conness fókuszcsoportos vizsgálata a szegénységgel kapcsolatos társadalmi attitűdöket térképezte fel. Bár valamennyi megkérdezettre jellemző volt, hogy – akár puszta fenyegetésként, akár átmenetileg megvalósuló élethelyzetként – megérintette őket a szegénység, ez a tapasztalat önmagában nem generál társadalmi szolidaritást. Ugyanakkor a többség arról számol be, hogy a közvetlen környezet és a család nagyfokú szolidaritást mutat az elszegényedőkkel. Számukra a család a legfontosabb erőforrás. A család, mint segítség-forrás nagyon fontos eleme a szegénységről folyó diskurzusnak. A gyerekre vigyáznak, örökli a nagyobb unokatestvérek ruháit, a szülők, ahol tudnak, anyagilag támogatják elszegényedő gyermeküket. Van eset, amikor a családi segítő-háló megszűnése jelenik meg az elszegényedés okaként („meghalt az apja, lecsúszott”), máskor meg a családi környezet hiányából fakad a segítség elmaradása („nincs rokona”).
Ahogyan a társadalmi presztízst döntően az anyagi és hatalmi erőforrások meglétével, úgy a szegénységet döntően az anyagi erőforrásoktól való megfosztottságként jellemzik. Ezért a szegénység megléte vagy hiánya igen szorosan összefügg a munkahely meglétével vagy hiányával. A személyes történtetekben, bármi is indítja el az elszegényedés folyamatát, a végeredmény mindannyiszor a munkahely elvesztése. Ha általában beszélnek a szegénységről, jellemzően külső okokkal magyarázzák a jelenséget, a leggyakrabban előkerülő okok: a munkahelyek elvesztése, a magas árak, a magas törlesztő részletek. Amint azonban közeli példákat kell mondani, az elszegényedést jellemzően a személyiség hibáiból vagy a személy hibás döntéseiből fakadó belső okokkal magyarázzák. A külső okok is belsővé válnak („ahelyett, hogy elfogadta volna a bércsökkentést, inkább felmondott. Azóta is munkát keres”), csökken a társadalmi determináció fontossága, a megélhetés nehézségeivel kapcsolatban hangsúlyt kap a pénzügyi tervezés felelőssége („sok gyereke van, felelőtlenül költekezett, aztán jött a hitelválság”), és ami talán a legfontosabb: a magánéletben bekövetkező negatív fordulatok (válás, betegség stb.) kapcsán is hangsúlyossá válik a személyes felelősség („mindenkinek van esélye változtatni magán”).
Segélyek: kinek jár?
Nem meglepő tehát, hogy a megkérdezettek egy része passzív megértést tanúsít a mások szegénysége iránt, de nagyjából ugyanennyien vannak, akik saját – szintén sérülékeny – anyagi helyzetüket látják veszélyeztetve a másoknak juttatott támogatások által. A roma-ellenesség látensen meghúzódó egyik eleme éppen abból a félelemből táplálkozik, hogy a „cigányok elszívják az amúgy is szűkös forrásokat.”
Az emberek fejében teljes zűrzavar uralkodik a segélyezés egyes formáit illetően. Lényegében minden, nem munkával szerzett, államtól-önkormányzattól származó bevételt segélynek tekintenek a rokkantsági nyugdíjtól a babakötvényig bezárólag – függetlenül attól, hogy alkalmi vagy rendszeres, hogy az állam adja-e vagy az önkormányzat. Ezzel együtt pontos fogalmaik vannak a segély forrását illetően, tudják, hogy hova kell fordulni az egyes „segélytípusok” igénybevételének érdekében. A segélyezés különböző alapelveinél nehezen tudnak elszakadni a jelenlegi gyakorlattól. A hozzájutás kritériumait a teljesíthetőség, és nem az igazságosság oldaláról szemlélik.
A segélyek, támogatások feltételhez kötésének támogatottsága jelentős, de ez a támogatás erőteljes roma-ellenes felhangokat tartalmaz. A feltételességet a romák megfegyelmezése egyik legfontosabb eszközének tartják. A romákkal kapcsolatos előítéletek erősek és az elmondott tapasztalatok igen negatívak. Elismerve, hogy vannak iparkodó romák, többségüket olyannak látják, akik elviselhetetlen életvitelükkel zavarják nem-roma környezetüket és tudatos segély-stratégiákat kiépítve biztosítják megélhetésüket. Ezzel el tudják érni, hogy semmilyen társadalmi teljesítménykényszernek ne kelljen alávetniük magukat. A kutatásban részvevők a romákkal sem kisebbségként, sem szegényként nem voltak szolidárisak.
Segély, de csak érdem szerint
Ez talán a legfontosabb következtetése a Medián reprezentatív közvélemény-kutatásának. A reprezentatív felmérés szerint a megkérdezettek relatív többsége (49 százalék) azt szorgalmazza, hogy az állam csak azokat támogassa, akik magatartásukkal, munkájukkal erre rászolgáltak. Ők a feltételhez kötést az állami szociálpolitika szinte minden területén érvényre juttatnák.
A legtöbben (89%) azzal értenek egyet, a segélyért cserébe a támogatottnak gondoskodnia kelljen gyermeke iskolába, óvodába járásáról. Hasonlóan jelentős a támogatottsága (78%), hogy a segélyezetteknek közmunkát kelljen végezniük. A többség azt is elvárja, hogy a segélyezett működjön együtt a családsegítő szolgálattal és a munkaügyi központtal (87 százalék). A személyes környezet, a lakás és az udvar rendben tartása, mint a segély folyósításának feltétele ebben a körben igen népszerű gondolatnak számít, 81% helyesli ennek az elvnek a gyakorlatba ültetését.
A feltételekhez kötött segélyezés támogatóival csaknem csaknem megegyező arányban vannak azok, akik szociális szempontok alapján alakítanák a segélyezést. A válaszadók egynegyede szerint azokat kell támogatni, akik máshonnan nem remélhetnek segítséget. További 23 százalék szerint pedig mindenkit, aki szegény.
A felmérésből az is kitűnik, hogy a társadalom többsége szerint a valódi rászorulók jóval kevesebben vannak, mint akiket az állam- vagy az önkormányzatok segélyeznek. Az is többségi véleménynek számít, hogy a segélyezettek a szociális jellegű juttatásokat nem a megfelelő célra fordítják. A probléma súlyosságát egy százas listán 79-re hozta ki a válaszok átlaga. A megkérdezettek kétharmada az államtól vár garanciát arra, hogy a segélyben részesülők a saját és a családjuk megélhetésére fordítsák a támogatásokat, és csak harmaduk ért egyet azzal, hogy az állam utólag ne szóljon bele abba, hogy a szegények mire költik a segélyt.
