Deák István, a Columbia University New York történészprofesszora Semjén Zsolt Trianonra emlékező mondatai kapcsán emlékeztet azokra a tényekre, melyek az Osztrák-Magyar Monarchia első világháborús vereségéhez és a történelmi Magyarország felbomlásához vezettek. Az írás olvasható a Népszabadságban is.
Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes Trianonra emlékezve kijelentette, hogy „Trianonban nem a külső ellenségeink győztek le minket, hanem a belső ellenségeink szúrták hátba az országot.“ Semjén így folytatta: „A katasztrófa azért következett be, mert az ország élén egy olyan szerencsétlen és alkalmatlan pojáca állt, mint Károlyi Mihály, vagy a hazaáruló Linder Béla.“ Meggyőződésem, hogy a hazai történész közösség fel fogja emelni a szavát Semjén Zsolt tévedéseivel kapcsolatban, de magam is szeretném tényként rögzíteni: annak ellenére, hogy a kifejezés, „a hátország döfte le védőjét“, 1919 és 1944 között az akkori magyar kormányzat krédóját képezte, attól az még nem volt igaz, és ma sem az. Először is emlékeztetni kellene a miniszterelnök-helyettest arra, hogy Magyarország 1918-ig az Osztrák-Magyar Monarchia egy részét képezte, és hogy a Monarchia maga, kisebb befolyású és sokkal gyengébb partnere volt a német birodalomnak. A háborút csak a németek nyerhették meg és csak a németek veszíthették el: az első világháborút a hitleri propaganda minden állítása ellenére Németország katonailag és politikailag elvesztette.
Íme néhány Magyarországot különösen érintő történelmi tény és esemény: az Osztrák-Magyar Monarchia az első világháborúban 8 322 000 embert mozgósított, ezekből meghalt 1 200 000, megsebesült 4 250 000, fogságba esett 2 400 000. A veszteségek aranyszáma tekintetében a Kettős Monarchia messze előljárt a harcoló országok között.
Az 1917-1918-as orosz összeomlást követően a német hadvezetőség a hadosztályainak jelentős részét átcsoportosította a nyugati hadszíntérre, és 1918. március 21-én megindítota a Michel-nek nevezett támadást, amely iszonyú vérveszteségek ellenére sem hozott tartós sikert. Az amerikai hadsereg beavatkozása és a német tengeralattjáró hadjárat sikertelensége következtében az Antant behozhatatlan fölénybe került, amely tényt a német hadvezetőség maga is elismerte. 1918. augusztus 8-án, a német hadsereg „fekete napján“, német katonák ezrei futottak át az ellenséghez.
A reménytelen hadihelyzet arra ösztönözte Eric Ludendorff vezérezredest, aki főszállásmesterként 1918-ban a német hadsereg, sőt Németország tulajdonképpeni parancsnoka volt, hogy Paul von Hindenburg tábornagy vezérkari főnökkel együtt követeljék egy olyan német kormány azonnali megalakítását, amely képes lesz a szövetségesekkel egy fegyverszünetben megállapodni. Az október 3-án megalakult Max Prinz von Baden vezette demokratikus német kormány azt meg is probálta, de a szövetségesek szigorú feltételei miatt csak november 11-én hajnalban írták alá a szerződést és a háború aznapért véget. Maga a német hadsereg augusztus óta szüntelenül visszavonult, de, s ez igaz, még mindenütt idegen földön harcolt. Addigra viszont a keleti front már régen összeomlott.
1918. szeptember 3-án az USA harcoló félnek ismerte el a Csehszlovák Nemzeti Tanácsot. Ez többek között azt jelentette, hogy az osztrák-magyar hadseregben szolgáló cseh és szlovák nemzetiségü katonák a háború végén automatikusan az Antant szövetségeseivé és így győztesekké válnak. Szeptember 15-én megindult a szövetségesek nagy balkáni támadása, amelynek következtében Bulgária szeptember 25-én letette a fegyvert. A bolgár hadsereg kiesését lehetetlen volt pótolni, többek között azért, mert nem volt elég szén és vasúti szerelvény a csapatok szállítására. Amellett a katonák jelentős része addigra már bujkált, vagy éppen a lázadókhoz csatlakozott. Október 5-én megalakult a Délszláv Nemzeti Tanács, amely ugyanúgy, mint a csehszlovákok, követelte Nagy-Magyarország felosztását.
Október 16-án Károly császár és király manifesztuma megígérte a Monarchia föderalizálását, mire a magyar kormány Wekerle Sándor miniszterelnök vezetése alatt bejelentette Magyarország kilépését a kettős monarchiából. Október 17-én Tisza István bejelentette a parlamentben: „Ezt a háborút elveszítettük.“ Igaz, hogy Károlyi Mihály ezt egy nappal előbb maga is kijelentette, de a nagyra becsült Tisza István bejelentése leírhatatlan hatással volt mind a magyarokra, mind Magyarország nemzeti kisebbségeire.
Október 24-én megindult az olaszok nagy támadása a Piave folyónál, amely Vittorio Veneto néven vonult be a történetírásba. Az osztrák-magyar csapatok addigra rongyosan, ing nélkül, lyukas bakancsban, csontvázzá fogyva harcoltak. A korábbi Piave-i csata lassú előrehaladásának – legalábbis a legenda szerint – egyik oka volt, hogy a katonák a brit, francia, olasz lövészárkokba behatolva rávetették magukat a finomabbnál finomabb ételekre. A hadsereg nagy többsége amúgy sem volt a fronton, hanem a hátországban várta a háború végét. Október 29-én Wekerle Sándor kormánya visszahívta a magyar csapatokat az olasz frontról. Ezzel megindult a front teljes felbomlása. Október 30-án kitört az őszirózsás forradalom. Ugyanabban az időben a Szlovák Nemzeti Tanács kimondta Szlovákia Csehországhoz való csatlakozását, valamint megalakult a magyarországi és erdélyi Román Nemzeti Tanács. Aznap éjszaka József főherceg Károlyi Mihályt miniszterelnökké és Linder Béla vezérkari ezredest honvédelmi miniszterré nevezte ki. November 3-án a Monarchia főparancsoksága Padua-ban letette a fegyvert, de addigra már nem létezett a Habsburg Monarchia.
Nem tudom, hogy miként lehet egy háborút jobban elveszíteni, minthogy az ellenség előnyomulását senki sem tudja megállítani, a saját katonaság egyszerűen hazamegy, a főparancsnokság leteszi a fegyvert, és a birodalomban sorozatosan alakulnak olyan új kormányok, amelyek sem a régi monarchiával, sem a magyar királysággal nem vállalnak semmiféle közösséget. Mindebben Károlyi annyi szerepet játszott, hogy ellenzéki politikusként pacifista és Antant-barát politikát hangoztatott.
A trianoni békeszerződést 1920. június 4-én írták alá, Magyarország felosztása lényegében 1918 őszén ment végbe, méghozzá mindenütt erőteljes francia támogatással. Egyedül a Tanácsköztársaság Vörös Hadserege szállt szembe az ország felosztásával, amikor is visszahódította Kassát, Eperjest és Szlovákia jelentős részét; ezalatt a Horthy-csoport francia patronátus alatt Szegeden szervezkedett. Horthyék hatalomra jutását 1919 őszén a francia tábornokok által megszervezett román megszállás tette lehetővé.
A két háború között a „hátország döfte le védőjét” jelszó a magyar elitet abban az illúzióban ringatta, hogy ha már az első világháborút nem sikerült megnyerni, akkor a második világháborúból az ország győztesként fog kikerülni. Nem így történt. Semjén Zsolt illúziókergetése semmiképpen sem válik a magyar nép javára.
