Ha az egyéni elképzeléseket, mozgatórugókat és intenciókat, mint a cselekvés magyarázóelveit megértjük, akkor ezzel közelebb kerülhetünk a társadalmi cselekvések és ezzel végső soron a társadalom működésének megértéséhez is – állítja Max Weber 100 esztendővel ezelőtt írott munkájában. Ennek jegyében célunk a „forradalmi logikát” egy nagyon speciális és a mai politikai gondolkodást/cselekvést erőteljesen meghatározó értelmezési keretként bemutatni.
Forradalmi vagy szabadságharcos logikának nevezzük jelen esetben azt a kognitív és percepciós készletet, mellyel a forradalmár/szabadságharcos a körülötte lévő világot szemléli és értelmezi. Mindez tehát magában foglalja az észlelés, a megismerés és a gondolkodás folyamatait, tehát azt a fajta előfeszítettségi állapotot, ahogy a világgal találkozik.
A forradalmi logika legfőbb sajátja, hogy fatalista módon folyamatosan önmagát igazolja. Ekképpen tanulásra vagy önkorrekcióra definíció szerint alkalmatlan. Akármit is lép a másik, az minket, a jó oldalon állókat igazol. Ha a másik szembejön, az azt jelenti, hogy jó irányba megyünk, ha látszólag éppen mögénk áll, akkor meg belátta, hogy nekünk van igazunk és máris követ minket. És ebben az a szép, hogy a lövészárok vagy a barikád mindkét oldalán, egymással párhuzamosan lehet ezt gondolni, lehet ezt hinni és lehet ezért meghalni. Másképpen, játékelméleti terminológiával élve egy olyan zéró összegű játszma, ahol a domináns interpretáció mindig a forradalmárt igazolja. Ha van rajta sapka, azért, ha nincs azért.Szélsőséges esetben a forradalmár számára a mindenekfelett való cél szentesít bármilyen eszközt. A cél üdvösségébe vetett hit a forradalmi logika axiómája, amiből könnyen levezethető, hogy az ellenséggel szembeni harcban időlegesen akár még etikailag teljesen védhetetlen cselekedetek is védhetővé, elfogadhatóvá válnak. Ezen eltorzult lelki alkat a Lukács-féle „keresztülhazudjuk magunkat az igazságig” attitűddel igyekszik önmagát és – a forradalmi logikán kívül megmagyarázhatatlan cselekedeteit – önigazolni. Ennek az extrém forradalmi hevületnek archetípusa Robespierre, a „megvesztegethetetlen gonosz”.
A forradalom logikája szükségszerűen túlmutat a puszta racionalitáson, alapvetően érzelmi azonosulás mentén, egy hitbéli közösségben jöhet csak létre. Vagyis egyfajta közös érzület, egyfajta világlátás talaján. Ezt a közös élményt és az erre alapuló logikai rendszert nevezhetjük a már idézett Weber nyomán érzületetikának, amely mindig szemben áll a kompromisszumra hajló és megoldás-orientált felelősségetikával. Ebből adódóan a tényekre kevésbé, az érzelmi hangulatváltozásokra annál inkább érzékeny. A forradalom eszméje a személy szempontjából általában központi jelentőséggel bír és erőteljesen beágyazott, vagyis nehezen változtatható meg. Aki a forradalmi logika szerint valóban hisz, az hinni akar benne és még a sokadik szembejövő tény sem tántorítja el hitétől. Ellenkezőleg. A forradalmár szempontjából minden ilyen ütközés a rideg valósággal egy újabb kihívás, nevezhetjük próbatételnek, melyben bizonyítani tudja saját eltökéltségét és az eszme iránti elkötelezettségét. Aki ennek a folyamatnak a dinamikáját nem érti, az képtelen megérteni a szabadságharcok társadalomlélektanát.
Másfelől, kognitív oldalról nem az a kérdés hogy pontosan mi van, vagy mi történik, hanem az, hogy annak, ami van, vagy ami történik, annak mi a szabadságharcos percepciója, vagyis, hogy mi látható, érezhető abból.
Az hogy mi észlelhető nem írható le a racionális befogadási modellekkel, mivel ez két elfogadhatatlan előfeltevést is feltételez 1) a tények értelmezése egyértelmű, 2) ugyanazon tényekből, ugyanazon következtetések vonhatóak le. Ezzel szemben a tények értelmezése a gyakorlat által bizonyított módon legkevésbé sem egyértelmű, a belőlük levonható következtetések különbözőségéről már nem is beszélve. A szociálpszichológiában a valóság-percepciót sokkal inkább az érzületek, attitűdök és értékrendszerek – vagyis a racionalitáson túlmutató szempontok – befolyásolják. A forradalmi logika, mint észlelési és gondolkodási metódus éppen ilyen. Kihat a köz dolgairól gondolt véleményünkre, a szembejövő tények észlelésére és még inkább azok interpretációjára.
Azután a forradalom felfalja saját gyermekeit
A történelem nagy forradalmárait eltemették saját forradalmaik, eminens módon így történt ez minden forradalmak előképében, a francia forradalomban, ahogyan így történt a 19-20. század nagy forradalmaiban is. A forradalom felfalja saját gyermekeit, ami nagyban megóvja őket attól a hálátlan feladattól, hogy nevüket a forradalmat követő konszolidációs korszakokban – a kiöregedett és kissé már lesajnált pop és rocksztárokhoz hasonlóan – koptassák simára.
A forradalmár meghal, a forradalom elmúlik, totálisan leverik, vagy éppen a következő rezsim által konszolidálódik, de a forradalmi eszme és annak logikai konstrukciója, tehát a forradalmi/szabadságharcos logika messze túlél mindenkit és mindent (ez általában a hagyományépítés rítusában és az intézményesülésben ölt testet). Ott marad a nemzetek történelmi emlékezetében, a közös tudásban, mondhatjuk az élő kultúra részeként, bárki számára könnyen hozzáférhető és mozgósítható erőként. Egy újabb karizmatikus vezető a korábbi forradalmi vágyakat és célokat sokszor újra zászlójára tűzi, ahogyan a magyarországi forradalmak évszázadok óta a függetlenségről és az elvesztett szabadság visszaszerzéséről szólnak. A zászló örök, csak a jelszavak és a forradalmárok cserélődnek alatta.
A magyar forradalmár mindig hazájáért, a jobb jövőéjért és elsősorban országa függetlenségének – koronként eltérő dimenziókban – visszaszerzéséért küzd. Mindig vannak az igazi forradalmárok, akik nem engednek 48-ból és vannak az opportunisták, a meg- és kiegyezés pártiak. Természetesen a forradalmak állandó és kevésbé dicső szereplői az árulók, akik saját elveiket elárulva, elvbarátaikat szolgáltatják ki az ellennek. Ahogyan Jézus nem értelmezhető Júdás figurája nélkül, úgy a forradalmár sem értelmezhető áruló/árulás nélkül.
A szunnyadó magyar forradalmár
A kelet európai kisállamok nyomorúsága, hogy történelmünk – mindenfajta nemzeti romantika nélkül – nem más, mint permanens forradalmak, szabadságharcok és ezt követő terület újraosztások története, ahogyan ezt Bibó leírja. Mondhatnánk úgy is, hogy Magyarország a szabadságharcosok országa. Zéró összegű játszma ez is, örök küzdelem az identitásunk meg- és visszaszerzéséért, saját sorsunk irányításáért, de mindig valakinek a kárára, valakitől elvéve. A nemzeti identitások az évszázadok során, ezzel összhangban általában nem valami mellett, sokkal inkább valami ellenében, valamivel szemben definiálódtak Európának ezen a felén. Így nemzeti identitástudatunk legmélyebb rétegeiben, az identitás magjában ott él az ellenállás, ott szunnyad az egykor volt szabadságharcok emléke és az a fajta forradalmi logika, mely konkrét tényektől és helyzettől függetlenül örökérvényűnek tételeződik.Egyfajta ősigazság ez, a forradalom igazsága, amiért a forradalmárok mindig egyenes gerinccel és nagyon hangosan tudnak kiabálni, és amiért az opportunisták, a nyugat-barátok a bűntudatuktól sújtva halkabban, olykor egész européer hangnemben szólalnak fel.
A magyar szabadságharcost áldozata, hőstette sokszor értelmetlen és biztos halálba, máskor tudatosan vállalt emigrációba, esetleg tartós elszigeteltségbe kergeti, melyet az utókor utcanevekkel és nemzeti megemlékezésekkel honorál. Ady mindenkinél pontosabban fogalmazza meg az örök vátesz, a magyar forradalmár sorsát:
„Sósabbak itt a könnyek, s a fájdalmak is mások. Ezerszer Messiások a magyar Messiások.
Ezerszer is meghalnak S üdve nincs a keresztnek, Mert semmit se tehettek, Óh, semmit se tehettek.”
Ezen felül is általános nemzetkarakterológiai jellemzőnk, hogy saját magunkra úgy tekintünk, mint egy olyan nép, akinek olyan nagy a fájdalma és a sebei, hogy azt más nemzet nem érheti meg. Mi magyarok különös nemzet vagyunk, parafrazeálhatnánk a híres kommunista önidentifikációt.
Államalapító Szent István királyunk antitéziseként megkonstruált Koppány figura, az ősi magyar forradalmi erő szubsztanciájaként nagyon is örökérvényűen panaszkodik azt őt megbélyegző européer (értsd anti-forradalmár) Istvánra, és mindazokra a nyugat-barát elemekre, akik el akarják lehetetleníteni szabadságharcát:
„Pogánynak tartanak, pedig Bizánc jelét magamra vettem,
Csak az volt a cél, hogy szabadságunk megőrizzem.
Pogánynak tartanak, mert nem tűröm a papok hatalmát.
Bűnt kiáltanak, hol szabadságát védi az ország.
Pogánynak tartanak, mert szembeszállok a hódítókkal”
Pogánynak tartanak, mert nem tűröm a papok hatalmát.
Bűnt kiáltanak, hol szabadságát védi az ország.
Pogánynak tartanak, mert szembeszállok a hódítókkal”
A teljesség igénye nélkül, mintegy 800 évet előreugorva a történelemben már államiságunk és nemzeti önrendelkezésünk sokadik elvesztése és visszaszerzése közepette kiséretiesen hasonló módon feszegeti a nemzeti önrendelkezés kontra nemzetközi együttműködés problémáját Kossuth a kiegyezéses törvények megjelenése kapcsán Deákhoz írott híres levelében:
„A jogvisszaszerzés álláspontjáról a jogfeláldozás sikamlós terére jutottál, s mert minden álláspontnak megvan a maga kérlelhetlen logicája, e téren annyira látom vive a dolgokat, hogy mély fájdalommal kell kérdenem, mi marad még feladni való a nemzet önállásából? Mi marad még feladni való mindazon jogokból, melyek az alkotmányos állami élet lényegét s biztosítékait képezik, s melyek hazánk sajátlagos helyzetében még sokkal nagyobb beccsel bírnak, mint oly országokban bírhatnának, melyeknek fejedelme nem más országoknak is uralkodója, melyek tehát nincsenek azon veszélynek kitéve, hogy idegen érdekeknek eszközeivé süllyesztessenek.”
Meddig tart még a háború?
A kollektív tudat szabadságharcos mélyrétegei vezérmotívumként könnyen előhívhatók társadalmi és gazdasági krízisek, morális válságok elmélyülésekor, tehát a társadalmi integritás csökkenésével ezek megoldásai gyanánt – gyökerekhez való visszanyúlás jegyében. A karizmatikus vezető populista retorikájában szembeötlő ezen tudattartalmakra való hivatkozás gyakorisága. Tehát az erre való visszahivatkozás megbízható, jól bevált fegyver a mindnyájunkban ott lakó forradalmár reaktiválására.
Ha ezt az énünket hívják meg számunkra hitelesen – és valljuk meg az ellenállás, a lázadás szubsztanciája sokunkban megbújik – könnyen igent mondunk, és rábízzuk magunkat az örvényre.
Mindazonáltal leszögezendő, hogy a forradalom alapvetően a változás, a fejlődés, a haladás, vagyis a progresszió lehetőségét hordozza/hordozhatja magában. A valódi nagy dolgok, az igazán jelentős változások – legyen szó vallásról, filozófiáról, politikáról, művészetről vagy tudományos és technológiai innovációról – jellemzően mind forradalmakkal indulnak. Vagyis a forradalom a fejlődés egyik ösztönzője és már csak ebbéli minőségben sem érdemes elítélni.
Jelen írás sem magát a forradalmat, sokkal inkább az azt támogató/létrehozó logikai konstrukciót (amit forradalmi/szabadságharcos logikának neveztünk) és annak fő reprezentánsát (az egyszerűség kedvéért a karizmatikus forradalmi vezetőt) tárgyalja.
Az így értelmezett forradalmi logika sajnos a rossz és helytelen (értsd szuverenitást csökkentő, társadalmilag kártékony, mások megsemmisítését célul tűző stb.) lépéseket is képes voluntarista módon igazolni. Ezt a szemléletet, vagy inkább érzületet szerettük volna bemutatni, amit éppen úgy lehet pozitív, mint negatív célokra felhasználni. Mivel a logika leglényege, hogy minden cselekedetet önigazol, ahogy tették ezt a radikális konzervatív forradalmárok a de Maistre-i tradíció alapján vagy éppen a forradalmi kommunisták „keresztülhazudom magam az igazságig” morális abszurdjára való belső hivatkozással.
A szabadságharc és így a szabadságharcos logika már csak a fentiek alapján soha nem győzhet véglegesen, de éppen ezért soha nem is bukhat el teljesen, mert a szívekben és az elmékben ott él, ha poraiban is, de örökké, szunnyadón. Aki nem képes megérteni a forradalmár/szabadságharcos szociálpszichológiáját az soha nem fogja megérteni, hogy mi és miért történik idehaza.
A megrögzött realistáknak, a racionális és felvilágosult gondolkodóknak figyelmébe ajánlható, hogy a forradalmár dacolva a korral mai is él és virul, talán túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy szellemi és fizikai ereje teljében tündököl.
