A közvélemény – a szakmai és a politika iránt érdeklődő, de inkább laikus része egyaránt – politikai oldaltól függetlenül izgalommal várja, hogy a miniszterelnök valamikor a következő másfél hónapban megnevezze jelöltjét a március 1-vel mandátumát kitöltő és posztjáról távozó Simor András helyére. Az izgalom, a várakozás sok más országban meglepő lenne, ám nálunk teljes mértékben indokolt. Végig tekintve az elmúlt, immáron több, mint húsz éven nálunk az volt normálisnak tekinthető, ha a kormány és a jegybank háborúban állt egymással és a kivétel az, ha nem.

Antall Surányival, Horn Bod Péter Ákossal, Orbán Surányival, Medgyessy, Gyurcsány Járaival és végül most Orbán Simorral igen csak feszült viszonyban volt, ami aztán esetenként a jegybank elnök idő előtti távozásához vezetett.

Miért a feszültség?

Nos, már az iskolásgyerek is tudja, hogy a modern kapitalista piacgazdaságokban a jegybank független a kormánytól, ami többek között abban is kifejezésre jut, hogy a jegybank elnök hatéves hivatali ideje átível a négyéves kormányzati cikluson és ezen idő alatt pozíciójából lényegében elmozdíthatatlan. A találmány nem új; az első világháborút követő hiperinflációs időkben az érintett országokat – Németország, Ausztria, Magyarország és mások – a nemzetközi közösség azzal a feltétellel szanálta, hogy a jegybankokat függetlenítik a kormánytól és feladatuknak lényegében kizárólag a nemzeti valuta értékének védelmét (az árstabilitást) szabták meg. Ez az elv túlélte a második világháborút és integráns részévé vált az Európai Unió intézményrendszerének, így a csatlakozó országok – köztük Magyarországok – alkotmányos rendjének is.

A független jegybank, és tevékenységének eredménye a stabil nemzeti valuta, valóban fontos értékek, ám a dolog még sem ennyire egyértelmű. A kormányok gazdaságpolitikájuk kialakítása során sokféle prioritást egyeztetnek össze és ennek során gyakran, mint korlátba ütköznek a jegybankba, amely kizárólag egyre, az árstabilitásra fókuszál. Ráadásul a kormányokat a választók választják, a jegybank elnököt pedig valaki kinevezi, ami a kormányokat gyakran arra ösztönzi, hogy a jegybankra, mint kisebb politikai legitimációjú egységre tekintsenek és ha kell, vagy lehet, megpróbálják meggyengíteni politikailag, vagy ha másként nem megy, törvényhozási úton (például a Monetáris tanács tagjainak a számát növelve, amit a Gyurcsány kormány épp úgy megtett, mint a jelenlegi).

A kormányok és a jegybankok konfliktusa tehát, ha úgy tetszik, „bele van kódolva” a rendszerbe. A fejlett demokráciákban ez a konfliktus inkább csak súrlódás, a fejletlenebbekben pedig akár nyílt összecsapás, folyamatos háború is lehet. Az olvasóra bízom, hogy eldöntse, Magyarország melyik csoporthoz tartozik.

Ráadásul a dolog valóságos tétje kisebb annál, mint amit ezeknek a konfliktusoknak a visszatérő volta és intenzitása sugall. A jegybank közvetlen ráhatása a gazdasági folyamatokra sokkal kisebb, mint amennyit feltételeznek róla és kiváltképp igaz ez, ha a kormány gazdaságpolitikájával hasonlítjuk össze. A legtöbbet a jegybank kamatpolitikájára szokás hivatkozni, mint ami nagy szerepet játszik a belföldi kamatszínvonal alakulásában. Ám ez így valójában tévedés; amióta a kereskedelmi bankok közvetlen jegybanki refinanszírozása megszűnt (Magyarországon nagyjából a 90-es évek végén), a jegybanki alapkamat sokkal inkább információs, mint pénzügyi jellegű. Az alapkamat változtatásával a jegybank csupán előretekintő, azaz a jövőre vonatkozó véleményét teszi közzé az infláció alakulására vonatkozóan, amit a piac szereplői – ha hisznek a jegybanknak – elfogadnak és beépítik befektetési/beruházási sőt fogyasztási döntéseikbe is (a befektetéseket és más jövedelmet termelő eszközeiket ezzel kamattal értékelik, azaz diszkontálják a várható jövőbeni jövedelmeket).  Ezek a befektetési döntések ily módon aztán valóban megjelennek a jövedelmet termelő eszközök jelenlegi árában (állampapír hozamok, banki hitel-betétkamatok, forint árfolyam). Ha viszont a piac szereplői nem hisznek a jegybanknak, akkor a kamatdöntésben megtestesülő álláspontját (emel csökkent, szinten tart)  nem fogadják el és ennek folytán a jelenlegi eszközárak akár az ellenkező irányba is elmozoghatnak (például a jegybank kamatot csökkent, de az állampapír hozamok mégis emelkednek, vagy a forint gyengül).

Ezért fontos a jegybank hitelessége, aminek a függetlenség a szükséges, de persze nem elégséges előfeltétel (nyilván jó elemzőkre és jó döntésekre is szükség van).

A fenti tankönyvi helyzet békeidőkre vonatkozik és ennek fényében az elmúlt huszonkét év története mintha azt sugallná, hogy Magyarországon ezen idő alatt mindig háború volt. Ám mi van, ha valóban kitör a háború, azaz valóban válság van? Vajon akkor is érvényesek ezek a szabályok?

A mostani válság azt mutatja, hogy a nagy jegybankok – az amerikai, a brit, az EKB, a japán – a válságkezelés érdekében hajlandók túlmenni a szűk értelemben vett törvényi mandátumokon. Ez elsősorban a bankrendszer közvetlen refinanszírozását, illetve a másodpiaci állampapír vásárlásokat jelenti, mely utóbbi célja az EKB esetében a gyengélkedő dél-európai országok költségvetése számára az adósságszolgálati költségek csökkentése.

Magyarországon a kormány, illetve néhány hozzá közelálló közgazdász a fentiekre hivatkozva igényli, hogy a magyar jegybank „tegyen többet a gazdasági növekedés érdekében.” Nos, a jegybank az én megítélésem szerint egy kicsivel valóban tehet többet, de nem sokkal. Konkrétan azt gondolom, hogy jegybank a kormánnyal közösen kidolgozhat olyan refinanszírozási konstrukciókat, amely lehetővé teszi a kereskedelmi bankok számára és ösztönzi is őket, hogy közép- és hosszú lejáratú hiteleket nyújtsanak a gazdaság különböző szereplői (lakosság, vállalatok) számára. Akár arra is lehetőséget látnék, hogy ne csupán a kamat és a futamidő legyen kedvező, de  a bankok a nemfizetési kockázat egy része alól is mentesüljenek. A hitelezés visszaesésének fő oka e pillanatban ugyanis a bankok kockázati averziója, más szavakkal a bankok attól tartanak, hogy az ügyfelek nem fizetik vissza a felvett hiteleket. Ez az aggodalom jogos, ám – mint annyi más dolog a gazdaságban – egyfajta önbeteljesítő jóslat is tud lenni: a bankok aggódnak, ezért szigorítanak (több fedezetet követelnek, árat emelnek),  ami rontja az ügyfelek helyzetét és következésképpen növekszik a bedőlt hitelek aránya. A bankok kockázati averziójának csökkentése tehát fontos eszköz lenne a hitelezési kedv élénkítésében. Ez nyilván elsősorban állami/költségvetési feladat, a jegybank ezen a téren az együttműködő/lebonyolító szerepet vállalhatja.

A másodpiaci állampapír vásárlás bármilyen említésre méltó volumenben azonban már off limits, azaz tiltott terület. Amit szabad Jupiternek – egy nagy gazdasági egység jegybankjának – azt nem szabad a kis ökörnek, egy gyenge, ezer sebből vérző, nyitott kis gazdaság jegybankjának. Ha ezt megtenné, azonnal számolnia kéne az Európai Unió/EKB ellenállásával és súlyos piaci reakciókkal is (aminek az eredményeképpen aztán drágább és nem olcsóbb lenne a költségvetés finanszírozása). A devizatartalékokról pedig nincs is mit beszélni. Ahhoz hozzányúlni kereskedelmi banki refinanszírozási, vagy pláne költségvetési célokra törvénysértő és egyébként életveszélyes is. 

Összefoglalva az új jegybank elnök egészen biztosan nagyobb bizalmat kap a jelenleg regnáló kormánytól és nyilván több együttműködésre lesz képes, vagy hajlandó, mint a jelenlegi. Ha az együttműködés nagyjából a fenti keretek között marad, az hasznos lesz, de a dolog természetéből adódóan nem lesz meghatározó az ország gazdasági teljesítményének javulásában. Ha lényegesen túllép a fentieken, egy újabb front nyílik az Európai Unióval és a piac büntetésével is számolhat.