Diktátorok Kézikönyve – használati útmutató hatalomgyakorláshoz és hatalmon maradáshoz

2012.09.06. | Dessewffy Tibor | 5 komment

 

 

A Kindle-ön való olvasgatásnak számos előnye van. Nemcsak az, hogy nagyobb kiterjedésű ugar közepén is annyit és azt olvasgathatunk, amennyit, és amit csak akarunk, hanem az aktuális könyvhöz kapcsolódóan azt is megmutatja az elmés kis szerkezet, hogy mit választottak legtöbben még azok, akik az adott könyvet olvasták. Én nemrégiben fejeztem be a Miért buknak el a nemzetek? című munkát és némiképp meglepve tapasztaltam, hogy a globális olvasótábor által leginkább választott következő mű a Diktátorok Kézikönyve volt. Látszólag valóban ellentmondásos e két könyv viszonya: miközben a Miért buknak el a nemzetek? a politikai intézmények és szabadság jogok hatékony működésének hiányában látja az elsődleges választ a címben feltett kérdésre, a Diktátorok Kézikönyve a hatalom megszerzésének és megőrzésének szabályait és módozatait tartalmazza. Ez azonban csak látszólagos ellentmondás: Arcemouglu és Robinson is rámutat arra a különös helyzetre, amely később Bruce Bueno De Mesquita és Alastair Smith könyvének kiindulópontja , hogy a zsarnokok gyakran sikeresebbek politikai értelemben, mint a demokraták. Szaddam Husszein, Mubarak és Fidel Castro mind évtizedekig volt hatalmon, míg Blairnek, Kohlnak vagy Chiracnak ennél jóval kevesebb idő jutott a „trónon”.

 

A hasonló intellektuális megközelítés is összekapcsolja a két könyvet: mindkettő a realista iskolához tartozik. A Miért buknak el a nemzetek? esetében ez abban az aligha túlhangsúlyozható tételben ölt testet, hogy a demokratikus intézmények működésére  (a jog uralma, fékek és ellensúlyok rendszere, valóságban is működő, nemcsak formálisan létező szabadságjogokra) nem filozófiai, hanem nagyon is pragmatikus okokból van szükség, nevezetesen, hogy tartós gazdasági siker csak így érhető el. A Diktátorok Kézikönyve esetben ez a realista megközelítés jóval világosabb. „Cinikus de ettől meg igaz” írják politikáról vallott nézeteikről a szerzők.

 

A könyv alaptétele, hogy a vezetők a hatalom megszerzésében és megtartásában érdekeltek elsősorban, a realista iskola egyik alapvetése is.

 

Mielőtt azonban továbblépnénk érdemes egy rövid kitérőt tennünk, jelezve, hogy ezzel beletenyerelünk a magyar közgondolkodás és közbeszéd egyik legérzékenyebb problémájába. Nevezetesen, hogy milyen elvárásokat érdemes támasztanunk a politika működésével kapcsolatban.

 

dezsö12.jpgEz azért is súlyos kérdés, mert az ezzel kapcsolatos összezavarodottság a látszattal ellentétben nem az ország politikai polarizáltságából, szétszakítottságából fakad. A politikára irányuló elvárásokban azért sincs közmegegyezés, mert egy fájdalmas kommunikációs hiány tagolja a társadalmat. Leegyszerűsítve: egyfelől található az a maroknyi kisebbség, amelynek tagjai nem csak, hogy rendelkeznek vezetői tapasztalatokkal, hanem meg is értették, hogy mit jelent motiválni, irányítani és ellenőrizni egy stratégiai cél elérése érdekében az embereket, valamint azok, akik valamely okból (olvasmányok, tanulmányok) rendelkeznek ezzel az érzékenységgel. Másfelől, itt az a jelentős többség, amely vagy nem értette meg vagy nem volt lehetősége arra, hogy a vezetői logikát megismerje. Ez a két, kétségkívül sematikus, felskiccelt csoport nagyon eltérő logikákkal, értékekkel és előfeltevésekkel él mindenütt a világban. A magyar helyzet szomorú sajátossága az, hogy a két csoport között alig van átjárás, kommunikáció követezésképpen a politikáról való közbeszédet belengi az álszent, moralizáló, ájtatoskodó, rosszabb esetben kétszínű és utálkozó közérzület. Eszmetörténeti lakmuszpapírként a Machiavellihez fűződő viszony szolgálhat: azok, aki a politika működésének pontos leírását, így használható vezetői útmutatót látnak a firenzei bölcs írásaiban az első csoportba sorolhatók, míg a második ha jól sejtem jóval nagyobb csoportba azok, akik Niccolo mester gondolatait elborzadva, felháborodott elutasítással olvassák. Aktuális példát hozva: nemrégiben a kormányfő „pávatáncos” beszéde háborított fel sokakat, miközben más szempontból pusztán tárgyalástechnikai közhelyeket osztott meg hallgatóságával. (Más kérdés, hogy kormányfőként ismertetni ezeket, aligha volt realista megoldás.)

 

Nem akarom elviccelni ezt a dolgot, a politika és erkölcs viszonyát, ám ez a bevezető aligha volt megkerülhető, hiszen a Diktátorok Kézikönyve a „rossz viselkedés miért majdnem mindig jó politika” alcímet viseli. A politikai realizmus abból az alaptételből indul ki, hogy nem engedhetjük meg magunknak, hogy a világot és legfőképp az embereket olyannak lássuk, amilyennek szeretnénk, hanem úgy kell megfigyelnünk és megértenünk őket, ahogy valójában működnek. Mivel a szerző a realista iskola játékelmélettel súlyosbított változatának követői, ezért magától értetődőnek tekintik, hogy az egyének képesek felismerni saját érdekeiket és akár hatalomban, akar arra aspirálva, akár a választóként ezeket az érdekeket követik.

 

Ám a racionális döntéselméleti háttér ellenére a könyv rendkívül olvasmányos nemcsak az alábbiakban tárgyalandó színes példák és globális szemlélet miatt, hanem mert nyelvezetében is szatirikus. De amíg Jonathan Swift klasszikus „Szerény Javaslata” esetében, amelyben a gyerekéhezést úgy javasolta enyhíteni, hogy kisdedeket finomra sütve elfogyasszák, ezzel mintegy megoldva a problémát, mindent átitat a szatíra, addig a Diktátorok Kézikönyve esetében nem könnyű szétválasztani az elemzést a stílustól. Ez a gyakran szatirikus hang lehetővé teszi a távolságtartást - de nem könnyíti meg a könyv értelmezését, az erkölcsi állásfoglalást.

 

A szerzők az úgynevezett selectorate elmélet alapítói, amely elmélet a könyv intellektuális vezérfonala is egyben. (Az elmélet elnevezése angolul frappáns szójáték select (válogat, választ) és az electorate (választók) a kombinálásából származik jelezve, hogy új jelentésréteggel látja el a hagyományos választói (electorate) elméletet. Mivel a „kiválasztási, válogatási stb. elméletek”-fordításokat is nehézkesnek és rugalmatlannak éreztem, végül a szelektori kifejezés bevezetése mellett döntöttem.)

 

Szelektor elmélet főbb tételei pofonegyszerűek következményei azonban messzire vezetnek. E szerint a társadalomtól meg kell különböztetnünk azokat, akiknek elvileg beleszólásuk van a politikai folyamatokba, ez a névleges (nominal) szelektorok köre. Az első, kijózanító realista felvetéssel itt találkozunk: "a névleges szelektoroknak az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában vagy Franciaországban nincs sokkal nagyobb hatalma, mint párjának, a szavazóknak a volt Szovjetunióban, ők is felcserélhetők."

 

Meg kell különböztetnünk tőlük a valódi szelektorok körét azokat, akik valóban választanak. Példa: a választásra jogosultakhoz képest azok, akik el is mennek választani, egy kisebb kört jelentenek. Az ügyes vezető úgy alakítja a helyzetet, (választói törvénnyel, választókerületek határainak újrarajzolásával), hogy a nominális és valódi szelektorok közti eltérés a saját híveinek kedvezzen, az ellenzék híveinek pedig inkább hátrányos legyen.

 

A valódi szelektorokon belül kell létrehozni a győztes koalíciót (winning coalition), amely az egyszerű többséget jelenti mármint demokratikus körülmények között. Ez, mondjuk, a szavazók 15%-ának (akár a társadalom tizedének) támogatásával is lehetséges  ha a társadalom kellően apatikus, az ellenzék kellően megosztott és a választási rendszer kellőképp jutalmazza a győzteseket. És ez még csak a demokratikus variáns, hiszen van másik is, mint a könyv érzékletes példája illusztrálja: „egy szobában, melyben száz ember tartózkodik, akár 5 fővel is többséget szerezhetünk, ha ennél az 5 főnél, és csakis ennél az 5 főnél van Kalasnyikov.”

dezsö10.jpg

 

A győztes koalíción belül még két kategóriát kell kiemelnünk: a megkerülhetetlenek (essentials) és a befolyásosak (influentials) csoportját. A megkerülhetetlenek oligarchák és zsoldosvezérek, varázslók és tábornokok, törzsfőnökök és bankárok, mikor kik - értelemszerűen azok körét jelenti, akik nélkülözhetetlenek a hatalom megszerzéséhez és megtartásához. Ehhez képest a befolyásosak azok, akik a győztes koalícióhoz szükséges támogatást képesek biztosítani szakszervezeti és vallási vezetők, klánok és nemzetségek fejei, önkormányzati és civil vezetők.

 

Lássuk be, ez nem túlságosan bonyolult szerkezet. Mégis, miként ezt magától Stephen Colberttől tudhatjuk, a CIA saját bevallása szerint is a szelektor elmélet a nemzetközi politikai események előrejelzésében kétszer olyan pontos, mint a CIA saját elemzési módszerei.

 

Ez a prediktív erő alighanem abból fakad, hogy az elmélet szerint öt világos játékszabály van, amelyet a hatalom megragadásának és megtartásának maximáját követő politikus követnie kell és amelyet az elemzőnek illik figyelembe venni.

 

„1. A győztes koalíciót tartsd meg olyan kicsinek, amennyire csak lehetséges- minél kisebb a koalíció, annál kevesebb embert kell ellenőrizni - és annál kisebbek a költségek. Bravó, Kim Jong Il , Észak Koreai vezetőnek, aki nagymestere volt annak, hogy lehet biztosítani a totális függőséget egy kis létszámú koalícióval.

 

2. A névleges szelektorokat alakítsd úgy, hogy olyan sokan legyenek, amennyire csak lehetséges. Így a helyettesíthető tagokat kedvedre és könnyedén cserélgetheted. Bravó, Vlagyimir Iljics Leninnek, az általános választójog bevezetéséért.

 

3. Ellenőrizd a bevételek áramlását. A vezető számára mindig hasznosabb, ha ő mondhatja meg ki egyen, mintha mindenki odaférhet a tortához. A leghatékonyabb cash flow a vezető számára, ha az emberek nagytöbbségét elszegényíti, miközben néhány kiválasztottat - és támogatóikat - gazdaggá teszi. Bravó, a pakisztáni elnöknek Ali Zardarinak, aki 4 milliárdos vagyonra tett szert miközben a világ egyik legszegényebb országát vezeti.

 

4. Fizess a kulcstámogatóknak - épp annyit, hogy megőrizd lojalitásukat. Ne feledd, közeli támogatóid inkább a te helyedben lennének, mintsem hogy tőled függjenek. A te nagy előnyöd velük szemben abból fakad, hogy te tudod, honnan jön a pénz - míg ők nem. Bravó, Zimbabwe Robert Mugabéjének, aki, amikor puccs fenyegette, végül mindig képes volt pontosan annyit fizetni a hadseregnek, hogy az minden előfeltevés ellenére lojális maradjon hozzá.

 

5. Támogatóidtól ne vonj el forrásokat, azért hogy a nép életét jobbá tedd. Ha túl jó vagy az emberekhez, úgy hogy a saját koalíciódtól vonod el a forrásokat, akkor nem telik el sok idő, hogy „barátaid „ellened fordulva lekapjanak a tábláról… Éhezőknek nem igen marad energiájuk, hogy ellened forduljanak, - miattuk tehát nem kell aggódnod. Ellenben koalíciód csalódott tagjai elpártolhatnak nagy gondokat okozva.  Bravó, Than Shwen mianmari főtábornok, aki a 2008-as Nargis ciklon után gondosan ügyelt arra, hogy katonai támogatói ellenőrizzék élelmiszer segélyeket és értékesítsék azokat a feketepiacon, ahelyett hogy gondoskodott volna arról, hogy a segély eljusson. Így legkevesebb 138 000, de lehetséges, hogy 500 000 ember halt meg a szerencsétlenség nyomán.„

 

A politikát irányító főszabályokat bemutató idézet a szatirikus gratulációkkal szórakoztató- miközben két szempontból is félrevezető lehet.

 

Egyrészt, bármilyen frivol is a hangvétel, ez nem publicisztika vagy lektűr, hanem népszerű tudomány. Ha valaki érdeklődik az elmélet komolyabb, képletekkel és algoritmusokkal tarkított verziója iránt elég, ha a szerzők korábbi munkáihoz fordul.

dezsö8.jpg

 

Másrészt- és ez sokkal fontosabb: a könyv nem adja meg azt a távolságtartó fájdalomcsillapítást, hogy ezek a szabályok pusztán az egzotikus diktátorok által vezényelt távoli országok működését írnák le. Épp ellenkezőleg: "miként az autokraták és zsarnokok, a demokratikus államok vezetői is ezeket a szabályokat követik, mivel, mint minden vezető, ők is meg akarják szerezni a hatalmat és meg akarjak őrizni azt. A demokraták is szinte soha nem akarnak maguktól lemondani - hacsak nem kényszerítik őket (bár. a „kényszerítés” eszközei többnyire moderáltabbak, mint a zsarnokok esetében DT) ...a demokraták problémája, hogy mivel különböző kényszerekkel szembesülnek, némiképp kreatívabbnak kell lenniük, mint autokrata kollégáiknak.”

 

Így Mubarak és Ferdinand Marcos, a szó szerint véreskezű afrikai diktátorok és Szaddam Husszein vezetési gyakorlata mellett számos példát olvashatunk demokratikus vezetőktől: Roosevelttől Reaganig, az izraeli kormánytól a volt HP vezér Carla Fiorynáig, az első nyíltan meleg választott amerikai politikustól Harvey Milktől a Green Bay Packers amerikai focicsapatáig (bár ez utóbbi éppenséggel a követendő jó példáknál tűnik fel). A politikai korrupció működése kapcsán nemcsak a putyini államosított korrupciót vagy az iráni Bonyad forradalmi érdemeikre való tekintettel adómentességet és törvényi immunitást élvezők körét, hanem az amerikai szövetségi támogatási rendszert (pork barell), illetve az olyan sokak számara tiszteletre méltó, ám végletesen korrupt szervezeteket, mint a FIFA és a NOB működését is részletesen tárgyalják.

 

És hogy a diktátorság és a politikum fogalmát igencsak kiterjesztőleg kell értelmezni, azt az egyik szerző, Alaistar Smith az Economistnak adott interjújában teljesen világossá tette, amikor az új gazdaság erkölcsi tisztaságot gyakran középpontba állító vállalatairól kérdezték: Kérdés: De a Google és a Facebook bizonyosan nem ezek szerint a szabályok szerint működik? Válasz: Abszolút így működnek. Minden nagyvállalat ezek szerint a szabályok szerint működik.

 

A selectorate elmélet tehát egy általános hatalom-elméletet fogalmaz meg. Az ilyen elméletek értékét magyarázó erejük adja meg - amelyeket többféleképp mérhetünk. Az egyik lehetőség ezek közül, hogy az értelmezésből fakadó heurisztikus felismerések számát figyeljük. Nos, ebből a szempontból a könyv igazán ínyencség, mert számos olyan jelenséget magyaráz, melyeket többé-kevésbé ismerünk, de nem igazán tudtuk eddig magyarázni őket. Ezen belül az egyik legerősebb vonulat a könyv második, kifejezetten nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó része.

 

Miért vezet többnyire társadalmi tragédiához egy hatalmas gyémántbánya, aranykincs vagy olajlelőhely feltárása? Mert a vezetők ezután olcsó rabszolgamunkával is biztosíthatják saját extraprofitjukat, nincs szükség motivált munkaerőre és innovációra. Mi magyarázza Castro Kubájában kimagaslóan jó, nagyon alacsony csecsemőhaladósági arányokat? Ez a Batistuta- rendszer öröksége, ám mivel rendszernek a cukornádtermelés, egy munkaigényes iparág volt az alapja, biztosítani kellett az olcsó és nagyszámú munkaerőt. Miért találhatunk számos esetben jó minőségű általános iskolai oktatást a diktátorok országaiban és miért olyan kevés a jó egyetem? Mert elsősorban a lecserélhető olcsó munkaerőre van szükségük és nem a bajkeverő egyetemistákra és oktatóikra. Miért sújtják természeti katasztrófák gyakrabban a diktátorok által vezetett országokra, mint a demokráciákra? Mert a demokráciákban inkább betartják az építési előírásokat, a biztonsági rendszabályok-így a katasztrófák hatása kevésbé tragikus. A művelt nyugat valóban a demokráciák terjedést támogatja? Alkalomszerűen igen - de ha éppen nem, akkor a stabilitás fenntartására hivatkozva Szaúd-Arábia emberi jogokat minimálisan sem érvényesítő rezsimje is elfogadható partner. Segítenek-e a külföldi segély programok a célországok rászorultjain? Egyáltalában nem, de nem is ez a céljuk, hanem a vezető elit lefizetése. Miért kanyargósabb a repülőtérre vezető út Nyugaton és miért vezetnek a harmadik világban nyílegyenes sztrádák a légikikötőkbe? Mert utóbbiakban nem kell sokat szöszmötölni a kisajátítási eljárásokkal. És még hosszan sorolhatnánk az ilyen heurisztikákat, de ezzel együtt, sőt, ezek ellenére is néhány ellenvetést kell tennünk a Diktátorok Kézikönyvének a sodró erejű érvelésével szemben. A szimmetria kedvéért én is öt pontban foglalom össze kritikai észrevételeimet.

 

1 A könyv intellektuális hátterét racionális döntéselmélet jelenti. Következésképpen az irányzattal kapcsolatos érdemi kritikák itt is érvényesek. A mi szempontunkból ezek közül a talán legfontosabb, hogy a politika világában a racionalitás érvényesülését nem tekinthetjük magától értetődőnek. Ugyan a Diktátorok Kézikönyve is abból indul ki, hogy a „politikai élet legalapvetőbb ténye, hogy az emberek azt teszik, ami a legjobb nekik” igencsak kétséges, hogy ez a „legjobb” milyen sztenderdek mentén fogalmazódik meg. A racionális döntéselmélet persze nem azt állítja, hogy döntéseink sora, viselkedésünk mindig okos, „racionális” lenne hanem, hogy saját preferenciáinkat követjük. Ám még ebben a „felpuhított” változatban is nagy kérdés, hogy ez valóban így van-e? Nekem úgy tűnik, hogy az e szempontból szerencsés megszállottak, fanatikusok és megvilágosodott elkötelezettek csoportjait leszámítva ezek a preferenciák a valóságban sokkal elmaszatoltabbak, esetlegesebbek és változékonyabbak.

 

2 A racionális döntés elmélettel kapcsolatos másik gyakori, és itt is releváns kritika, a módszertani individualizmus kérésköre, vagyis az,  hogy a társadalmi szereplőket viszonyaikból kiragadva izoláltan kezeli. Hogy egy szakszervezeti vezető vagy egy falusi varázsló mennyire lekenyerezhető, milyen árat szab az általa irányított közösség terelgetéséért, az egy kérdés, de aligha lehet garancia arra, hogy az adott közösség érdekviszonyok, tradíciók meggyőződések által tagolt  tagjai egyértelműen abba az irányba mozdulnak el. Továbbá ez az irányzat figyelmen kívül hagyja a sokszínű kötelékek, kapcsolatok és lojalitások bonyolult hálózatát, amely a politikán belül is meghatározó.

 

3. Ha keményen akarunk fogalmazni, akkor a racionális döntéselméletet akár semmitmondónak és tautologikusnak is tekinthetjük. Hiszen, például, ha Mugabe évtizedekig hatalomban marad, akkor nyilván képes a győztes koalíció fenntartására, képes a hadsereg lojalitásának biztosítására - ha meg nem, hát nem. Ha x és y feltétel teljesül Z történik, ha meg nem Z eseményt figyelhetjük meg, akkor nyilván nem teljesültek x es y feltétek. Ez nagyon szép de attól, hogy akár egy nett képletbe is rendezhető ez az összefüggés, még nem lesz különösebb valóságmagyarázó ereje.

 

4.  A politikai realizmusnak igaza lehet abban a weberi kiindulásban, hogy nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy jónak tételezzük fel az embert. De vegyük észre, hogy ebből nem következik, hogy az emberi alaptermészetnek szükségszerűen rossznak kell lennie. Mert, bár de Mesquita és Smith unos-untalan ismételgetik a Hobbes-féle maximát, miszerint az ember élete „magányos, szegény, cudar, brutális és rövid”, ehhez képest napjaikban egyre erősödik az a kognitív pszichológiai indíttatású iskola, amely az ember természet alapvető jellegzetességének az empátiát és szolidaritást tartja (Rifkin), illetve a civilizációs folyamat lényegét az erőszak visszaszorulásban látja (Pinker). (Valójában, persze, Hobbes is kormányzás előtti állapotról beszél.)

 

dezsö1.jpgÁm szerencsére nem kell eben az esszencialista kérdésben („Milyen is az emberi természet”) igazságot tennünk. Ugyanis egy szituációba ágyazott, kontextuális megközelítés indokoltabbnak tűnik. Idősebb – vagy kisgyermekes – olvasóim bizonyára még jól emlékeznek a Macskafogónak arra a jelenetére, amikor az igazán gonosz, dagadt, mexikói vérszívó denevérek Lusta Dick trombitaszólójától ellágyulva nemcsak vérkonzervet vacsoráltak a derék egér helyett, hanem a Jó szolgálatába szegődtek. Hasonlóképpen mi sem vagyunk eleve jók vagy rosszak - hanem néha ilyenek, néha olyanok. A bennünk lakó nemes vagy gonosz elemeket sok minden aktiválhatja. Itt számunkra az a lényeg, hogy ez néha a politikában is tetten érhető. Lehet a skandináv bambaságra hivatkozni de mégiscsak Svédországban néhány év alatt 12 %-ra nőtt a bevándorlok aránya a jugoszláv háború után. A svédek emberiességi megfontolásból nagyságrendekkel több menekültet „vállaltak be”, mint például a volt Jugoszláviával szomszédos országok. Ma magától értetődőnek tekintjük, hogy az USA mindkét múlt századi világháborúba beszállt—de ez akkoriban korántsem volt egyértelmű, „racionális” – a szolidaritás, kulturális kötelékek nélkül ez aligha működött volna.

 

5. Végül bármilyen szellemes és tanulságos kiterjeszteni a diktatúrák vezetési gyakorlatából vett példákat a demokráciákra, nem minden politika egyenértékű. Ha elfogadjuk is a realista irányzat értékmentes viszonyulását, akkor is azt látjuk, hogy a demokráciák jobban működnek. Habár a könyv nagy részében hasonló működési mechanizmusokat hangsúlyozva mixelik a diktatórikus és demokratikus példákat, a korrektség kedvéért érdemes megjegyeznünk, hogy ezt a minőségi különbséget de Mesquita és Smith is hangsúlyozza „Nyilván nem véletlen, hogy a világon azon 25 ország közül, ahol a legmagasabb az egy főre jutó GDP – egy, Szingapúr kivételével- mindegyik liberális demokrácia.”  

 

Ám a demokráciák esetében is érdemes az érdekek által vezérelt realizmusból kiindulni, hiszen: „A demokráciák nem pusztán szerencsések. Nem arról van szó, hogy véletlenszerűen vonzzák a közjót szem előtt tartó vezetőket. Sokkal inkább olyan túlélésre törekvő vezetőket vonzanak, akik megértik azt, hogy mivel nagyszámú megkerülhetetlennel van dolguk, csak akkor juthatnak hatalomba és őrizhetik azt meg, ha megteremtik a közjavak azon kosarát, amelyből ezek részesedhetnek.” Mi a közös ezekben a sikeres liberális demokráciákban? Nem a nyelv, nem az éghajlat, nem a kultúra, nem a történelem, vagy a földrajz, hanem a megkerülhetetlenek nagy száma. S mivel a rezsim sikere a nagyszámú megkerülhetetlen támogatástól függ, ezért ezek ebben az országokban igen kiterjedt a közjónak egy olcsó, ám lényegi formája: a szabadság. 

 

Mi következik ebből? A keretes szerkezetek nagy kedvelőjeként visszatérnék a bevetőben említett másik könyvhöz a Miért buknak el a nemzetek?-hez. Annál is, inkább mert következtetései egybecsengenek de Mesquitaék mondanivalójával. Ahogy semmi determináció szükségszerűség nincs abban, hogy a nemzetek elbukjanak, abban sincs végzetszerűség, hogy a diktatúra vagy az oligarchikus autoritarianizmus minimalizált megkerülhetetlenekkel jellemezhető irányába forduljanak.

 

Az ugyanis nem igaz, hogy a politikusokat egy azon anyagból gyúrták volna, és még de Mesquitáék sem gondolják, hogy Szaddam Husszein, Mubarak és Fidel Castro motivációi és a közjóhoz való viszonya ugyanaz lenne, mint Blair, Kohl vagy Chirac esetében. A Diktárorok Kézikönyve itt kettõs tanulsággal szolgál. Egyrészt, hogy bár lehetnek olyan politikusok, akik valóban a közjó, a nemzet és más magasztos eszmék szolgálatát tekintik elsődlegesnek ez majdhogynem az õ magánügyük. Figyelmünket a politikai praxisra, az intézmények működésére kell összpontosítanunk. Ha könyvünk terminológiájánál maradunk: minél tágabban húzza meg a   bármilyen szándékok, értékek által vezérelt politikus a megkerülhetetlenek, a befolyásosak és a gyõztes koalíció körét, annál nagyobb az esélye a demokratikus viszonyok felé való elmozdulásnak és fordítva.

 

A másik tanulság a játékelméletbõl ismerős: ha akár csak egy szereplő is ezt a Diktátorok Kézikönyvében követett logikát követi, a többi szereplő nem teheti meg, hogy ezeket a szabályokat figyelmen kívül hagyja. Nem másolnia kell ezt a stratégiát, hanem hatékony ellenstratégiát kell kínálnia. 


Címkék: Diktátorok Kézikönyve politikai realizmus selectorate elmélet

A bejegyzés trackback címe:

https://hazaeshaladas.blog.hu/api/trackback/id/tr784757091

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

magyarország tragédiája, hogy az értelmiség egyik fele nem tudja hogyan kell a hatalmat megszerezni. a másik nem tudja hogyan kell azt gyakorolni.
Érdemes újra tanulmányozni, hogyan jutott hatalomra Hitler: egy gazdasági válsághelyzetben operált a népe történelmi frusztrációjával, rendpártiságával, azután pedig addig szavaztatta a németeket, amíg az nem lett, amit ő akart. Utána már nem is kellett többet szavazniuk... Analóg a helyzet, vigyázzunk.
Igen, összezavarodtak a fogalmak; ez a realista megközelítés vezet valahová.

Kis zsarnokológia:
1. Katonai (hadsereg lerohan, aztán megvéd)
2. Vallási (papság kisajátít istent/túlvilágot, aztán megvéd)
3. Anyagi (földesúr/kapitalista kisajátít erőforrást – olajat, földet, termelést – , aztán megvéd)
4. Állami (érdekcsoport kisajátítja az államot, aztán megvéd)
5. Maffiai (állam az államban, aztán megvéd)

A törzsi társadalom kicsi és átlátható. Ennek felbomlásával jönnek létre a nagyobb rendszerek.

A modern diktatúrák a fentiek elemeit keverik, az adottságoktól függően.

A zsarnokság alapépítőköve a család. A szülők zsarolhatók, megfélemlíthetők; védelemre és megélhetésre vágynak.

A lét szenvedésteli.
Olyan kézikönyv nincsen, amely leírja, hogy ezt egy átlagember hogyan élheti túl a legkisebb veszteséggel?
Jó összefoglaló és kritika, de a végéről lemarad, ami viszont a könyvben benne van. A megoldás a könyvben leírt problémákra, módszerekre. Ha szabadulni akarunk a diktátortól, engednünk kell neki a szabad elvonulást. Na persze nem ingyen: csakis tetteik teljes, feltáró jellegű beismerése után. És már el is értünk 2014 Magyarországára, ahol a hatalomban az omerta uralkodik. Ezt kell legalább egy-két ponton megtörni, és magától felfeslik az a szövet, amit azért szőttek, hogy a következő tíz kormány kezét megkössék.

Rólunk

A Haza és Haladás Közpolitikai Alapítvány szakpolitikai publikáció, konferenciái mellett rendszeres blog-bejegyzésekkel is hozzá kíván járulni napjaink legfontosabb kérdéseinek higgadt, szakszerű és elmélyült megvitatásához.

Tovább

Legutóbbi bejegyzések

Támogasson minket

Legutóbbi kommentek

Címkék

2011 (3) 2012 (8) 2013-as költségvetés (2) 2014 (3) adó (3) adósság (1) adósságrendezés (1) adósságválság (2) afganisztán (1) agrárpolitika (1) akadályok (1) alap (1) alaptanterv (1) alaptörvény (1) alkotmány (9) állam (1) államadósság (6) államilag finanszírozott keretzámok (1) Állami Számvevőszék (1) államosítás (2) állampolgárság (2) antikorrupciós technikák (1) arab (3) ÁSZ-jelentés (1) átalakítás (3) átláthatóság (1) atomenergia (3) atomprogram (1) autonómia (1) autópályafejlesztés (1) bajnai (1) Bajnai Gordon (1) Bajnai Gordon. (1) balkán (1) balti út (1) belpolitika (1) Best of (1) beszéd (1) bevezetése (1) bíró andrás (1) birtokpolitika (1) biztonság (1) btk. (1) budapest (1) Budapest Pride (1) büntetés (1) büntethetőségi korhatár leszállítása (1) business (1) cenzúra (1) cigányok (1) Címkék (1) demokrácia (2) demokratizálódás (2) devizahitel (1) Diktátorok Kézikönyve (1) Drogjelentés 2012 (1) drogpolitika (1) drogstratégia (1) dzsong (1) e-útdíj (2) E.on (1) e.on (1) EB jelentés (1) egyházak (1) Egyiptom (1) egyiptom (1) együttélés (1) ekb (1) eljárás (1) elnökválasztás (3) előadás (1) energetikai privatizáció (1) energiapolitika (3) energiastratégia (1) esélyegyenlőség (1) észak korea (1) EU (3) eu (9) EU-csúcs (2) euró (1) euro (1) eurobarométer (1) euróbevezetés (1) európai (2) európai bizottság (1) Európai Bizottság (2) európai bizottság jelentése a magyar gazdaságról (1) Európai Unió (2) eurózóna (2) euró zóna (7) euro zóna válság (1) EU költségvetés (1) EU támogatások (1) évértékelő beszéd (1) Fehér könyv (1) fejlesztési támogatások (1) fejlesztéspolika (1) fejlesztéspolitika (6) Fejlesztéspolitika Kormánybizottság (1) felsőoktatás (11) feltételes (1) felvételi (1) fiatalkorúak büntető igazságszolgáltatása (1) fico (1) finanszírozás (1) foglalkoztatás (2) foglalkoztatáspolitika (4) földtörvény (1) forradalom (1) forum (1) franciaország (2) fukushima (1) fukusima (1) gazdasági (3) gazdaságpolitika (19) gordon (1) görögország (5) görög válság (1) görög válságkezelés (1) grexit (1) használatarányos útdíj (1) határon túli magyarok (3) határon túli magyar közösségek (5) Haza és Haladás Alapítvány (1) Haza és Haladás Blog (1) hiány (1) hollande (1) hungarian (1) identitás (1) ideológiai (1) il (1) illeték (1) imf (2) IMF-hitel (1) ingatlanválság (1) integráció (2) interjú (1) intézkedések (1) intézménytelenítés (1) irán (1) iskolaátadás (1) iskolai szegregáció (1) Izrael (1) izrael (1) janukovics (1) járások (1) javaslat (1) jó kormányzás (1) K+F (1) kaczynski (1) kampányszabályozás (1) Karabah (1) katonai intervenció (1) keretszámok (1) kettős (1) kettős állampolgárság (1) kiemelt egyetemek (1) kifizetési stop (1) kilépés (1) kim (1) kína (1) Kína (1) kínai-magyar gazdasági kapcsolatok (1) kockázatelemzés (2) koháziós politika (1) kohéziós (1) kohéziós politika (1) költségtérítés (1) költségvetés (12) költségvetés. (1) költségvetési (1) költségvetés 2013 (1) konvergenciaprogram (3) kormány (2) kormányzás (1) kormányzat (1) kormányzati (1) korrupció (2) kötelezettségszegési (1) közbeszerzés (1) közbeszerzési (1) közel kelet (2) középosztály (1) középtávú gazdasági előrejelzés (1) Közgép (1) közigazgatási (1) közmédia (1) közmunka (2) közoktatás (6) közöskassza.hu (8) közpolitika (2) közvélemény kutatás (1) külföldi befektetés (1) külpolitika (8) lakásfenntartási (1) leaders (1) leminősítés (1) lengyelország (1) leszállítás (1) líbia (1) magyar (1) Magyarország (4) magyarország (7) magyar gazdaság (1) magyar gazdaságpolitika (1) magyar GDP (1) magyar labdarúgás (1) makrogazdaság egyensúlyhiány (1) mandiner (1) Mario Monti (1) Matolcsy (1) médiapolitika (1) megoldási (1) megszorítás (2) melegjogok (1) merkel (2) messziről (5) messzirőlnézve (17) messziről nézve (1) Messziről nézve (1) mezőgazdaság (3) migráció (1) MOL (1) mol (2) monarchia (1) munkába (1) munkahelyteremtés (3) munkanélküliség (3) mvm (2) MVM (1) nabucco (1) nagykoalíció (1) nagy britannia (1) nato (1) NEM (1) német (1) németország (1) nemzeti (1) nemzetpolitika (6) nézve (5) NFÜ (3) nők (1) non-profit közszolgáltatások (1) nonprofit közszolgáltatások (1) növekedés (1) nyilvánosság (1) nyugdíj (1) nyugdíjrendszer (2) obama (1) off shore (1) oktatás (1) oktatási (1) oktatáspolitika (7) olajembargó (1) Olaszország (1) olaszország (1) olimpia (1) önkormányzat (2) önkormányzatok (1) orbán (1) orbán viktor (1) örmény-azeri konfliktus (1) oroszország (2) Oroszország. (1) országgyűlési képviselő (1) országjelentés (1) összefoglaló (1) paks (1) Paksi Atomerőmű (1) palesztin-kérdés (1) palikot (1) pályázatok (1) parlament (2) parlamenti (1) pedagógusok (1) polgárháború (2) politika (1) politikai realizmus (1) portugália (1) privátsarok (18) privatsarok (2) putyin (1) recesszió (1) reform (13) rendszer. (1) rokkantnyugdíjas (1) roma (1) romaintegráció (1) Románia (1) romapolitika (1) Safarov-ügy (1) sarkozy (1) segély (1) segélyezés (1) segítés (1) selectorate elmélet (1) semjén zsolt (1) soros elnökség (2) spanyolország (1) sportfinanszírozás (1) sps (1) stadionprogram (1) stratégia (1) szabadságharc (1) szakképzés (2) széchenyi (1) szegénység (6) szegregáció (1) Széll Kálmán Terv 2.0 (1) szigorítás (1) szimbolikus (1) Szíria (2) szlovákia (1) szociális (1) szociális ellátórendszer (1) szociálpolitika (4) szolgáltatások (1) támogatás (1) támogatások (3) támogatáspolitika (1) tandíj (1) tankötelezettség (1) tavasz (1) technikai kivetítés (2) terv (1) tervezete (1) timosenko (1) törökország (1) törvény (2) transzfer (1) trianon (2) túlzott deficiteljárás (1) túlzott deficit eljárás (1) túlzott hiány eljárás (1) tusk (1) új (1) Új Btk. (1) ukrajna (1) ün (1) unió (2) uniós (3) uniós fejlesztések (1) uniós fejlesztések intézményrendszere (1) uniós források (4) uniós költségvetés (1) uniós költségvetés 2014-20 (2) uniós támogatások (3) usa (3) USA (1) USzt (1) válásgkezelés (1) választás (6) választási rendszer (11) választások (5) választójog (12) válság (16) válságadók (1) válságkezelés (17) vegyifegyverek (2) vezető (1) vidékfejlesztési stratégia (1) világháború (1) wen jibao (1) Címkefelhő

Impresszum

Felelős kiadó: Schmidt-Hegedüs Dóra kuratóriumi elnök
Felelős szerkesztő:Pikó András
Szerkeszti az alapítvány kuratóriuma