Tegnap zajlott Erdélyben a Székelyek Nagy Menetelése. A megmozdulás régen nem látott egységet teremtett a romániai magyar szervezetek között: gyakorlatilag mindegyikük támogatta a demonstrációt. Budapesten, Pozsonyban és több magyarországi városban is voltak szimpátiatüntetések a menet mellett. Az internetes közösségi oldalakon ugyanakkor többen indulatos nemtetszésüknek adtak hangot amiatt, hogy az erdélyi tüntetést és a magyarországi megmozdulásokat az Együtt-PM is támogatta. Az alábbiakban e támogatás bírálóival vitatkozom.
A jelenlegi román kormányzat az ország területi közigazgatását úgy kívánja átalakítani, hogy az ott élő tömbmagyarság egy mesterségesen létrehozott, román többségű területi egységhez tartozzon. Ez a terv a magyar vezetésű önkormányzatok számának csökkenésével érdemben veszélybe sodorja azokat az eredményeket is, amelyeket a romániai magyarság - mindenekelőtt az RMDSZ útján, amiben a szövetség első elnökének, Markó Bélának elévülhetetlen érdemei vannak - az elmúlt negyedszázadban a kisebbségi jogok biztosításában elért. Minden bizonnyal erre vezethető vissza az, hogy ilyen széles erdélyi politikai támogatást tudhatott maga mögött a megmozdulás. Egyszerre tudtak ugyanis a demonstrációval azonosulni a területi autonómia harcos követelői és a kisebbségi jogok lépésről-lépésre történő kiterjesztéséért kitartó politikai munkát végző mérsékelt politikusok is - anélkül, hogy a Székely Önkormányzat pontos mibenlétét meg kellett volna fogalmazniuk.
A Menet és a szimpátiatüntetések támogatásával szemben több kritika is megfogalmazódott. Volt, aki a román belügyekbe való beavatkozásnak minősítette azt, hogy magyarországi pártok véleményt nyilvánítanak egy Erdélyt érintő ügyben. Mások szerint a székelyföldi önkormányzat támogatása egy nacionalista elhajlás, a Fidesz kottájából való éneklés. Többek szerint a demonstráció támogatását csak napi politikai számításból vállalta fel az Együtt. Végül olyan kritika is elhangzott, hogy maga a cél támogatható, de mivel CÖF-ösök, jobbikosok és Bayer Zsolt is az ügy mellé álltak, ez diszkreditálta az egész rendezvényt.
1. A kisebbségi jogok megsértése vagy a jogvédelem már elért szintjének csökkentése nem az adott állam belügye.
Az egyéni és a kollektív kisebbségi jogok éppúgy emberi jogok, mint ahogy a véleménynyilvánítás szabadsága vagy a vallásszabadság is az. Az emberi jogok pedig az európai alkotmányos hagyományok szerint mindenkit megilletnek, azt nem egy-egy állam osztja kénye-kedve szerint az alattvalóinak. Ezt a tételt az elvek szintjén még a szocialista országok is elfogadták a Helsinki Záróokmány aláírásával. A nemzetközi közösségnek és ennek részeként az anyaországoknak igenis joguk és felelősségük van abban, hogy a kisebbségi jogok betartásáért fellépjenek. Ezt a jogot ugyan például Ceaușescu és Milošević kétségbe vonta, aligha őket kell a magyar progressziónak példaképül választania. Szerte Európában az anyaországok rendre fellépnek a határaikon kívül élő nemzeti kisebbségeik jogainak védelmében, elég például arra gondolnunk, hogy a Dél-Tirol számára biztosított autonómia aligha jöhetett volna létre, ha a helyi osztrák közösség törekvéseit Ausztria nem támogatja minden erejével.
Az általános nemzetközi emberi jogi kötelezettségeken túl konkrét cselekvési alapot teremt az is, hogy Románia Magyarországgal szemben az 1996-os alapszerződésben kötelezettséget vállalt a kisebbségi jogok biztosítására, így a szerződés 15. cikkében külön arra is, hogy a közigazgatási határokat nem módosítja úgy, hogy az etnikai arányokat a kisebbségek számára kedvezőtlenül változtassa meg. Az alapszerződések egyik vívmánya pont az volt, hogy az efféle ügyeket a magyarországi politikai érdeklődés legitim tárgyává tette.
Magyarországnak és ezáltal a magyarországi politikai szervezeteknek tehát a nemzetközi jog által biztosított lehetőségük van arra, hogy Románián a kisebbségi jogok betartását számon kérjék. Ebben pedig nem lehet kettős mércét alkalmazni. Ha elfogadhatatlan az, hogy Orbán Viktor a magyar belügyekbe való beavatkozás elutasításával próbálja meg hárítani a nemzetközi közösségnek a magyarországi emberi jogi helyzetet érintő kritikáját, akkor nem lehet román belügynek minősíteni az erdélyi magyar kisebbség jogainak tervezett korlátozását sem. Az emberi jogok védelmének azonos követelményét jelenítették meg ezért azok a magyar fiatalok is, akik tavasszal a negyedik alkotmánymódosítás ellen éppúgy tüntettek, mint ma a székely önkormányzat mellett.
Természetesen nagy körültekintéssel kell eljárni minden, a szomszédos államokkal szembeni bírálat során, mivel az könnyen visszaüthet: lehet, hogy egy keményebb anyaországi fellépés éppen ellentétes hatást ér el a szomszédos államban élő magyarokra nézve. Magyarország nem játszhat a határon túli magyar közösségek sorsával, ezért támogatását akkor és olyan módon kell megadnia, ahogy azt az ott élő közösségek igénylik. Jelen esetben gyakorlatilag minden romániai magyar szervezet, köztük a kisebbségi jogok érvényesülésében igen komoly eredményeket elérő RMDSZ is támogatta a Székelyek Nagy Menetelését, ezért az anyaországnak (ennek részeként pedig a politikai szervezeteknek) morális kötelessége volt, hogy éljen a nemzetközi jog adta lehetőségeivel, és minden súlyával odaálljon a kisebbségi jogok megsértésével szembeni tiltakozás mögé.
2. A határon túli magyarok önkormányzatának (legyen az kulturális vagy területi autonómia) támogatása nem nacionalista elhajlás, sőt, az sokkal inkább a magyar progresszió eszmei örökségéhez tartozik, amit büszkén vállalhat fel minden baloldali, liberális vagy centrista magyar.
A mai Fidesz szellemi elődei, a hagyományos magyar jobboldal képviselői rendre a történelmi Magyarország egysége mellett álltak ki, 1918 előtt a nemzeti kisebbségek kollektív jogainak tagadásával, az egységes magyar politikai nemzet konstrukciójával, majd később a trianoni békeszerződés teljes, Nagy-Magyarországot helyreállító revíziójának követelésével. Ezzel a gondolkodással szemben született meg, mindenekelőtt Jászi Oszkár munkásságában a nemzetiségek autonómiájának követelése - legyen szó a Monarchián belüli román, szlovák vagy ruszin, vagy később az utódállamokon belüli magyar önkormányzásról. Éppen ezért a kisebbségek kollektív jogainak védelme, vagyis a kulturális és területi autonómia éles ellentétben áll a "Vesszen Trianon!" jelszavával, még akkor is, ha az ezt skandálók ma is Jászi Oszkár hagyatéka mögé bújva próbálják hirdetni nemzetiségi gyűlöletüket.
Az autonómia követelése tehát Magyarországon a baloldal és centrum találmánya, amelynek semmi köze nincsen a rossz értelemben vett nacionalizmushoz. Az, hogy az utóbbi évtizedben az autonómia gondolatát kisajátíthatta a politikai jobboldal, az a baloldal és a centrum szellemi töketlenkedésének fájó bizonyítéka, de nem ad okot arra, hogy a magyar progresszió ne akarja visszavenni azt, ami az övé. Erre egyébként reményt ad az is, hogy minden demokratikus ellenzéki párt kifejezte egyetértését a határon túli magyarok autonómiájával kapcsolatban. Az Együtt-PM Szövetségen kívül a DK, az MSZP és az LMP is egyértelművé tette: támogatja a székelyföldi autonómiát. A nacionalizmus vádja ezért is nehezen érthető.
Ideáltipikus autonómia persze nincsen. Tértől és időtől függ, hogy adott országban és adott helyzetben, az ottani többségi társadalom aktuális gondolkodása mellett a kisebbségi közösségek jogai miként terjeszthetők ki leginkább. Ebben nem az anyaországnak és nem a magyar pártoknak van teendője, mivel mindenkor és mindenhol az adott határon túli közösség legitimen választott politikai képviseletének kell meghatároznia az elérhető célokat és az azok eléréséhez felhasználandó eszközöket. Nincs két egyforma ország, nincs két egyforma helyzetben levő magyar közösség és nincs két egyforma többségi társadalom. Sőt, még egy-egy ország magyar közösségén belül is lehetnek a különböző részközösségekre eltérő "legjobb" megoldások. Ezek között nem az anyaországnak, még kevésbé az anyaországi magyar pártoknak kell választaniuk. Ha azonban az adott határon túli közösség egyetértésre jut egy kisebbségi jogokat érintő követelését illetően (mint az most Erdélyben a székely önkormányzat elvét tekintve történt), akkor azt mind a magyar kormányzat, mind a magyar politikai pártok jó szívvel, minden nacionalista felhang nélkül is támogathatják.
3. A magyar közvéleményt teljességgel félreismeri az, aki azt feltételezi, hogy politikai számítás áll az Együtt támogató nyilatkozata mögött. Egy baloldali-centrista formáció számára elérhető magyarországi szavazóknál a munkahelyteremtés, a gazdaság állapota vagy a fiatalok elvándorlása jellemzően fontosabb kérdés, mint a nemzetpolitika. Sőt, a 2010 előtti baloldali és liberális kánon rendíthetetlen hívei között a határon túli magyarok ügyében megfogalmazott eltérő vélemény szavazatveszteséget is okozhat. A határon túli szavazatok a jelen választási rendszerben egy vagy legfeljebb két mandátumot eredményezhetnek. Mindezekre tekintettel még hideg hatalmi számításból sem lenne érdemes úgymond szélkakasként "álláspontot váltani".
Másról van szó. Az Együtt (és korábban a Haza és Haladás Közpolitikai Alapítvány) már korábban is, bár kisebb visszhangot eredményező módon, felvállalta azt, hogy a határon túli magyarok ügyében van adóssága a magyar baloldalnak és centrumnak. A Székelyek Nagy Menetelése mögötti erdélyi politikai egyetértés iránti támogatás logikusan következik mindazokból az írásokból, amelyek Trianonról, a határon túli magyarok választójogáról vagy egy centrista nemzetpolitikáról jelentek meg ezen az oldalon. Mint minden kezdődő intellektuális erőfeszítés, úgy az Együtt-PM környékén megjelenő újfajta nemzetpolitikai megközelítés is nyilván tökéletlen, vitatható és bírálandó. Jobb lenne persze, ha ez a bírálat (a nacionalizmus és sanda szándékok emlegetésén túl) tartalmi lenne, mert a 2010 előtti baloldali és liberális nemzetpolitika csődje sajnos nyilvánvaló. Abból is, hogy az nem elhanyagolható szerepet játszott annak lehetővé tételében, hogy a magyar politikai jobboldal kisajátítsa a nemzet fogalmát.
A Székelyek Nagy Menetelésével való szolidaritás az Együtt számára bár szavazatnyereséget nem hoz, szavazatvesztést eredményezhet. Ha azonban a romániai erdélyi magyar szervezetek egységesen felsorakoznak egy ügy mögé, akkor az anyaország pártjainak morális kötelessége támogatnia azt.
4. A támogató nyilatkozattal szembeni legkomolyabb ellenérv az volt, hogy az Együtt-PM egy platformra került olyan jobbszélső és szélsőjobb szervezetekkel, amelyek egyéb tevékenysége nyilvánvalóan vállalhatatlan. Elsősorban nem is tartalmi a kérdés: csak azért nyilvánvalóan nem kell senkinek a legjobb meggyőződése szerinti álláspontot félretennie, mert azt olyanok is osztják, akikkel amúgy más kérdésekben határozottan nem ért egyet. Az azonban valódi és legitim aggály lehet, hogy a tartalmi egyetértés elég alapot ad-e arra, hogy a CÖF-fel közösen támogasson egy demonstrációt az Együtt-PM. Még akkor is, ha a Menet és a szimpátiatüntetés mellett kiálló nyilatkozat elég világosan meghatározta, hogy a támogatás az egységesen fellépő határon túli magyar közösségeknek, mindenekelőtt az RMDSZ-nek, nem pedig a jelenlegi kormány káros és felelőtlen nemzetpolitikájának szól. Hogyan képzelhető el az, hogy miközben a CÖF-fel nap mint nap a legkeményebben az Együtt-PM ütközik meg a belpolitikai vitákban, a szimpátiatüntetésen mindkét szervezet részt vett?
A határon túli magyarok kisebbségi jogai melletti kiállás olyan ügy, amiben a belpolitikai különbségeket egy pillanat erejéig félre kell tudni tenni. A szomszédos államok többségi társadalmainak és kormányainak tudniuk kell, hogy ha a kisebbségi jogokat korlátozzák, akkor ennek elutasításában egy egységes Magyarországgal találják szembe magukat, és nem számíthatnak arra, hogy egy, három vagy öt év múlva egy másik kormányzat már nem fog nagyon határozottan fellépni a kisebbségi jogvédelem elért szintjének csökkentésével szemben. A határon túli magyar közösségeknek ugyancsak érezniük kell, hogy ha kialakítanak egy álláspontot saját jogaik védelmében, akkor ahhoz egységes anyaországi támogatást kapnak. Mert bármennyire is meghatározza a mi magyarországi életünket a hideg politikai polgárháború, ez Bukarestből, Kijevből vagy Pozsonyból nézve az ottani kormány számára csak a magyar gyengeség jele, szinte biztatás arra, hogy a magyar kisebbség jogai különösebb kockázat nélkül korlátozhatóak.
A fenti, pragmatikus-utilitarista érv mellett legalább ennyire fontos, hogy (szemben sok jobboldali politikussal) öntudatos demokrataként egyik polgártársunk esetében sem vonjuk kétségbe a magyarságát, a nemzethez tartozását, így azt sem, hogy ezekből fakadóan a határon túli magyar közösségek jogainak korlátozása miatt őszintén aggódik. A politikai nézetkülönbségektől független kiállás a határon túli magyarok jogaiért egyébként a demokratikus Magyarország egyik legszebb hagyománya: az 1988-as, erdélyi falurombolás elleni összellenzéki demonstráció erkölcsi értékéből semmit nem von le az, hogy Csurka István beszéde volt a tüntetés középpontjában. Mert a közös nyelv és a közös történelem összeköti a határon túliakkal a baloldali, a centrista, a jobboldali, sőt, a szélsőjobboldali magyarokat egyaránt. Minden vitánk, minden felénk áradó gyűlölet és kirekesztési szándék ellenére is, mi tisztában vagyunk azzal, hogy még a szélsőjobboldali polgártársaikkal is egy politikai közösséget alkotunk, aminek pártszimpátiától függetlenül mindannyian tagjai vagyunk. Ha pedig ez így van, akkor nemzetpolitikai ügyekben együtt is kiállhatunk olyan célokért, amelyekben egyébként tartalmilag egyetértünk.