Az új Alaptörvény elfogadását követően a Belügyminisztérium közzétette és egyeztetésre bocsátotta az önkormányzatokra vonatkozó törvény szabályozási koncepcióját, amelynek egyik központi eleme a fővárosi rendszer megújítása. A terv azonnal politikai viták kereszttüzébe került: a fővárosi ellenzék legnagyobb frakciójának vezetője azt a fővárosi demokrácia végének nevezte. Abban mind a politikusok, mind a településfejlesztési, mind a közigazgatási szakértők, mind pedig a polgárok nagy része egyetért, változtatni kell a fővárosi önkormányzati rendszeren, ám kormányzó pártszövetség napvilágra került terveit övező vitákból ismét csak az látszik, hogy a mindennapi élet racionalitásánál fontosabbak az aktuálpolitikai érdekek.
Új alkotmány-os alapok
A reformelképzelések nem derült égből villámcsapásként érkeztek. A (még) hatályos Alkotmány helyi önkormányzatokkal foglalkozó fejezete kimondja, hogy a Magyar Köztársaság területe községekre, városokra, a fővárosra és kerületeire, valamint megyékre tagolódik, ezek lakosait pedig megilleti a helyi önkormányzáshoz való jog. Ebből a szabályból következett, hogy ezekben a területi egységekben önkormányzatokat kell alakítani.
Ezzel szemben az új alaptörvény általános rendelkezései között az szerepel, hogy Magyarország területe községekre, városokra és megyékre tagolódik, s hogy a városokban kerületek alakíthatók, illetve hiányzik az a szabály, amely minden település számára biztosítaná a helyi önkormányzás jogát. Ebből két következtetést lehet levonni: 1. nem kötelező minden területi egységben önkormányzatot alakítani, 2. a városokban a kerület alakítása csak lehetőség, ezért még a fővárosban sincs alkotmányos kényszer a létrehozásukra.
Jövő év elejétől így a törvényalkotónak széles mozgástere van abban, hogy az önkormányzatokról szóló sarkalatos törvényben milyen módon alakítsa ki a budapesti közigazgatási és önkormányzati rendszert.
Az egységes fővárostól 23 kicsi köztársaságig
Az 1873-ban kialakított főváros egységes, de a mainál lényegesen kisebb város volt: számos mai külső kerület önálló településként működött. A polgárokkal való könnyebb kapcsolattartás érdekében az egységes fővároson belül ugyan 10 kerületet kialakítottak, ezek azonban nem rendelkeztek önálló önkormányzatisággal, csak a főváros területi „ügynökségei”, elöljáróságai voltak. Az 1873-as rendszer lényegét tekintve egészen 1950-ig fennmaradt.
Az 1873-as rendszert azonban a huszadik század harmincas éveitől számos kritika érte, egyre többen fogalmazták meg a peremtelepüléseket is magában foglaló Nagy-Budapest kialakításának igényét. Erre végül 1950-ben, a tanácsrendszer kiépítésével került sor. Az agglomeráció egyes településeinek Budapesthez csatolásával 22-re nőtt a kerületek száma, amelyekben tanácsokat állítottak fel. Ezek feladatköre ugyan széles volt, de teljes mértékben a főváros alá rendelten működtek.
A rendszerváltáskor – részben a demokratikus düh miatt, részben pedig az ellenzéki fővárosi önkormányzat meggyengítésének szándékával – a fővárosi törvény a kerületeket nagy önállósággal ruházta fel: gyakorlatilag a fővárost 23 kicsi város laza együttműködési keretévé alakította. Az utolsó jelentősebb változtatásra 1994-ben került sor, amikor kis mértékben ugyan, de megerősítették a fővárost a kerületekkel szemben.
Ennek a rendszernek a hátulütőit mindannyian ismerjük: egy utca két oldalán más-más parkolási rendszer működik, az egyes közszolgáltató intézmények fenntartása nem hatékony, az útfelújítások következetlenek. Mind a településfejlesztési, mind a közigazgatási szakértők, mind pedig a polgárok nagy része egyetért abban, változtatni kell a fővárosi önkormányzati rendszeren.
Nincs új felfedezés, csak nem olvasott irodalom
A Belügyminisztérium koncepciójának három változata a korábbi szabályozásra és a nemzetközi példákra épít, ám mindegyik közös vonása, hogy a fővárost egységes településként tételezi, az önkormányzati rendszert pedig ehhez a kiinduló feltételezéshez igazítaná. A BM javaslatának „A” változata gyakorlatilag helyreállítaná az 1950 előtti állapotot: a főváros mint egységes település rendelkezne önkormányzatisággal, a kerületek pedig elöljáróságként működnének. A „B” verzió a jelenlegi rendszer kisebb módosításával egyes hatásköröket átadna a fővárosnak, azonban fenntartaná a 23 kerületi és egy fővárosi önkormányzat tagolt rendszerét. A „C” változat a Nyugat-Európában jelentős sikereket elérő city-koncepció átvételét jelentené, ebben a belső kerületek egységes önkormányzatot alkotnának, míg a külső kerületek megőrizhetnének egyfajta önállóságot.
A tervezetben egy nemzetközileg ismert elképzelés nem szerepel: az agglomerációt is magában foglaló főváros („communidad de Budapest” vagy „Île d’ Hongrie”) modellje. Igazgatási és gazdasági szempontból pedig egyaránt az lenne a legésszerűbb, ha a city-koncepciót ötvöznénk az agglomerációval kialakított integráció gondolatával. Ebben a megoldásban a belső kerületek egységes cityvé olvadnának össze, a külső kerületek és az agglomeráció települései viszonylagos önállósággal bírnának, de a mai főváros és vonáskörzete együttesen alkotná a középszintű önkormányzatot. Így biztosítható lenne, hogy a közösségi közlekedés, a középiskolák fenntartása vagy a területfejlesztés szempontjából a központi régió egységes egészként, megfelelő demokratikus felhatalmazással legyen igazgatható. Mert az valóban nem járja, hogy a budaörsi gyerekek nagy része – egy roppant bonyolult finanszírozási rendszer segítségével – budapesti gimnáziumba jár, miközben a szüleik nem szólhatnak bele a fenntartó önkormányzat megválasztásába. Ésszerűtlen, hogy a BKV az agglomeráció közösségi közlekedésének működtetésében intenzíven közreműködik, de ezt átláthatatlan polgári jogi szerződések alapján teszi. Nem mellesleg, ez a szabályozás azt is biztosítaná, hogy Pest megye kevésbé fejlett déli és keleti része 2013 után is hozzáférhessen az uniós fejlesztési forrásokhoz.
A józan ész vagy a politikai ellentmondás logikája
A koncepcióval kapcsolatban körvonalazódó vitákból ismét csak az látszik, hogy a mindennapi élet racionalitásánál fontosabbak az aktuálpolitikai érdekek. Senki sem vitatja, hogy a jelenlegi szabályozásban a főváros túlzottan gyenge, annak megerősítésére szükség van. Az eddigi európai tapasztalatok alapján a city-rendszer és az egységes, agglomerációt is magában foglaló főváros lehetséges sikerei is nyilvánvalóak.
Az átalakítás politikai feltételeit azonban az elmúlt húsz év tapasztalatai alapján roppant nehéz megteremteni. A kerületek (politikai színezettől függetlenül) sokkal több politikusnak adnak megélhetést, mint a főváros, így minden, a kerületeket érintő hatáskör-csökkentés, netán megszüntetés é
les politikai ellenállást vált ki. Akárcsak a belső kerületek összevonása is egy sor önkormányzati képviselő vagy külsős bizottsági tag egzisztenciáját veszélyeztetné. Ráadásul a főpolgármester – az 1994 és 2010 közötti időszakhoz hasonlóan – a nagy kormánypártnál viszonylag gyenge pozíciókkal rendelkezik: ahogyan a kerületi szocialista polgármesterek ellenálltak a Demszky Gábor vezette főváros megerősítésének, úgy próbálják megakadályozni most a fideszes kerületi polgármesterek a főváros és ezzel Tarlós István hatáskörének bővítését.
Kérdés, hogy a jelen helyzetben, kétharmados többség birtokában képesek-e átlépni a napi politikai érdekek „tűfokán”?
