Hölgyeim és uraim, jó napot kívánok! Köszönöm szépen a meghívást! Amikor készültem erre a mai előadásra, valahogy a fülembe csengett Ralf Dahrendorfnak az a 20 évvel ezelőtti mondása, amelyet oly sokszor idézünk: a politikai rendszert 6 hónap alatt meg lehet változtatni, a gazdasági átalakuláshoz 6 év kell, de a társadalom átalakulása a 60 évet is meghaladhatja.

Azért jutott ez eszembe, mert ha az ember madártávlatból néz a régiónkra, amely 22 évvel ezelőtt indult el a rendszerváltás után egy új irányba, akkor azt láthatja, hogy a korabeli várakozásainkhoz képest egyik ország sem fejlődött valamifajta egyenletes, lineáris pályán. Minden országnak voltak hosszabb-rövidebb egyértelmű fejlődési szakaszai és ezeket a szakaszokat szinte minden egyes országban megszakították cikk-cakkok. Emlékezzenek Szlovákiára a kilencvenes években, Lengyelországra a kétezres évek közepén, vagy gondoljanak Romániára, amelynek ugyancsak több cikk-cakkja volt. Ha pedig madártávlatból nézek a hazámra azt kell mondjam, hogy Magyarország jelenleg egy „cakkban” van éppen – egy meglehetősen hosszú „cikk” után. Újabb irányváltásban. De mindezzel azt is akarom mondani, hogy reményem és hitem szerint Magyarország képes lesz – akárcsak a szomszédjai és sorstársai – szintén visszatérni az európai társadalomfejlődés számunkra megadatott útjára. Arra az útra, amelyen 1990-ben történelmünk során már sokadszorra elindultunk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Sok szó esik manapság nemzeti érdekeinkről, azok képviseletéről, sőt védelméről. Utcai tömegmozgalmak, radikális székházfoglalások szerveződnek rá; nemzetközi jogi eljárások és közgazdasági viták zajlanak e téma körül.

Van, aki Európával szemben kívánja a magyar érdekeket megvédeni, és van, aki a kormánnyal szemben. Van, aki az IMF és Brüsszel gyarmatosító törekvései ellen agitál, míg mások, sőt időnként ugyanazok, az IMF-től várják a megoldást. Talán a megváltást. Nagyszerű sikerekről, évtizedekre konszolidált költségvetésről hallunk az egyik oldalról, miközben a fizetésképtelenség fenyegető árnyékáról suttognak a másikon.

E vitákban eligazodni, a propaganda és ellenpropaganda függönyén átlátni nehéz feladat. Talán csak úgy lehet, ha a tényekből és a józan észből indulunk ki. Egy amerikai szenátor mondta egyszer találóan, hogy mindenkinek joga van a saját véleményéhez, de senkinek nincs joga saját tényekhez.

Márpedig a gazdaság területén a tényleges, a valódi nemzeti érdek meghatározása nem nehéz – még csak nem is nagyon szubjektív. Elnézést kérek, ha a következőkben közhelyeket sorolok, de most olyan időket élünk, amikor a nyilvánvaló célok, értékek leltározása is fontos. Fontos, hogy kimondjunk elemi közgazdasági igazságokat. A közgazdasági egyetemet ugyanis be lehet zárni, de a közgazdaságtan törvényei attól még érvényre jutnak és meghatározzák az életünket.

A nemzet érdeke tehát egy erős Magyarország, egy versenyképes, sikeres gazdaság, egy gyarapodó nemzet megteremtése. Ehhez a közösség – a magyarok közösségének –szintjén fő célunk a nemzetgazdaság stabil, hosszú távú, kiegyensúlyozott növekedése kell, hogy legyen, míg a polgárok, a családok, a háztartások szintjén a cél a tartós, lépésről-lépésre haladó, érzékelhető gyarapodás, a jólét fenntartható biztonságos növekedése a társadalom valamennyi csoportjában.

E növekedés döntő tényezői – még mindig a közgazdasági közhelyeknél tartva –, a munkaerő, ideértve a foglalkoztatást és a termelékenységet, a tőke, ideértve a hitelt is, az intézményi és jogszabályi környezet minősége és kiszámíthatósága, és az egyensúly, hiszen sok fájdalmas tapasztalat alapján megtanultuk, hogy növekedést csak egyensúlyra lehet építeni. Ezeken múlik a növekedés, ilyen egyszerű. Látszólag.

S ha ezek a tényezők rendben vannak, akkor a bővülő javak újraelosztása – annak társadalomfilozófiája, módja, kedvezményezettjei – persze lehet politikai vita tárgya. De az nem, hogy elosztani csak azt lehet, amit megtermeltünk. Hogy fedezet nélkül nincs többé fogyasztás. Ha mást nem, ezt a leckét beleverte minden európai fejébe a válság.

A jó kormányzás tehát a gazdaságban ezekre a tényezőkre koncentrál.  S ha ez alapján azt vizsgáljuk, jó utat járunk-e ma Magyarországon, követjük-e saját nemzeti érdekünket, szomorú megállapításra jutunk: a 2000-es évek első évtizedében egymásra épülő, egymást erősítő, kormányokon átívelő, hibás gazdasági döntések miatt, Magyarország fokozatosan és egyre nagyobb mértékben maradt el attól a lehetséges növekedési és egyensúlyi pályától, amelyet befuthatott volna. Így érte el a válság első hulláma.

2010-től kezdve a páratlanul erős politikai mandátumhoz jutott kormány viszont számos ponton egyenesen szembe fordult a gazdasági és társadalmi ésszerűséggel: a növekedés szinte valamennyi tényezőjében súlyos károkat okozott/okoz az ország hosszú távú érdekeinek. Elsősorban, azt hiszem, politikai, hatalmi érdekek miatt.

Pedig a jó kormányzás nagyon fontos dolog a gazdaságban is. Hiszen, ha a jó és a rossz kormányzás teljesítménye között évente csak 1 %-nyi növekedés a különbség, Magyarország ma, 22 évvel a rendszerváltás után akkor is négy hellyel lehetne előrébb az európai rangsorban az egy főre jutó GDP alapján!

Elemzésünkhöz nézzük meg, hogy hogyan alakulnak az elmúlt években a növekedés alapvető tényezői.

Kezdjük a munkával. A munka, a foglalkoztatás 2 évtizede Magyarország legnagyobb problémája. Az 56 % körül tartósan rögzült foglalkoztatás a rendszerváltás legnagyobb kudarca. Az akkor elveszített 1,2 millió munkahely, amiből 1 millió mai is hiányzik, vezetett oda, hogy ma alig több mint minden második aktív korú ember dolgozik Magyarországon – legalábbis legálisan.

Az elmúlt 20 év minden egyes kormányával szemben az a kérdés, hogy képes volt-e javítani ezen a helyzeten? És vajon képes volt-e javítani ezen az a kormány, amely –roppant ambíciózusan – éppen a rendszerváltás kijavítását tűzte forradalmi zászlajára?

Ha érzelemmentes és tényeken alapuló választ akarunk adni, akkor az úgy hangzik, hogy nem. Épp ellenkezőleg, Magyarország kilátásai a foglalkoztatás terén rosszabbak, mint két esztendeje voltak. Sok szempontból önsorsrontó folyamatok indultak be. Az alacsony képzettséget igénylő munkahelyeket a kormány szerencsétlen intézkedései megdrágították, pedig Magyarország munkaerő tartalékai elsősorban és óriási mértékben az alacsony képzettségűek körében van. Mégis, a két évvel ezelőtti és a tavalyi adóváltozások eredményeként ma az összes adóelvonás mértéke magasabb, mint a kormányváltás előtt volt, magyarul: az „adócsökkentés kormánya” ma több adót von el, mint amennyit az előző kormány. A jövedelemadó változtatása alapján – és ez talán még nagyobb baj – ma 4,5 millió ember él olyan háztartásban, amelynek csökkent a jövedelme – a munkavállalók kétharmada veszített a jövedelemadó átalakításával! Így hát a munkaerő-piaci kereslet ebben a szegmensben drámaian romlik, miközben a kínálat – az állam tudatos lépései folytán, és egyébként részben ésszerű céljai folytán - soha nem látott mértékig fokozódott. Gondoljanak csak a munkanélküli járadék három hónapra történő csökkentésére, amely a munkát keresők tízezreit hozza idő szűkébe és kényszerít rossz a képzettségének nem megfelelő állás elfogadására!

Olyan ez, mintha a kormány egyre több eszkimót küldene ki a hidegbe vadászni, miközben ő maga ritkítja a fókaállományt... Számításaink szerint, a minimálbér radikális felemelése miatt mintegy 50 ezer munkahelyet veszít el Magyarország az alacsony képzettségűek szegmensében a következő két évben. Ezzel nem is az a legnagyobb probléma, hogy még a fülünkben visszhangzik az „egymillió új munkahely” nagyotmondása, hanem az, hogy ennek a lépésnek nincs nyertese. Ez egyaránt rossz a gazdaságnak és még rosszabb azoknak, akik e miatt veszítik el munkahelyüket.

Nem új jelenségről van szó. 2001-2002-ben is történt radikális emelés a minimálbérben. Annak akkor örültek, akik több minimálbért kaptak, de az a 100-120 ezer ember, aki két éven belül emiatt veszítette el munkahelyét Magyarországon, talán nem is kötötte össze a fejében, hogy öröme korai volt és talán a munkaadójára haragudott amiatt, ami valójában egy kormányintézkedés miatt következett be. Érdemes tanulni a múltbeli hibáinkból.

És amikor erről a 4,5 millió emberről beszélek, aki olyan háztartásban él, ahol kevesebb lett a jövedelem az adóváltozások következtében, akkor jó, ha tudjuk, hogy minden ellenkező híreszteléssel szemben ők a magyar középosztály legnagyobb része! Ez az alig létező vékony és máris lecsúszástól fenyegetett rétege a magyar társadalomnak: ők a középosztály – nem pedig azok, akiket a kormány a politikája nyertesének nevez. Az a szűk réteg, a felső, talán pár százezer ember, amely tényleg haszonélvezője az elmúlt két esztendőnek, legfeljebb a magyar felső középosztály és az azon felüli leggazdagabbak.

A magyar középosztály egésze, nagyobb része csak ürügye, de nem nyertese az elmúlt két év kormányzásának. Az ő nevükben kormányoznak, de a kárukra.

A magyar munkaerőpiacot – és így ezt a törékeny középosztályt – ráadásul még egy csapás érte. Bár ez a szóhasználat azt sejteti, mintha egy természeti erő miatt történnének velünk a dolgok, pedig itt kormányzati döntésekről van szó…

Például arról, hogy a felsőoktatást, amely mindenütt a társadalmi mobilitás leghatékonyabb csatornája, bezárja, leszűkíti, elsorvasztja az új szabályozás. Egyre kevesebben jutnak egyre kevesebbet érő tudáshoz.  A közoktatás és a felsőoktatás a szakképzés átalakításával a szegényebb fiatalokat öröklött helyzetükbe zárják be a kormányzati intézkedések, míg a tehetősebbek és a középosztálybeli családok gyermekeit saját hazájuk elhagyására ösztönzik.

A magyar fiatalok többsége – szemben európai társaikkal – ugyanis nem azért megy külföldre tanulni, hogy világot látott emberként, a tudását még versenyképesebbé téve térhessen haza, hanem azért, mert a szülőföldjén nem vagy egyre kevésbé lát jövőt a maga számára. Egy szép, és sajnos fájóan igaz megfogalmazás szerint 100 éven belül Magyarország negyedszerre űzi el társadalma leendő elitjét, a holnap értelmiségét. Innen most nem tanulni akarnak elmenni a diákok, hanem élni – ők számolnak erről be nap, mint nap a sajtó híradásai és a személyes tapasztalataim szerint is.

A gazdasági növekedés másik tényezője a tőke. A tőke az, amelyben Magyarország különösen „hiányos” volt a rendszerváltás után, az első 20 év gyors fejlődésének motorja a gyors tőkebeáramlás volt. Nem azzal van a baj, hogy sok külföldi tőke jött Magyarországra, hanem az elmúlt 20 év kormányzásának azzal a kudarcával, hogy a KKV-k nem tudtak érdemben, nagy tömegben összekapcsolódni a beáramló modern külföldi tőkével. Hogy kettős, vagy duális szerkezetű lett a magyar gazdaság. Erre, úgy tűnik, most van „válasz”: a külföldi tőkebefektetőket elűzzük az országból. Miközben a régióban mindenhova növekvő mértékben áramlik be az a tőke, amely egyre alaposabban nézi meg, hogy hol érdemes költséghatékonyan termelni, eközben Magyarországon az elmúlt két év kormányzása alatt az 1997–es szint közelébe esett vissza a tőkebeáramlás mértéke. Ez jelenleg a legalacsonyabb a régióban. „Személyünkben” egy olyan ország kezdett el háborúzni külföldi befektetőkkel, beruházókkal, amelynek a gazdaságában az export a soha nem látott 93% a GDP arányában. Hiszen miközben a magyar gazdaság belső növekedése, fogyasztása, beruházása csökken, az egyetlen tényező, amely a magyar gazdaságot a víz felszínén vagy csak időnként kicsivel alatta tarja, az az export.

A tőke témájához tartozik a növekedés másik előfeltétele, a hitel is. Nem vitás, hogy a válságot megelőző hosszú időszakban jó néhány bank Magyarországon szakszerűtlenül, és időnként etikátlanul viselkedett az ügyfeleivel szemben. Annak idején magam is a „vadkeleti viszonyok” felszámolása érdekében szólítottam fel az érintetteket a banki etikai kódex bevezetésére. Ám a bankok ellen meghirdetett népszerű háború már rövidtávon is újra recesszióba tolta a magyar gazdaságot. Miközben a vállalati hitelezés a régió főbb országaiban már most is meghaladja a válság előtt szintet, aközben ugyanez a vállalati hitelezés nálunk a válság előtti szint 83%-ra esett vissza, és tovább csökken! Nem tudom, emlékeznek-e a válság előtti növekedő időszakban meglévő arányszámra: a Bankszövetség – saját tapasztalata alapján –, akkor azt állította, hogy 1% gazdasági növekedéshez, 4-5% banki hitelbővülésre van szükség. Abban, hogy Magyarország most a közép-európai régió leggyászosabb növekedési adatát produkálta, valószínűleg döntő szerepe van ennek a drámai hitelszűkülésnek is. És ne legyenek kétségeink: ez a hitelszűkülés nem a multinacionális vállalatokat érinti elsősorban, hanem a hazai KKV-tól veszi el a talpra állás, talpon maradás esélyeit…

A növekedés harmadik tényezője a kiszámítható és minőségi intézményrendszer, illetve jogszabályi környezet. Sokat lehetne erről beszélni, én azonban csupán két dologra szeretném felhívni a figyelmet.

A válság után ma széleskörű egyetértés van abban, hogy a piaci versenynek, külső felügyeletre, szabályozásra van szüksége, mert e nélkül a teljesen szabadjára engedett piaci verseny felfalhatja önmagát, tönkreteheti azt, ami jó lehet a kapitalizmusban, a piacban. Például kártékony monopóliumok alakulhatnak ki. De a döntően közgazdászokból álló közönséget hadd kérjem arra, hogy gondolja végig azt: ha a demokráciát egyfajta politikai piaci versenynek tekintjük, akkor valószínűleg ott is szükség van a szereplőktől független szabályozásra – ahogy máshogy mondják, fékekre és ellensúlyokra! Szükség van minderre ahhoz, hogy ne alakuljon ki olyan helyzet, hogy a verseny aktuális győztese nem zárja ki a jövőbeli verseny jótékony hatását a piacról – a politikai piacról. Mert, hogy is van az manapság Magyarországon, hogy a kormány a piac szabályozására lassan semmilyen eszközt nem tart elképzelhetetlennek, míg a hatalom gyakorlás piacán, a politikában kialakuló hatalom korlátozására már-már semmilyen eszközt nem tart elképzelhetőnek?

Amiképp az áruk, a tőke, a munkaerő és a szolgáltatások piacának kiszámítható és megbízható szabályozásra van szüksége, ugyanúgy arra van szüksége a politikai hatalom piacának is. Ezt a szabályozott versenyt hívják demokratikus jogállamnak, amelyet a fékek és egyensúlyok rendszere tart egyensúlyban.

Független, de a központi költségvetésből finanszírozott intézményekre van szükség, mint a cselekvőképességétől meg nem fosztott Alkotmánybíróság, az Állami Számvevőszék, a Nemzeti Bank, Költségvetési Tanács vagy a független bíróságok.

És persze a fékek és ellensúlyok rendszerébe beletartozik egészében szabad sajtó is. E fékek, ellensúlyok és kölcsönösen tisztelt hatalmi korlátok nélkül a politikai verseny éppen olyan embertelenné és kontraproduktívvá válik, mint a verseny nélküli monopolkapitalizmus.

Magyarországon ma ez: a politikai monopolkapitalizmus kialakulása fenyeget. Egy elvileg szabad, de gyakorlatilag korlátozott verseny kialakulása. Ennek véget kell vetni és nem pusztán morális okokból… bár motivációnak az sem volna épp kevés. Véget kell vetni neki jól felfogott érdekből is. Mert a demokrácia végső soron nem más, mint a rossz vezetés gyors és békés korrekciójának lehetősége. Ezt a lehetőséget mindannyiunk érdekében és hosszútávon meg kell őrizni Magyarország számára.

Nem állítom azt, hogy a mai kormánypolitika mögött nincsen racionalitás, csak azt, hogy az nem a teljes közösség fenntartható gyarapodását tekinti meghatározó szempontnak. Hanem a hatalmi pozíciók intézményi, személyi bebetonozását. Egy viszonylag szűk, de elkötelezett szavazói csoport és egy ennél is szűkebb kegyenckör helyzetbe hozását.

És ezen a ponton kell a magyar politikai közbeszéd egy másik refrénszerűen ismétlődő kifejezését idéznem. A korrupciót. Azt gondolom ugyanis, egyáltalán nem véletlen, hogy manapság a ’nemzeti érdek’ és a ’korrupció’ feszültségteli párosa határozza meg a magyar közbeszédet.

A korrupció, amely az elmúlt 22 évben, de mondhatnék 220 évet is, átszőtte életünket, mint sok más közepesen korrupt felzárkózó poszt-szocialista országét, államét. És ez a korrupció eddig is rendkívül sokat ártott Magyarországnak. De most úgy tűnik, hogy a választások győztese megelégelte ezt az érdekcsoportok által szabdalt, zűrzavaros hatékonytalan rendszert és úgy döntött, véget vet neki.  Véget vet és helyette, mint annyi más területen, egy központilag koordinált, irányított hatékony szervezetet, centrális erőteret épít.  Amit a Transparency International márciusi jelentése „foglyul ejtett állam” -ként jellemez, az egyre több nyilvános információ alapján egy olyan rendszer, ahol az állam törvényhozó, szabályozó, ellenőrző és szankcionáló szervezetei, a forrás elosztással, közbeszerzéssel foglakozó egységek, a koncessziók kiadói, az ezek ellenőrzéssel megbízottak mind, végső soron egy kézből vannak irányítva. A másik kéz pedig, amely ugyanabból a testből nő ki, kiterjedt magáncégek hálózatán keresztül teszi magánprofittá a közpénzek egyre nagyobb hányadát. A döntéseket nem azok hozzák, akik a felelősséget vállalják, és a döntésekben a közérdek helyét egyre nagyobb részben veszi át a magánérdek.

Ennek vesztesei a magyar kis- közép és nagyvállalatok, akik kiszorulnak a közbeszerzések, az állami megbízások rendszeréből; vesztesei az itt lévő és leendő külföldi beruházók; vesztesei európai és magyar adófizetők. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy egy egységnyi magánérdek kielégítése érdekében sokszor 100 egységnyi méretű közérdekű döntést rosszul hoznak meg.

A nemzeti érdek és a szűk politikai, hatalmi érdek szembekerüléséből következik az is, hogy az Európai Bizottsággal és IMF-fel régóta folyó vitában valójában végső soron nem a nemzeti érdekeinkért folyik a küzdelem. Hiszen nehéz lenne nemzeti érdeknek nevezni például mondjuk a bírák korai nyugdíjazásának ügyét, valójában ezzel a bírói függetlenség felszámolására tett kísérlet, hol ebben a nemzeti érdek? Vagy ugyan mitől volna nemzeti érdek a jegybank függetlenségének csökkentése? Ez is hatalmi kérdés csupán, mindegy milyen jelzőt aggat rá a kormányzati kommunikáció.

2008-ban a válság kitörésekor a kormány tárgyalt és meg is állapodott az IMF-fel. Akkor elejétől a végégig körülbelül 4 hétre volt szükség ehhez a megállapodáshoz. Most 8 hónap telt el azóta, hogy a korábban kigúnyolt „három betűből” várva várt partner lett, de nem hogy megállapodás nincs, még a tárgyalások sem kezdődtek el.

Mindezt látva egyre többen teszik föl a kérdést itthon és külföldön is: vajon csak tárgyalni akar Magyarország kormánya, vagy megállapodni is?

Mert az igaz, hogy már a tárgyalások esélye is képes átmenetileg stabilizálni a forintot. De az még inkább igaz, hogy a megállapodás viszont aligha lesz elképzelhető a jelenlegi gazdaságpolitika kudarcának beismerése és a zsákutcás kormányzás érdemi korrekciója nélkül.

Vajon hajlandó-e idáig elmenni Magyarország jelenlegi kormánya? És vajon érdeke-e? Mert Magyarországnak ez volna az érdeke, de vajon egybe esik-e Magyarország érdeke és a kormány, a kormány mögött álló erők érdeke?

Szeretnék világossá tenni valamint, mert sokan az IMF-ről, mint megoldásról beszélnek. Az IMF nem megoldás! Az IMF haladék, második esély. Második esély arra, hogy a korábbi hibákat legyen időnk kijavítani. A megoldás a mindenkori kormány kezében van. És ha megoldásokról beszélünk, akkor azt hiszem a megállapodás elhúzódása, hiánya, bizonytalansága döntően abból fakad, hogy a kormány valójában nem a gazdaságpolitika korrekcióját keresi, hanem a jelenlegi gazdaságpolitika minimális kompromisszumokkal, taktikai engedményekkel való folytatását szeretné elérni – ám tudja, hogy szüksége van az IMF védő-hálójára. Ebből fakad a bizonytalanság, ezért telik- múlik az idő megállapodás nélkül.

Melyek azok az alapvető fordulatok a magyar gazdaságpolitikában amelyre szükség van? Hadd utaljak arra, amit már elmondtam a növekedés tényezőiről, hiszen ebből következnek az azonnali teendők is.

Korrekcióra van szükség az intézményi és jogszabályi rendszerben. Helyre kell állítani a független intézmények erejét, becsületét, függetlenségét.

Helyre kell állítani Magyarország hosszú távú kormányozhatóságát és válságkezelő képességét. Például azoknak a 2/3-os törvényeknek a módosításával, amelyek az ország napi kormányzásához szükséges jogszabályokat – például az adótörvényeket –2/3-ossá tette. E nélkül Magyarország nem lesz képes a jövő válságait kezelni.

Vissza kell szerezni a külföldi és hazai ország finanszírozói bizalmát, és helyre állítani a jogszabályok biztonságát. Talán Önök is látták, én az Indexen olvastam, hogy az elmúlt évben átlagosan 2 hetente módosítottuk az adójogszabályokat. Nos, ha ilyen gyakori módosításokra lehet szükség, akkor talán nem kéne őket alkotmányba, vagy 2/3-os törvénybe foglalni…

 Az intézményi kérdések rendezése még önmagában nem megoldás, a növekedés képességét kell helyreállítani Magyarországon. Mai előrejelzések szerint a magyar gazdaság lehetséges növekedése középtávon 2% körül van. Nem, nem az aktuális, hanem az amit, akkor lenne képes elérni, „ha minden jól alakul”. Ez azonban édes kevés. Magyarországnak abban a fázisban, ahol az Európai Unióhoz szeretne felzárkózni, ahol társadalmi stabilitást akar teremteni, hosszútávon legalább 2%-kal meg kellene haladnia az Európai Unió átlagos növekedési potenciálját, ahhoz hogy érdemi, érzékelhető társadalmi, politikai stabilitást jelentő felzárkózásban vegyen részt!

Ez azt jelenti, hogy legalább 3-4% közötti növekedési potenciálra kellene a magyar gazdaságot visszajuttatni.

Ennek elsődleges feladata – és a korrekciónak ezzel kell kezdődnie –, hogy a munkaerőpiacon beállt aránytalanságokat, hibákat korrigáljuk: koncentrálnunk kell arra, hogy rövidtávon az alacsony képzettségű munkaerőt visszahozzuk, visszaengedjük és „vissza-késztessük” a munka világába. A másik oldalról középtávon pedig arra van szükség, hogy a magyar oktatási képzési-szakképzési rendszer a magas hozzáadott értéket előállítani képes munkaerőt, a hasznos, versenyképes tudást állítsa elő.

És persze rendkívül sürgető a tőkevonzó, vagy legalább a tőkemegtartó képességünk helyreállítása: a külföldi és magyar vállalkozók bizalmának helyrebillentése. Mint ahogy új egyességre lesz szükség az országban finanszírozó bankokkal is ahhoz, hogy a magyar KKV-k minél előbb hitelhez jussanak. Ehhez is gyökeres fordulat kell.

Természetesen az egyensúly megtartása, illetve az egyensúly fenntartható biztosítása is szükséges egy ilyen korrekciós programban. Magyarországnak tartósan elsődleges többletet – 2% körüli elsődleges többletet – kell produkálnia, ahhoz hogy az államadósság csökkentésének (egyébiránt helyesen kitűzött) célja valóra is válhasson.

Szóval ma sok a kétely abban, hogy Magyarország meg akar-e egyezni: én azt gondolom nincs más választása, nincs más választásunk. De értem a bizonytalanságot a tamáskodó kérdéseket. Ráadásul a kételkedők gyanakvását csak táplálhatja az a fajta új Európa-ellenesség is, amelyet időnként a kormány vezetőpolitikusai is sugallnak. Ennek kitalálói, önbeteljesítő jóslatként akarják ezt az új harcot működtetni. Nem azért beszélnek róla, nem azért utalnak rá olyan sokszor és tudatosan, mert Magyarországon meghatározó mértékben létezik Európa- ellenesség, hanem azért, hogy legyen. Mert ha van kivel küzdeni, az elfeledi az itthoni hiányosságokat, az itthoni tévedéseket.

A mindenkori magyar kormányok Magyarország drukkereként szeretnék figyelmeztetni minden döntéshozót: lehet, hogy rövid távon hasznos és kifizetődő bűnbakot, politikai mumust csinálni legfontosabb szövetségeseinkből, de hosszú és-középtávon a saját jövőnket veszélyeztetjük ezzel.

Az az okoskodás, hogy „jobb ma egy Európával szembe fordított Magyarország, mint holnap egy új kormány” romlásba viheti a nemzetgazdaságot, és letérítheti a helyes pályáról Magyarországot. Egyességre van szükségünk, mert ha valamikor akkor most különösen igaz a mondás, hogy aki időt nyer, az életet nyer. Ez igaz. A legfontosabb most, hogy a mentőcsónak közelébe úszhassunk. De ehhez például az is kell, hogy a vízből, ne próbáljunk feltételeket diktálni a csónak evezősének. Aztán csónakba kell szállni, pokrócot kell teríteni a vállunkra és kievickélni oda, ahol a legközelebbi kikötő van.

De attól még meg kell őrizni a józan eszünket. És különbséget kell tudnunk tenni a ’partot érés’ és a ’révbe érés’ között. Különbséget haladék és gyarapodás, időnyerés és győzelem között.

Az ámításnak és az önámításnak: ennek a nem az elmúlt 2 évben kezdődött magyar feneségnek véget kell vetni. És nem elsősorban azért, mert tisztességtelen, hanem azért, mert tönkremegyünk bele mindannyian.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mi, magyarok, világnézettől és pártállástól függetlenül, valamennyien drukkerei – sokszor kényszerű drukkerei – vagyunk a mindenkori magyar kormánynak. A mindenkorinak, így a mostaninak is, mert a hazánk sorsa van rábízva. A gyermekeink hazájának a sorsa.

Ezért is mondom azt, hogy változtatni kell. És a változtatás nem a 2 évvel ezelőtti állapot visszaállítását jelenti. Akkor sem mentek jól a dolgok és nagyon sok mindent nagyon alaposan meg kellett és kellene még mindig változtatni ahhoz képest is ebben az országban.

A válság utáni Magyarország nem tud és nem is szabad, hogy olyan legyen, mint a válság kitörése előtt volt. Magyarország jóval régebb óta van válságban, mint mások. Gondolják meg, Magyarországon a megszorítások 2006—ban kezdődtek! Egy fáradt, elgyötört társadalom néz szembe a még nem belátható végű megszorításokkal. Egy ilyen helyzetben a mindenkori kormánynak 3 kötelessége mindenképpen van.

Az első, hogy az áldozat ne tartson tovább és ne legyen nagyobb, mint amennyi elkerülhetetlenül szükséges a válságkezeléséhez.

A második, hogy azok, akiktől az áldozatot kérik, értsék-érthessék, hogy mindez mi végre van. Lássák be az értelmét és fogadják el. Ez nehéz politikusi feladat.

És a harmadik – talán a legfontosabb mind közül –, hogy a mindenkori kormány felelőssége az, hogy a rengetek áldozatnak, amelyet Magyarország polgáraitól kértünk/kérünk, valóban legyen értelme. Hogy jussunk ki végül ebből az állapotból, és ami utána jön, az érezhetően jobb legyen, mint amilyen előtte volt.

Ezért sürgetem, hogy Magyarországon gyökeres, elemi, alapvető fordulat következzen be, minél gyorsabban.

Köszönöm a figyelmüket!

(Az előadás szerkesztett változata olvasható a mai Vasárnapi Hírekben.)