Nyilvánosságra került a Fidesz választásirendszer-koncepciójának legújabb változata. A dokumentum sok kérdést még mindig sajnálatosan tisztázatlanul hagy, számos kérdést megnyugtatóan rendez, bizonyos kérdések megoldásával azonban új problémákat is felvet. Alábbi blogbejegyzésünkben röviden az új fejlemények hatását tekintjük át, kitérve a modellválasztásra, a demokratikus berendezkedés megőrzéséhez szükséges tilalomfák védelmének kérdésére és a választott kompenzációs eljárás modellezett eredményeire. A regisztrációs eljárás veszélyei A legfontosabb fejlemény, ami a koncepcióban több ponton utalásszerűen megjelenik: a regisztrációs eljárás beépítése a választói névjegyzék(ek)be történő bekerülés folyamatába. A dokumentum több ponton szól „regisztrált választókról”, ami eltér a névjegyzékbe kerülés jellemzően automatikus eljárásától. A koncepció egy helyütt a következőt írja: „Amennyiben választása szerint a magyarországi választói névjegyzékben kíván szerepelni [...]. Amennyiben választása szerint a nemzetiségi választói névjegyzékben kíván szerepelni [...].” Tehát azt rögzíti, hogy a választópolgár dönt arról, hogy melyikben kíván szerepelni. Arról viszont nem szól, mi lesz azon magyar nemzetiségű, magyarországi állandó lakhellyel rendelkezőkkel, akik nem nyilatkoznak. Természetes az volna, hogy őket – a népességnyilvántartás kialakult rendszerére építve – automatikusan listázzák a magyarországiak közé. Erre vonatkozóan tett utalást Áder János egy, a határon túliak szavazati jogáról rendezett konferencián, ugyanakkor az, amit állít, nincs benne a koncepcióban.  Így ha netán az idézettek azt jelentenék, hogy minden választpolgárnak kötelező lesz nyilatkoznia ahhoz, hogy ide vagy oda regisztrálódjék, akkor az Egyesült Államok regisztrációs eljárásához részben hasonlatos, előzetes intézményes szűrő épülne be a rendszerbe, ami minden állampolgárt arra kötelezne, hogy még a szavazás előtt saját maga nyilatkozzék az adott választói névjegyzékbe történő felvételéről. Az előzetes regisztráció jelentette intézményes szűrő nehezítené az eljárásban való részvételt, szűkítené a hozzáférést. Egy ilyen szűrő értelemszerűen az iskolázattlanabb, kevésbé tudatos választói csoportokat szorítaná távolabb a választási eljárástól, hiszen a szavazás puszta aktusán túl újabb, kötelező és jogvesztő eljárási elemmel egészítené ki a választási eljárást. Mivel Magyarországon van teljeskörű népességnyilvántartás, így nincs olyan alkotmányos indok, amely igazolhatná a kötelező előzetes regisztrációt, ami a jelenleg hatályban levő Alkotmány, a jövőre hatályba lépő alaptörvény és az Európai Emberi Jogi Egyezmény sérelmét is jelentené. Éppen ezért elfogadhatatlan volna.
Így felesleges kompenzációról beszélni A modellválasztásban változás, hogy végül biztosan lesz kompenzációs eleme a választási rendszernek. Mégpedig úgy, hogy a töredékszavazatokat az országos listákra leadott szavazatokhoz adják hozzá, ezzel befolyásolva a rendszer arányos ágának mandátumkiosztását. Egyelőre nincs tisztázva, hogy mi számít töredékszavazatnak, tehát hogy az egyéni választókerületi (EVK) veszteseken túl a bizonyos mértéknél jobban győzőket is „kompenzálja-e” a rendszer. Bár ez utóbbi oximoronnak tűnik, hiszen a kompenzációs logika célja, hogy rendszerszinten tompítsa a többségi karakter érvényesülését. Ez pedig torzul, ha az egyéni választókerületi győztesek pártja is számíthat ilyen szavazatokra. Ráadásul a most nyilvánosságra hozott koncepció „a legkisebb szavazatveszteség” érdekében létesít kompenzációs rendszert, márpedig az egyéni választókerületi győztesek estében nehézkes szavazvesztésről beszélni. Áder János minap arra tett utalást a Népszabadságnak adott interjújában, hogy az olasz modellt követve a győztes egyéni országgyűlési képviselő is hoz majd töredékszavazatot magával, bár ez így nincs benne a koncepcióban. A kompenzációs rendszer másik, immár tisztázott eleme az, hogy a töredékszavazatok által befolyásolt mandátumok nem elkülönített listán, fix mandátumkörben osztják ki, hanem az országos listás mandátumokkal együtt. Az elkülönült kompenzációs lista egyértelműbben rendezte volna az ilyen logikán megszerezhető mandátumok súlyát, míg a kormányzó erők által választott „belekeverős” módszer az egész választási rendszer arányos ágának szavazatai mellett küldi versenybe a töredékszavazokat. Elkülönült mandátumok nélkül tompul ugyan a kompenzáció ereje, de ez a modellválasztás ilyen alacsony összmandátumszám mellett elfogadható. Nyáron publikált posztunkban részletesen, szavazóköri adatok bázisán modelleztük egy olyan vegyes választási rendszer hatásait, amely kétszáz fős parlament esetén kilencven listás és száztíz egyéni mandátummal számolt. Modellünk 2002, 2006 és 2010 eredményeinek felhasználásával egyrészt azt bizonyította, hogy jóval többségibb karakterűvé válik a magyar országgyűlési választási rendszer (ezt – szemben másokkal – mi legitim lehetőségnek tekintjük), másrészt, hogy a magyar választási földrajz adottságait figyelembe véve lehetséges olyan, új EVK-rendszer kialakítása, amely az elmúlt három általános parlamenti választás esetében a korábban kapottal azonos politikai eredményt hoz. Ez pedig tesztje lesz minden későbbi határkijelölésnek is. 
2002 és 2006 esetében a modell szerint a két nagyobb párt szorosabb versenyéből fakadóan a kétszázból összesen három-három mandátum kerülne át most a javasolt kompenzáció révén a kisebb pártokhoz, a korábbi esetben az SZDSZ lett volna ennek az egyedüli kedvezményezettje (hiszen az MDF választási szövetségben indult), 2006-ban pedig az SZDSZ két mandátumot, az MDF pedig egyet kapott volna. 2010-ben érdekesebb a modell eredménye, mivel a középpárti státuszba süllyedt MSZP is kedvezményezetté vált volna. A Fidesz tizenöt mandátumot veszített volna (de még így is kétharmad felett marad a mandátumaránya), az MSZP hét, a Jobbik öt és az LMP pedig három mandátumot kapott volna. Tehát ha olyan kompenzációs rendszerrel számolunk, amely csak az egyéni választókerületi veszteseket kompenzálja, és ezt rávetítjük a korábban publikált modellünkre, akkor visszafogottan érvényesülő kompenzációs rendszert láthatunk. Míg például 2002-ben a Fidesz huszonhat, az MSZP harmincegy mandátumot kapott az eltérő logikájú kompenzációs rendszerből, addig az új rendszerben csak mandátumokat veszítenének, az SZDSZ pedig korábban tizenhárom mandátumot kapott, ami a teljes mandátumszám több mint három százalékát jelentette, míg a modell szerint a kompenzáció ereje esetükben a teljes mandátumszám másfél százalékára terjedne csak ki. 2010-ben az MSZP huszonkilenc, a Jobbik huszonegy, az LMP tizenegy kompenzációs mandátumot szerzett, így látható, hogy a töredékszavazatok befolyását egyértelműen csökkenti az új rendszer, hiszen a kiosztott kompenzációs mandátumoknak az összes mandátumhoz viszonyított aránya a régi és az új rendszerben átlagosan körülbelül kétszeres a régi rendszer javára. Ha az új kompenzációs rendszert úgy alakítják ki, hogy az egyéni veszteseken felül bizonyos győzteseket is töredékszavazatokhoz juttat, akkor a jelenleg kormányzó erőknek sikerülne egy olyan kompenzációs rendszert kialakítaniuk, amely a kompenzációt is kompenzálja, és így szinte érzékelhetetlenné teszi a rendszer ezen elemének hatását. A csak a vesztes egyéni jelöltek pártjait kompenzáló szisztémánál is láthattuk, hogy a rendszerváltás óta használthoz képest sokkal kisebb a hatása az ilyen mandátumoknak. A korábbinál sokkal többségibb karakterű választási rendszer hatásait a kormány tervei szerint egy, a korábbinál gyengébb kompenzációs rendszer tompítaná. Ennek további tompítása teljesen értelmetlen, és már az is egyszerűbb volna, ha nem is csinálnának kompenzációt. Tisztázódó modell, tisztázatlan részletekkel A frissített koncepció megerősíti, hogy a rendszer arányos ágában egységes, országos lista lesz, és ehhez igazítják a jelöltállítási feltételeket is. A korábbiakhoz képest relatív könnyítés, hogy kilenc megyében és Budapesten kell összesen legalább huszonhét egyéni képviselőjelölttel rendelkeznie egy jelöltállító szervezetnek ahhoz, hogy országos listát állíthasson. Azért könnyítés ez, mert korábban egy párt csak azokban a megyékben tudott listás szavazatokat szerezni, ahol területi listát tudott állítani, tehát ahol volt megfelelő számú egyéni jelöltje. Így az országos öt százalékos küszöb átlépését is egy kisebb térképen kellett teljesíteniük, ami nehezebb feladat volt. Most elég lesz, ha egy pártnak van képviselőjelöltje az ország egy részén, akkor is szavazhatnak rá olyan megyékben, ahol egy egyéni jelöltet sem állított. Ez a kisebb jelöltállító szervezetek számára könnyítés, további hatásairól pedig részletesen írtak a Political Capital választási reformmal foglalkozó oldalán. 
Eldőlni látszik, hogy a magyarországi állandó lakhellyel nem rendelkező választók számára nem jelölnek ki választókerületet vagy külön listát, hanem ők is az országos listára szavazhatnak levél útján, előzetes regisztrációval. Két szavazat helyett viszont csak eggyel fognak rendelkezni. Korábban Tordai Csabával kifejtettük, hogy elfogadható, ha szavazati jogot adnak az ilyen státuszú magyar állampolgároknak, de a korlátozott befolyás elvének érvényesítését javasoltuk. A most választott modell ezt sérti, és a kelleténél jobban kiteszi a magyar belpolitika hatásainak az érintett szavazókat, ráadásul befolyásukat rögtön el is mossa, hiszen szavazataik beleömlenek az országos listaszavazatok töredékszavazatokkal is kevert tengerébe. És mint fentebb már láttuk, többszázezer töredékszavazattal is csak minimálisan lehetett befolyásolni az új választási rendszer erősen többségi karakterét. Így 200-300 ezer határon túli szavazat is csak néhány mandátumot eredményezne, ráadásul átláthatatlan módon. A kormányoldal által a „határon túliak” képviseletére választott modell a lehetségesek közül talán a legrosszabb, kiteszi őket mindannak, amitől óvni kellett volna őket, és a közvetlen képviselet lehetőségét viszont nem biztosítja. Egy dolog viszont tény: úgy intézményesül a magyarországi állandó lakhellyel rendelkezők szavazati joga, hogy érdemi befolyásuk nem lesz a magyar kormánytöbbségre. Ezzel nincs baj, csak a nagyobbik kormánypárt nem ez ígérte és ígéri saját támogatóinak. A szavazás folyamatának szabályozásánál megjelenik a nemzetiségi képviselők választásának rendszerbe építése a két szavazat (listás és egyéni) elválasztásra révén. Korábban a hírek arra utaltak, hogy a nemzetiségi kisebbségek képviselői speciális parlamenti mandátummal rendelkeznek majd, ami nem terjed ki minden döntéshozatali folyamatban való részvétel lehetőségére. Ez összességében elfogadható megoldás. A szalámitaktika romboló hatása A parlamenti választásirendszer-reform jelenlegi legnagyobb problémája, hogy a késésben levő folyamat egésze során a kormányoldal egyszer sem tárt a nyilvánosság elé mindenre kiterjedő, komplex koncepciót. Sokkal inkább aktuális politikai érdekei szerint szalámizza az információkat, így például a választási reklámok, az EVK-k megyei elosztása és a konkrét EVK határok kialakítása ügyében továbbra sem lehet semmit tudni. Márpedig ezek együttesen olyan szabályozási elemek, amelyek eldönthetik a választási rendszer egészének demokratikusságát.  Korábban amellett érveltünk, hogy az egyéni mandátumok kiosztásának nagy szerepe lesz a rendszer egészének megítélésében. Sajnos továbbra is csak annyit tudunk, hogy a megyék határait nem léphetik át az egyéni választókerületek, és hogy a méretek kialakítása során tiszteletben kívánják tartani az Európa Tanács Velence Bizottságának ajánlásait. Az viszont, hogy koncepció a „regisztrált választók” számát és a „választójogukkal várhatóan élők” arányát említi mint az EVK-k kialakítási szempontjait, elgondolkodtató. Az áltagos részévételi arányok figyelembe vétele olyan irreleváns, torzító paraméter, amely a választójoggal rendelkezők egyenletes eloszlásán alapuló EVK-kialakítást torzíthatja. Ha szó szerint értelmezzük ezt, akkor ez az átlagosan alacsonyabb részvételi szintű területeken relatíve nagyobb népességű egyéni választókerületek kialakítását, a magasabb átlagos részvételű területi egységeken pedig több egyéni választükerület kialakítását vonja maga után. Az ország méretéből fakadóan ez valójában nehezen megvalósítható, és az átlagos részvételi szint beemelése inkább csak felesleges elem a választókerület-határok kialakításánál, ami a határokat rajzoló kezek mozgásterét növeli csupán. Éppen ezért veszélyes és káros. A választókerületi rendszer kialakítása továbbra is egyike azon fontos paramétereknek, amelyek esetében a kormányzó erőktől önkorlátozást kell elvárni, hiszen az egyező politikai akarat szerint az egész országra kiterjedő gerrymandering elfogadhatatlan.
Hogyan állunk a tilalomfákkal? Egy korábbi blogbejegyzésben tíz olyan tilalomfát állítottunk fel, amelyek túlzott mértékben történő kidöntése veszélyezteti a magyar parlamenti választási rendszer demokratikusságát. A bejutási küszöb megemelése nem történt meg; egyelőre az sem fenyeget, hogy kormányzóképtelen helyzetet létrehozva arányos választási rendszert kombinálna a kormány széleskörű kétharmados jogszabálytömeggel; valamint a most megismert koncepció szerint a magyarországi állandó lakhellyel nem rendelkező magyar állampolgárok szavazati jogának kérdését is úgy kívánja rendezni a kormányoldal, hogy befolyásuk – már-már túlzóan is – korlátozott lesz. Ezek a tilalomfák állva maradtak mindeddig, és valószínűleg állva marad az a tilalomfa is, amely a választási földrajz szempontjai miatt a túl nagy EVK-k kialakítása ellen érvelt, ami száz alatti számú ilyen mandátumnál fenyegetett volna. Az ajánlószelvények rendszere azonban sajnos nem csak, hogy megmarad, de szigorodik is. A szükséges mennyiség relatíve is (az egyéni mandátumok csökkenésének arányánál nagyobb mértékben) növekszik, ráadásul a rendelkezésre álló idő is indokolatlanul rövidül, ami kispárt-ellenes vonás. És ez akkor is igaz, ha az országoslista-állítás feltételei valamivel könnyebbé válnak. Ezek a tilalomfák biztosan kidőltek. Billeg az a tilalomfa is, amely a kompenzációs aritmetika torzításának elfogadhatatlanságára vonatkozott, hiszen ugyan a koncepció ezt nem rendezi, de Áder János és más források szerint is lehet, hogy a győztes egyéni jelöltek után is keletkezik majd töredékszavazat. Ha van is erre nemzetközi precedens, egy karakteresen többségi rendszeren belül egy ilyen megoldás a kompenzáció lényegét szünteti meg, így elfogadhatatlan volna. A további tilalomfák ügyében bizakodásra ad okot, hogy a most megismert koncepció elkötelezi magát a nemzetközi ajánlások betartása mellett az EVK-k kialakítása ügyében, így az egész országra kiterjedő gerrymandering és a kiegyensúlyozott lakosságú EVK-k tárgyában van remény. Bár mint korábban jeleztük feltűntek a koncepcióban olyan puhító szempontok, amelyek ennek ellentmondanak, így kérdés, hogy a rendszer véglegezése során is állva maradnak-e ezek a tilalomfák.  Mivel sosem tárt a nyilvánosság elé teljes koncepciót a kormányoldal, így semmit nem lehet tudni a várhatóan rövidülő kampányt érintően a fizett médiakampányok korlátozásának ügyéről. A Fideszhez közelálló, korrupt, oligarchikus médiabirodalmak által elfoglalt hír és hirdetési piac, valamint a kiegyensúlyozatlan közmédiumok politikai elfogultsága, továbbá a kormány által minden korábbinál kiterjedtebben használt fizetettmédia-kampányok tömege azt eredményezi, hogy a választási kampány során a jelöltállító szervezetek reklámjainak betiltása a nyilvánosság szükségtelen mértékű korlátozásával járna együtt. Hiszen a hírműsorok önmagukban akármilyen kampányszervezettel és aktivista tömeggel is egészüljenek ki, nem jelentenek elégséges tájékozódási lehetőséget a választópolgárok számára. Természetesen szükség van a kampányfinanszírozás rendezésére, ebben akár kereskedelmi hirdetési kvóták kialakítása is elfogadható, azonban a teljes tiltás a magyar nyilvánosság jelenlegi viszonyai között nem.
Demokratikus-e? Immár nem először tesszük fel ezt a kérdést egy választási reformmal foglalkozó blogbejegyzés végén. És – sajnos – a válasz ismét csak az, mint korábban: egyelőre nem lehet tudni, mert bár vannak bíztató jelek, vannak nyugtalanságra okot adók és tisztázatlanok is. Ha nem megfelelően alakítják ki az EVK-kat, ha a koncepció maga fogja eljelentékteleníteni a kompenzációs rendszert, ha megmarad a kispárt ellenes jelöltállítási rendszer és közben a kampány nyilvánosságát is elfogadhatatlanul korlátozzák, akkor nem lesz demokratikus választási rendszere a Magyar Köztársaságnak. Ha ezek a kérdések megnyugtatóan rendeződnek, akkor lesz. Meglátjuk.
„Európa beteg embere”, ezzel a jelzővel illeték az elmúlt századokban Törökországot. A kétezres évek eleje óta azonban nagyot fordult a világ. A XX. század eleji, atatürki reformok óta az ország politikájában a fő hangsúly egyértelműen a nyugati kultúrkörhöz való közeledésről szólt. Kulcsfontosságú geopolitikai helyzetének is köszönhetően 1952-ben a NATO tagja lett, ettől kezdve teljes erővel az európai integrációs törekvések határozták meg az ország külpolitikáját. Ám e törekvések eddig nem hoztak sok sikert a törökök számára. A török gazdaság közben igen erőteljes növekedésnek indult, ezzel párhuzamosan a belpolitikai élet is konszolidálódott. Az ország legújabb kori modernizációja összeforrt a 2003-ban miniszterelnöki székbe kerülő Recep Tayyip Erdogan nevével. A belpolitikai konszolidáció jegyében leszámolt a hadsereg meghatározó embereivel, amivel elejét vette a hadsereg által korábban időről időre végrehatott katonai puccsoknak. Ezzel egy időben a vallási fundamentalistákat is háttérbe szorította. Az ország tagja lett a világ vezető gazdaságait tömörítő G-20-as csoportosulásnak. Miniszterelnökségének első felében Erdogan külpolitikájában alapvetően a békülékeny, Nyugat-barát irányvonal volt a jellemző: 2004-ben Görögországba utazott hivatalos látogatásra és bár Ciprus EU-tagságával kapcsolatban erős ellenérzéseit fogalmazta meg, a 2004-ben az ENSZ által is támogatott Annan-terv keretében történt népszavazáson Ciprus egyesítése mellett állt ki és szólította föl szavazásra a ciprusi törököket.  A 2000-es évek második felében azonban valami megváltozott. A török kül- és belpolitika teljesen újraértelmeződött és ez a folyamat napjainkban is tart. Az EU-csatlakozási tárgyalások során elszenvedett folyamatos kudarcok hatására a török közvélemény egyre inkább EU-ellenessé vált. Erdogan, korábbi békülékeny és nyitott hangvételű politikáját hátrahagyta és a gazdaságilag egyre erősebb Törökország közvéleményének jobban tetsző, populista és nacionalista húrokat kezdett el pengetni. Azonban a Nyugattal a kapcsolatokat nem szakította meg. Törökország ma is a NATO oszlopos tagja, az EU által szorgalmazott Nabucco-vezeték projektnek pedig kulcsfontosságú tényezője. Az Európai Unióhoz való közeledést a politikai vezetés továbbra is fontosnak tartja, de a csatlakozás első számú prioritásként való kezelése szép lassan a múlté lett. Már az arab tavasz kitörése előtt egyre nagyobb hangsúlyt fektetett Törökország a muszlim világ felé való nyitásra, gazdaságilag és politikailag is intenzívebbé váltak a kapcsolatok. Az arab világ jóindulatát az Izraellel való látványos szakítással kívánta elérni. Ezzel több legyet ütött egy csapásra: kielégítette a törökök között egyre növekvő Izrael-ellenes közhangulatot, az arab utca is ujjongva fogadta ezt a fejleményt, miközben az arab politikai elitnek az új Oszmán birodalomtól való félelmét is hűteni tudta. Az EU számára talán még nagyobb veszéllyel jár a ciprusi konfliktus újbóli fellángolása. Erdogan kijelentette, hogy a 2012 második felében esedékes ciprusi EU elnökség ideje alatt Törökország befagyasztja kapcsolatait az EU-val. A kijelentésre július 19-én, Ciprus északi felének Törökország általi lerohanásának és okkupációjának 37. évfordulóján került sor. Ezt követően élesedett ki a konfliktus az izraeliek által feltár gázmező hasznosításának ügyében is. A török kormányfő eleinte Izraelnek üzengetett azzal, hogy a Gázai-övezetbe küldendő humanitáriusnak mondott hajók védelmére hadihajókat is ki fog rendelni. Aztán a hadihajók megjelentek a ciprusi partoknál is, ahol a Koca Piri Reis nevű török kutatóhajó kívánt próbafúrásokat végezni. A hajó pontosan ott készült kutatófúrásokat végezni, ahol korábban egy ciprusi–izraeli közös cég megbízásából az amerikai Noble Energy már munkához látott, majd Erdogan nyilatkozatban felszólította a ciprusiakat, hogy hagyjanak fel a gázkutatással és a tervezett kitermeléssel, amíg a sziget két része nem köt békét. Teljesen egyértelmű, hogy az Izraellel generált konfliktus célja az arab-moszlim világban kialakult hatalmi vákuumba való benyomulás. Törökország a többi moszlim országtól eltérően kiemelkedően jó kapcsolatokat ápolt korábban a zsidó állammal. A látványos szakítással és a palesztin ügy felkarolásával az arab-muszlim világ jóindulatát és elismerését kívánták elérni a törökök. Ezt a célt szolgálta Izrael 2008-as Hamasz elleni támadásának elítélése, a humanitáriusnak mondott flottillákkal a gázai blokád feltörését célzó próbálkozás valamint az izraeli nagykövet hazaküldése. Nyilvánvaló, hogy ebben a lépéssorozatban nagy adag kompenzációs kényszer is volt, mellyel a korábban Izrael- barát, nem-arab muszlim ország a gyanakvó arab közvéleményt próbálta megnyerni. Erdogan azóta is folyamatos nyomás alatt próbálja tartani Izraelt: legutóbb a Time magazinnak adott interjújában fejtette ki azon véleményét, hogy ha az ENSZ elítélte volna cselekedeteiért Izraelt, akkor már sokkal közelebb lehetnének a megoldáshoz az izraeli-palesztin konfliktusban.  Izrael egyelőre beleállt a konfliktusba, és például nem hajlandó bocsánatot kérni a gázai flottillatámadásban meghalt török aktivisták miatt. Azonban akármennyire is igaza lehet Izraelnek, azt látnia kell, hogy a palesztinokkal való konfliktus kezelésében korábban kulcsszerepet játszó Mubarak kiesett a játékból és a helyére egyre inkább a konfliktus lángját nemhogy eloltó, hanem provokatív akcióival azt serkentő Törökország lép. A zsidó állam egyre inkább elszigetelődik a térségben, korábbi barátok, mint Jordánia és Egyiptom is hátat fordítanak neki. Törökországnak a kurdokkal való, hagyományosnak mondható konfliktusa mára odáig eszkalálódott, hogy a török hadsereg bármelyik nap átléphetik az iraki határt, hogy a kurd provokációkra katonai választ adjon. Ez persze Irakkal is növeli a feszültséget. A török miniszterelnök legutóbbi németországi látogatásán a németeket is felháborította azon kijelentésével, miszerint a Törökországban tevékenykedő német alapítványok finanszírozzák a kurdok "terrorját". Erdogan szó szerint azt állította, hogy a szóban forgó alapítványok finanszírozzák a betiltott Kurdisztáni Munkáspártot, és - mint fogalmazott - Törökország megosztására törekszenek. Persze hasonló vádakat már Izrael fejéhez is vágott… Ezzel kapcsolatban sokan felteszik a kérdést, hogy miközben a török kormányfő eljátssza az igazság bajnokának szerepét az ENSZ-ben a palesztin kérdést illetően, miért nem hajlandó hasonló jogokat adni a kurdoknak, mint amilyeneket a palesztinoknak követel a zsidó államtól? .jpg) A szunnita törökök és a muszlim világ vezető szerepére törő szintén nem arab, síita Irán között sem felhőtlen a kapcsolat. Egyrészről a közelmúltban Törökországba telepített NATO-radarállomást a perzsa állam ellenséges provokációnak tartja. Hiába próbálja meg Erdogan azt kommunikálni, mint azt legutóbb dél-afrikai látogatása alkalmával is tette, hogy a Törökországba telepített NATO-radar nem Irán állítólagos atomprogramja ellen épült, és a nyugati állítások ellenére korántsem Mahmud Ahmedinezsád állama jelenti a fenyegetést a térségre, hanem a nukleáris erővel bizonyítottan rendelkező Izrael, Iránt mindez nem nyugtatja meg. A másik konfliktusforrás, Törökország Irán szoros szövetségesével, Szíriával szemben tanúsított magatartása. Iránnak és Szíriának nem tetszik, hogy részben amerikai nyomásra a törökök szankciókat kívánnak bevezetni a már amúgy is teljes nemzetközi elszigeteltségben lévő Asszád rezsim ellen. Végezetül úgy tűnik, a jövőben Oroszországgal is éleződni fog az ellentét. A két ország közötti konfliktus történelmi előzményekkel is bír, most azonban konkrét, energiapolitikai kérdésben kezdett kiéleződni. A Déli Áramlat ügyében az orosz fél Erdogan márciusi moszkvai látogatásán akarta végleg rögzíteni a vezetékek áthaladását Törökország felségvizein, ám végül nem született megállapodás. A Déli Áramlathoz való török hozzájárulás ugyanis összefügg a Ceyhan-Samsun kőolajvezeték építésével, és a legújabb fejlemények szerint a gáz árával is. Ez utóbbi azért lényeges, mert Taner Yildiz török energetikai miniszter múlt csütörtökön jelezte, hogy nem hosszabbítják meg az úgynevezett "nyugati útvonalon" - Ukrajnán, Románián és Bulgárián át – menő gázszállítási szerződést, de a Gazprommal fennálló többi megállapodás érvényben marad. A döntést Törökország azzal indokolta, hogy Oroszország nem volt hajlandó olyan mértékben engedni a gáz árából, ahogyan azt Ankara kérte, és ez arra késztette Ankarát, hogy "a fennálló szerződéseket lejártuk időpontjában felülvizsgálja". Yildiz hangsúlyozta, hogy a szerződés meg nem hosszabbítása "nem árt majd a török-orosz kapcsolatoknak". Erre azért ne vegyünk mérget. Amint az előzőekből is kitűnik, Törökország számos szomszédjával és legnagyobb hazai kisebbségével is konfliktusban áll. Ez a regionális erőviszonyok megváltozásából és Törökország térségbeli vezető szerepre való törekvéséből fakad. Azonban nem nehéz észrevenni, hogy ezen, és a már korábban meglévő, történelmi okokból fakadó konfliktusokon túl egyre többen tartanak, főleg Görögországban és Cipruson egy újraéledő Neo-Oszmán Birodalom kialakulásától. Az Európai Unió mostanság saját pénzügyi gondjaival van elfoglalva és a belátható jövőben nem lesz egységes politikai akarat a csatlakozási tárgyalások felgyorsítására. Törökország kelet felé fordult és keresi iszlám gyökereit. Innen Európából nézve remélhetőleg nem a már meglévő, világi és demokratikus politikai és társadalmi berendezkedés rovására.
Tegnap fogadta el a parlament az ország 2030-ig szóló energiastratégiáját. Az alábbi írás az energetikában megtett utat, mint a jelenlegi kormány sajátos hatalomgyakorlási módjának markáns példáját igyekszik felvázolni. Mindezt természetesen nem a puszta kritika szándékával, sokkal inkább annak céljával, hogy az anomáliák számbavételével egy, valóban a közjót szolgáló energetikai kormányzás számára szolgáljon szerény hozzájárulással. Az új hatalmi struktúrák kialakulása Szentélyek kontra kompetenciaközpontok A kabinet megalakulásakor az energetika szakpolitikai felügyelete az aktuális hatalmi erőviszonyok közötti kompromisszum eredményeként jött létre, az egységes szemléletet elemi módon igénylő, alapvető infrastruktúrát jelentő energetika felügyelete kettévált. A szakterület egyrészt a Nemzetgazdasági Minisztériumhoz (NGM) került, ahova alapvetően stratégiai, hosszú távú szempontok, illetve a jogszabály-előkészítés tartozott; illetve a Nemzeti Fejlesztési Minisztériumhoz (NFM), amely az állami energetikai társaságok tulajdonosi felügyeletét látta el. Ide került az ágazatot szabályozó hatóság is és a fejlesztési források elosztása is az NFM hatáskörét képezte. Ahogy a kezdeti, nehezen érthető struktúra létrejötte, úgy a bő fél évvel későbbi módosulása is vélhetően az erőviszonyok változásaként értelmezhető. Mindenesetre az, hogy az energetika valamennyi, az államot érintő vonatkozása jókora késéssel került egységes irányítás alá, a regulációs munka jelentős késlekedését is eredményezte.  Az államigazgatásban lezajlott változásokkal párhuzamosan az állami tulajdonú energetikai társaságoknál, elsődlegesen a „zászlóshajó” Magyar Villamos Műveknél (MVM), teljes körű menedzsmentváltás történt – egyébként e tekintetben hasonlóan, mint valamennyi állam által tulajdonolt gazdasági társaságnál: a rendszerváltozás óta biztosan a legteljesebb körben. További figyelemre méltó fejlemény, hogy a váltásokat követően a kormánypártok energetikában ismert szakpolitikusai helyett inkább a Fideszhez kötődő gazdasági érdekcsoportok képviselői kerültek pozíciókba. Ez alól lényegében maga az energetikát és klímapolitikát felügyelő, a tiszteletre méltó, bár az energetikától meglehetősen távol eső teológiát végzett államtitkár, egykori polgármester az egyedüli kivétel. Az energetika állami szegmensében megnyilvánuló „káderpolitika” azonban csupán a jéghegy csúcsa volt abban a folyamatban, amelynek során az állam közhatalmi funkciója és a tényleges gazdasági hatalomgyakorlás egyre nyilvánvalóbban elvált egymástól. Az energiapolitikát is alapjaiban meghatározó, igazán komoly döntések nem az államigazgatás szentélyeiben, az erre felkent főpapok celebrálásában születtek, hanem az informális kompetenciákat megtestesítő központokban hozták meg őket. Lobbik és érdekkörök hálójában A jogszabályalkotás bástyáján réseket jelentenek a kormánypárt politikai kultúrájából fakadó önmozgások A beinduló energetikai kormányzás nem szakított az ebben az iparágban oly ismert mechanizmussal, amelynek során a jogszabályalkotás szakmai menetét gyakran törik meg különböző érdekcsoportok szempontjait érvényesíteni kívánó kezdeményezések. A kormány egyébként is mindennapi gyakorlattá váló eljárásrendje, melyben kulcsfontosságú módosításokat nem a normál ügymenet, hanem önálló képviselői indítvány keretében terjesztenek be, sajátosan ötvöződött az előbbi „technikával”, például amikor a kötelező átvétel rendszerének megváltoztatásáról szóló, a szakminisztérium által beterjesztett javaslattal szemben a frakcióvezető egy lényegesen eltérő, nem egyeztetett módosítással élt. Annak ellenére tehát, hogy a rendszerváltás óta először minden szempontból egységes az energetikai szakkormányzás, szabályozási oldalról az erős bástyán továbbra is réseket ütnek a lobbi jellegű érdekérvényesítés akciói, de a kormánypárt politikai kultúrájából fakadó önmozgások is. Mindez azonban nem sokkal visz bennünket közelebb a kormányzat energetikával kapcsolatos szándékainak megismeréséhez. Mára azonban körvonalazódni látszanak a valós erővonalak, amelyek a tényleges kormányzati döntéseket meghatározzák – annak ellenére, hogy a hivatalos nyilatkozatok és közlemények gyakran semmilyen szempontból nem segítik a tisztánlátást. Az új Nemzeti Energiastratégia A tényleges döntések mögött nem a mainstream szakpolitika szempontjai húzódnak Az immár egységes kézben lévő energia-igazgatás máig legnagyobb, valóban komoly eredménye, hogy 2011 tavaszán megalkotta az ország 2030-ig szóló energiastratégiáját. A kiváló színvonalú szakmai anyag, mely részletes hatásvizsgálatokra támaszkodva vázolja fel az ország számára követhető pályákat a szakma lényegében egyöntetű elismerését váltotta ki, amit tovább növelt a széleskörű társadalmi egyeztetés lehetősége. Az energiastratégia mélyebb elemzése ugyanakkor rávilágíthat a jelenleg hatalmon lévő politikai elit mögötti, a tényleges döntéseket motiváló érdekekre a megbúvó, de annál fajsúlyosabb ellentmondások feltárásával.  Az egyik ilyen markáns, az elvek és a tettek közötti ellentmondás a hazai szénvagyon hasznosításának stratégiában foglalt megítélése és a Mátrai Erőmű tervezett korszerűsítésének tavaly ősszel történt leállítása. Ha a stratégiát tekintjük, minden érv a bővítés mellett szól, (csak kulcsszavakban: munkahelyteremtés, importfüggőség csökkenése, a meglévő blokk leállítása révén fajlagos kibocsátás-csökkenés, foglalkoztatás stb.). Az új, már jól előkészített széntüzelésű blokk terve mellett óriási erkölcsi érvet adott a fukushimai katasztrófa is. Ráadásul az energetikai államtitkár nemrégiben jelentette be a hazai szénvagyon energetikai hasznosítására vonatkozó koncepció elkészítését, melynek alapelve, hogy a hazánkban fellelhető egyetlen jelentős primer energiahordozóként nem mondhatunk le a szénvagyon hasznosításáról. Szintén érdekes, aktuális fejlemény, hogy egy kormánypárt-közeli munkaadói szervezet épp a napokban adott ki egy állásfoglalást a stratégia támogatásáról, melyben egyértelműen síkraszállnak a hazai lignitvagyon energetikai hasznosításának újragondolása mellett. A jelek szerint a tényleges döntések mögött tehát nem csak a mainstream szakmai és szakpolitikai szempontok húzódnak meg. Ugyanakkor érdekes, hogy az előző projekthez hasonlóan szintén az állami MVM érdekkörébe tartozó, aktuális erőmű-fejlesztési elképzelés viszont pontosan az ellenkező pályát látszik leírni. Ez a projekt a Paksi Atomerőmű tervezett bővítése. Új atomerőmű hazánkban – Fukushima után Érdemi párbeszéd helyett a bővítés előnyeinek formális mantrázása zajlik A kormányzat energetikával kapcsolatos cselekvésének ellentmondásossága talán leginkább éppen a Paksi Atomerőmű új blokkokkal való bővítése kérdésében figyelhető meg. A 2009 tavaszán közismerten „nagykoalíciós” parlamenti többséggel elfogadott bővítési koncepció mentén továbbra is halad a projekt előkészítése, miközben a hivatalos kormányzati kommunikáció és az érintett vállalatok minimálisra szabott megnyilvánulásai lényegében kimerülnek a bővítés előnyeinek formális mantrázásában. A korábban megindult társadalmi párbeszéd a minimálisra csökkent, és a fenyegető előjelek (romló közvélemény-kutatási adatok, aktivizálódó zöld szervezetek, stb.) ellenére az előkészítő munka tovább halad. A kormányzat mintha nem venne tudomást a március 11-én bekövetkezett nukleáris katasztrófáról, illetve annak a közgondolkodásra, egész civilizációnkra gyakorolt hatásáról. Messze túlmutat jelen dolgozat keretein annak elemzése, hogy a fukushimai katasztrófa milyen hatással volt és lesz a világ atomenergiához fűződő viszonyára. A szerző meggyőződése, hogy jelentősége messze túlmutat a 25 évvel ezelőtt Csernobilban történteken, mégpedig azért, mert esetünkben elsősorban nem műszaki-tudományos kérdésről, hanem az (állami-társadalmi-gazdasági) elitek szavahihetőségéről van szó. Ezért a világ egyik vezető ipari hatalmában és demokráciájában történtek következményei sokkal mélyebbre hatóak, mint a kommunista Szovjetunióban történtek. A fejlett világ mindezt felismerte és ki-ki a maga érdekrendszere és bölcsessége mentén, de mindenképpen változtat. A hazai kormányzati politika tudomást sem vesz minderről és nem hallja meg a szakma részéről egyre gyakrabban érkező érveket, melyek az atomerőművi bővítés újragondolását, néhány évig tartó szüneteltetését javasolják. Érveik szerint a kialakult helyzet miatt a világ egész nukleáris ipara gyökeres változás előtt áll, és nem szabadna elkötelezni ma magunkat a jelenlegi technológia mellett. A bizonytalanság miatt ráadásul egy ilyen hihetetlenül költséges beruházás finanszírozása – amit a gazdasági válság egyébként is megnehezít – lényegében kilátástalan a hitelezői kockázatok miatt. A kormányzat nem vesz tudomást a szinte naponta érkező hírekről, melyek a fenti érvrendszer egy-egy újabb alátámasztását jelentik: pár napja a Siemens jelentette be, hogy kiszáll a nukleáris üzletágból, leépíti atomenergetikai divízióját. A szakmát ismerők pontosan értik, hogy mit jelent ez, hiszen ha az európai atomipar egyik legnagyobb beszállítója erre a döntésre szánja el magát, akkor az elhatározása mellett nagyon súlyos érveknek kell lenniük. Valószínűleg sokakat elgondolkodtat a Paksi Atomerőmű volt (Antall-kormány alatti) vezérigazgatójának napokban megjelent tanulmánya is, ahol Fukushima tanulságaként az atomenergia feladását határozza meg.  Nagyon tanulságos mindezek fényében, hogy az Energiastratégia e vonatkozásban mintha fordítva ülne a lovon: a nukleáris opciót lényegében szükségszerűségnek tekinti, ilyen értelemben kissé eltér az anyag általában véve szakmailag kiegyensúlyozott és realista megközelítésétől. Egy példa: az új atomerőmű majdani belépésével egy adott időszakra kialakuló kapacitástöbblet (ami abból fakad, hogy a nagyon magas, 1200 MW körüli egységteljesítményű blokkoknak a magyar energiarendszer 7000 MW körüli beépített teljesítőképességéhez képest nagyon nagy) azáltal lesz kezelhető, hogy a német atomerőművek leállítása miatt forráshiányos regionális árampiacon jól értékesíthető lesz a többlet magyar atomáram. (Rossz hír az ebben reménykedőknek, hogy a cseh kormány épp szeptember közepén jelentett be egy erőltetett ütemű atomerőművi programot. A földrajzi közelséget és a hagyományosan jó cseh-német gazdasági kapcsolatokat tekintetbe véve ez a hajó tehát már elúszott). Felmerül a kérdés: ha ilyen fontos a bővítés, miért nincs érdemi párbeszéd, miért nem vesz tudomást a kormányzat minderről? Az eddigiek fényében vélelmezhetően ugyanott keresendő a magyarázat. A tényleges hatalomgyakorlóknak nagyon jó a bővítés előkészítése, hiszen évekig biztosít lényegében valós kontroll nélkül legitimitást komoly források felhasználására. A jelek szerint ez egy olyan, előre megtervezett folyamat, amelyben csak zavarnak a tények, származzanak Japánból, Németországból, vagy bárhonnan. Manőverek a gázszektorban A MOL-paketten elbukott pénzből egy közepes erőművet lehetne felépíteni Ezzel azonban nincs vége a jelenlegi kormány nehezen értelmezhető lépéseinek az energetika útvesztőjében. Az előző példával sok szempontból analóg eset a magyar-szlovák határkeresztező gázvezeték létesítése, amely valamilyen ok miatt rendkívüli prioritást élvez, annak ellenére, hogy a projektet korábban az annak természetes gazdájaként elindító MOL Földgázszállító ZRt. a szükséges elemzések elvégzését követően leállította, ugyanis nem látta biztosítottnak annak megtérülését. A szakma meglehetős értetlensége fogadta a hírt, miszerint az összeköttetés mégis megvalósul, mégpedig az állami MVM leányvállalatának beruházásában. A projekt megtérüléséről kevés szó esik, arról még kevesebb, hogy annak költségei – a jelenleg még nem teljesen biztosra vehető Uniós támogatás feletti, több tízmilliárdos tétel – a végfogyasztói földgázárakba épülnek–e be, vagy az állami MVM költségvetést hizlaló jövedelmezőségét rontják–e le?  Mindez azért is különös, mert az állam 2011 nyárelőjén nagy eredményként jelentette be, hogy sikerült a MOL orosz kézen lévő részvénypakettjét, mintegy 25 %-ot visszavásárolnia. A részvényárfolyamok esése miatt üzletileg jelentős bukásként értékelhető akvizícióra egyébként könnyen lehet, hogy a XXI század Bős-Nagymarosaként fog az utókor emlékezni, hiszen az állam jelen árfolyamon számítva annyit bukott az üzleten, amiből egy közepes nagyságú erőművet lehetne felépíteni. Mindenesetre a MOL- pakett állam általi megvásárlásának fényében végképp érthetetlen a kormányzati lépéssorozat, hiszen tulajdonosként az államnak – az ellátásbiztonságra, a gázforrások diverzifikációjának szándékára hivatkozva bizonyára módja lenne a MOL-t a korábbi döntés megváltoztatására rábírni és a gázvezeték építéséhez értő, és megfelelő infrastruktúrával rendelkező FGSZ-t a beruházásra rávenni. A sokkal költségesebb megoldás választásának, és egyáltalán, a MOL-MVM energiaóriások tulajdonosi szándékainak megvilágításával azonban a kormányzat a mai napig adós. Az MVM megítélésének látványos átértékelődése - rablóból pandúr A korában támadott MVM a gazdasági hatalom első számú kedvencévé lépett elő Azt, hogy valójában mit is akar az állam a tulajdonában lévő energetikai vagyonnal, azért is fontos lenne tudni, mert a szakmában még sokan emlékeznek egy, a Fidesz által 2008 februárjában szervezett konferenciára. Az esemény fő témája az MVM helye és szerepe volt a magyar villamosenergia-piacon és ahol a párt szakpolitikusai, ismert energetikai szakemberei az Energia Hivatal és a Gazdasági Versenyhivatal, valamint a hazánkban jelen lévő európai energiamultik magyarországi vezetőivel vállvetve ostorozták az állami energiacéget. A közös kotta szerint az árampiac fejlődésének, a verseny kiteljesedésének és ez által az olcsó energiaáraknak az MVM a legfőbb kerékkötője. Mára ez a hozzáállás alapvetően megváltozott. Ugyanez az MVM a gazdasági hatalom első számú kedvencévé lépett elő és sorra szerez olyan jogosítványokat, melyek nélkül is korábban a piac túlságosan domináns szereplőjének találtatott. Jó példa erre az MVM nagykereskedelmi árrésének ez év elején, minden különösebb bejelentés nélkül történt megemelése, amely természetesen közvetlenül meg is jelent a végfogyasztói, hatóság által szabályozott árakban. De ide sorolhatjuk a gázkereskedelmi, majd gázszállítói jogosultság megszerzését vagy azt, hogy a gáztőzsdét szintén az MVM leányvállalat MAVIR szervezheti meg. A jelek szerint az állam komolyan gondolja az Energiastratégiában is rögzített, önmagában teljesen elfogadható és üdvözölhető elvet, miszerint az energetikában nemcsak szabályozói, hanem tulajdonosi szerepben is markánsan kíván jelen lenni.  Ezzel azonban az eddigi gyakorlati megvalósulást tekintve két probléma is van: Egyrészt a szabályozói és tulajdonosi szempontok teljesen összekeveredtek és a jelek szerint a tulajdonosi szempont teljességgel felülírja az állam szabályozói felelősségéből fakadó feladatokat. Másrészt nem világos az állami cselekvés mögötti valós szándék, legalábbis a lépésekből ezt nem lehet kikövetkeztetni, és a mindinkább kiüresedett, formális bejelentés típusú információkra alapozva sem lehet közelebb jutni a valós szándékokhoz. Az igazi kérdés – az állam szerepe az energetikában A közszolgáltatás visszafejlesztését eredményezi a rezsidíjak befagyasztása Az állam energetikában betöltött valós szerepének tisztázása két aspektusból is égetően fontos lenne. Ez a két szempont egyrészt a minél kedvezőbb árú energia biztosítása, másrészt a megújulók terjedésének elősegítése, illetve az állam ebben vállalt szerepének rögzítése. Nyilvánvaló, hogy az energiaszolgáltatás – mint az egyik alapvető civilizációs infrastrukturális szolgáltatás, és mint ilyen, a közjó integráns eleme – során számos, időnként egymásnak ellentmondó szempontot kell figyelembe venni. Az Energiastratégia e tekintetben helyesen vázolja fel a fenntarthatóság–versenyképesség–biztonság hármas elvét. Azonban ma, az elhúzódó gazdasági válság időszakában, – amikor ráadásul a magyar háztartások és a gazdálkodók jelentős része is nagymértékben el van adósodva –az olcsó energiának kell lennie az elsődleges prioritásnak. (Nem véletlen hogy az idézett munkaadói állásfoglalás is hangsúlyosan tesz hitet a legalacsonyabb költségű szemlélet mellett). Az államnak szabályozói és tulajdonosi oldalról is számtalan lehetősége van e szempont érvényesítésére, ahogy arra a szakmából rendszeresen érkező javaslatok is felhívják a figyelmet. Csak néhány példa: az egyetemes szolgáltatást terhelő tarifaelemek racionalizálása, önkormányzati tulajdonú közműcégek átszervezése, stb.). Semmiképpen sem jó irány, és a piaci szereplők további elbizonytalanítását, a közszolgáltatások minden szempontból történő visszafejlesztését eredményezi viszont a rezsidíjak befagyasztása. Ez a lépés ellentétes minden logikával, amelyre gazdaságunk épül, de a legnagyobb hibája, hogy a rendszerek torzulásából fakadó, romló hatékonyságú működés árát később többszörösen kell majd megfizetni. Égető szükség van tehát arra, hogy az állam felelős gazdaként, felelős hatalomgyakorlóként tekintsen a közszolgáltatásokra.  A másik szempont, a megújulók elterjedése pedig azért kulcskérdés, mert az egész hazai energiagazdaság fenntartható pályára állításának ez az alapja. Leegyszerűsítve: a mai, fosszilis és atomenergiára alapozott gazdaságunkat át kell állítani oly módon, hogy a megújulók érdemi részt vállaljanak az ellátásban, természetesen ott, ahol ez a rendelkezésre álló forrásokból a legnagyobb eredményt hozza. E tekintetben az Energiastratégia példamutatóan foglalja keretbe, hogy mely területeken kell elsősorban a szükséges fejlesztéseket megindítani, és hogy hol lehet a leghatékonyabban eredményeket elérni. A probléma itt is az elvek és a gyakorlat közötti szakadékban rejlik. A rendelkezésre álló, és tervezett források ugyanis messze, nagyságrendileg sem érik el azt a mértéket, amellyel valóban eredményt lehetne elérni. Szinte semmi jele annak, hogy az állam komolyan gondolná az Energiastratégiában lefektetett elveket és szabályozóként bármilyen formában ösztönözné a zöld energiagazdaság térnyerését. Sőt, a megújulókkal termelt energia kötelező átvételére vonatkozó szabályozás késlekedése (legutóbbi információk szerint 2012 elejére várható az új jogszabály) a korábbinál is bizonytalanabb helyzetet eredményezett az ágazatban. Összegzés Összefoglalásként rögzíthetjük, hogy a kormány másfél éve alatt tapasztaltak alapján az a benyomásunk támadhat, mintha a döntéshozók a ló másik oldalára kerültek volna. Korábban az energetikában lezajlott liberalizáció miatt a fogyasztókra és a szektorra rászabadított piaci folyamatok negatív hatásai, illetve a hazánkban lezajlott széleskörű energiaipari privatizáció miatt lecsökkent közösségi érdekérvényesítési lehetőségek képezték a legfőbb akadályát annak, hogy az energiaellátás a nemzeti optimumon történjen. Ma viszont azt látjuk, hogy a kormányzati döntéshozók az állam cégeken, piacokon és szakmákon átnyúló közvetlen beavatkozását, minden területre kiterjedő kontrollját tekintik üdvözítőnek. Az állami hatalom részfunkcióinak zavaros mozgásai eltérítik a nemzeti energetikát a megfogalmazott és konszenzust élvező stratégiai céloktól. Az eredmény: torz működés és elbizonytalanított piaci szereplők. A közérdek pedig úgy tűnik, továbbra sem mindig az elsődleges szempont.
Bajnai Gordon, a Magyar Köztársaság volt miniszterelnöke arról a négy alapkérdésről ír, amelyek helyes megválaszolása képessé teheti az Európai Uniót a jelenlegi válság megoldására. Ám a válságból kivezető út is hosszúnak és fájdalmasnak ígérkezik, a politikusok felelőssége az, hogy az áldozat végül megérje majd.
(A cikk eredeti, angol változata a CNBC amerikai gazdasági televíziós csatorna honlapjának vendégblogjai között jelent meg pénteken.)
Az euróövezet jelenlegi válsága egy félszívvel csinált, félig átgondolt, félig megmagyarázott, és ezért félig befejezett integrációs folyamat egyenes következménye. A legkisebb közös többszörösön alapuló döntéshozatal európai elve – amely nélkül persze nem juthatott volna el idáig – az Európai Uniót mindig is arra kényszerítette, hogy korántsem tökéletes, az optimálistól elmaradó, és gyakorta felvizezett megoldásokat kreáljon. Ebből fakadóan a közösség arra ítéltetett, hogy válságról válságra fejlődjön, és így oldja meg korábban az útfélen otthagyott problémáit.
Most azonban a korábban leértékelődni látszó politikai gazdaságtan visszatér, hogy a maga igazságát számon kérje a szereplőkön.
„Mindannyian tudjuk, hogy mit kell tennünk, csak azt nem tudjuk, hogyan választassuk újra magunkat, ha megtesszük, amit meg kell tennünk” – a mondást egy köztiszteletben álló európai vezetőnek tulajdonítják. Ez a mottó az utóbbi három év fő dilemmáját írja le. Ugyanez másképp: a választott vezetőknek nem elég szakmailag helyes megoldásokat találni, de amögé a demokratikus többség támogatását is meg kell szerezniük. Ezért lett a pénzügyi válság mára politikai válsággá.
Egy politikailag működőképes, gazdaságilag fenntartható megoldás megtalálásához az EU nemzeti közösségeinek négy alapkérdést kell fontolóra venniük és megválaszolniuk.
Van-e olyan ország, amely nem bűnrészes az euró problémáiban, vagy a válság előtt nem húzott hasznot a közös pénz tökéletlen létezéséből?
Nincs ilyen; világos, hogy mind a mag-, mind a perem-tagállamoknak döntő szerepük volt a maastrichti kritériumok tökéletlen eltervezésében és későbbi felvizezésében. Egy gyengébb euró és a közös piac előnyei nyilvánvalóak az exportvezérelt német gazdaság számára, miként lehetővé tették azt is, hogy érdemtelenül felgyorsuljon az életszínvonal javulása a déli országokban.
Elvárható-e vajon Németország és más EU magországok polgáraitól, hogy (ismét) kitöltetlen csekket adjanak a periféria polgárai számára?
Különös fordítottja lenne ez a futballban ismert Lineker-elvnek: az EU egy olyan pálya, ahol 27 ország játszik, és mindig a németek fizetik a számlát. Csak olyan megoldást lehet fontolóra venni, amely világosan elhatárolja a múlt költségeit, és kizárja, hogy a jövőben ilyen hibák megismétlődjenek. Többé egyetlen potyautas ország sem ejtheti túszul a többieket. De mindenkinek viselnie kell a korábbi hibák költségeinek rá jutó részét.
Elvárható-e vajon Görögország polgáraitól, hogy bemenjenek egy hosszú alagútba a leghalványabb remény nélkül arra, hogy lesz kijárat a másik végén?
Ma már nyilvánvaló, hogy Görögország még akkor sem tudja leszorítani jelenlegi adósságszintjét, ha évtizedekig fenntartja valamennyi tiszteletreméltó erőfeszítését. Remény nélkül pedig a folyamatnak társadalmi, gazdasági és politikai káosz lesz a vége. De még ha Görögországnak sikerülne is lényegesen csökkentenie az adósságterhét, akkor is elkerülhetetlenül hosszú és fájdalmas erőfeszítésekre lesz szüksége, hogy helyreállítsa a növekedést és visszatérjen a pénzpiacokra.
Vajon jobban járna-e bárki is, ha az euró megszűnne létezni, és a tagállamok visszatérnének a saját valutájukhoz?
Világos, hogy senki sem járna jobban. Az euróövezet felbomlása azonnali recesszióhoz és gazdasági összeomláshoz vezetne Európában (és nagyrészt másutt is), aminek beláthatatlan társadalmi és politikai, de jól becsülhető gazdasági következményei lennének. (Egy aktuális elemzői becslés szerint az euróból való kilépés Németországnak 20-25 százalékos GDP visszaesést hozna az első évben, Görögországnál a nemzeti össztermék csökkenésének mértéke 40-50% lenne.) Mindez valószínűleg az európai integráció jelen formájának végét jelentené, felgyorsítaná az európai kontinens hanyatlását, és visszafordíthatatlanná tenné a folyamatot. Ezzel szemben – miként eredetileg tervezték – egy kiigazított, erős, és fenntartható euró számottevő középtávú ösztönzést adhat azon erőfeszítéseknek, hogy amennyit csak lehet, megmentsenek a jóléti állam modelljéből, s újraélesszék a kontinens globális gazdasági és politikai erejét egy 21. századi többpólusú világban.
A fenti kérdésekre adott válaszokkal nemcsak azt a politikai narratívát írjuk körbe, amellyel az egyes európai vezetőknek meg kell szólítaniuk a mind inkább euroszkeptikus választókat, de meghatározhatjuk azokat a kereteket is, amelyeken belül a gazdasági javaslatoknak esélyük lehet, hogy túléljék a jelenlegi politikai ellenállást.
E kritériumok alapján egy politikailag megvalósítható megoldás-csomag a következő:
Először: azonnal csökkenteni kell a kór tovaterjedésének kockázatát, és helyre kell állítani az általános hitelességet a pénzpiacok szemében. Ezért az európai bankrendszert megfelelő (politikailag elfogulatlan) stressztesztek alapján fel kell tőkésíteni. Evégett prudens megoldás az EFSF/ESM (Európai Pénzügyi Stabilitási Alap/Európai Stabilitási Mechanizmus) Európai Valutaalappá alakítása, amely képes részesedést vásárolni az egész pénzügyi rendszer szempontjából fontos pénzügyi intézményekben, amely (az Európai Központi Bank vagy a piacok útján) maga is külső forrásokat tud bevonni a váságkezelésbe, és amely a Nemzetközi Valutaalaphoz hasonlóan függetleníteni tudja magát a rövid távú politikai befolyásolástól, ezáltal növelve hitelességét a piacok szemében.
Másodszor: a költségvetési felelőtlenség elleni garanciákat intézményesíteni kell az euróövezet kormányzásában. Ezért a már jóváhagyott új gazdasági kormányzási eszköztárat (a hatos csomagot, az Euró Plusz Paktumot) össze kell kapcsolni az euróövezetből való, előzetesen egyeztetett, rendezett, gyors és csaknem automatikus kizárási mechanizmussal – de csak a jövőre nézve. Ez lenne a végső szankció abban az esetben, ha valamelyik ország notóriusan nem teljesíti kötelezettségeit. Ez a szankció, kombinálva az alkotmányba foglalt fiskális szabályokkal, független ellenőrzéssel, valamint a költségvetési- és a versenyképességi politika erőteljesebb és állandó koordinálásával, végső garanciaként működhetne annak érdekében, hogy egyetlen tagország felelőtlen viselkedése se veszélyeztesse a többieket. A fertőzés kockázatának kitett országok számára készülő középtávú talpraállási terveket össze kell kapcsolni ezzel az új szisztémával és szankcióvel – ennek révén lehet javítani a hitelességet.
Harmadszor: Görögországnak egy társadalmilag és gazdaságilag kezelhető perspektívát kell ajánlani, cserébe a görög társadalom és a politikai elit jövőben is elvárt, folyamatos és fájdalmas erőfeszítéseiért. A görög szuverén adósságot át kell strukturálni az euróövezeten belül, úgy, hogy nagyjából a jelenlegi szint felére csökkenjen (a GDP 80 százaléka alá). Ezt a magánbefektetők felé fennálló adósságállomány számottevő részének levágása, a maradék garantálása, valamint a közpénzből nyújtott hitelek egy részének feltételekhez kötött törlése révén lehet elérni. Az államadósság törlésének feltételeit szigorúan egy tízéves reális, de feszített fiskális konszolidációs és versenyképesség-fokozó program főbb lépéseihez és menet közbeni eredményeihez kell kötni, mivel a végső cél az, hogy Görögország visszatérjen a rendes adósságszolgálathoz, a fenntartható növekedéshez, és a piacról történő finanszírozáshoz. E program fő célkitűzéseit a görög parlament elsöprő többségének kell elfogadnia.
Amennyiben a későbbiekben Görögország megsérti a feltételeket, a fenti mechanizmus alapján ki kell zárni az euróövezetből, és újra kell aktiválni az államadósság feltételekhez kötötten törölt (felfüggesztett) részét.
Ahhoz, hogy az európai magországokban elfogadják az ilyen megoldásokat, politikai bátorság szükségeltetik majd a rivalizáló politikai pártok vezetői részéről, esetenként a szokásos tűzvonalakon átnyúló együttműködések révén. Hisz még a ma leginkább euroszkeptikus választók sem köszönnék meg egyetlen politikusuknak sem azt, ha megtapasztalnák egy lehetséges euróövezeti összeomlás következményeit.
Ha Európa meg is találja az előre vezető helyes utat, azon végigmenni néhány évig fájdalmas lesz. De az már a politikai vezetők felelőssége, hogy ezt az áldozatot végső soron érdemes legyen meghozni.
Ahogyan a tintahal festékfelhőt bocsát ki, hogy elfedje valós méretét és körvonalait – megtévesztve ezzel a rá vadászó ragadozókat, úgy a kormánynak is az a kényelmes, ha nem látnak bele a lapjaiba, ha a költségvetés tényleges helyzete nem átlátható, mert csak így maradhat valamelyes mozgástere. A költségvetési felelősségről A Költségvetési Tanács (KT) éppen azért jött létre 2009-ben, hogy a költségvetés megalapozottsága és átláthatósága felett őrködjön, azaz – ha közjogi értelemben megakadályozni nem is tudja, legalább – felhívja a figyelmet a mindenkori kormányoktól távolról sem idegen könyvelési trükkökre. A Költségvetési Tanács ellehetetlenítése után alakult meg a Költségvetési Felelősségi Intézet Budapest (KFIB), azzal a nem titkolt céllal, hogy az eredeti KT szellemiségét őrizve, immár civil szervezetként kontrollálja a költségvetés folyamatát. A költségvetés elkészítésének feladata látszólag egyszerű: meg kell vizsgálni a várható bevételeket, majd le kell vonni belőlük a várható kiadásokat. Igen ám, de a bevételek tervezése már nem olyan egyszerű – a válság változó körülményei között pedig különösen nem – a tényleges kiadások (vagy azok csökkenésének) elismerése pedig távolról sem hálás feladat olyankor, amikor a várható bevételek kismértékű növekedése vagy éppen csökkenése miatt nem lehet kielégíteni valamennyi társadalmilag jogos vagy politikailag fontos igényt. Könyvelési trükkök Itt veszi kezdetét a könyvelés, amely két alapvető trükkre épül. Egyrészt tervezz a reálisnál nagyobb bevételeket, hogy a kiadások is közelíthessenek a vágyotthoz! Másrészt a helyzet még jobb, ha rendelkezésre állnak olyan tételek, amelyek elköltése nem azonnali kényszer. Ezen a ponton kezdődhet a tintahal stratégia megvalósítása – azaz a valós szándékok elfedése vagy legalábbis átláthatatlanná tétele. Ahogyan a tintahal festékfelhőt bocsát ki, hogy elfedje valós méretét és körvonalait – megtévesztve ezzel a rá vadászó ragadozókat, úgy a kormánynak is az a kényelmes, ha nem látnak bele a lapjaiba, ha marad valamelyes mozgástere. A költségvetési folyamatok megértésének és elemzésének legnagyobb akadálya ma a költségvetés átláthatatlansága. A jelenlegi kormánynak rendelkezésére áll két, a költségvetés szempontjából nem elhanyagolható tétel: egyrészt a konvergencia-programban rögzítette a MÁV és a BKV adósságának átvállalását, (500 milliárd Ft) másrészt ott az elorzott nyugdíjpénztári vagyon, a maga potom 2 200 milliárdjával. Előbbi esetében mostanában mintha elfelejtené megmondani a kormány az adósság-átvállalás pontos mértékét, pedig nem mindegy, hogy 450 vagy 500 milliárd forintról lesz végül szó. Augusztusban pedig, miközben különböző ötletek és magyarázatok hangzottak el az ÁFA-per elvesztése okozta kiadások finanszírozásáról, szép csendben lekerült a napirendről a MÁV és a BKV 500 milliárdra taksált adósságának a konvergencia programban rögzített, teljes átvállalása. További átláthatósági probléma, hogy a magyar elszámolásban a teljes nyugdíjvagyonból csak 528 milliárdot számolnak el idén, miközben a maastrichti hiány-elszámolási rendszer szerinti 2010-es 2 százalékos többlet a teljes összeg elszámolását tartalmazza. Felmerül a kérdés, hogy az 528 milliárd feletti 2 200 milliárdot mikor és hogyan kívánja a kormány elszámolni. Ha ez a jövő évi költségvetésben következne be, akkor sajnos ismét az a helyzet áll elő, hogy semmi köze nem lesz egymáshoz a parlamenttel elfogadtatott költségvetési egyenlegnek és a gazdaságpolitikai diskurzus alapvető tárgyát képező maastrichti egyenlegnek. 2011 szeptemberi helyzet: adóemelés és elmaradó kiigazítás A KFIB költségvetési kivetítése speciális módszertant követ. A várható környezeti hatások figyelembe vétele mellett áttekinti a kormány által megalkotott jogszabálytömeg költségvetési (egyenleg rontó avagy javító) hatásait. Ez utóbbi szempontból következik az is, hogy csak az vehető figyelembe, ami már vagy hatályba lépett, vagy pedig egyértelműen felvállalt és közvetlenül a bevezetés előtt álló, előkészített sarokkövét jelenti egy kormány gazdaságpolitikájának. Olyan intézkedés hatásaival a kivetítésben nem lehet kalkulálni, amiről szándéknyilatkozat, célkijelölés és vállalás szintjén beszél a kormány. A Széll Kálmán Terv számos kiigazító intézkedése (például a rokkantnyugdíjasokra fordított költségvetési kiadások csökkentésének végre nem hajtott szándéka) – sajnos – ebbe a kategóriába esik.  A fenti módszertan szerint készült, 2011 szeptemberi költségvetési kivetítés romló nemzetközi környezettel számol, és azt mutatja be, hogy milyen alappályára számíthatunk akkor, ha nem következik be változás a gazdaságpolitikában. A már megismert költségvetési intézkedéscsomag a bevételi oldalon az SZJA rendszerben hatályos szuperbruttó 2012 elejével történő részleges kivezetése mellett 9 adóemelési intézkedést tartalmaz, amelyek együttes, teljes bevételi többlet hatása 2012-ben mintegy 700 milliárd forint, 2013-tól pedig mintegy 1 200 milliárd forint. Összességében elmondható, hogy amennyiben a költségvetési törvényben meghatározódó, úgynevezett belső tételek egyenlege reálértéken nem csökken, tehát nem történik további kiadás oldali intézkedés, akkor az eddig már ismertté vált, törvénybe még nem foglalt, hatályba még nyilvánvalóan nem lépett adóemelési elképzelések teljes végrehajtása sem elegendő a konvergencia programban a kormány által vállalt egyenleg- és hiánycélok teljesítéséhez. Ebből következően a jelenleg ismert információk alapján – még nem is számolva a konjunkturális adottságok további romlásának fenyegető lehetőségével – a követett költségvetési pálya legalábbis ellentmondásos, és további költségvetési intézkedéseket igényelhet, akár már a tervezési folyamatban, akár pedig – 2011-hez sajnálatosan hasonlóan – a néhány hónappal az új, 2012-re vonatkozó költségvetési- és adótörvények hatályba lépése után. A hiánycél mint politikai kérdés Innen már nem nehéz észrevenni azt sem, hogy a két kiemelt tétel elszámolását gyaníthatóan úgy fogja a kormány megállapítani, amennyire szüksége van ezekre a hiánycél teljesítéséhez. A költségvetés átláthatósága nem technikai, hanem érdemi politikai kérdés. Ha a kormány mindent elkövet annak érdekében, hogy ködösítse az egyes tételek közötti összefüggéseket, akkor az elemző joggal él a gyanúperrel, hogy a hiánycél teljesülése végső soron nem közgazdasági, hanem politikai kihívás. Így aztán abban is biztosak lehetünk, hogy a hiánycél – legalábbis papíron – teljesülni fog. Az állampolgár pedig joggal aggódhat azon, hogy valójában ugyanazokat a szolgáltatásokat fogja-e kapni, amelyekre számít. Mert pénz, az nem lesz több attól, ha eldugják, ami van.
Lázár János az országgyűlési képviselők javadalmazását átalakító javaslatot jelentett be nemrégiben. Az elképzelés – noha a kormánypárti frakcióvezető megpróbálta a képviselői juttatások visszavágásaként bemutatni – a honatyák tiszteletdíjának érdemi és jelentős emelését tartalmazza, így a jelen közállapotok között aligha számíthat széleskörű társadalmi támogatottságra. Annak ellenére sem, hogy alapjában véve a megoldás helyes. Nonszensz az a jelenlegi helyzet, hogy a képviselői alapdíj az átlagbér 87 százaléka, amit azután a pótlékok átláthatatlan rendszere emel a felső-középosztálybeli fizetések szintjére. Bár az adómentes képviselői költségtérítés 2010-ben megszűnt, a képviselők minden bizonnyal időzített politikai bombán ülnek: miután a munkájukkal összefüggő költségeiket a javadalmazásuk terhére elszámolhatják (vagyis az igazolt költségek után nem kell SZJA-t fizetniük), csak idő kérdése, hogy mikor robban ki Magyarországon is az angliaihoz hasonló botrány a kertépítési vagy más hasonló költségek elszámolásáról. Az pedig mindennél jobban rombolja a jogszabályok megtartására épülő társadalmi együttélést, ha a választott képviselők akár rendszerszerű ügyeskedéseivel szembesül a választópolgár. Egyszer valakinek vennie kell egy mély levegőt, és a képviselői javadalmazás olyan rendszerét kell kialakítania, ami kizárja a visszaéléseknek még a lehetőségét is, de ugyanakkor tisztes megélhetést ad az országgyűlési képviselőknek. Egy ilyen megoldás a képviselői fizetések formális emelésével jár együtt, ami még akkor is könnyen kivívhatja a választók haragját, ha egyébként racionálisan belátható annak helyessége. Egy parlamenti demokráciában márpedig – annak természete szerint – egy probléma megoldásának helyessége még önmagában nem elegendő a politikai sikerhez. A rendszeresen megtartott választások azzal a következménnyel járnak, hogy ami középtávon (a négyéves cikluson belüli hatását tekintve) nem találkozik a polgárok helyeslésével, azt a szavazatvesztéstől való félelemben jellemzően nem fogja meglépni a kormánytöbbség. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy egyszerűen a napról napra változó népszerűségi mutatók alapján kellene kormányozni. Ha azonban egy döntéssel, annak következményeivel tartósan, éveken át nem értenek egyet a választók, akkor főszabályként annak a meghozatalától tartózkodnia kell a politikusoknak. Mindez nem véletlenül alakult így: a történelem tapasztalatai szerint az a legbiztosabb ellenszere az önkényes hatalomgyakorlásnak, ha nem lehet tartósan a választók akaratával ellentétes állami döntéseket hozni. Éppen ezért nem populizmus, hanem a parlamenti demokrácia mindennapi működtetése az, ha a ‘szakmailag helyes’, de középtávon is népszerűtlen döntésektől tartózkodik egy kormányzat vagy egy parlamenti képviselő. Ettől a főszabálytól persze vannak eltérések. Az egyik ilyen eset, amikor egy politikai erő mögött nagyon nagy a társadalmi támogatottság, ellenfelei pedig olyan kevés politikai erővel rendelkeznek, hogy nem tudják azt érdemben rombolni. Ilyenkor – különösen egy ciklus elején, a következő választásoktól messze – lényegesen nagyobb a kormánytöbbség mozgástere: a politikai támogatottságának érdemi veszélyeztetése nélkül megléphet olyan változtatásokat is, amelyek nagyon fontosak ugyan, de nem bírják a választók többségének egyetértését. A jelenlegi magyarországi helyzet ilyen. A Fidesz a kétharmados többségével képes lehet arra, hogy a népszerűségi indexekre tekintet nélkül megoldást adjon a politikai közösség működését évtizede mérgező problémákra: a képviselői fizetések ügyére, a kampányfinanszírozásra vagy az önkormányzati rendszer átalakítására. Ha van értelme a kétharmados többségnek, akkor éppen ez lenne az. A parlamenti ciklusból ugyanakkor úgy telt el majd másfél év, hogy a kormánypártok a hatalmi szerkezet rohamtempójú átalakításával (ha tetszik, saját ideológiájuk és hatalmuk bebetonozásával) foglalkoztak csupán, a kétharmados többségre váró valódi problémák megoldásáról még a legjobb esetben is inkább csak beszéltek – gondoljunk csak a naponta változó önkormányzati koncepciókra, ezen belül is a piti hatalmi játékoknak áldozatul esni látszó fővárosi önkormányzati rendszerre. A politika természeténél fogva, ahogy megyünk előre a négyéves cikluson belül, egyre jobban fogy az elszánás és a választói támogatás. Ami tavaly nyáron még minden további nélkül átment volna a parlamenten és a társadalmon, azt napról napra egyre nehezebb lesz megcsinálni. Nagyon úgy fest a dolog, hogy az országátalakítás hangzatos jelszava mögött a kétharmados többségre váró nagy problémák megoldása ismétcsak elmarad.
|
|
|
Legutóbbi kommentek