Egy fontos vita fontos és érdemi hozzászólása volt a Mandiner két, pénteki blogbejegyzése (1. és 2.). Több hónappal ezelőtt publikált, részben az új választási rendszer egészére, részben a választási rendszer működésére, részben pedig magára a reformfolyamatra reflektáló írásaink után jó volt olvasni, hogy végre valaki vette a fáradtságot, és ellenérveket állított szembe véleményünkkel, modellünkkel. Az persze szomorú, hogy konkurens modell nem készült, és annak elvi lehetetlenségét sem bizonyította senki, hogy általában véve érvénytelen minden modellezési kísérlet.
A Mandiner szerzői modellünknek egy olyan érdemi és kritikával illetendő hiányosságára mutatnak rá, amely gyengíti korábban megfogalmazott érveink erejét. Az, hogy semmit sem írtunk a két nagyobb párton túli szavazók választói döntésének modellezhetőségéről, komoly hiányosság volt részünkről. Minden erre vonatkozó kritika jogos, még akkor is, ha inkább azon kommentelőkkel értünk egyet, akik szerint igazából hibánk azért súlyos, mert a vonatkozó kiegészítésekkel teljessé tett anyag is a korábban általunk megfogalmazott konklúziókat támogatta volna.
Ugyanakkor jeleznünk kell, hogy véleményünk szerint a kétfordulósból egyfordulóssá váló rendszerben a szavazói viselkedések modellezése nyilvánvalóan nehézkes, így igenis szólnak érvek az ezen útra való rálépés ellen is. Az pedig nyilván védhetetlen kritikai pozíció, hogy az SZDSZ-szel számolni kell, szavazóikat 100 százalékig hozzá kell az MSZP-hez adni, de mondjuk a MIÉP–Jobbikot észre sem szabad venni. Erre az egész problémakörre egyébként egy blogbejegyzésünkben mi is utaltunk, így azon kritikák, amelyek szerint mi erről szándékosan hallgatunk, szintén megalapozatlanok.
Röviden és tömören a Mandiner azt állítja, hogy mivel lehetséges olyan bemeneti adatokkal is feltölteni a modellünket, amelyek révén a 2002-es és 2006-os általános parlamenti választások hivatalos végeredményével egyező eredményt kapunk, így ebből az következik, hogy mindenre kiterjedően érvénytelen azon állításunk, hogy az új parlamenti választási rendszer mind 2002-ben, mind pedig 2006-ban a választók többségi akaratával ellentétes, a Fidesz politikai győzelmét kialakító eredményt hozott volna. A Mandiner szerint ezen állításból az következik, hogy valójában az új egyéni választókerületi (EVK) rendszer is teljesen rendben van (politikailag megfelelően kiegyensúlyozott), hiszen van olyan bemeneti adat, ahol nem fordul meg az eredmény. Mindebből pedig az a konklúzió következik, hogy valójában az új választási rendszer – szemben a mi állításunkkal – demokratikus, és félrevezettük a külföldi véleményvezéreket.
Az alábbiakban az elkövetett önismétléseket minimalizálni igyekezve elmondjuk, hogy szerintünk miért téved az általunk egyébként sokra tartott Mandiner. Először kizárólag a modellünk kérdéseivel foglalkozunk, utána pedig visszatérünk tilalomfáinkra, amelyeknek csak egyike volt a gerrymandering kérdése. Fontos, és már előzetesen is hangsúlyozandó kritikánk a Mandiner kritikájával szemben, hogy sem a procedurális, sem pedig a nem modellezhető rendszerszintű kritikákra nem reagál, azokkal viszonyt nem teremt. Márpedig a demokratikusság vs. nem demokratikusság vonatkozásában mi csak sok részszempont együttes mérlegelése után mondtunk véleményt. És szemben sok, velünk inkább szimpatizáló szereplő velünk szemben támasztott elvárásával, sem magát a rendszer-koncepciót (például a többségibb karaktert) sem pedig bizonyos részmegoldásokat nem kívántunk antidemokratikusnak minősíteni. Mindezek ellenére az alábbiakban amellett kívánunk érvelni, hogy az új választási rendszer, és annak leginkább az EVK-k elfogult kijelöléséből fakadó hatásai egyértelműen és határozottan írják felül a többségi választói akaratot, ezzel érdemben befolyásolták volna modellünk szerint a 2002-es és 2006-os választások politikai végeredményét.
(A kiegészített adattábla letölthető innen.)
Mit állít a Mandiner?
Szerintük, ha SZDSZ szavazóit hozzáadjuk az MSZP szavazóihoz, akkor nem fordul meg a 2006-os eredmény. Azt is állítják, hogy ha az MDF szavazókat pedig a Fideszhez számolják hozzá, akkor ismét megfordul az eredmény, tehát ismét a jobboldal győzelmét eredményezi az új választási rendszer a modell szerint. Állítják továbbá azt is, hogy ha a Gallup egyik véleménykutása alapján osztják szét az MDF szavazókat, figyelembe véve azok másodlagos preferenciáját, továbbá diszkontálják az SZDSZ szavazók MSZP-re szavazási hajlandóságát, akkor ismét a megvalósult végeredménnyel azonos, a baloldal győzelmét hozó EVK-szintű eredményt lehet kapni a modellünk szerint.
A Mandiner publikált számításai pontosak. Részben igazolják a mi megállapításainkat is. Hiszen egyrészt még ők is tudtak olyan bemeneti adatokat produkálni, amelyek alapján megfordul az eredmény, és a többségi választói akarattal ellentétes politikai kimenet született modellben 2006-ra vonatkozóan. Másrészt ha áttekintjük az ő modellezéseik eredményeit, akkor egyértelműen bebizonyosodik egy másik kritikai észrevételünk, amely a modell eredményeitől függetlenül is a jobboldal, de leginkább a Fidesz irányában megvalósult elfogultságot jelez: a jobboldalibb EVK-k átlagos választókorú népessége szignifikánsan kisebb mint az új kiosztás szerinti stabil baloldaliaké. Tehát még a Mandiner ellen-modellje is bizonyítja azon állításunkat, hogy az új EVK-rendszerben relatíve kevesebb szavazat kell egy jobboldalibb EVK megszerzéséhez. Ez azért van, mert túlerősítették, baloldali enklávékká tették az erősen baloldali országrészek EVK-it. Erre a jelenségre elmulasztotta figyelmeztetni olvasóit a Mandiner.
És a MIÉP–Jobbik?
Bár a Mandiner szerzői kemény következetességgel igyekeztek bombázni érvrendszerünk egyes, önkényesen kiválasztott pontjait, ugyanezen kemény következetesség elmarad saját állításaik önkritikus vizsgálatakor. A MIÉP–Jobbik szavazatait azért nem vették figyelembe a korrekció során, mert az adatokat számukra hozzáférhetően nem publikáltuk. (Ha kérték volna tőlünk, akkor természetesen megkapták volna ők is, ahogyan az elmúlt hónapok során mások is.) És mivel nincs ilyen adatuk, így nem is kellett vele számolniuk, állítják. Tehát ha nem is kell vele számolni, akkor pedig ezek nem is befolyásolhattak volna semmit. Pedig de.
Csak néhány példát engedjenek meg! Ha például úgy számolunk 2006 vonatkozásában, hogy az SZDSZ szavazók 70 százaléka, az MDF szavazók 20 százaléka pedig a Gyurcsány-kormány maradására szavaz, míg az MDF szavazók 50 százaléka és a MIÉP–Jobbik szavazók 40 százaléka pedig a Fideszre azért, hogy távozzék a Gyurcsány-kormány, akkor ismét olyan eredményt kapunk, amely szerint a választók többségi akaratával érdemben ellentétes. A modellt így lefuttatva a Fidesz 54 egyéni mandátumot szerez, az MSZP pedig 52-t, holott 2006-ban még az első fordulós szavazatokkal számolva is érdemi többsége volt az EVK-k szintjén is az MSZP-nek.
Ha elfogadjuk az Gallup kutatásának kritika nélküli felhasználását, de – szemben a Mandiner szerzőivel – észrevesszük a MIÉP–Jobbikot is, akkor a következő eredményt kapjuk. Az MSZP szavazataihoz adjuk hozzá az SZDSZ szavazatainak 75 százalékát és az MDF listaszavazatainak 21 százalékát, a Fideszhez pedig az MDF szavazatainak 37 százalékát és a MIÉP–Jobbik szavazatainak 60 százalékát, akkor az így kiegészített baloldal 54 EVK-t nyer meg, a jobboldal viszont csak 52-t. Tehát ugyan szűkebbé válik a baloldal vezetése az EVK-k szintjén a 2006-ban ténylegesen tapasztalhatónál, de továbbra is megmarad.
Mi ezzel a gond? Az, hogy a Gallup kutatása nem arra és nem úgy vonatkozik, ahogyan és amire azt a Mandiner használja. (És most elnézést kérünk mindazoktól, akiket fárasztanak a véleménykutatások módszertanára vonatkozó körmondatok!) A Gallup kutatása 2006-ban az első forduló után készült 1000 körüli olyan választó megkérdezésével, akik mint alapsokaság nem az egész ország választópolgárai voltak, hanem csak a második fordulóra állva maradt EVK-k polgára. Milyenek voltak ezek az EVK-k? Inkább városiasak. Tehát a Mandiner úgy használja ezt a véleménykutatási adatot minden magyarországi MDF szavazó másodlagos preferenciájának megítélésére, hogy közben a kutatás semmit, de semmit nem mond mindazon MDF szavazókra vonatkozóan, akik például olyan rurális EVK-kban laknak, ahol már az első fordulóban nyert a Fidesz. Márpedig bár volt sok konfliktus 2006 előtt az MDF vezetése és a Fidesz politikusai között, de az azért nagy bizonyossággal kijelenthető, hogy a vidékiesebb települések MDF szavazói a városiaknál is sokkal kisebb mértékben szavaztak volna 2006-ban a Gyurcsány-kormány maradására.
Itt kell sajnos kitérnünk egy másik, szintén szociológiai módszertani problémára. Ez pedig a konfidencia intervallum. A Mandiner szerzői erről tudomást sem véve, azt még csak nem is jelölve állítják, hogy hogyan s miként volt az MDF szavazók másodlagos preferenciája az előző bekezdésben levezett rész-Magyarországon. Ha 1000 körüli főt kérdeztek meg, akkor biztos, hogy jóval 100 alatt volt az MDF szavazók száma a mintában, és ők megfelelő konfidencia intervallum mellett megbízhatóan nyilatkoztak a másodlagos preferenciáikról. Hogy mekkora is az a konfidencia intervallum? +/- 17 százalékpont. Tehát bőven lehet akár, hogy valójában nem 37, hanem 50 százaléknyi MDF szavazó szavazott volna át a Fideszre. Ha ezzel a bemeneti adattal futtatjuk le a modellt, akkor ismét csak azt kapjuk, hogy a 2006-os többségi választói akarattal ellentétes, a jobboldal győzelmét (54 vs 52) eredmény jön ki a modellben.
Tehát ha a Mandiner nem csak – a részben megalapozott – kritikájában lett volna alapos és kemény, hanem saját álláspontja kifejtésében, akkor egyrészt számolt volna a MIÉP–Jobbikkal, másrészt megfelelően interpretálta volna azt a kutatást, amely sok MDF-szavazó másodlagos preferenciáiról semmit sem mond, ráadásul konfidencia intervalluma is meghaladja az egyébként szokásos mértéket. Minél inkább számolt volna a Mandiner e szempontokkal, minél inkább teljes leírásra törekedett volna kritikájában, annál inkább láttatnia kellett volna a blogbejegyzéseknek, hogy van érdemi alapja kritikánknak, az EVK-k új rendszerben megvalósult kijelölése politikailag egyértelműen a Fidesz számára kedvezően történt meg. Ez az elmélyült vizsgálat azonban a Mandiner részéről sajnos elmaradt.
A másodlagos preferenciák és a modell
Elfogadva az elemzésünk nem teljes voltára vonatkozó jogos kritikákat, szeretnénk még két fontos részproblémára ráirányítani a figyelmet a másodlagos preferenciáknak az új, egyfordulós választási rendszerben való modellezésére vonatkozóan. (Akik nem szeretik a választási rendszer-pornót, azok szerintünk inkább ugorják át az alábbi bekezdéseket, mert az egészséges gyomrúak számára ez már túlzás lehet.)
Egyrészt a másodlagos preferenciák kapcsán érdemes kitérni arra, hogy pontosan hogyan is modellezte a Mandiner ezeket a választói döntéseket. Ha egy párt listaszavazóinak bármennyi százalékát hozzáadjuk egy másik jelöltállító szervezet listás szavazataihoz, akkor az eljárásjogilag az új rendszerben azt jelenti, hogy a szavazatait átadó jelöltállító szervezet mindenütt közös egyéni jelölteket és közös listát állít a szavazatokat megkapó párttal. Ezzel szemben lehetséges volna más út is, amire a modellezés a Mandiner részéről szót sem vesztegetett: hiszen lehetséges lett volna például közös egyéni jelöltekkel, de külön országos listákkal számolni. Miért fontos ez? Ez a másik ide vonatkozó észrevételünk. Minél nagyobb szavazattömegeket futtat le az ember a d’Hondt-mátrixon, ami a listás szavazatok kiosztására hivatott, annál inkább preferálja őt ez az aritmetika. Még akkor is, ha ez csak 1-2 mandátumot érint. Ha például külön számolt volna a Mandiner SZDSZ országos listával, akkor értelemszerűen nem lett volna annyi szavazat az MSZP képzetes, SZDSZ szavazókkal felerősített országos listáján, márpedig akkor a listás szavazati ág mandátumkiosztó logikája sem tudta volna olyan mértékben preferálni a legnagyobb jelöltállító szervezet helyzetét, mint ahogyan ez történhetett volna a Mandiner által ismertetett szcenárióban. Márpedig az alacsony mandátumszámok miatt 1-2 országgyűlési mandátum is érdemi befolyással bírhat az új rendszerben.
Arról pedig csak egészen röviden szeretnénk megemlékezni, hogy bár az SZDSZ 2006-os szavazóinak többsége nyilván a Gyurcsány-kormány maradására szavazott volna, de a politikai rendszeren belül más szempontok mellett részben éppen az volt akkortájt az SZDSZ funkciója, hogy felvállalható opciót biztosított mindazok számára, akik nem kívánták közvetlenül támogatni az MSZP-t. A szavazóknak a másodlagos preferenciáik alapján történő ide-oda pakolgatása láthatóan nehéz és veszélyes terep. Hiszen a képzetes helyzetekben nem ismert, hogy mi lett volna a pártok jelöltállítási stratégiája, állítottak volna önálló listát azért, illetve mennyire lett volna egyáltalán sikeres egy ilyen, a politikai önállóságot akár teljességgel felszámoló, részben magának az adott pártnak a létét is zárójelbe tevő opció.
A legfontosabbat nem cáfolták meg, sőt
Összefoglalva: sajnos az az érzésünk, hogy a Mandiner szerzői ugyan jogosan mutattak rá bizonyos hibáinkra, de nem törekedtek átfogó elemzésre a mi logikánktól eltérő modellezési eljárásuk során.
A bemutatott szcenáriókból egyértelműen látszik, hogy a teljesen leegyszerűsített, másodlagos preferenciákkal nem számoló megoldás és a teljességre törekvő, mindenkit besorolni igyekvő megoldás esetén egyaránt látszik, hogy az EVK-k szintjén az új választási rendszer a korábbi választói többség akaratától eltérő eredményt hoz. A Mandiner levezetése csak azt bizonyítja, hogy lehetséges olyan bemeneti adatokat paraméterezni, amelyek esetén nem fordul át az EVK-szintű végeredmény, és ebből következően nem fordul meg a két vizsgált országgyűlési választás modellezett végeredménye. De ebből a tényből nem következik az, hogy az új EVK-k nem a politikai jobboldal számára kedvező módon lettek kialakítva. Márpedig modellünk alapvető célja ezen állítás alátámasztása volt, kevésbé az, hogy milyen végeredményt kaphattunk volna, még akkor is, ha ez utóbbi információ nyilván sokkal érzékletesebb. Még a Mandiner egyes saját modellszámításai is inkább azt bizonyítják, hogy a korábban megvalósulthoz képest érdemben eltérő politikai eredmény alakul az új rendszerben az EVK-k szintjén darabra ugyanazon szavazatokkal számolva. És akkor még a határainkon túli, általunk elfogadhatónak tekintett, de nyilván inkább jobboldali szavazatokkal nem is számoltunk.
A soha meg nem kérdőjelezetten érvényes adatokkal dolgozó modellünk így ha nem is teljes, de nem is hibás, viszont hiányosságai ellenére is érvényes. Ezért is kellett volna foglalkozunk a másodlagos preferenciákkal, a teljesebb modellszámítások is inkább megerősítik alapállításunkat: az új EVK-k politikailag elfogultan lettek kijelölve.
Itt érdemes tennünk egy rövid kitérőt arra a népszerűvé vált érvelésre, amely szerint: „a korábbi választási rendszer is a baloldalnak kedvezett kicsit, a mostani a jobboldalnak kedvez kicsit, tehát az új rendszerrel így valójában minden rendben van”. Sosem tagadtuk, sőt, többször is kitértünk arra levezetéseink során, hogy a Political Capital fontos és hasznos kezdeményezése révén később Alkotmánybírósági döntéssel is megerősítve mindenki számára nyilvánvalóvá vált: az 1990 óta használt EVK rendszer a magyarországi népesség elhelyezkedésének változásai miatt torzult és korrekcióra érdemes. Azt szakmailag megalapozottan mi még soha nem láttuk levezetve, hogy e változások egyértelműen és kizárólag a magyar baloldal számára lettek volna kedvezőek. Személyes véleményünk az, hogy voltak olyan változások, amelyek a baloldalnak kedveztek, voltak olyanok, amelyek a jobboldalnak, és e kettős hatás mérlege inkább a baloldal számára kedvező változások felé billen. Ezen elbillenés mértéke viszont szerintünk korlátozott, mert például a vidékies területek EVK-inak elnéptelenedése (például Bács-Kiskun megyében) relatíve kevesebb szavazattal megszerezhetővé tett EVK-kat a magyar jobboldal számára és az inkább fiatal középosztályi betelepülők is inkább a magyar jobboldal számára kedvezően befolyásolták például Angyalföld népességét. De az is igaz, hogy Borsod-Abaúj-Zemplén megye vagy Budapest népességének alakulása és az EVK-k változatlansága együttesen inkább a baloldal számára kedvező hatásokat eredményeztek. Mindezek ellenére azonban egy húsz év alatt természetes módon kialakult, pro forma kormánydöntéssel korrigálható helyzet, amelynek pontos mértékét nem tudjuk, de az sejthető, hogy korlátozott volt, sem politikailag, sem jogilag, sem pedig erkölcsileg nem indokolhat egy olyan, új EVK kiosztást, amely már fogantatásában is érdemben elfogult a magyar jobboldal, de leginkább a Fidesz politikai érdekei irányában. Arról nem is beszélve, hogy procedurális értelemben az előző rendszer többpárti egyeztetéseken született meg, míg az új rendszer egypárti döntéssel, ráadásul kormányrendeleti szint helyett kétharmados többséget igénylő jogszabályba varrva.
Itt kell visszamennünk röviden korábbi írásaink azon, tényeken alapuló állításaira, amelyekkel a Mandiner semmilyen szinten nem hajlandó foglalkozni. Ezek szintén az EVK-k kialakítását érintik, szintén az egyértelmű jobboldali politikai elbillentés tanújelei, és korábbi bejegyzéseinkben részletesen ismertettük őket, így ezúttal csak felsorolás szerűen kérdezünk vissza. Az rendben van, hogy Miskolc és Debrecen nem azonos számú, azonos jellegűen kijelölt EVK-t kapott? Holott a népességi adatok a meglevő különbségek ellenére is azonos EVK számot kívántak volna meg. Az rendben van, hogy a hagyományosan inkább jobboldalibb és nagyobb megyei jogú városok EVK-i más logika szerint lettek kiosztva, mint a korábban inkább baloldalinak tekinthető, nagyobb megyei jogú városok EVK-i (lásd rendre Miskolc, Szeged, Pécs és Székesfehérvár példáját). Az rendben van-e, hogy úgy sikerült csökkenteni a budapesti EVK-k számát érdemben, hogy az evidens és letagadhatatlan választási szociológiai mintázatok alapján továbbra is négy körül maradt azon EVK-k száma, amelyek a jobboldal számára stabil bástyának tekinthetőek? Az rendben van-e, hogy szisztematikusan szét lettek vagdosva és jobboldalibb községekkel fel lettek hígítva azon EVK-k, amelyeket mind a Fidesz, mind az MSZP stratégái nyilvánosan és zárt körben is billegőnek minősítettek a 2006-os kampány során? Kazincbarcika megkapta Edelényt, pedig kaphatott volna mást is. Várpalota megkapta a fél Balaton-felvidéket. Ajka és környéke is ugyanezen szándékkal lett átalakítva. A Budapest környéki billegő EVK-k nagy része szintén úgy lett átalakítva, hogy az inkább a jobboldal számára kedvező választói mintázatokat veszi figyelembe. Ezek mind olyan kérdések, amelyeket egy egyeztetett és nyilvános választási reform során végig lehetett volna beszélni, és kompromisszumokkal meg lehetett volna oldani. Sajnos ez elmaradt.
Fontos, ide kívánkozó és reakcióra érdemes kitérő az a kritika, amelyet szintén több helyen megkaptunk, hogy miért nem számoltunk sem az 1994-es, sem pedig az 1998-as választási adatokkal. Amit rendszerint az a sugalmazás kísér, hogy nyilván direkt, mert akkor esetleg a baloldalnak kedvező eredmény jött volna ki. Azt hiszem, hogy az elmúlt hónapok során elvégzett közös munkánkban inkább a nehezebb végéről fogtuk meg a problémát, így abba már az is belefért volna, hogy megbirkózunk az 1994-es és az 1998-as adatokkal is. Ezt azért nem tettük, mert nem ismertek számunkra az akkor érvényes szavazókörök szintén rendezett utcajegyzékei, vagyis az új OEVK lehatárolást nem tudtuk volna még közelítő pontossággal sem modellezni a városokban. És bár tisztában vagyunk vele, hogy a most következő mondatunk sok kritikusunk számára úgy fog hatni, mint az a szakértelem, amely inkább csak bolsevik trükk, de azt jeleznünk kell, hogy már 2010 és 2002 időtávján is nehézséget jelentett a rendszeresen változó szavazókörök (közel 11 800 van belőlük jelenleg) egymásnak való megfeleltetése. Ahogyan haladnánk vissza az időben, ez egyre nagyobb gondot jelentene, hiszen hogyan lehetne az elmúlt évtizedben a földből kinőtt lakóövezetek 2010-es szavazóit megfeleltetni egyik vagy másik olyan nagyvárosi vagy budapesti EVK-nak, illetve szavazókörnek, ahol akkor rozsdaövezetek húzódtak.
Ceterum censeo
Bár a Mandiner azt állítja, hogy az új választási rendszer demokratikus azért, mert lehetséges egy modellbe olyan bemeneti adatokat táplálni, amelyek alapján nem változik meg a politikai végeredmény, mi vitatjuk ezen állítás érvényességét. Szerintünk a tényhelyzet inkább az, hogy a teljességre törekvő és a leegyszerűsített modellek, továbbá a másodlagos preferenciákat lehetőleg korrektebben figyelembe vevő modellek is korábban megfogalmazott állításainkat támasztják alá. Az új EVK-k a politikailag indokolatlanul elfogultak lettek a jelenlegi magyar kormányzó erők irányába. Ezt tetézi az, hogy az új választási rendszer számos más részletszabálya is kidönt olyan tilalomfákat, amelyek együttesen az inkább nem demokratikus irányba mozdítják el az új választási rendszer elemzésének mérlegét.
Mi sosem vitattuk a választott, a korábbinál többségibb modellt, amely idővel újra inkább kétpártibb, kétpólusú politikai rendszert és pártrendszer fog eredményezni hazánkban. A győztes kompenzációt indokolhatatlan és a szavazategyenlőség elvét sértő fejleménynek gondoljuk, és bár egyetértünk a határainkon túl élő, Magyarországon állandó lakcímmel nem rendelkező magyar állampolgárok szavazati jogának megadásával, a választott megoldást cinikusnak, demokratikusan nehezen érvelhetőnek és rossznak tartjuk.
A Mandiner egy fontos – általunk egyébként saját, korábbi blogbejegyzésünkben is ismertetett problémát – vett elő, és mondott érdemi, jogos kritikát. De a korábbiakban megfogalmazott összefoglalásunk igazságát észrevételeik nem döntötték meg:
„A demokratikus választási reformoknál valóban szokott maguk felé hajlani a reformáló pártok keze. Sőt, sokszor meg is buknak az ilyenek. De ez nem menti a mostani manipulációt. Egy többségibb rendszerben nagyobb az EVK-k befolyása, ezt tovább erősíti a győztes kompenzáció alkotmányellenesnek tűnő, a szavazategyenlőség elvét felülíró szabálya.
Az új EVK-k ott kényszerítik baloldali–centrista politikai identitású támogatók felkutatására a jelenlegi ellenzéki pártokat, ahol az ilyen választók természetes és döntő kisebbségben vannak. Olyan országrészeken kényszerül választókat halászni a magyar jobboldal ellenzéke, ahol igazából tó sem volt soha számukra. Különben a sok vidékies, illetve olyan EVK, ahol a megyei jogú városokhoz sok jobboldali községet csaptak hozzá, nem lesz átbillenthető. Különösen ott, ahol a JOBBIK relatíve gyengébb támogatottsággal és potenciális hátországgal bír.
Az új választási rendszer vélemény[ünk] szerint azért antidemokratikus, mert a magyar társadalom jelenleg csak a kormánypártok és elemző szövetségeseik által vitatott szociológiai mintázatát úgy veszi figyelembe, hogy az középtávon csak a magyar jobboldal számára tud kedvezni legalább 15-20 EVK-ban. Az új modell maga számos elemében – beleértve akár a többségibb karaktert és a részben egyszerűbb rendszert – teljesen elfogadható, beleértve a kormányzóképes többség kialakítására való törekvést is. Az új választási rendszer azonban arra kényszeríti a hagyományos szociálliberális oldalt, hogy ott szerezzen támogatókat, ahol korábban tömegével sosem voltak neki, mert olyanok az adottságok, miközben ugyanezt egyáltalán nem várja el a jobboldaltól. Ez a teljességgel egyoldalú alkalmazkodási elvárás olyan mértékű, hogy érdemben torzítja és átfordíthatja a többségi választói akaratot.”
És ez akkor is igaz, ha még fogalmunk sincs, hogy 2014-ben milyen lesz a magyar pártrendszer állapota és hogyan fog alakulni a magyar politikai tér szerkezete. Mert a modellünk sem a jövőt, sem a múltat nem tudja megírni az új választási rendszer alapján. De erre nem is akarnánk vállalkozni.
Csak azt akartuk bizonyítani, hogy az új EVK-k politikailag elfogultan lettek kijelölve egy többé-kevésbé elfogadható logikájú új országgyűlési választási rendszeren belül. Ez az elfogultság pedig érdemben befolyásolhatja a többségi választói akaratot, hiszen a pártrendszer és a politikai képviselet változásai ellenére is léteznek közép- és hosszútávon érvényesülő választói viselkedési minták. Ezek a problémák kiegészülve a procedurális kérdésekkel és egyéb tilalomfákkal együttesen egy inkább nem demokratikus választási rendszert eredményeztek.
Lelkünk mélyén jobban örülnénk annak, ha végre valaki érdemben és alaposan megcáfolná állításainkat, mert akkor egyben gazdagodnánk egy bizonyítékkal arra nézvést is, hogy egy jobb irányba tartó országban élünk valójában.