Aligha van olyan magyar állampolgár, aki életében legalább egyszer nem vett volna részt valamilyen korrupt ügyletben, ne adott volna hálapénzt, vagy próbált volna zsebbe csúsztatott borítékkal megszüntetni vagy épp gyorsítani hivatali ügymenetet. Olyan pedig biztosan nincs, aki ne hallott volna a korrupció valamilyen formájáról. Mennyire általános és kiterjedt a korrupció Magyarországon, mi tartja életben és hogyan lehetne csökkenteni a mértékét? JANCSICS DÁVID szociológus, a City University of New York PhD-jelöltje a magyarországi korrupcióról írja a doktoriját. Munkájához interjúkat készített olyan emberekkel, akik személyesen részt vettek korrupcióban és közelebbről ismerik annak működési mechanizmusait. Pikó András interjúja.

Magyarországon egyszerre moralizált és cinikus a közbeszéd a korrupciót illetően. Egy szájjal mondjuk azt, hogy kimaradni a korrupcióból tisztesség és becsület kérdése és azt, hogy csak az a korrupció, amiben nem vagyunk benne. Valóban képmutatóak lennénk, akik nem tartják korrupciónak azt, ami valóban az, vagy naivan valóban azt hisszük, hogy csak a tisztességen múlik az, beszállunk-e vagy sem.

A korrupció nagyon bonyolult összetett jelenség, amely döntően a társadalmi közegtől és az intézményi struktúráktól függ. Van olyan társadalmi közeg, amelyben a korrupt gyakorlatok jelentik a normális ügymenetet. Az a probléma, hogy ilyen közegben a korrupció sem korrupcióként, szabályszegésként jelenik meg, sőt, nem is vesszük észre, hogy egy korrupt helyzetben veszünk részt, tehát hogy valamilyen szervezeti erőforrást informálisan veszünk igénybe valakitől, aki azt a szervezeti erőforrást a szervezeten belülről illegálisan kiárusítja.

Amit másutt korrupcióként észlelnek az nálunk egyszerű emberi szívesség?

Valahogy így. A szívesség alapú kölcsönös segítségnyújtás és a korrupció között a vízválasztó a formális szervezethez kapcsolódó erőforrás megléte. A kalákában végzett házépítés addig szívesség, ha minden fél csak a saját erőforrásait viszi a segítségnyújtásba, de ha a házépítésben használt ingyen szakmunka ellentételezése mondjuk a szakmunkás gyermekének az önkormányzati elit iskolába való felvétele, akkor már korrupcióról kell beszélnünk.

De az egyáltalán nem életszerű, hogy a közösségi életünk minden területén tiltsuk a személyes bizalmi kapcsolatok érvényesülését!

Másként néz a jelenségre egy antropológus, aki természetesnek veszi, hogy így működik az ember: olyanokkal szeretünk együttműködni, dolgozni, akiket ismerünk, akikkel bizalmi viszonyban vagyunk. Tehát neki teljesen természetes, ha a haverom fiát veszem fel a céghez, ezzel szemben egy közgazdász számára ez korrupció. Nyilvánvalóan ez egy szürke zóna, mert nyilvánvalóan így működik a társadalom, az antropológusnak is igaza van, de mégis, ha ezzel megszegjük egy adott szervezet szabályait, pl. ismerőst vetetünk fel a céghez, egy nála alkalmasabb helyett, akkor az azért korrupció.

Hogy lehetséges, hogy Magyarországon, egy korrupt gyakorlatokkal átszőtt társadalmi közegben a résztvevők nem is tartják korrupciónak a korrupciót, mert az a természetes gyakorlat, ugyanakkor meg a szabályok, amiket megszegnek mégis nyilvánvalóak, tehát tudatában vagyunk a szabályszegésnek? Ez egy nyilvánvaló társadalmi méretű kognitív disszonancia, ami azért magyarázatra szorul. 

Az egyik ok az, hogy a társadalmi életünket szabályozó értékrendünk nyugatos, az egyéni életstratégiáink és értékvizsgálatok szerint az egyéni cselekvést meghatározó értékeink inkább keletiesek. Itt a mértékek is fontosak: Görögországban senki sem csodálkozik azon és mindenki természetesnek gondolja, hogy ha valaki pozícióba kerül, akkor viszi magával a minisztériumba a teljes családot, nálunk ez azért már megütközést keltene. Mi utáljuk a korrupciót, de közben csináljuk.

Az értékrendünk nyugati volta nem jelent esélyt a korrupció elleni harcban?

Szkeptikus vagyok. A szabályt szegő, ám előnyt jelentő gyakorlatot mindig sokkal könnyebb megideologizálni, mint a szabálykövető, de a korábbihoz képest hátránnyal járó praxist követni. A korrupciós mikromechanizmusokat életben tartja az is, hogy a magyar társadalom nagy többsége az egzisztenciális viszonyait tekintve nagyon csalódott. Ez a rendszerváltás nagy kudarca és különösen érthető ez a csalódottság akkor, ha figyelembe vesszük, hogy a társadalmi státuszhoz mért jövedelem tekintetében nagyon sokan joggal érezhetik magukat vesztesnek. Ez az állapot fenntartja és táplálja a korrupciót. A korrupció az egyik lehetőség az elvárt, de elmaradt jövedelem pótlására, a másik a hitelfelvétel, az eladósodás volt. Ugyanannak a problémának a kétfajta megoldásaként érdemes tekintenünk a kiterjedt korrupcióra és a hatalmas méretűvé duzzadt eladósodottságra. 

Ez a rendszerváltáshoz kötődő deficitérzés, mint korrupciós motiváció egyaránt tetten érhető a társadalom alsó és felső szintjein, magyarán a magyar középosztálybeliek vagy jómódúak sem annyira jómódúak, hogy ne élnének korrupt pénzszerzés lehetőségével?

Valószínűleg igen, mert minden társadalmi csoport, így a magyar jómódúak is érezhetik azt, hogy a nyugat-európai társaikhoz képest elmaradásban, hátrányban vannak.  

Úgy tűnik, mintha a korrupt kapcsolatokba csak anyagi haszonszerzés miatt keverednénk, pedig van, amikor a részvétel szinte kényszer, egész egyszerűen másképp nem működnek a dolgok. 

Igaza van, ezek a kényszerek elég erősek Magyarországon. Nem csupán önfelmentésként mondjuk azt, hogy mindenki ezt csinálja, tehát másképp én sem viselkedhetek, hanem a szervezeti, hatalmi kényszerek ránk is erőszakolják a korrupt gyakorlatot. A hivatali rendszerekben lévő kapuőri funkciókhoz, vagy az ellenőrzéshez kapcsolódó funkciókhoz kötődnek a legáltalánosabb és legelterjedtebb korrupt gyakorlatok. Például az önkormányzatok műszaki, építései osztályai a munkavédelmi ellenőrzések kapcsán biztosan mindenki tud vagy hallott ilyen történeteket. A kapuőr meg tudja lassítani vagy akár akadályozni egy ügy elintézését, hogy ezt ne tegye, annak ára van.

Minden szervezetben szerte a világon szükségesek a kapuőrök és az ellenőrzők, akik személyes döntésétől függ az erőforrásokkal való gazdálkodás. Ez akkor azt jelenti, hogy minden társadalomban ugyanúgy jelentkeznek miattuk a korrupciós kockázatok?

Természetesen, de a korrupciós gyakorlat létezése azon múlik, hogy a társadalom, és konkrétan maga a szervezet hogyan reagál erre a kockázatra.  Ez sok mindenen múlik.  Nagyon sok múlik azon, milyen a szervezet menedzselése, mennyire erős a monitoring rendszer, de sokszor racionális kalkuláció eredménye is lehet a korrupt helyzet tolerálása.  Lehet, hogy a raktáros megcsapolja a készletet, viszont más kvalitásai miatt nélkülözhetetlen munkaerő, tehát szemet hunynak a lopásai felett, mivel a szervezetnek ez fontosabb érdeke.

Ezzel a korrupcióhoz kapcsolódó ambivalens társadalmi mentalitással mit lehet kezdeni, ha a cél a korrupció szintjének csökkentése? Vagy másképp megfogalmazva: a nagy volumenű gazdasági vagy politikai korrupció mennyire épül és támaszkodik a mi mindennapi korrupt gyakorlatainkra.

Nagyon nehéz szétválasztani ezeket a szinteket. A korrupt mechanizmusok közül jó néhány általánosan működik a politika legfelsőbb szintjeitől kezdve egészen a mindennapi életünk kis korrupt viszonyaiig – ilyenek az informális hálózatokon alapuló kölcsönös szívességek rendszere. Ezt láthatjuk a volt kollégiumi társak esetében a nagypolitikában és tapasztalhatjuk a mindennapjainkban is.  A funkciója is ugyanaz: a személyes kapcsolat és a bizalom költségcsökkentő tényező. Ha megvan bizalom, akkor nem kell drága kontrollmechanizmusokat működtetni a korrupt csere betartatására. Bár a nagy volumenű korrupciót szervező szűk elit tagjai gyakran kerülnek ki ugyanabból a kollégiumi szobából vagy baráti társaságból, azért itt minőségileg más jelenséggel állunk szemben. Ezeket a korrupt hálózatokat ugyanis tudatosan tervezik, profi módon menedzselik és bonyolult könyvelési és jogi technikákkal teszik őket támadhatatlanná.

Ha minden korrupció egyben bizalmi viszony is, elő lehet-e állítani szabályozással olyan helyzetet, amelyben ez a bizalmi viszony megtörik, pl. a korrupciós szolgáltatást megvásárlót nem büntetni akkor, ha feldobja az eladót?

Ez egy viszonylag újfajta antikorrupciós stratégia, de azt is látni kell, hogy a korrupció nagyon ritkán két ember ügye. A szervezetekben mindenki tud a korrupcióról és vagy részese, vagy eltűrője a korrupciós gyakorlatnak. A példánál maradva: lehet, hogy tudom, hogy a raktáros lop, de ő meg tudja rólam, hogy mindig háromnegyed órával később érek be, mint kellene, és péntekenként korábban lépek le a munkából. Ezek az informális egyezségek garantálják a korrupciót, ő is hallgat, én is – mindketten nyerünk azzal, hogy nem nyomjuk fel a másikat a főnöknél.

Ön mit szűrt le az interjúiból, megáll az a szokásos, bár egyre kevésbé komolyan vehető érv, hogy egy szervezetben, – legyen az vállalat, intézmény, önkormányzat – a felső vezetők tudta nélkül, az ő akaratuk vagy szemhunyásuk ellenére alakulnak ki az alsóbb szinteken korrupt gyakorlatok?

Ez nehezen hihető. A korrupciót mindig sokan látják, olyanok is, akik nem részesei. A szervezetekben tehát benne van a tudás, legtöbbször a legfelsőbb vezetői szinten is a saját korrupciós fertőzöttségéről.  Azt viszont, hogy ezt a fertőzöttséget azért nem sikerül megszüntetni, mert a felelős vezetők maguk is részesei és a visszaosztási mechanizmusok révén kedvezményezettjei a korrupciónak, vagy azért, mert más érdekek miatt eltűrik a korrupt gyakorlatot, vagy azért, mert nincs erejük megszüntetni azt, nos, ezt mindig az adott esetet vizsgálva lehetne eldönteni. Ugyanakkor a szervezetek maguk sem szeretik a felnyomó embereket – a korrupció leleplezése szinte mindig egyet jelent a szervezettel való lojalitás felmondásával. Egyetlen szervezet sem tolerálja, ha egy tagja a rendőrségnek vagy az ügyészségnek jelent.  Aki ilyet tesz, azt eltávolítják, utánuk nyúlnak, ellehetetlenítik, főleg, ha a hatalomgyakorlókhoz kapcsolódó korrupcióról informál. De, ha csak a saját korábbi munkahelyükről jelentenek, akkor sem találnak munkát, hiszen egyszer már bebizonyították a nem lojálisak a csapatukhoz. Az egyik legnagyobb akadálya az antikorrupciós harcnak pont ez, hogy támogató közhangulat és közvélemény nélkül nem lehet megvédeni és ösztönözni a korrupciót felfedő informátorokat.

A magyar történelem évszázados tapasztalatai sosem támogatták a jog- és szabálykövetés meggyökerezését, az idegen hatalom kijátszása mindig a hazafiság nimbuszát kölcsönözte szabályszegésnek. Miért nem változott meg ez a mentalitás akkor, amikor a magunk uraivá váltunk és az államunk nem tőlünk idegen hatalom?

Évszázados mentális berögződések nem változnak meg ripsz-ropsz pár év alatt, és lássuk be, a rendszerváltás után sem tett meg mindent a politikai elit és az állam, hogy ez mentalitás változzon. 

Sőt, az extrém méreteket öltő politikai szembenállás, az, hogy a kormányváltásokkor az ország egyik fele kirúgja a másikat, a tőlünk elidegenedett állam képzetét szerintem csak erősítette. Hirtelen az a közismert jobboldali publicista jut eszembe, aki, mikor lebukott a szlovák rendszámú autójával, azzal érvelt, hogy ezeknek ő nem fizet adót. Az interjúi során hallott hasonló érveket?

Nem, ez nekem is új. De a politikai értelemben túlizgatott magyar társadalom problémáját érdemes a korrupció szempontjából is végiggondolni. Ha a kormányváltások felforgatják a teljes társadalmi életet, akkor az egyértelmű korrupciós kockázat: a hatalmon lévő politikai network megpróbál mindent kiszedni a rendszerből a kormányzása alatt, és rá is van kényszerítve, hiszen spájzolnia kell az ellenzéki szűk esztendőkre is. A jelenség megfigyelhető a politika szférájában szinte minden parlamentáris demokráciában. Magyarországon azért súlyos a helyzet, mert ez az élet-halálharc elérte az állami-önkormányzati adminisztrációt és bürokráciát is. Amikor egy állami vagy önkormányzati tisztviselőnek attól kell tartania, hogy a következő kormány alatt nem lesz munkája, akkor nyilvánvalóan elkezd tartalékokat képezni, informális hálózatokat építeni. A kölcsönös segítségnyújtás ebben az esetben azt jelenti majd, hogy a megnyert pályázatért cserébe a bürokrata a nyertestől azt kéri, hogy a kormányváltás után vegye át a cégébe. Ez a középszintű miniszteriális és önkormányzati bürokraták klasszikus magyarországi menekülőútja, nem véletlen, hogy a kormányváltások előtt radikálisan gyorsan lezárulnak az addig döcögős közbeszerzések is. Mindig kinyomják a forrásokat a rendszerekből, mielőtt az újak megérkeznének.

Mindez azért is nagy gond, mert konzerválja az örökölt társadalomtörténeti elmaradottságunkat, tehát hogy a max weberi értelemben vett racionális és személytelen bürokráciába való átmenet nem zajlott le.  A politikai megosztottság miatt fennmarad a magyar bürokráciát átszövő informális patrónus-kliens viszonyrendszer, ez pedig arra ösztönzi a kormányra kerülő újakat, hogy elzavarja az előző kormány adminisztrációját és a sajátjait hozza a helyébe.

Nem lehetséges, hogy csak egyszer kellene komolyan, civilizált módon kormányt váltani, és ha békén hagynák az adminisztrációt, akkor az szép lassan depolitizálódna?

Ez egy ördögi kör, amelyből, még ha meg is lenne rá a politikai szándék, nem lehet egyszerűen, politikai deklarációkkal vagy bizalomépítő gesztusokkal kitörni. Az mindenkori új hatalom 1990 óta fél attól, hogy megpuccsolja az előző kormány bürokráciája, hogy kiszivárogtatnak az ellenzéknek, ezért minden egyes kormányváltással egyre mélyebbre hatol a politikai tisztogatás, amire reakcióként a közigazgatásban dolgozók is alkalmazkodtak ­- korrumpálódnak és már ciklus elején a saját túlélésükkel foglalkoznak. Ha valahonnan megérkezne a Tiszta Kezek Kormánya és garantálná, hogy a korábbi kormány által politikai alapon kinevezett szakembereket a helyükön hagyja, azzal óriási kockázatot vállalna, mert hiszen nincs rá garancia, hogy a helyükön hagyottak valóban szakmai munkát végeznek és lojálisan viselkednek majd.  Ráadásul, ez a kormány utólag szentesítene egy politikai értelemben deformált hivatalnoki rendszert. A helyükön hagyott hivatalnokok persze nyilvánvalóan mérlegelnének, vajon mi a nagyobb kockázat: igazodni és ezzel felmondani a régi politikai lojalitásokat, vagy ragaszkodni a régi kapcsolatokhoz és az új kormánnyal szemben teljesíteni az ellenzékbe került politikai eltartók kívánságait? Így aztán a Tiszta Kezek Kormánya is biztos, ami biztos, ki fog rúgni minden politikai kinevezettet, és ezzel pont ugyanazt fogja tenni, amit az elődje. A kör bezárult.

Sok kollégája hívta fel a figyelmet arra, hogy a rossz kormányzás, a rossz minőségű jogszabályok korrupciót szülnek, mert akár még a betarthatatlannak bizonyuló szabályozás korrekciójaként is létrejöhetnek bizonyos korrupciós mechanizmusok. Ebből az következik, hogy a jó minőségű jogszabályok csökkentik a korrupciót?

Nem feltétlenül. A jogi szabályok csak a formai keretet jelentik, de nem garantálják azt, hogy a szabályokat be is tartják. Inkább úgy mondanám, szükséges, de nem elégséges feltétele a jó minőségű jogalkotás a korrupció visszaszorításának.

Az utóbbi két évben megszaporodtak azok a törvények, jogszabályok, amelyeknél nyilvánvalóan tetten érhető az, hogy konkrét, beazonosítható gazdasági szereplők érdekeit szolgálják. Az állam, a törvényhozás ilyetén elfoglalása sajátos magyar jelenség?

Korántsem. Dél-Amerikában vagy néhány dél-európai országban például ez eléggé általános gyakorlat. Ahol gyenge a politikai és állami intézményrendszer, ott a gazdasági érdekcsoportok képesek elfoglalni azokat és a saját érdekeik szerint alakítani a szabályokat.  Tudjuk, nálunk a rendszerváltás nem szült erős társadalmi támogatottságú intézményrendszert Ha a gazdasági érdekcsoportok befolyása eléri a törvényhozást is, akkor sajátos helyzet áll elő: a korrupció jogi értelemben megszűnik az lenni, ami. A korábbi, korrupt módon kialakult viszonyrendszerek törvényessé és államilag garantált monopolhelyzetekké alakulnak át. Kialakulnak az államot elfoglaló erős emberek monopóliummal védett magánhomokozói, amelyekben az erős ember határozza meg az állam helyett az árakat és a szabályokat. Energetika, metró- és sztrádaépítés, nagy kiemelt állami beruházások a fő működési terepei a state capture-ben érdekelt gazdasági érdekcsoportoknak.

Az Ön által készített interjúk igazolták azt a széles körben elterjedt vélekedést, miszerint a magyarországi korrupció kétarcú, tehát másképp működik, ha az MSZP, és másképp, ha a Fidesz kormányoz?

Arra gondol, hogy az MSZP-nél sok embert kell lefizetni, de az eredmény nem garantált, szemben a Fidesszel, ahol egy kézben van a rendszer és üzemszerűbb?

Igen.

Ilyet én is hallottam, többektől is. De én ebbe nem látok bele, nem tudom, ez a megállapítás mennyire tapasztalati tényeken nyugszik. Az mindenesetre sokatmondó, hogy ez az állítás cáfolatlanul terjed, és azok is igaznak hiszik, akik életükben nem találkoztak a korrupciós piramisok csúcsain lévőkkel. Nekem azért a Fidesz-kormányzás elmúlt két és fél éve inkább arra szolgált bizonyítékokkal, hogy nem egyetlen kézben összpontosul a rendszer, hanem több gazdasági érdekcsoport küzd az állami és önkormányzati erőforrásokért. Természetesen ezek az érdekcsoportok azért maguk körül kiépítették és profin működtetik saját pénzszivattyú hálózataikat.

Melyik az állam leginkább korrupcióval fertőzött területe?

Az önkormányzatok. Minden szintjén és szinte minden tevékenységét illetően általánosak a korrupt gyakorlatok. Ez kihat a gazdasági életre és annak hatékonyságára, versenyképességére, mert a korrupció a kontraszelekció szuperfegyvere. Az embernek tényleg az a benyomása támadt, hallgatva az interjúalanyait az önkormányzati pályázatokról vagy beruházásokról, hogy a piaci viszonyok között elszenvedett vereségeikért a versenyképtelen, rossz teljesítményű gazdasági vállalkozások csak itt és csak így, a korrupció segítségével tudnak győzedelmeskedni a náluk erősebb, versenyképesebb vetélytársaik felett. 

Az interjú során azt éreztem, hogy meglehetősen szkeptikus az antikorrupciós politikák magyarországi hatékonyságát, eredményességét tekintve.

Valóban. Örvendetes, hogy a nyilvánosság mennyit fejlődött, a magyar oknyomozó újságírók és civil szervezetek teljesítménye előtt le a kalappal, de tudjuk, hogy a korrupció ügyében lehet a nyilvánosságon keresztül is dezinformálni. A korrupcióval foglalkozó szakemberek és kutatók, szervezetek elméleti munkássága és tudományos teljesítménye alapján biztosan összeállítható lenne egy olyan antikorrupciós csomag, amely lassan eredményeket hozhatna. De azt látom, hogy a magyarországi politikai elit ezen a téren maga sem rendelkezik elegendő tudással és nem is használja azon szakemberek eredményeit, akik értenek a témához. Mindenki beszél a pártfinanszírozás fontosságáról és igen, nagyon fontos lenne egy jó szabályozás, mert a pártfinanszírozás szabályozása Magyarországon ráadásul még elhibázott és rossz minőségű is. De ha nincs a tiszta viszonyok megteremtésére politikai akarat, akkor miről beszélünk?

Azt mondja nincs remény? Mit mond a szakirodalom, mi a megoldás, ha egy országban a mindennapi élettől a legfelső politikai állami szintig általános a korrupció, ha a gyenge intézményrendszert elfoglalják erős gazdasági szereplők, ha a társadalom történeti tapasztalatokon nyugvó értékrendje toleráns a korrupcióval?

Nincs olyan általános csodarecept, amely varázsütésre megszüntetné a korrupciót egy országban. A legtöbb nemzetközi kutatás azt mutatja, hogy ha egyszer a korrupció rendszerszintűvé válik és az egész társadalmat átszövi, akkor ez az állapot sokáig így is marad. Sajnos nálunk most ez a helyzet. Egy korrupt rendszertől nem várhatunk el önkorrekciót sem. Attól még, hogy megreformálnak néhány formális intézményt, például hoznak egy új törvényt vagy felállítanak egy sokadik antikorrupciós hivatalt, a korrupt informális hálózatok továbbra is zavartalanul fognak működni a háttérben. Bo Rothstein, ismert svéd korrupciókutató szerint ilyen helyzetekben csak egy drámai és radikális változás, úgynevezett „Big Bang” segíthet.  Fokozatos kisebb reformlépések semmit sem érnek, hiszen az egész politikai kultúrát kell gyökeresen megváltoztatni. Egyszerre kell támadást indítani minden fronton, hogy a régi korrupt hálózatok szereplői bárhová is nézzenek, azt lássák, itt mostantól már új szabályok szerint játszák a játékot. Természetesen ilyen intézkedéseknek testreszabottnak, az adott korrupciós forma ellen leghatásosabbnak kell lenniük. Az emberek csak akkor fogják megváltoztatni a hozzáállásukat ls cselekvésüket, ha tényleg elhiszik, hogy az összes kulcsszereplő, politikusok, hivatalnokok, bírák, rendőrök, ügyészek, üzletemberek, polgármesterek és persze saját embertársaik is tiszták. Egy igazi „Big Bang”-hez komoly politikai elkötelezettség, kemény konfliktusok felvállalása, kitartás, szakértelem és hatalmas erőforrások kellenek.

(Fotók: Csoszó Gabriella)