Trianon igazságtalansága fáj. Azoknak is, akiknek a területveszteség a nemzeti öntudatuk döntő elemévé vált, és azoknak is, akik fontos, de nem kizárólagos traumaként tekintenek a békeszerződésre. Mégis, a magyar politikai közösségnek ma nincsen érvényes, felvállalható története a trianoni békeszerződésről. A szélsőséges ideológiák hol nyíltan, hol rejtetten, de a mai napig meghatározzák a különböző politikai-ideológiai szekértáborok viszonyulását a kérdéshez.

Egyfelől a szélsőjobboldal a mai napig nem adta fel a békeszerződés teljes revíziójának célkitűzését, ez a hozzáállás pedig – különösen az utóbbi évtizedben – alternatív magyarázat hiányában a jobbközépre is egyre inkább hatást gyakorolt. A nagy-magyarországos matricák elszaporodása az autókon világosan mutatja, hogy felvállalható alternatív reflexió hiányában miként vette át szimbolikájában a jobbszél Trianon-magyarázatát a mérsékelt jobboldal is. Ez a narratíva ugyanakkor nem vezet sehova: a magyar történelmi hagyományokban egyébként mélyen gyökeredző sérelmi politizálás nem alkalmas arra, hogy egy emelkedő nemzet önbizalmának alapja legyen.

Másfelől a magyar baloldal 1945 után meghatározó szerephez jutó, a proletár internacionalizmusból táplálkozó áramlata, a kommunista mozgalom negligálta magát a Trianon-kérdés feltevését is. De messze nem csak a kommunistákról van szó. A közép-európai régió problémái iránt nagyfokú érzékenységet mutató Bibó István 1947-ben rosszkedvűen ugyan, de mégis csak azt konstatálta, hogy Magyarország megérdemli a trianoni békét megújító párizsi békeszerződést. A magyar baloldal éleslátását elhomályosították a megelőző politikai rendszer és a második világháború szörnyűségei, mindenekelőtt a magyar állami szerveknek a Vészkorszakban tanúsított magatartása. Holott a Horthy-rendszer demokratizmusának erősen korlátozott volta, a társadalmi igazságtalanságok fennmaradása, vagy a zsidó honfitársaink legyilkolásához nyújtott segítség sem igazolhatja a határainkon kívül rekedt magyarok nemzeti önrendelkezéshez való jogának elfelejtését. Ez a gondolkodás a mai napig nagyban megnehezíti, hogy a magyar progresszió örököse, a politikai balközép érvényes és vállalható állításokat fogalmazzon meg Trianonról.

Ha a huszadik század egyik legnagyobb, a magyar nemzetet ért megrázkódtatásáról továbbra sem lesz olyan, akár hangsúlyaiban különböző, de mégiscsak közös értelmezésünk, ami a közösségen belüli párbeszéd kerete lehet, akkor a reflexió és a jövő felé fordulás helyett az elhallgatás, a kölcsönös vádaskodás és a légvárak építése marad a következő nemzedékekre is.

A politikai közösséget a közösen megélt és közösen értelmezett történelem tartja egyben. Egy nemzetnek akkor tud önbizalma lenni, akkor tud reménykedve a jövő felé fordulni, akkor válthat sikeres közösséggé, ha a múlt eseményeit reflektáltan, a tanulságokat levonva, a felelősséget vállalva tudja a történelmi emlékezet részévé tenni. A jelen írás arra tesz kísérletet, hogy egy ilyen értelmezési keretet vázoljon fel.

1. A Szent Istváni Magyarország egysége nem volt fenntartható

A Mohács előtti Magyarország – hasonlóan a többi korabeli európai államhoz – nem volt nemzetállam, hiszen számos nemzetiség élt az ország területén, akiket nem a nemzeti összetartozás tudata tett közösséggé. A török hódoltság kora és az azt követő népességmozgások azonban lehetetlenné tették azt, hogy az európai társadalomfejlődés jellegzetességei szerint az ország lakossága egy egységes, nemzetiségileg valamennyire homogén közösséggé váljon. A romantika kora, a nemzeti öntudatra ébredés időszaka olyan helyzetben találta a Kárpát-medence népeit, amikor ez a nemzetállammá válás már nem volt bepótolható. A reformkor nagyjai, Wesselényi báró vagy Eötvös József pontosan érzékelték, hogy a nemzeti öntudat a korszak olyan meghatározó ereje, ami még a szabadság és az egyenlőség gondolatát is felülíró, elsöprő dinamikával rendelkezik.

A kor magyar politikai elitje azonban nem vonta le mindebből a megfelelő következtetéseket. A történelmi tapasztalatokból kiindulva úgy látták, hogy időről-időre veszélybe került ugyan az ország egysége, de ezt határozott kiállással és türelemmel mindig helyre lehet állítani. Nem néztek szembe azzal a ténnyel, hogy a világ eközben határozottan megváltozott: immár nem területek megszerzéséről, elszakításáról, más király uralma alá rendeléséről van szó, hanem arról, hogy minden nemzet maga akarja intézni a saját ügyeit, vagyis önrendelkezésre és függetlenségre vágyik. A valóságérzékelésnek ez a teljes hiánya vezetett oda, hogy az egyébként briliáns gondolkodó Tisza István még 1918 őszén is azt fejtegette a háború elveszítéséről szóló, nevezetes parlamenti hozzászólásában, hogy a felvidéki szlovákság a Szent István-i Magyarország része akar maradni.

Az azóta eltelt majd kilencven év európai történései is azt mutatják, hogy a soknemzetiségű államok nem tudnak fennmaradni, mivel minden nemzet, legyen az akármilyen kicsi lélekszámban, a saját államában akar élni. Így váltak függetlenné a balti államok, így esett szét nemzetállamokra Csehszlovákia vagy éppen Jugoszlávia is. Lehet, hogy az első világháború győztes befejezése elodázta volna a történelmi Magyarország felbomlását, de megakadályozni nem tudta volna.

2. A trianoni béke igazságtalansága nem a történelmi Magyarország felbomlásában, hanem a nemzetiségi elvek megsértésében áll

Ha és amennyiben nem vitatjuk a történelmi Magyarországon élő nemzetiségek jogát az önrendelkezéshez, akkor és annyiban van legitim alapunk arra, hogy a trianoni békeszerződéssel összefüggésben ugyanezt az elvet a magyarság vonatkozásában is számon kérjük. Mindaddig, amíg elfogadhatónak tartjuk, hogy történelmi okokból vagy az erő jogából fakadóan magyar uralom alatt éltek akaratuk ellenére más nemzetiségek, a trianoni békének nem tudjuk értelmes bírálatát adni. Ha nem a nemzetiségi önrendelkezésből indulunk ki, akkor az elveszített világháború után az ország bármilyen megcsonkítását az erő joga alapján legitimként kellene tudomásul venni. De ugyanúgy, ahogy a szlovákok vagy a románok önrendelkezési jogát tiszteletben kell tartani, a magyarságnak is joga lett volna ahhoz, hogy a saját nemzetiségéhez tartozó többi emberrel egy államban élhessen.

Trianon nagy és fájó igazságtalansága éppen abban áll, hogy ezt a követelményt nem teljesíti: a Felvidéken, Kárpátalján, a Partiumban vagy a Délvidéken úgy húzta meg a határt a békeszerződés, hogy határmenti, nagy létszámú magyar közösségek idegen nemzetiség uralma alá kerültek. A régió történelmi sajátosságai miatt egyértelmű etnikai határvonal nem vagy nem mindenhol lett volna húzható. A Székelyföld problémáját egy korrektebb határhúzással sem lehetett volna megoldani. Ugyanakkor bizonyosan sokkal igazságosabb, és a magyar nemzet számára elfogadhatóbb lett volna a békeszerződés, ha az etnikai elv megsértésével nem kerül többmillió magyar a szomszédos államok fennhatósága alá. Tanulságos ebből a szempontból Ausztria története, amely arányaiban nagyobb területet veszített ugyan az első világháború után, de etnikai szempontból sokkal korrektebb határhúzással. Nem véletlen, hogy az ő esetükben (a Szabadságpárt időnkénti bohóckodását leszámítva) nem mérgezi a mai napig a szomszédos államokkal való viszonyt az első világháborút lezáró békeszerződés.

3. Ki a felelős ezért az igazságtalanságért?

A legkönnyebb azt mondani, hogy a magyarok ellen összeesküdött a világ: a kisantant, a nagyhatalmak, a titkos társaságok miatt esett igaztalanság a minderről semmit sem tehető magyarsággal szemben. Ez persze ugyanolyan hamis és ezért sehová nem vezető gondolat, mint a múlt század fordulójának magyar kultúrfölényének hagymázas képzete. Az etnikai határok semmibevételének közvetlen felelősei nyilván az első világháború győztes hatalmai és a szövetségeseik, akik rossz reálpolitikai számításból vagy mohóságból minél nagyobb területeket akartak elszakítani a történelmi Magyarországtól. Ez azonban nem jelenti azt, hogy magyar oldalon ne lennének felelősei annak, hogy mindezt különösebb gond nélkül megtehették.

Egyrészt és döntően a kiegyezés utáni, hagyományos magyar konzervatív elitet terheli a felelősség. A valóságérzékelésük hiánya miatt nem látták be, hogy a soknemzetiségű Magyarország nem tartható fenn, és olyan nemzetiségi politikát folytattak, ami a magyarsághoz való asszimilációt ugyan érdemben nem segítette, mégis lehetőséget adott a nemzetiségek számára, hogy a magyar uralmat (jórészt alaptalanul) egy gonosz elnyomó hatalomként állítsák be. Ez megkönnyítette a győztes nagyhatalmak számára, hogy túltegyék magukat az általuk is hirdetett nemzeti önrendelkezés gyakorlati alkalmazásán. A konzervatív elitnek további felelőssége, hogy egyfelől (pillanatnyi fenntartásait félretéve) közreműködött abban, hogy az első világháborúban a vesztes oldalra került az ország, ezzel pedig előállította a békeszerződés szükségességét, másfelől pedig úgy kivéreztette az országot, hogy annak a háború végén nem maradt elég ereje (és lelkes, harcolni kész katonája) ahhoz, hogy az etnikai határokat megvédelmezhesse.

Másrészt terheli, de lényegesen kisebb felelősség terheli a ’18-as őszirózsás forradalom után hatalomra került kormányokat is. Ugyancsak a valóságérzékelés hiányát mutatja, hogy idealista gondolkodókként minden további nélkül hittek az antant nagyhatalmai által hangoztatott szólamoknak a nemzeti önrendelkezés tiszteletben tartásáról. Tudniuk kellett volna, hogy a hatalmi politika a saját maga által meghirdetett elveken gond nélkül gázol át, ha nyers érdekei úgy kívánják. Az igazság erő nélkül a hatalmi térben sokszor mit sem ér. Éppen ezért volt nagy hiba Károlyi Mihály részéről, hogy nem próbálta meg az ország minden erejét megőrizni és bevetni azért, hogy elkerülje a nemzetiségi szempontból nem igazolható területveszteségeket. Amikor ezt a Tanácsköztársaság (érdemben egyedüliként a különböző magyar kormányok közül!) megkísérelte, már késő volt. Károlyi felelősségét csökkenti ugyan, de nem negligálja, hogy a frontokról hazaszállított, a vesztesek depressziójától sújtott katonákból aligha lehetett volna ütőképes haderőt szervezni.

A legnagyobb felelősség azonban nem abban kereshető, hogy az ország elszenvedte Trianon igazságtalanságát. Egy okos és józan politika akár képes is lehetett volna arra, hogy néhány évtizeden belül (amikor még a szomszédos államok asszimilációs politikája nem ért el jelentős eredményeket) orvosolja a határhúzás hibáit. Erre azonban a Horthy-korszak konzervatív elitje két szempontból sem volt képes. Egyfelől a ’Mindent vissza!’ elv folyamatos hirdetésével változatlanul a Szent István-i Magyarország ideáját, vagyis a magyar nemzetiség más nemzetiségek feletti uralmát állította a középpontba, amivel folyamatosan diszkreditálta a revízió gondolatát a nagyhatalmaknál. Ez még akkor is hiba volt, ha lélektanilag érthető, hogy a határhúzást az egymást váltó magyar kormányok közül egyedüliként elfogadó Horthy-rezsimnek a saját lelkiismeretét nyugtatnia kellett. Másfelől pedig a kormányzó és köre belevezette az országot a második világháborúba, amivel az európai határváltoztatás gondolata (nem logikailag, de hatását tekintve) végérvényesen a kezelhetetlen erőszakkal és a tömeggyilkosságokkal kötődött össze. Mondjuk ki nyíltan: Magyarország vonatkozásában Horthy Miklós, (minden különbözősége ellenére is) Bethlen István, Gömbös Gyula és Teleki Pál politikája vezetett oda, hogy az etnikai határmódosítás, ezzel pedig Trianon igazságtalanságának orvoslása Európában lehetetlenné vált.

Nem kerülhető meg a '45 utáni magyar kormányok felelőssége sem, noha ez már nem a trianoni igazságtalanság orvoslásának elmulasztásában, hanem a kialakult helyzet hatásainak enyhítésében mutatkozik meg. A határváltoztatás lehetőségét a második világháború végérvényesen kizárta, ugyanakkor a szomszédos államokban élő magyarok életkörülményeinek változásában, nemzeti önazonosságuk ápolásában még érdemi mozgástér állt rendelkezésre. Az orosz érdekszféra részeként nyilván korlátozott volt a határon túli magyarokért való nyilvános kiállás lehetősége, de ettől még igenis terheli felelősség a kommunista kormányokat abban, hogy a nemzetiségek helyzetével összefüggő kérdéseket nemlétezőnek tekintette. Önmagában is hiba volt, hogy a sokszor erőszakos asszimilációt a magyar állam lényegében tétlenül nézte, de az végképp elfogadhatatlan, hogy magát a kérdésfeltevést is tabuvá tette az uralkodó elit. Ez érdemben megnehezítette, hogy bármilyen történelmi reflexió elindulhasson a trianoni békeszerződéssel kapcsolatban, ami nélkül viszont a konfliktus feloldása sem képzelhető el. 

4. Mi következik Trianonból a ma élő magyarok számára?

A második világháború lehetetlenné tette, hogy a régióban a határmódosítások kérdése felvethetővé váljon. Ezzel párhuzamosan a szomszédos államok (az egykori Osztrák-Magyar Monarchia hasonló törekvéseinél sokkal erőteljesebb és sikeresebb) asszimilációs politikája az etnikai viszonyokat ráadásul végérvényesen megváltoztatta. Ebben a helyzetben a trianoni békeszerződés igazságtalansága mára orvosolhatatlanná vált. A magyar politikai közösségnek együtt kell élnie azzal, hogy nem kis részben a saját rövidlátása, tévképzetei és helytelen cselekedetei miatt nincsen mód arra, hogy alapjaiban változtasson a kialakult, majd megszilárdult helyzeten. Nem könnyű egy nemzet számára, hogy beletörődjön egy ilyen igazságtalanságba, de még mindig sokkal jobb, mint ha folyamatosan a múltba fordulva saját sérelmeit ismételgetné monoton módon ahelyett, hogy a tanulságokat levonva a jövőjére koncentrálna.

Ez persze nem jelenti azt, hogy ne kellene mindent megtenni az orvosolhatatlan igazságtalanság hatásainak enyhítése érdekében. Az anyaország feladata ebben a helyzetben az, hogy erejéhez mérten mindent megtegyen a határain kívül rekedt magyar kisebbségek támogatása érdekében.

Ennek legfontosabb része az európai integráció aktív támogatása. Semmi nem enyhíti jobban a szétszabdaltság érzését, mint az Európai Unió vívmányai: a személyek vagy a szolgáltatások szabad áramlása, a közös fizetőeszköz vagy a határellenőrzés megszüntetése. A legfontosabb feladat ezért, hogy Magyarország mindenben támogassa a szomszédos államok mielőbbi és minél mélyebb európai integrációját.

Másfelől a magyar államnak támogatást kell adnia a határon túli magyar közösségek  számára. Ez részben anyagi, részben diplomáciai jellegű segítséget jelent. Segítséget és nem irányítást. Minden szomszédos államban működnek a magyar közösségnek választott szervezetei, amelyek legitim módon megfogalmazzák az ott élő magyarok vágyait, elképzeléseit és akaratát. Mi, az anyaországban élő magyarok nem mondhatjuk meg a kisebbségbe szorult testvéreinknek, hogy miként kellene élniük, miként kellene küzdeniük a megmaradásukért, különösen nem tehetjük meg azt, hogy egy hamis parasztromantika jegyében a romlatlan nemzeti öntudat letéteményeseiként tekintünk a határon túli magyarokra.

A magyar nemzetpolitika sikerének egyetlen mércéje van: javítja-e a szomszédos államokban élő magyarok helyzetét vagy sem. Ha egy-egy magyar lépés rontja ezt a helyzetet, azt nem igazolhatja semmilyen szimbolikus indok sem. Nem kell, hogy a történelmi bűntudat érzése hassa át a magyar politikát, hiszen legalábbis összemérhetőek azok a vétkek, amiket a magyar állam és amiket a szomszéd államok a nemzetiségi politikában elkövettek. De annak sincsen semmi értelme, hogy (Meciarhoz vagy társaihoz hasonlóan) a szimbolikus kérdések felvetése által a belpolitikában elérni kívánt előnyök mozgassák a magyar nemzetpolitikát. A határon túli magyarokért való felelősség sokkal fontosabb annál, mint hogy belföldi szavazatszerzésre használjuk azt fel, nehezítve ezzel a szomszédos államokban élő magyarok helyzetét. Éppen ezért volt végtelenül nagy hiba a 2004-es kettős állampolgársági népszavazás és az arra adott baloldali válasz. Mert felelőtlenség volt a jobboldal részéről, hogy a frissen hivatalba lépett új miniszterelnökkel szembeni támadás, tehát belpolitikai érdekek miatt megváltoztatta az állampolgársággal kapcsolatos véleményét, tudva azt, hogy a politika farkastörvényei szerint erre csak egyféle választ adhat a szocialista párt. Ebbe a csapdába pedig a magyar baloldal szépen besétált, amivel (noha közjogilag akár még igaza is lehetett) a rossz történelmi reflexek árnyékában csak ráerősített arra a képre, hogy érzéketlen a nemzeti problémák iránt.     

*   *   * 

Itt az idő, hogy meghaladjuk a hamis valóságérzékelés évszázados magyar hagyományát, hogy leszámoljunk magunkban a kultúrfölény képzetével, hogy a saját magunkra nézve is elfogadjuk a nemzeti önrendelkezés minden kellemes és kellemetlen következményét. Csak ekkor tudjuk hatékonyan segíteni a szomszédos államokban élő magyarokat az önazonosságuk megőrzésében. Ez lehet a kiindulópontja egy modern, egészséges nemzettudatnak, egy határozott, de józan nemzetpolitikának.