Kelet-Közép-Európában még egyetlen kormány sem vett át olyan jó gazdasági helyzetben országot az elődjétől, mint az első Fico-kormány 2006-ban Szlovákiát. Száguldó gazdaságot örököltek a második Dzurinda-kabinettől (2007-ben tetőző, 10 százalék feletti – az unióban a legmagasabbnak számító – GDP bővüléssel) több mint 200 ezer új munkahellyel. Ráadásul a növekedés fenntartható volt, az export, a beruházások és némi késéssel a lakossági fogyasztás bővülése húzta a gazdaságot, miközben az államadósság (legalábbis a GDP-hez mért aránya) csökkent. A banki hitelezés is meglehetősen konzervatív maradt, a leszorított infláció miatt – a térség számos más országával ellentétben – nem terjedt el a deviza-alapú lakossági hitelezés. A növekedés lehetővé tette az euró 2009-es bevezetését, ez lett a kormány egyedüli pozitívan értékelhető komolyabb gazdasági eredménye.

 

Már a sikerek csúcsán is jelzésértékű volt, hogy a kabinet képtelen volt legalább nullszaldós költségvetést elérni, annak ellenére, hogy a büdzsé bevételi oldalán az egyes tételek éves szinten 10-15 százalékkal emelkedtek. Leegyszerűsítve elmondható, hogy a Fico-kormány a ciklus első felében elődjei munkájának gyümölcseit élvezte, a második felében viszont a jövő generációk eladósításának kárára élt. 2009-től ugyanis a globális válság keményen éreztette hatását a kiviteltől erősen függő Szlovákiában. Az unió-szerte tapasztalható recesszió az export drámai zuhanásán keresztül a GDP 4,9%-os visszaeséséhez vezetett, a foglalkoztatottság mintegy 150 ezer fővel csökkent. A Fico-kormány azonban majdnem úgy növelte tovább a kiadásokat, mintha folytatódott volna a rohamtempójú növekedés. Ez jórészt inkompetenciájának és a választási maratonnak a következménye volt (2009-ben és 2010-ben összesen öt választás volt, a köztársasági elnöktől kezdve az Európai Parlamentbe való, a helyhatósági, és megyei önkormányzati voksoláson át egészen a parlamenti választásokig). Az eredmény a példátlanul magas, 5 milliárd euró körüli (a GDP 8 százalékának megfelelő) államháztartási hiány 2009-ben és 2010-ben, és az ennek következtében gyorsan emelkedő államadósság. A felelősség ezért aligha kenhető a két koalíciós partnerre, a Vladimír Mečiar egykori exkormányfő vezette HZDS-re vagy a hírhedt magyarellenes Ján Slota által irányított nemzetiekre (SNS). Bár ők korábban (főleg 1994 és 1998 között) már komoly tapasztalatokat szereztek az ország csőd szélére juttatásában, 2006 után az összes kulcsfontosságú minisztérium élén (pénzügyi, gazdasági, közlekedési, munka –szociális –és családügyi tárcák) a Smer jelöltje ült. Fico gazdálkodásával éles kontrasztban az őt követő Radičová-kabinet 2011-re csaknem megfelezte az államháztartási hiányt (4,1%), a konszolidációs folyamat azonban a kormány bukásával elakadt.

 

 

 

A Fico vezette baloldali-populista és nacionalista és a jobboldali reformkormányok közötti markáns különbségek gazdasági téren két területen jelentkeznek: az egyik a privatizációhoz való viszony, a másik pedig a közintézmények működése és a közpénzekkel való gazdálkodás. Mindkettő szorosan kötődik az intézményesült korrupció és klientelizmus jellegéhez.

 

Az előrehozott választások előtt a középjobb pártok mindegyike, de mindenekelőtt a korábbi reformkormányok fő erejének számító SDKÚ, komoly népszerűségvesztést szenvedett el az un. Gorilla-ügy miatt - még az sem volt kizárható, hogy nem jutnak be a parlamentbe. Végül az 5%-os küszöböt sikerült megugrani, de az SDKÚ 2010-hez képest elvesztette szavazóinak csaknem kétharmadát, a pártelnök (és korábbi kétszeres miniszterelnök) Mikuláš Dzurinda pedig szégyenteljes vereséget szenvedett, mivel pártjának jócskán megcsappant szavazóitól is csak negyedannyi karikázós preferenciaszavazatot kapott, mint kolléganője, Lucia Žitňanská volt igazságügyi miniszter. Ebből azt a téves következtetést lehet levonni, hogy jobboldal jóval korruptabb, mint ellenfele. A látszat azonban csal, ennek pontosan a fordítottja az igaz. A félreértést jórészt az okozza, hogy a jobboldali szavazók (ez különösen igaznak bizonyult az SDKÚ támogatóira) jóval érzékenyebbek pártjaik korrupciós és egyéb botrányaira. Ez az átlagnál jóval iskolázottabb, urbánusabb és részben fiatalabb választói réteg a márciusi előrehozott választáson keményen büntette pártjait a korrupciós ügyekért, botrányokért, és a beléjük vetett bizalom eljátszásáért. Ezzel szemben a Smer szavazói (közöttük az alacsonyabb jövedelmű és végzettségű, inkább vidéki szavazók dominálnak) jóval toleránsabbak pártjuk és személyesen Robert Fico hasonló ügyei iránt, sőt nem túlzás azt állítani, hogy idáig csaknem teljesen vaknak és süketnek bizonyultak a korrupciós botrányokkal kapcsolatban.

 

A szlovák politikában legalább egy évtizede egymásnak feszülő két nagy tábor által használt korrupciós mechanizmusok között jelentős különbségek vannak. A jobboldal által alkalmazott módszerről ad egyedülálló látleletet, a már említett (valószínűleg) titkosszolgálati eredetű Gorilla-dosszié. Ez azt mutatja be, hogy egy pénzügyi-befektetői csoport (Penta), hogyan próbálta befolyásolni a vezető politikusokat és az állami intézmények magas beosztású hivatalnokait a második Dzurinda-kormány végén, 2006-ban, a különböző privatizációs pályázatoknál. Az internetre feltöltött dosszié szerint a pályázatokat nyerő vevőjelölt 1-2 százaléknyi províziót juttatott az ügyletért cserébe, amin különböző arányban osztoznak az érintett politikusok, hivatalnokok és a közvetítő (többnyire a Penta) emberei. Meg kell jegyezni, még ha a dokumentum hiteles is, a benne szereplő privatizációs tervek (és így a tervezett províziók) többsége nem realizálódott a második Dzurinda-kormány idő előtti bukása miatt. Feltételezve legalább a módszer jellegének valóságosságát, elmondható, hogy a jobboldali korrupció legfőbb terepe a privatizáció volt. Nem vitatva a korrupció erkölcsileg helytelen voltát és gazdasági károsságát, meg kell említeni, hogy e privatizáció során az államkassza jelentős bevételekhez jutott, miközben az eladott cégek többnyire komoly külföldi befektetők tulajdonába kerültek. Ezek jóval hatékonyabban és nyereségesebben működtették a megszerzett cégeket, sokszor több adót és osztalékot fizetve az államnak, mint a vállalatok korábbi teljes nyeresége. Ezzel szemben Mečiar harmadik kormánya idején (1994-1998) szimbolikus vételárért adtak el számos nagyvállalatot kizárólag szlovák (többnyire kormányközeli) tulajdonosoknak, hogy megteremthessék a „hazai tőkés osztályt”, Fico idején pedig egyszerűen szünetelni szokott a privatizáció. A jobboldal másik „erénye” a Smerhez képest az volt, hogy a korrupciót hatékonyan visszaszorító jogszabályokat is el szokott fogadni. A Radičová-kormány ebbéli igyekezetét a civil szervezetek is elismerik. Legjelentősebb intézkedése szerint a közpénzek elköltését érintő szerződések csak akkor lesznek érvényesek, ha nyilvánosságra hozzák őket az interneten.

 

A Smer kormányzásának tapasztalatai alapján elmondható, hogy a köztulajdonú vállalatok és a közbeszerzések szisztematikus megfejésére rendelkezik be, a mindent átható korrupció nem kivétel, hanem maga a főszabály. Mértéke és főleg a gazdasági károssága jóval felülmúlja a jobboldalon intézményesült modellét, miközben szó sincs hatékony korrupció-ellenes intézkedések elfogadásáról. A károk egyik része a privatizáció leállításából ered. Az állam elesik a vételártól, a társaságok rossz hatékonysággal gyakran veszteségeket halmozva működnek, de betöltik fő feladatukat: drágán vesznek és olcsón adnak el a Smer holdudvarához tartozó vagy az azt megkenő vállalatoktól. Hasonló a helyzet a közbeszerzéseknél is: a drágább vagy egyenesen a legdrágább ajánlattevő nyer (már ha egyáltalán többen versenyeznek), aztán egy idő után kiderül, hogy a nyertes (gyakran tisztázatlan tulajdonú) cég mögött a Smer fő szponzorának tartott vállalkozók is ott állnak.

 

Csak a nagyságrendek érzékeltetése végett következzék néhány konkrét példa. A második Dzurinda-kabinet többek között a vasúti teherszállítással foglalkozó ZSSK Cargo nevű céget sem tudta privatizálni korai bukása miatt. A részvények 100 százalékának eladására kiírt pályázaton a legjobb ajánlatot a Rail Cargo Austria és a J&T Finance Group (a Penta mellett a másik nagy szlovák pénzügyi-befektetői csoport) konzorciuma tette, amely 13,8 milliárd koronát (csaknem 400 millió eurót) ajánlott a cégért. 2006-ban jött a Fico-kormány, a szlovák Cargo biztos állami kezekben maradt (az osztrákok a MÁV Cargót vették meg). 2009-ben a ZSSK Cargo már 126,6 millió euró veszteséget termelt, és hogy a csődtől vagy a tömeges elbocsátásoktól megóvja, a kormány 166 millió eurónyi kölcsönt adott neki, amit az gyakorlatilag egy év alatt felélt. 2010 végéig a Cargónak sikerült 518 millió eurónyi tartozást felhalmozni, a három szlovák állami vasúti cég teljes adóssága ekkor 1,55 milliárd euró volt.

 

Az autópálya építkezések területén a Fico-kabinet mindenáron a PPP-konstrukciókat erőltette, de ebből csak egyet sikerült elindítania, a két nagyobb terv – részben a válság okozta bizonytalanság miatt – megfeneklett. Az ezekben a tervekben lévő útvonalakat az új kormány kisebb szakaszokra bontotta, majd hagyományos módon megpályáztatta. Az eddig kiírt 5 tenderen a győztes pályázók a PPP-tervekben szereplő építési költségekhez képest nagyjából fele áron vállalták a szakaszok felépítését, így sikerült egymilliárd eurós megtakarítást elérni. A helyzet abszurditását azonban jól mutatja, hogy Fico közben azzal vádolta meg a kormányt, hogy leállította az építkezéseket. A választók nagyobb része pedig neki hisz, annak ellenére, hogy kormányzása idején hazudott, amikor azt ígérte, hogy Pozsonyt és Kassát 2010-ig autópályával köti össze. Valójában még az erről szóló PPP-szerződéseget sem sikerült végleges formába öntenie, nemhogy az autópályát megépíttetni. Sikerült azonban szintén PPP-szerződés keretében bevezetni az elektronikus útdíjat a teherautók számára. A tenderen a legdrágább ajánlatot tevő cég nyert, miután a másik ötöt különböző indokokra hivatkozva kizárták. A győztes ajánlat 200 millió euróval haladta meg a legolcsóbb jelentkezőét.

 

Miközben Fico folyton azt hirdeti, hogy az állam is képes jó tulajdonos lenni, kormánya, éles ellentétben utódjával, csak ennek a cáfolatára szolgáltatott eddig példákat. Az állami erdővállalat 2011-ben (részben az elektronikus aukciók révén) 18,1 millió eurós rekordnyereséget ért el, míg 2009-ben még azt is eredménynek tartották, hogy nem voltak veszteségesek. Az állami egészségbiztosítóban Zuzana Zvolenská, a Smer jelöltje és későbbi egészségügyi árnyékminisztere 2010-ben 120 milliós adóssághegyet hagyott maga után, az éves veszteségek több tízmillió euróra rúgtak, 2011-ben az új vezetés már 5,7 milliós nyereséget tudott felmutatni. A TB-alapokat kezelő Szociális Biztosító új menedzsmentje bő egy év alatt csaknem a felére, 560 millióra csökkentette a járuléktartozásokat, de ami állami intézménynél szinte példátlan, 2011-ben a 135 milliós működési költségekből sikerült csaknem 20 milliót lefaragniuk. A sor hosszan folytatható.

 

2006-tól eltérően 2012-ben a Smer egy ingatag, jelentős problémákkal küzdő gazdaságot vesz át elődjétől és sok tekintetben aknamezőn fog sétálni, paradox módon azonban az aknák többségét vagy maga rakta le, vagy segített azokat lerakni. Nem számíthat privatizációs bevételekre, mert nem akar magánosítani, ellenben előre programozható az állami vállalatok, de a közintézmények gazdálkodásának romlása is, ha lecseréli a vezetőket. Újra sorban állnak a jutalomra éhes szponzorok és pártközeli érdekcsoportok, akik újból olcsón akarnak venni az államtól és drágán akarnak eladni neki. Az állami tulajdonban lévő kórházak évi legalább 200-300 millió eurónyi új adósságot fognak felhalmozni, mert a Smerhez kötődő orvos-szakszervezet az előző kormány idején megakadályozta részvénytársasággá való átalakításukat. (Összehasonlításul: a korábban átalakított intézmények nem termelik újra az adósságot.) Ugyanez a szakszervezet harcolt ki egy több hullámban lezajló jelentős béremelést, sőt egy, még ezen felül is bérnövelő kollektív szerződést az állami kórházak alkalmazottainak – ezekre jelenleg egyszerűen nincs fedezet. Eközben Fico újra akarja indítani a méregdrága PPP-projekteket is. És akkor még közbejöhet egy eurozónán belüli újabb mentőöv vagy adósságleírás, ami nettó kiadást/veszteséget jelenthet Szlovákiának. Honnan lesz minderre fedezet?

 

A Smer által javasolt intézkedésekből aligha. A gazdagok számára az egységes adó beáldozása árán bevezetett második szja kulcs vagy a megnövelt bankadó, esetleg más „monopóliumokra” és nagyvállalatokra kivetett különadók legfeljebb a Smer által okozott többletkiadások egy részét fedezhetik. A hiányt márpedig jövőre 3% alá kellene szorítani, vagyis körülbelül 1,5 milliárd euróval lenne szükséges mérsékelni. Ellenkező esetben szankciókra lehet számítani nemcsak az Uniótól, de a tavaly elfogadott szlovákiai alkotmányos törvény alapján is. Az adósságfékként emlegetett, a Smer által is megszavazott törvény szerint a GDP 50 %-át meghaladó államadósság fölött már automatikus szankciók lépnek életbe. Márpedig ezt a plafont legkésőbb jövőre eléri az ország. Kérdésessé válhat az is, hogy meddig tart ki a befektetők bizalma a szlovák állampapírok iránt.

 

A Smer múltbeli viselkedését, az általa üzemeltetett korrupciós mechanizmus jellegét és a párt eddig ismertetett terveit figyelembe véve semmi esély nem látszik Szlovákiában a közpénzügyek konszolidálására. Fico vagy rászánja magát a komoly népszerűtlenséggel fenyegető intézkedésekre (széles rétegeket érintő adóemelések és megszorítások vagy a nyugdíjpénztári befizetések esetleg a vagyon megdézsmálása) vagy mindent megtesz a hiány letagadására, kreatív könyveléssel való eltüntetésére. Védekezni fog és visszatámad majd mindenkire, aki rámutat machinációira. Ez valószínűleg újra a konfrontatív politizálás irányába viszi a pártját, leeshet a jelenlegi álarc, az együttműködést hangsúlyozó, a médiákkal kedélyesen társalgó, stabilitást sugárzó államférfi álarca.

 

Abban a pillanatban, amint Fico úgy látja, hogy a szavazótábor lemorzsolódását csak támadó retorikával lehet fékezni, egy csapásra visszatérhet a megszokott populista hordószónok, aki folyamatos háborúban áll a bankokkal, nyugdíjpénztárakkal, nagyvállalatokkal, a médiával, az ellenzékkel és a magyar kisebbséggel. A nép/nemzet/állam „ellenségeinek” sorába léphet még az Unió vagy az újonnan felálló költségvetési tanács is. A fő kérdés tehát nem az, hogy Fico megváltozott-e, hanem inkább az, hogy milyen hamar jövünk rá, hogy nem. Ennél fontosabb, hogy milyen tempóban fog apadni a Smer szavazótábora és vajon elődjének a sorsára jut-e valaha? (A Mečiar vezette HZDS esetében bő egy évtizedig tartott az út a csúcsról a parlamentből való kiesésig 2010-ben.) Kérdés, megjelenhetnek-e törések a Smer belsejében, hiszen a 44,4%-os rekorderedménnyel és a parlamenti többség elhódításával nyilvánvalóan túlnyerte magát. Egyedül kell kormányoznia, de vajon képes lesz-e számtalan rétegcsoportot és érdeket kiszolgálni?

 

 

Végül érdemes kicsit megvizsgálni a jobboldal helyzetét és kilátásait is. Meg kell jegyezni, hogy ezeknek a pártoknak sosem volt többségi támogatottsága a szlovák társadalmon belül, de 2010-ig – főleg a nagyvárosokban – emelkedett a népszerűségük, és ekkor (48% körüli szavazataránnyal) már azonos súlyúak lettek az ellentáborral. Jobboldali kormánytöbbség mindig csak úgy keletkezett, ha a baloldali populista és nacionalista pártok közül sokan nem érték el az 5%-os parlamentbe jutási küszöböt és a jobboldal a töredékszavazatok elosztása révén többséget szerzett. Ehhez mindig kellett a magyar párt(ok) támogatása is, amelyek ugyan gazdasági programjukat tekintve sosem voltak egyértelműen jobboldaliak, de mivel a másik oldal folyamatosan a „magyar kártya kijátszásával”, azaz a magyarellenes hangulatot felkorbácsolva és meglovagolva próbált (eléggé sikeresen) szavazatokat gyűjteni, ezért – alternatíva híján – rendre belementek a jobboldali együttműködésbe. A jobboldali kormányok további elengedhetetlen kelléke volt a stabil, keresztény érzelmű választókkal rendelkező KDH (Kereszténydemokrata Mozgalom), és egy hirtelen üstökösként feltűnő, a parlamentbe bekerülő liberális párt is: 2002-ben az ANO, 2010-ben az SAS. A képlet egyre bonyolódik, és ilyen bonyolult volt az általában minimális többséggel rendelkező koalíciós kormányok (együtt)működése is. Ráadásul a jobboldali pártok csendes zsaroló pozícióba kerültek választóikkal szemben. Mintha azt mondták volna nekik: „Tudjuk, korruptnak tartotok bennünket, de azzal is tisztában kell lennetek, hogy mi sokkal kevesebbet lopunk a másik tábornál, ráadásul úgy, hogy közben az ország is előre halad, sőt a korrupció ellen még hatékony jogszabályokat is elfogadunk. És ez még nem minden, rendre hiteles új arcokat hozunk be a politikába. Ezzel szemben nézzétek meg a másik oldalt: Fico, Mečiar, Slota! Ezek tízszer rosszabbak nálunk. Ha otthon maradtok, lényegében rájuk szavaztok, ezért gyertek el, és voksoljatok legalább a kisebbik rosszra, azaz ránk!” Ez a típusú viselkedés főleg a Dzurinda vezette SDKÚ-ra volt  jellemző, de egyre kevésbé működött. 2012-re aztán az állandó belső konfliktusokkal, a kormány kiábrándító teljesítményével és a Gorilla-botránnyal a támogatók többségénél elszakadt a cérna. Az SDKÚ és az SAS együtt négyszázezer (!) szavazatot vesztett, a Most-Híd csaknem 30 ezret, míg a KDH alig 10 ezer új támogatót tudott felmutatni. A jobboldal tehát romokban hever, az állapotokat jól mutatja, hogy hajszál híján a szlovák politika új ügyeletes főbohóca, Igor Matovič által vezetett „Egyszerű Emberek és Független Személyiségek” nevű formáció lett az ellenzék vezető ereje (7 ezer szavazattal maradva le a KDH mögött). A teljesen kiszámíthatatlan és szinte ismeretlen 16 fős képviselőcsoport csak annyiban jobboldali, hogy vezetője kíméletlen kritikusa Ficonak. Egyébként tipikus populista protestpártról van szó, amely tagadása az egész pártpolitikának afféle „ti mind tolvaj politikusok vagytok, és mi azért vagyunk itt, hogy ne hagyjunk titeket lopni” stílusban.

 

A jobboldal kapott négy évet a konszolidációra. Meg kell újulnia, új személyiségeket, témákat keresve meg kell próbálnia lemosni a korrupció bélyegét. Nem ártana épkézláb tervvel előállni a pártfinanszírozás rendezésére, miközben gyakran két populizmus (a kormányé meg az „egyszerű embereké”) között fog őrlődni, miközben a belső konfliktusok (a pártok között és azokon belül) tovább gyengíthetik. Viszont még mindig a társadalom mintegy harmadát képviseli, sőt a potenciális támogatók a lakosság csaknem felét alkotják - ezt bizonyította a 2010-es választás. Ezért a szlovák jobboldalon okkal gondolhatják: közel sincs minden veszve. Fico kormánya komoly problémákkal kényszerül majd szembenézni, sokan csalódni fognak benne. Csak egy részüket kell megnyerni és újra nyitott lehet a verseny.