A nemzeti vidékfejlesztési stratégia megalkotását a kormánypártok még a választások utáni, szottyos indulatokkal és felfokozott várakozásokkal teli időszakban hirdették meg.  A tézisekről a baráti és támogató szervezetek aktív részvételével folyó társadalmi vitába a független szakmai szervezeteket csak a legszükségesebb mértékben, a látszat fenntartása érdekében vonta be a kormány, az ellenzéki politikai szereplőket pedig csupán egy konferencia erejéig szólította meg. Ez azért aggályos, mert a mezőgazdaság és a vidékfejlesztés szükségszerűen jelentős állami intervenciónak van kitéve, így komolyan vehető hosszú távú stratégia csak politikai konszenzus mellett alkotható. Ám a felemás társadalmi vita után mély hallgatás következett, majd a korábban ígért parlamenti műfajok helyett csupán a Kormány előtt merték megméretni az anyagot, így csak a kormány hagyta jóvá a „Nemzeti Vidékstratégia 2012-2020” című, „a magyar vidék alkotmánya” alcímet viselő dokumentumot.

Az alábbiakban nem célom egy átfogó, minden részletre kiterjedő kritikáját adni az anyagnak és különösképpen nem szándékom alternatív stratégiát bemutatni. Ugyanakkor fontos rávilágítani, milyen következményekkel járhat a vidéken élők számára, ha elfogadják a dokumentum állítását, miszerint „A Stratégia olyan dokumentum, amely a lehető legszélesebb társadalmi konszenzus alapján kíván irányt szabni az agrár- és vidékpolitikának, a környezetpolitikai szempontok érvényesítésének, a vidéki térségek felemelkedésének. Ez ad alapot a megvalósítás kereteit adó vidékstratégiai nemzeti programok rendszeréhez, s határozza meg a szükséges jogalkotási, illetve költségvetési, pénzügyi lépéseket, a fejlesztés eszközrendszerét.”

Vidékstratégia = mezőgazdasági stratégia = környezetvédelmi stratégia?

Első kérdésként a Stratégia által valójában lefedett területet kell megvizsgálnunk. Ez azért is fontos, mert a dokumentum címe, illetve bevezetője ebben csúnya tévútra terelheti az olvasót. A magyar vidék alkotmányától az ember joggal várhatja, hogy az komplex módon kezelve a kihívásokat, a vidéken élők minden jelentős problémájára választ kíván adni. Ebben erősíthet meg minket az előszó: „A vidék nem csupán profitérdekeket kiszolgáló termelési tér, hanem társadalmi, kulturális és természeti értékek összessége. ….A vidék sikereinek és kudarcainak a társadalom minden tagja részese.” A dokumentum helyzetelemzésében már jóval kevésbé jellemző a komplex vidékpolitikai megközelítés, de nyomokban még felfedezhető. Ugyanakkor a beavatkozási részhez érve végletesen leszűkül a stratégia fókusza. Ha a valós javaslatokat nézzük, akkor a Nemzeti Vidékstratégia áll egy „vidéki terek környezetvédelmi stratégiájából” és egy mezőgazdasági-élelmiszergazdasági stratégiából. Jól mutatja ezt a stratégiai célok elérését mérő indikátorok megoszlása: a 25 indikátorból 2-3 olyan van, amely a mezőgazdaságtól vagy a vidék környezeti állapotától független lenne. Ezek az arányok a beavatkozási programoknál még kedvezőtlenebbek. Ebből az következik, hogy a stratégián nem kérjük számon azt, amire valójában meg sem kísérel választ adni, ellenben rögzíthetjük, hogy a kormánynak – kommunikációjával ellentétben – nincsen átfogó vidékpolitikai programja. Ez különösen annak jegyében szomorú, hogy a foglalkoztatás növelését zászlójára tűző kormány a mező- és élelmiszergazdaságon kívül a falusi turizmusban és a népi kézműves mesterekben látja a foglalkoztatási válság közmunkán túli, valóságos megoldását.

Érdemes tehát a stratégia mezőgazdasági részére koncentrálunk - a környezetvédelmi résszel jelentős részben egyet lehet érteni, az nem más, mint nemzetközi kötelezettségeink kommunikációs szempontú átcsomagolása. Átvezetésként a mezőgazdasági részhez annyit azért jegyezzünk meg, hogy a környezetvédelmi célkitűzések nem a gazdasági hozzáadott érték és ezen keresztül a munkahelyek számának a növelését szolgálják, ettől függetlenül felelős gondolkodó nem vitathatja el a szükségességüket.

Romantikus tervgazdaság

Az anyag kiinduló pontja sajnos a mai világ többszörös félreértésén nyugszik. Ezek között van egy fundamentális jellegű és nagyon sok fontos részletkérdést érintő tévedés. A fundamentális jellegű tévedés abban áll, hogy az stratégia összeállítói egész egyszerűen nem veszik azt figyelembe, hogy a mezőgazdaság és élelmiszergazdaság területén racionális gazdasági aktorok hozzák a döntéseket. Legyen szó földtulajdonosról, cégvezetőről, egyéni gazdáról vagy egy napszámból élőről. Olyan tevékenységet, ami nem éri meg, akkor sem fognak folytatni, ha a különböző, ehhez hasonló kormányzati dokumentumokban megduplázzák az egy oldalra eső Wass Albert idézetek számát. Nem azért szűnt meg a háztáji sertéstartás, mert gonosz labanc összeesküvők lennének azok a falusiak, akik egy darabig folytatták ezt a tevékenységet majd felhagytak vele, hanem azért, mert megváltoztak a világpiaci viszonyok és nem éri meg ezzel foglalatoskodni. Ennek persze számtalan mögöttes oka van: a WTO által diktált globális kereskedelmi feltételektől, a nemzeti támogatások forráselapadásán át a korszerű szakosított telepek hatékonyságáig. Az anyagot olvasva az embernek az az érzése, hogy egy romantikus tervgazdaság és nem tőkés piacgazdaság az alapvető gazdasági szisztéma hazánkban.

Majdnem ilyen jelentőségű tévedés az, amennyire lebecsüli az anyag azt a folyamatot, ami a világgazdaságban az élelmiszerpiacokon zajlik. Az árrobbanás hátterében a kereslet alapvető növekedése áll. Egy hazánkhoz hasonló ökológiai adottságokkal rendelkező országban erre valóban lehetne alapozni a vidék új aranykorát: lehet növelni a termelést, mert van piac. Márpedig foglalkoztatás-bővülés, eltartóképesség-növekedés is csak abból van, ha növekszik a teljesítmény, növekszik a kibocsátás. Azt állítani eközben az európai agrárpolitikáról, hogy „Néhány évtizedes agráriparosítási, termésmaximalizálási kitérő után ismét rá kell jönni: a mezőgazdaságnak a termelési feladatok mellett környezeti, társadalmi, regionális, és foglalkoztatási feladatokat is magára kell vállalnia.” sokszoros félreértés. Természetesen nem az a félreértés, hogy a mezőgazdaságnak óriási felelőssége van egyéb közjavak előállításában. Ugyanakkor, az elmúlt évtizedekben az európai agrárpolitikában ahhoz adtak támogatást, hogy a gazdák minél kevesebbet termeljenek (ld. cukorreform). Mára Brüsszelben is rájöttek, hogy a megváltozott világpiaci körülmények között ez a támogatáspolitika az európai vidék elszegényedéséhez és lecsúszásához vezet. A következő időszaki EU-s kerettervekben sokkal hangsúlyosabb elvárás lesz a versenyképesség növelése. Unortodoxnak számított a magyar agrárpolitika, amikor 2006-07-ben az előző tervezési időszakban a versenyképesség fokozására helyezte a hangsúlyt, de az élet ezt igazolta. Ma már egész Európa ebbe az irányba fordul.

Tudatos építkezés helyett újraelosztási háború

Az elfogadott stratégia leggátlástalanabb csúsztatása a kisüzem-nagyüzem szembeállítását célozza. Nem arra törekszik, hogy a mezőgazdaság meglévő duális szerkezetéből kiaknázható előnyöket realizálja, hanem arra, hogy – a magyarság „legjobb” hagyományait idézve – elhintse a széthúzás és ellenségképzés zsizsikjét az egyébként összefogásra predesztinált szereplők között. Azt állítani, hogy az egyéni gazdaságok egységnyi területen (egyébként más statisztikából tudhatóan kisebb fajlagos termelési volumennel) négyszer annyi főt tartanak el minimum a statisztikák félreértése, de nagyobb valószínűséggel tudatos félrevezetés: vudu közgazdaságtan, matolcsyzmus. Mintha almát hasonlítanának körtével. A bejelentett, hivatalos foglalkoztatottak számát hasonlítja össze a bemondásos alapon összeírt „háztartási jellegű” munkával. Erre, és régi indulatokra alapozva az anyag készítői az újraelosztási háború ideológiai alátámasztására tették a legnagyobb intellektuális erőfeszítést, és nem arra, hogy megtalálják a módját a vidéken élők rendelkezésére álló erőforrások összmennyiségének növelésére. Ahogy mondani szokták: már megint nem azzal foglalkozunk, hogy nagyobb legyen a torta, hanem a felszeleteléssel és elosztással. Fontos megjegyezni, hogy legitim törekvés az, hogy önhibájukon kívül hátrányos helyzetű szereplők versenyhátrányát csökkentse az állami beavatkozás. Ugyanakkor, ezt tenni egy versenyszektor központi mozgatórugójává, ráadásul üzemformához és nem teljesítménymutatókhoz kötve, elfogadhatatlan.

Az anyag összességében a professzionális árutermelő gazdaságokat ellenségnek állítja be, nem bíztatja őket fejlesztésre, beruházásra, sőt elbizonytalanítja azokat a jelenlegi termelési alapjaik megőrizhetőségével kapcsolatban is. Ennek gyors és konkrét következménye a visszafogott beruházási kedv, az innováció kiiktatása, a piacok elvesztése és végső soron munkahelyek megszűnése. Ha világosan látni lehetne, hogy milyen kitörési pontokat kínál a kisgazdaságoknak, ha látszana, hogy a nagyüzemi szektorból kiszorított egzisztenciáknak gyors felemelkedés és stabil megélhetés jut osztályrészül a kisüzemi szektorban, akkor a stratégiának csak az igazságosságát és méltányosságát lehetne vitatni. Azonban a helyzet ennél tragikusabb: arra mutat koncepciót és ideológiát az anyag, hogy miként szorítsuk vissza a magyar agrárgazdaság egyik részét, de sokkal vérszegényebb az alternatíva kimunkálásában. Ez még akkor is igaz, ha egyébként vannak támogatható elemek a programban. A következő kormánynak is folytatnia kell (pontosabban, ha ilyen ütemben halad az agrárkormányzat, akkor elkezdenie) a demográfiai földprogramot, az ökológiai termelésbe vont terület növelését, a kertészet és élelmiszeripar fejlesztését, a falusi turizmus terjesztését és valóban szemléletformáló kampányokat kell folytatni a magyar fogyasztók tudatosságának növelése érdekében.

Fontos azonban két megjegyzést tenni: egyrészt reálisan kell értékelni az ilyen programok munkahelyteremtő potenciálját, másrészt sokkal átfogóbb megoldást kell adni a vidéki foglalkoztatottság problémájára. A reális értékeléshez néhány megjegyzés: a legutóbbi agrár-környezetgazdálkodási program 2009-es indulásakor az ökológiai célprogramokban egyetlen kérelmező sem lett forráshiány miatt elutasítva. Tehát az anyag sommás megállapítása, miszerint „Az elmúlt évek agrár- és támogatáspolitikája következtében Magyarország volt az egyetlen olyan EU tagállam, ahol az ökológiai gazdálkodás területi aránya stagnált illetve csökkent.” nem igaz. Ennél szakmaibb megközelítéssel érdemes csak nekifutni az ökológiai termelés növelésének. A falusi turizmus keretében az anyag szerint 744 ezer vendégéjszaka realizálódott 2009-ben. Ennek a 268%-os növelését 2 millióra és átlagosan 5000 forintos költést feltételezve vendégéjszakánként egy évi 10 milliárd forint árbevételű (!) ágazat képe bontakozik ki előttünk, ami nem fogja azért radikálisan átrendezni a vidéki foglalkoztatási viszonyokat. A reális értékelésből látszik, hogy ezek a programok önmagukban nem jelentenek csodát. Meg kell vizsgálni emellett a közlekedési infrastruktúrát, hogy a körzetközpont, ahol több a munkahely, általában könnyen elérhetővé váljon, a közmunkaprogramokat úgy kell áthangolni, hogy a fő cél ne a büntetés, hanem a munkaerőpiacra való visszavezetés legyen. Ezen túl érdemi elemzést érdemelne, hogyan lenne esély egy vidéki ipartelepítési programot elindítására. Az ilyen programok kidolgozásában azonban a háborús logika, az ellenségkeresés kevésbé hatékony megközelítés, mint a sok egyeztetéssel lassított, szakmai gondolkozás.

Összességében azt mondhatjuk, hogy a kormány vidékstratégia néven egy mezőgazdasági stratégiát alkotott. Egy olyan stratégiát, amelyik a két lábon álló magyar mezőgazdaság egyik lábát amputálásra készíti elő, míg a másiknak azt ígéri, hogy edzőterembe járás nélkül is nagyon izmos lesz hamarosan. Ahogy egy agrárszakember fogalmazott: a legnagyobb erénye ennek a stratégiának, hogy a jóváhagyói sem veszik komolyan, nem tekintik többnek, mint egy kommunikációs pamfletnek, ennek megfelelően várhatóan folytatódik az előző két évben megismert forgatókönyv: kemény retorika, nagy nekibuzdulás, majd az előző kormányok és az EU által kijelölt út járása. Ha ez történik, akkor csak azon kell bosszankodni, hogy mennyi lehetőség marad kihasználatlanul a valós stratégia hiányában. Az összes többi forgatókönyv ennél rosszabb.