Harc a Nagyúrral

2013.09.30. | Polónyi István | Szólj hozzá!

 

A kormány új felsőoktatási stratégiát készített. Mivel a témát kiemelten fontosnak tartottuk eddig is és a felsőoktatást érintő változásokat folyamatosan elemezték az általunk felkért szakértők, most is kíváncsiak voltunk miben tér el az új koncepció a kormány eddigi elképzeléseitől és miben azonos azokkal. Polónyi István észrevételei „A felsőoktatás átalakításának stratégiai irányai és soron következő lépései” című anyagról.

 

Társadalmi egyeztetés?

 

A kormány propaganda gépezete nagy csinnadrattával harangozta be, hogy a felsőoktatási kerekasztal 10:1 arányban elfogadta a felsőoktatás stratégiáját (azaz „A felsőoktatás átalakításának stratégiai irányai és soron következő lépései” című anyagot). Az értő olvasó kissé megütközik az arányon. Nem azon, hogy a Magyar Kereskedelmi Kamara szavazott ellene, hanem hogy ki lehet az a 10, aki megszavazta, lévén szó egy összesen hattagú bizottságról. (A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara mellett, a Magyar Európai Üzleti Tanács, a Magyar Rektori Konferencia, a HÖOK, a Felsőoktatási Dolgozók Szakszervezete és az Emberi Erőforrások Minisztériuma képviselői akárhogyan is számoljuk hat részvevőt jelentenek, mint ahogy azt a 2013. április 17.-i a hallgatói szerződésekkel kapcsolatos Közös nyilatkozat – mint a testület eddig nyilvánosságra kerül, aláírásokkal ellátott egyetlen autentikus dokumentumának - aláíróit megszámolva látható is.). A stratégia első oldalán szó van „a kibővített Felsőoktatási Kerekasztalról”, amelynek munkájában tanácskozási joggal részt vesz még további hat szervezet: a Magyar Tudományos Akadémia, a Magyar Akkreditációs Bizottság, a Felsőoktatási Tervezési Testület, a Magyar Mérnök Kamara, a Doktoranduszok Országos Szövetsége, a Országos tudományos Diákköri Tanács. Így tehát tizenkettő (és nem tizenegy, mint a 10:1), de tanácskozási jogú kiegészítő tagokról van szó, akik nyilván nem szavazhatnak. Tehát legfeljebb 5:1 lehetne a győzelmi arány.

 

De ne ragadjunk le ilyen apróságon, hiszen maga a testület legitimitása is erősen kérdéses, mivel semmilyen jogszabály nem ad neki semmilyen felhatalmazást, nem rögzíti sem tagjait, sem azok számát. Nyilván arra való, hogy a kormánnyal maximálisan lojális emberi erőforrás miniszter mégiscsak megpróbálja a felsőoktatást segíteni. Ki ellen is? Hát a Nagyúr ellen. Hiszen a hazai felsőoktatás elmúlt három évét az jellemezte, hogy annak tényleges alakítását végső soron maga Orbán Viktor és hű fegyverhordozója Matolcsy György határozta meg, opponálva és radikálisan módosítva az emberi erőforrások minisztériumának és a felsőoktatási lobbinak az elképzeléseit. Matolcsy új pályára állásával az unortodox ötletember hiányában talán Orbán eltéríthető, pláne úgy, hogy az anyag megpróbálja az eddigi irányvonallal szögesen ellentétben álló elképzeléseket, mint a miniszterelnök helyszíni útmutatásaira épülő koncepciót interpretálni.

 

Ennyi bevezető után nézzük az anyagot, hozzátéve, hogy annak első változatáról már ebben a blogban írtunk.

 

Rugalmas ideológiai elszakadás a közelmúlttól

 

A stratégiának már az első (Általános megfontolások című) fejezete meglepi a Fidesz-KDNP kormány munkaalapú társadalomfilozófiájához szokott olvasót, amikor első mondatában arról ír, hogy „a felsőoktatás és a diplomaszerzés egyéni és össztársadalmi értéke, fontossága, nemzetgazdasági és nemzetstratégiai jelentősége kétségbevonhatatlan”. Sőt a magyar diplomásoknak a növekvő létszámuk ellenére is kiemelkedően magas jövedelemtöbbletét is megemlíti, és azt is leírja, hogy „a diplomások lényegesen nagyobb mértékben járulnak hozzá a nemzetstratégiai jelentőségű jóléti rendszerek … fenntartásához”. Továbbá „Magyarországon a közpénzekből a diplomaszerzésre történő ráfordítások a nők esetében közel 7-szeresen, a férfiak esetében 12-szeresen térülnek meg társadalmi szinten”. Egészen odáig jut, hogy idézi Krueger –Lindahl szerzőpáros tanulmányát, akik azt írják, hogy „mára …. a felsőoktatás vált a gazdasági növekedés motorjává”.

 

Az ember csak kapkodja a fejét, hiszen ami itt le van írva, az gyökereiben cáfolja a miniszterelnök látnoki szavait, nevezetesen, hogy a romkomcsmák félhomályában merengő diplomásokkal Dunát lehetett rekeszteni, s az eddigi oktatási rendszer tömegével termelte ki a használhatatlan tudású embereket. De meghazudtolja a kormány eddigi felsőoktatás-politikájának alapjait is, hiszen még sokan úgy tudják, mint ahogyan azt „A Nemzeti Együttműködés Programja” (2010) írta, hogy „a felsőoktatásban szerezhető diplomák felére nincs piaci kereslet”. Vagy, ahogy a Széll Kálmán terv megállapította: „Az egyetemek, főiskolák tömegével és drágán juttatnak olyan diplomákhoz fiatalokat, amelyek nem segítik bekapcsolódásukat a munka világába.” A stratégia által említett társadalmi megtérülés alapján igencsak érdekes a Széll Kálmán tervnek az a célkitűzése, hogy „olyan új rendszerre van szükség, amely arra is garanciát ad, hogy a képzésre fordított társadalmi költség megtérüljön” Hiszen – mint a stratégiai anyagból most látjuk – ez eddig is ilyen volt.

 

Különösen meglepő, hogy a dokumentum az Európa 2020 stratégiát idézve kiemeli annak egyik alapvető célkitűzését, hogy a 30-34 év közötti uniós polgárok legalább 40%-a felsőfokú végzettséggel rendelkezzen. Nem teszi ugyan hozzá, hogy a jelenlegi magyar kormány 30,3%-ot vállat, amely vállalás a huszonhét tagállam közül Románia (26,7%) és Olaszország (26-27%) után a harmadik legalacsonyabb, s lényegében a felsőoktatási létszám befagyasztását feltételezi. Ugyanakkor azt viszont hangsúlyozza, hogy „a magyar felsőoktatásban a részvételi arány (22-25%) nemzetközi összehasonlításban alacsony. Ezért az a fontos munkaerő-piaci cél, hogy elegendő számú szakképzett – nem diplomás – munkaerő is rendelkezésre álljon, nem valósítható meg az OECD átlaghoz képest eleve alacsony felsőoktatási részvételi arány további csökkentésével, azaz a továbbtanulni vágyó és arra alkalmas fiatalok felsőoktatásból való kiszorításával.” Az eddigi kormánypropagandához szokott olvasó első döbbenete után már nem csodálkozik, hogy az MKK nem szavazta meg ezt a stratégiát.

 

felsőoktatás4.jpg 

 

Lehet, hogy tényleg észrevették, hogy hátat fordítottunk a fejlett világ felsőoktatási tendenciáinak? Vagy inkább csak arról van szó, hogy közelegnek a választások, és a teljesen kudarcba fulladt felsőoktatás-politika elkendőzésére új, intelligens célokat kell kitűzni, hátha még menthető erről a területről is néhány szavazat? Ezt a sejtést erősíti, hogy ez a rész azzal zárul, hogy a felsőoktatási stratégia összhangban kell legyen a XXI. század követelményeivel, és – nyilván tekintettel a választásokra - „2014 májusáig végigvihető legyen, vagy legalábbis érdemi és tartós változást eredményező folyamatokat indítson el.”

 

Belső önellentmondások

 

A szöveg második fejezete – lényegében az anyag fő része, amely igen hangzatos címet visel („Egy a XXI. század követelményeinek megfelelő felsőoktatási rendszer – mint az átalakításokkal elérni kívánt célállapot – főbb jellemzői”) – hat alfejezetben tárgyalja a stratégia elemeit. Egy fejezet szól a hozzáférésről, egy a makro szintű elosztás hatékonyságról, egy további a a felsőoktatási rendszeren belüli elosztás hatékonyságáról, egy az intézményhálózat racionalizálásáról, fejlesztéséről. Az utolsó előtti „az intézményi és kari besorolási, a képzési profiltisztítási és feladat-megosztási és finanszírozási szempontok összefüggései és összegzése” (sic!) címet viseli, az utolsó pedig a vagyongazdálkodásról szól.

 

Ez a fejezet a hazai felsőoktatás feladatainak megfogalmazásával kezdődik, amely célok nagyon intelligens, mondhatni korszerű célok – és amelyek közt most nem esik szó Magyarország felemeléséről és unokáink lelkierejéről (mint a jelenlegi felsőoktatási törvény preambulumában). Ezután felsorolja az anyag azokat a jellemzőket, amelyekkel a hazai felsőoktatásnak rendelkeznie kell ahhoz, hogy ezen feladatokat meg tudja valósítani. Ennek a kilenc jellemzőnek a megfogalmazása itt-ott elképesztő stílusú, tele helyenként érthetetlen szó- és mondathalmozásokkal. Például a harmadik szerint a célul tűzött felsőoktatás: „hatékony, minőségelvű és átlátható forráselosztási mechanizmussal működik, amelyben a tervezési mechanizmusok és a minőségelvű versenymechanizmusok össztársadalmilag hatékony és optimális végeredményhez vezetnek szabályozott és kiszámítható keretek között”. Az egész anyag stílusa elképesztően gyenge.

 

A hozzáférésről szóló rész lényegében felmondja a fejlett országok felsőoktatás-politikájából tanulható leckét a széles hozzáférésről, és az „alacsony társadalmi, gazdasági csoportokból származó tehetséges fiatalok felsőoktatásban való részvételi arányának a növeléséről”, ami persze messze nem egyezik a kormány eddigi felsőoktatás-politikájával. Helyenként feltűnnek a NER közhelypufogtató gondolatai is, miszerint a hozzáférés alapvetően „az egyén és a közösség között létrejövő kölcsönös felelősségvállalás alapján” értelmezhető. A hozzáféréstől – ami a szerzők szerint „likviditási probléma” - hamar eljut az anyag oda, hogy vagy állami támogatásból, vagy a hallgatói hitelből kell finanszírozni a képzést – ami azt jelenti, hogy a „felsőoktatás fizetésmentes legyen”. (Itt is felbukkan tehát a Fidesz-KDNP kormány felsőoktatás-politikájának az az érdekes sajátossága, hogy valamiért a hitelből történő tandíjfizetést nem tekintik fizetésnek. Úgy veszik, mintha az azonos lenne az ingyenességgel.)

 

Az anyag nem nélkülöz számos csúsztatást és farizeusságot. Többször is arról ír, hogy az „elmúlt 20 év során minden általános tandíj bevezetési kísérlet megbukott”, s ezen túl kellene végre lépni, tudomásul véve a tandíj szükségességét, - természetesen megfeledkezve arról, hogy a tandíj bevezetése mindig a Fidesz politikájának eredményeképpen bukott meg. A Fidesz kampányolt a tandíj ellen 1998-ban, s törölte el azt kormányra kerülésével, majd a Fidesz kezdeményezett népszavazást a tandíj 2008-as bevezetésének terve ellen. De abban is csúsztatnak a szerzők, hogy mint írják „az ’ ingyenes felsőoktatásban’ az elmúlt 12-15 évben a költségtérítéses hallgatók az összes hallgató közel 50%-át tették ki”. Ugyanis az összes hallgatóra vonatkozó 50%-os átlag mögött csupán 20% volt a fizetős nappali tagozatos hallgató (és 80% a részidős, lényegében felnőtt, munka mellett tanuló hallgató). Tehát a korábbi 12-15 évet igenis egy olyan felsőoktatás-finanszírozás jellemezte, ahol az állam a felnövekvő nemzedék képzésének túlnyomó részét vállalta, s csak a Fidesz második kormányzása idején – amikor már csökkeni kezdett a hallgatólétszám - merült fel a likviditási probléma, ami vissza szeretné szorítani az államilag finanszírozott hallgatólétszámot.

 

„A makroszintű elosztás hatékonysága” címet viselő szakasz igen fontos része az anyagnak, mivel itt a szerzők rámutatnak, hogy a felsőoktatásra történő GDP arányos költségvetési ráfordítások szintje az OECD országokban 1-1,2% körüli érték. Sőt célként meg is fogalmazzák, hogy „középtávon a válság lecsengésével és az ország gazdasági teljesítményének javulásával belátható időn belül érje el a magyar felsőoktatás GDP arányos költségvetési ráfordítási szint tekintetében az OECD országokban szokásos 1-1,2% körüli értéket”. Persze ez a rész sem nélkülözi a csúsztatásokat. Nem esik szó arról, hogy a jelenlegi kormányzat csökkentette le radikálisan a felsőoktatás állami támogatását. Szembetűnő csúsztatás az is, hogy az anyag miközben azt hangsúlyozza, hogy a közösségi támogatások mellett az OECD országokban „a nem-költségvetési ráfordítások szintje az európai térség országaiban 0,2-0,4% körüli”, s szorgalmazza, hogy nálunk ennyinek kellene lenni - azonközben megfeledkezik arról, amit korábban írt, miszerint nálunk a hallgatók 50%-a költségtérítéses. Az ő hozzájárulásuk a felsőoktatás költségvetéséhez nagyjából a GDP-hez viszonyítva mintegy 0,15-0,20%-ot tesz ki. Tehát minden hallgatói befizetést számba véve egyáltalán nem marad el az a szerző által hiányolt nem-költségvetési hozzájárulási aránytól. (Az egy másik kérdés, hogy az OECD Magyarországra vonatkozó adatai között nem szerepel privát hozzájárulás a hazai adatközlés hiányosságai miatt).

 

A másik célkitűzés, amit ez a rész megfogalmaz, szintén figyelemreméltó, mert a költségtérítéses hallgatók felvételét behatároló mindenfajta kapacitásszabályozás és korlátozás megszüntetését szorgalmazza. Ebben viszont az az ellentmondás, hogy eddig még minden kormányzati tényező (sőt pl. az MSZP oktatáspolitikusa is) arról beszélt, hogy fel kell emelni a bekerüléshez szükséges, jelenleg 240-es minimumponthatárt, sőt kormányrendelet született annak következő években történő fokozatos emeléséről. Ugyanakkor – egyetértve az anyaggal – fontos lenne ezeknek a határoknak a feloldása, különösen a felsőoktatási felnőttképzés területén, ha egy kicsit is komolyan vesszük az élethosszig tartó tanulás nemzetközi tendenciáit és ajánlásait.

 

„A felsőoktatási rendszeren belüli elosztási hatékonyság” című rész az egész stratégia leghosszabb alfejezete. Először meglehetősen hosszan és bonyolultan fejtegeti a finanszírozás átalakítását, aminek lényege az, hogy két fő csatornában történik a pénzfolyósítás a képzés és a kutatás finanszírozásával, amelyek aránya 70-30% lesz. Gyakorlatilag ebbe a két csatornába lesz beolvasztva a létesítménytámogatás eddigi forrása. Ugyanakkor a kiválóság támogatásának rendszere (és elkülönített fejezeti kezelésű előirányzata) megmarad.

 

Az írásból később az is kiderül, hogy a 70%-on belül 25% tekinthető fenntartási hányadnak, aminek csak az a jelentősége, hogy ezt a nem állami intézmények nem kapják. (Jóllehet erről, s egyáltalán az egyházi felsőoktatás finanszírozásáról a stratégia egyetlen szót sem ír, mégis nyilvánvaló, hogy ez nem vonatkozik az egyházak – egészen pontosan a bevett egyházak – felsőoktatási intézményeire. Azok, a Szentszékkel kötött megállapodás, s annak törvényi szabályozása nyomán természetesen meg fogják kapni az államival azonos támogatást.)

 

 felsőoktatás.jpg

 

A 30%-nyi kutatásfinanszírozás egyharmada a főállású minősített oktatók arányában, egyharmada a doktori iskolák törzstagjainak arányában, egyharmada pedig a hallgatók OTDK eredményei alapján lesz elosztva. Ez nem nagyon különbözik a korábban „tudományos támogatás” címen folyósított finanszírozás elveitől, ez pénz, ahogy eddig, úgy ezután sem fog valóban kutatási forrásul szolgálni, mert lényegében (különösen egyetemeken) az oktatók bére felszívja azt. Mindaddig, amíg a felsőoktatási támogatások összege a jelenlegi alacsony szinten van, valószínűleg ugyanez a sors vár a kiválóság program keretében folyósított támogatásokra is, (amit egyébként az anyagnak a rugalmasabb elszámolást szorgalmazó javaslata nyilvánvalóan elő is szeretne segíteni).

 

Az anyag újdonsága – a korábbi változathoz képest – a „Professzor Excellens” program, amelynek lényege, hogy a közalkalmazotti jogviszonyban lévő egyetemi tanárok legfeljebb 3-4%-a (ami a jelenlegi adatokkal számolva, mintegy 60-80 fő) „Professzor Excellens” címet kaphat. Ez részben többletbért jelentene (a professzori alapbér 75%-át, azaz mintegy 340 ezer Ft/hó többletet a mai alapbérek mellett), részben kutatási támogatást, ami a professzori havi „(nagy)bruttó” bér 9-12 szerese lenne. (Ez, ha jól értem a (nagy)bruttó fogalmát, akkor 5-7 millió forintot tenne ki.) A címet a Magyar Rektori Konferencia által létrehozott szakmai bizottság javaslata alapján az MRK elnöke és a miniszter közösen ítélné oda „nemzetközi visszhangot kiváltó” és „példaképnek állítható” főállású egyetemi tanároknak. Ez pozitív kezdeményezés, azonban, részint aligha éri el a minőség felé történő elmozdulás kritikus tömegét ennek a 60-80 főnek a kiemelése, részint pedig, mint minden ilyen kiválasztásra épülő rendszernek, úgy ennek is a hatása azon fog múlni, hogy mennyire a valós teljesítményeket honorálja, s mennyire a múltbeli érdemeket, vagy a klientúra hűséget.

 

Az anyag többször kitér a PPP finanszírozás átalakításának szükségességére. Részint arra, hogy a PPP finanszírozás intézményi hozzájárulását az államnak ki kellene váltania, részint később – a vagyongazdálkodás kapcsán – arra, hogy PPP-beruházások nyomán kialakult „torz vagyontérképet” rendbe kellene hozni, amihez az írás szerint nélkülözhetetlen az állami beavatkozás. Nem igazán véletlen tehát, hogy a stratégia kerekasztalbeli elfogadásával nagyjából egy időben a kormány elé került egy olyan anyag, ami minden felsőoktatási PPP-beruházást működtető vállalatot stratégiailag kiemelt jelentőségű gazdálkodó szervezetté minősített, ami azt sejteti, hogy  a kormány nem akarja tovább folyósítani a PPP-támogatást (vagy annak egy részét), viszont meg akarja akadályozni hogy ezek a cégek abbahagyják pl. csődbe vonulással a PPP szerződés keretében vállalt szolgáltatást. Más oldalról az irányított csődeljárásban lehetőség nyílik arra, hogy akár az állam, akár közeli cégei megvásárolják ezeket a szervezeteket. Ismerve a kormány államosítási kedvét aligha kétséges a megoldás módja.

 

Finanszírozás: kicsit bázis-, kicsit normatív

 

Ennek az alfejezetnek egyik kiemelkedő része az Állami Ösztöndíjról (így nagybetűvel!) szóló szakasz. A téma kényességét mutatja, hogy három Orbán Viktor-idézet is szerepel a szövegben kurzívan kiemelten. (Ráadásul azt a bölcs citátumot, amelyben a miniszterelnök azt hangsúlyozza, hogy „a kormány nem a falakat akarja finanszírozni, hanem a hallgatókat”, még egyszer megtaláljuk egy lábjegyzetben a PPP beruházásokkal kapcsolatos állami beavatkozás szorgalmazásánál). A miniszterelnökre történő hivatkozás magyarázata az, hogy az eddig hirdetett kormányzati felsőoktatás-politikával szemben az anyag szerint ismét a hallgatói döntések, hallgató intézményválasztások határoznák meg az állami ösztöndíjak intézmények közötti elosztását. Az új felsőoktatási törvény a miniszter hatáskörébe utalta az államilag finanszírozott („állami ösztöndíjas”) helyeknek a szakok és intézmények közötti elosztását. Nyilvánvaló, hogy ennek a feladatának nem tud eleget tenni, - az anyag igen részletesen leírja, hogy miért is nem, miért is jobb a hallgatói választásokra bízni legalább az intézmények közötti keretszám-allokálást. Megtudhatjuk mennyivel megbízhatóbb a hallgatók választása, mint a központi tervezés. (Érdemes idézni ezt a szép, stílusos és érthető mondatot: „A szakirodalom szerint az összes felvételiző összes jó és rossz döntése együttesen összehasonlíthatatlanul jobb minőségű allokációhoz vezet, mint egy olyan mindentudónak feltételezett központi tervező döntése, akinek mintegy 40 évre előre olyan részletességgel kellene látnia a jövőt – egy olyan világban, amelyben egyedül szinte csak a változás és a kiszámíthatatlanság az állandó –, hogy nemcsak nagy szakterületekre vonatkozóan, de intézményre, karra, szakra vonatkozóan is meg tudja mondani, hogy melyik intézmény, melyik képzési programjára most éppen mennyi hallgatót kell fel venni, azért mert az elkövetkező 40 évben folyamatosan pontosan ilyen összetételben lesz szükség diplomásokra munkaerő-piaci előrejelzések alapján.”)

 

Ne ragadjunk most le azon, hogy mit is mond a szakirodalom, – inkább azt vegyük észre, hogy ezzel visszatér a felsőoktatás-politika a Magyar Bálint által irányított liberális oktatási kormányzat által 2004-ben bevezetett keretszám-allokációhoz. Nyilvánvalóan ez indokolja az Orbán Viktorra való buzgó hivatkozást. Hátha el lehet adni egy központosításban és az állam tévedhetetlenségében hívő kormánynak és vezetőjének, egy, az egyének szabad választására épülő elosztási rendszert…

 

A képzés finanszírozása normatív marad, miután a szerző azt bizonygatja, hogy a normativitás (szemben az eddigi felsőoktatás-politikai lózungokkal) nem is olyan ördögtől való, hiszen átlátható, tervezhető. És a minőséget is csak azért rontotta – írja az anyag – „mert a finanszírozás volumene végső soron nem a hallgatói és munkaerő-piaci igényeknek, hanem a döntéshozóknak való megfeleléstől, a lobbi potenciáltól függött”. Ami lehet, hogy így van, de tegyük hozzá, hogy ez amellett – vagy annak ellenére – történt így, hogy a hallgatói választásokat követte a keretszám-allokáció. Izgalmas kérdés, hogy miért is lesz ez másként ezután.

 

Mindenesetre, mint hogy az a dokumentumban olvasható, „ha nem akarjuk a kisgyermeket kiönteni a mosdóvíz helyett” (sic!), akkor bizony óvatosan kell bánni a normatív rendszerre vonatkozó kritikákkal.” Ezért azután nem lehet megoldás a szerző szerint a bázisfinanszírozás –persze azért van kivétel, mint majd látjuk. Az eddigi kormányzati elképzelésekhez képest ez ugyan hátraarc, de végül is nem más, mint annak belátása, hogy a korábbi allokációs módszer hatékony volt.

 

A normatívák több metszetben is differenciáltak lesznek, részint vertikálisan (FSZ, BSC, MSC), részint horizontálisan (szakirányok szerint) és aszerint is, hogy a képzés „science” vagy „profession” típusú-e. Ez utóbbival kapcsolatban van némi fenntartása az olvasónak, különösen akkor, ha tudja azt, hogy a közelmúltban a felsőoktatási államtitkárság megpróbálta a karokat besorolni - illetve rávenni őket az önbesorolásra – a science-profession jelleg szerint, amit igen nagy értetlenség fogadott az intézmények részéről. Az értetlenség elég nyilvánvaló, ha figyelembe vesszük ezeknek a fogalmaknak a tisztázatlanságát, továbbá azt is, hogy a felsőoktatási intézmények karainak nagyobbik része egyáltalán nem tiszta profilú ebből a szempontból, s valószínűleg nem is lehet az.

 

A normatív finanszírozás alól már említett kivétel a művészképzések, amelyek intézmény és feladatfinanszírozásúak (illetve kicsit lejjebb az anyagban bázis- és feladatfinanszírozásúak) lesznek. Sőt ez a kis szakokra is vonatkozni fog. Az olvasó rosszmájúsága azonnal felfedezni véli a lobbik hatását (csak nem az MMA?), amely máris szétzilálta a stratégiai koncepció szép egységes normatív finanszírozási elképzelését. Tartani lehet tőle, hogy hamarosan ki fog derülni, hogy pl. az orvosképzés, sőt az agrárképzés is csak bázis- és feladatfinanszírozással kondicionálható.

 

Meglepő az anyag állásfoglalása a nyelvvizsgák ügyében, amely szerint ezen a „súlyos és arteficiálisan kreált problémán mindenképpen változtatni szükséges” (sic!) A változtatás lényege, - amelyet alapvetően hatékonysági aspektusból közelít meg az anyag – az, hogy csak olyan szakokon kell idegen nyelvi vizsga, ahol az szükséges a szakma gyakorlásához. Az olvasóban az ötlik fel, hogy esetleg ez az álláspont része a kormány Európától való elfordulási politikájának? Aligha vitatható, hogy a magyar oktatás- és kultúrpolitika nem engedheti meg magának, hogy a diplomások ne tudjanak idegen nyelve(ke)t. Szerintem azon lehet vitatkozni, hogy kell-e a felsőoktatásban idegen nyelvet tanítani, vagy legyen-e az bemeneti követelmény, vagy legyenek-e nyári, vagy a felvételt megelőző nyelvképzési kurzusok, de azon nem, hogy nem engedheti meg az ország diplomásai nyelvi elzártságát. Tehát – az anyag állásfoglalásával szemben - nem szabad diplomát kiadni idegen nyelvi tudás nélkül.

 

 felsőoktatás3.jpg

 

Az alfejezet fontos része az „intézményhálózat racionalizálása, fejlesztése” című rész. A hazai felsőoktatás-politika lényegében négy-ötévente nekirugaszkodik a hálózatracionalizálás kérdésének, ami az elmúlt huszonöt évben számos fejlesztési elképzelést eredményezett, amelyek közül talán egy, ha megvalósult, az is csak részben. Ez az egy a 2000-es intézményintegráció, amelynek sikertelenségéről (amelyet jól bizonyít az önálló művészképző egyetemek léte, a fővárosi „humor-integrációk”, és az állítólag integrált egyetemeken továbbélő centrumok) külön tanulmányt lehetne írni. Mindenesetre ez az anyag is nekirugaszkodik a kérdésnek, s négy intézményfajtát vázol fel, mint a racionalizált hálózat elemeit. A nemzeti tudományegyetemeket, az egyetemeket, a főiskolákat és a közösségi főiskolákat. Eléggé egyértelmű, hogy a hálózatracionalizálási elképzelés szülőjének nincs igazán koncepciója és nincs definíciója sem a nemzeti tudományegyetemek, sem a „sima” egyetem mibenlétéről. A „sima” egyetemek között szerepelnek országos beiskolázású szakegyetemek éppúgy, mint szűk rekrutációs bázisú universitások. De például meg sincsenek említve a művészeti egyetemek. De legalább ilyen zavaros a főiskolák skatulyája is, vagy a közösségi főiskola kategória. Ez utóbbiba úgy tűnik, azok a főiskolák tartoznak, amelyeket nem keresnek a hallgatók. (Lehet, hogy itt mégiscsak falakat fog finanszírozni a kormány?). Nincs hangsúlyozva az, hogy akár a főiskola, akár a közösségi főiskola, csak akkor tud megállni a lábán, ha sokszakú, széles kínálatú. Végül is a közösségi főiskola nem biztos, hogy rossz ötlet, de a tehetséggondozás mellé mindenképpen oda kellene venni fő feladatnak a hátrányos helyzetű rétegek felsőoktatási képzésbe emelését. Más oldalról fontos lenne észrevenni, hogy ezen funkciókat csak akkor tudja ez az intézményfajta ellátni, ha szoros kapcsolatban áll a régiója egyetemével, ahol a hallgatói folytathatják tanulmányaikat. A közösségi főiskoláknak nem a diplomaadás kell legyen a fő funkciója, hanem széles képzési spektrumban, a régió egyetemén beszámítható képzések, kreditek nyújtása.

 

Az anyag elég sok teret szentel annak, hogy melyik intézménytípus mivel is foglalkozhat a képzési vertikumban, sőt azt is rögzíti, hogy a „képzési kínálat átláthatóvá tétele” érdekében „egy adott intézmény egy adott képzési programot csak egy, mégpedig a főprofilját tekintve az adott képzési programnak megfelelő képzési területen működő karán” valósíthat meg. Ha ezt valóban komolyan veszi a felsőoktatás-irányítás, vagy a MAB (vagy ki is?), akkor lényegében minden egyetemen radikális átalakításokat kell végezni. Persze izgalmas kérdés, hogy hogyan is kell a programot itt értelmezni? De az igazi probléma az, hogy elvileg csak olyan programok létezhetnek egy-egy karon, függetlenül attól, hogy más karokon is vannak-e, amilyeneket a MAB akkreditált. Tehát lényegében a MAB akkreditációt kell felülvizsgálni.

 

Úgy tűnik az anyag nem tudott túllépni az új felsőoktatás-politika azon téves törekvésén, ami a párhuzamosságokban rossz hatékonyságot, megszüntetendő feleslegességeket lát. Ragaszkodik – mint írja - a „cipőt a cipőboltban” és a „suszter maradjon a kaptafánál” elv érvényesítéséhez. Az egyik probléma akkor jelentkezik, amikor kiderül, hogy vászoncipőre, és nem búvárcipőre van szükség - (pl. hová való a műszaki menedzser, vagy az egészségügyi menedzser stb. képzés). A másik probléma pedig az, hogy ha egy egyetem több karán is rendelkezik megfelelő szakemberekkel, akkor miért is nem lehet párhuzamos képzés? A redundancia versenyhelyzetet jelent, ami – köztudomásúlag – előmozdítja a minőséget és az innovációt.

 

Minden hatalmat a kancellároknak!

 

Az nem igazán világos, hogy a dokumentum harmadik fejezete (amelynek címe: „Működési hatékonyság: akadémiai autonómia, tulajdonosi és menedzsment szerepek”) miért is nem része a másodiknak. A rosszmájú olvasóban az merül fel, hogy valószínűleg az ebben a részben irottak, (amely „a kancellári modell bevezetése” valamint a „rektor / kancellár / fenntartói testület szerepkörei, illeszkedése” című alfejezetekből áll) valószínűleg nem felel meg a második fejezet címében szereplő XXI század követelményeinek. És nem is téved nagyot.

 

Az alfejezet mindjárt annak a rögzítésével kezdődik, hogy a megvalósítandó feladat – persze akadémiai autonómia biztosítása mellett - „a sokmilliárdos, esetenként több tízmilliárdos költségvetéssel működő intézmények professzionális menedzsmentjének és gazdálkodásának kialakítása, fejlesztése, illetőleg a jelenleg nagymértékben eltérő intézményi gyakorlatok egységesítése”.

 

Ez a professzionalizálás a kancellári rendszer bevezetését jelenti. A kancellár felel az intézmény gazdasági, pénzügyi, számviteli, munkaügyi ügyeiért, az intézmény vagyongazdálkodásáért. Minden „az intézmény gazdálkodásával, pénzügyeivel, vagyongazdálkodásával, informatikai területet érintő előterjesztések esetén” (sic!) ellenjegyzési joggal rendelkezik, és felel az intézmények részvételével működő gazdasági társaságokkal és gazdálkodó szervezetekkel kapcsolatos tulajdonosi feladatokért. A „kancellár egyetértése (ellenjegyzése) szükséges a Szenátusnak az intézmény gazdálkodását érintő, vagy gazdasági következménnyel járó stratégiai döntései és intézkedései hatályba lépéséhez”. Elvileg csak a nem oktatói állomány – de gyakorlatilag a gazdasági, pénzügy és munkaügy felügyeleten keresztül minden intézményi dolgozó – munkáltatója a kancellár, akinek joga van, hogy „saját maga alakíthassa ki az adott intézmény szempontjából optimális munkaszervezetet”

 

Az anyag nagyon izgalmas érveléssel elmagyarázza, hogy ugyan a kancellár tulajdonképpen „vezérigazgató”, s az államháztartási törvény értelmében a központi költségvetési szerv elsőszámú gazdasági vezetője, - ám „a kancellári pozíció betöltését nem indokolt pénzügy-számviteli, közgazdasági, jogi vagy menedzsment-típusú diplomához kötni”. Hiszen „a munkaerőpiacon jellemző, hogy megfelelő szakmai, vezetési tapasztalat esetén az alapvégzettség szerepének jelentősége csökken.” De azért „egyetemi kancellár esetén egyetemi végzettség, főiskolai kancellár esetén főiskolai végzettség alapvető elvárás”. (Ugyanakkor „a közeg és a pozíció jelentősége miatt elengedhetetlen egy világnyelv megfelelő ismerete.”) Viszont kötelező éves továbbképzésen vesznek részt pl. a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen (hol is másutt?). „Az egyetemi kancellárok megbízásához kapcsolódó döntést a mindenkori oktatásért felelős miniszter előterjesztése alapján a Miniszterelnök hozza meg...”

 

És a rektor? A rektor díszpinty lesz. Az anyag szerint a rektor „az intézmény elsőszámú vezetője, az oktatási, kutatási, tudományos tevékenység irányítója és elsőszámú felelőse, az intézmény képviselője”, azonban ha ezt szembesítjük a fentiekben leírt kancellári hatáskörrel, akkor nyilvánvalóan minden döntését a kancellárral kell ellenjegyeztetni. Viszont „a felsőoktatási stratégia részeként az eldöntött tény, hogy a kancellári rendszer bevezetésével egyidejűleg a rektorokkal kapcsolatos döntéshozatal teljes egészében a szenátus jogkörébe kerül vissza.” Tehát a díszpinty rektort a szenátus újra maga választhatja.

 

Az anyag ezek mellett még Fenntartói Testületről is ír, amely „az állami felsőoktatási intézmény ’ felügyelőbizottsága’, elsődleges szerepe az utólagos ellenőrzés, a folyamatok követése, illetve egyes kiemelt jelentőségű intézményi dokumentummal kapcsolatos véleményezés, (így pl. az éves költségvetés, az intézményfejlesztési terv, vagyongazdálkodási terv). „ Nem kell kommentálni ezt a hatáskört, amit az anyag nyolc pontban sorol fel, de mint tudjuk, aki nem rágja elég szorgalmasan a gittet, annak neve csupa kisbetűvel került be a Gittegylet naplójába.

 

Jelen írás szerzője e blogon található egy korábbi írásában hangsúlyozta, hogy rendkívül fontos lenne a több tízmilliárdos költségvetésű, nagyüzemmé vált egyetemek korszerű menedzsmentjének megteremtése. Amit ez a stratégia anyag javasol azonban messze nem korszerű, és nem is menedzsment. A pénzügyi kormányzat néhány régi főbürokratájának fantazmagóriája, a kincstári biztos kap ebben a konstrukcióban új nevet és teljhatalmat. Olyan hatalmat, ami lábbal tiporja az egyetemi autonómiát. 2005-ben egy ennél lényegesen korszerűbb menedzsment elképzelést tartalmazó törvényi szabályozást opponált az államelnök és az Alkotmánybíróság. Ma aligha fogja bármelyik is.

 

Összegzés

 

„A felsőoktatás átalakításának stratégiai irányai és soron következő lépései” néhány elemét tekintve pozitív, például az állami támogatás növelésének szorgalmazásában, a keretszám allokáció esetében a hallgatói választás visszahozásában, a normatív finanszírozás megerősítésében. Ugyanakkor fő tartalmában, és elképzeléseivel tovább rombolja a hazai felsőoktatást. A koncepciótlan intézményi hálózatfejlesztés, a párhuzamosságok felszámolásának kényszerképzete, de legfőképp a kancellári rendszer súlyos károkat fog okozni a már szétzilálódás útján megindult hazai felsőoktatásban. A végeredmény nem kétséges: nem hogy a világszínvonalhoz kerülne közelebb a hazai felsőoktatás, hanem sokkal inkább eltávolodik attól. És ennek levét először a felnövekvő nemzedék issza meg, de hosszabb távon az egész ország, a gazdaság és a társadalom fejlődése.

Címkék: felsőoktatás átalakítás finanszírozás

A bejegyzés trackback címe:

http://hazaeshaladas.blog.hu/api/trackback/id/tr905540096

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.

Rólunk

A Haza és Haladás Közpolitikai Alapítvány szakpolitikai publikáció, konferenciái mellett rendszeres blog-bejegyzésekkel is hozzá kíván járulni napjaink legfontosabb kérdéseinek higgadt, szakszerű és elmélyült megvitatásához.

Tovább

Legutóbbi bejegyzések

Támogasson minket

Legutóbbi kommentek

Címkék

2011 (3) 2012 (8) 2013-as költségvetés (2) 2014 (3) adó (3) adósság (1) adósságrendezés (1) adósságválság (2) afganisztán (1) agrárpolitika (1) akadályok (1) alap (1) alaptanterv (1) alaptörvény (1) alkotmány (9) állam (1) államadósság (6) államilag finanszírozott keretzámok (1) Állami Számvevőszék (1) államosítás (2) állampolgárság (2) antikorrupciós technikák (1) arab (3) ÁSZ-jelentés (1) átalakítás (3) átláthatóság (1) atomenergia (3) atomprogram (1) autonómia (1) autópályafejlesztés (1) bajnai (1) Bajnai Gordon (1) Bajnai Gordon. (1) balkán (1) balti út (1) belpolitika (1) Best of (1) beszéd (1) bevezetése (1) bíró andrás (1) birtokpolitika (1) biztonság (1) btk. (1) budapest (1) Budapest Pride (1) büntetés (1) büntethetőségi korhatár leszállítása (1) business (1) cenzúra (1) cigányok (1) Címkék (1) demokrácia (2) demokratizálódás (2) devizahitel (1) Diktátorok Kézikönyve (1) Drogjelentés 2012 (1) drogpolitika (1) drogstratégia (1) dzsong (1) e-útdíj (2) e.on (1) E.on (1) EB jelentés (1) egyházak (1) egyiptom (1) Egyiptom (1) együttélés (1) ekb (1) eljárás (1) elnökválasztás (3) előadás (1) energetikai privatizáció (1) energiapolitika (3) energiastratégia (1) esélyegyenlőség (1) észak korea (1) eu (9) EU (3) EU-csúcs (2) euro (1) euró (1) eurobarométer (1) euróbevezetés (1) európai (2) európai bizottság (1) Európai Bizottság (2) európai bizottság jelentése a magyar gazdaságról (1) Európai Unió (2) eurózóna (2) euró zóna (7) euro zóna válság (1) EU költségvetés (1) EU támogatások (1) évértékelő beszéd (1) Fehér könyv (1) fejlesztési támogatások (1) fejlesztéspolika (1) fejlesztéspolitika (6) Fejlesztéspolitika Kormánybizottság (1) felsőoktatás (11) feltételes (1) felvételi (1) fiatalkorúak büntető igazságszolgáltatása (1) fico (1) finanszírozás (1) foglalkoztatás (2) foglalkoztatáspolitika (4) földtörvény (1) forradalom (1) forum (1) franciaország (2) fukushima (1) fukusima (1) gazdasági (3) gazdaságpolitika (19) gordon (1) görögország (5) görög válság (1) görög válságkezelés (1) grexit (1) használatarányos útdíj (1) határon túli magyarok (3) határon túli magyar közösségek (5) Haza és Haladás Alapítvány (1) Haza és Haladás Blog (1) hiány (1) hollande (1) hungarian (1) identitás (1) ideológiai (1) il (1) illeték (1) imf (2) IMF-hitel (1) ingatlanválság (1) integráció (2) interjú (1) intézkedések (1) intézménytelenítés (1) irán (1) iskolaátadás (1) iskolai szegregáció (1) izrael (1) Izrael (1) janukovics (1) járások (1) javaslat (1) jó kormányzás (1) K+F (1) kaczynski (1) kampányszabályozás (1) Karabah (1) katonai intervenció (1) keretszámok (1) kettős (1) kettős állampolgárság (1) kiemelt egyetemek (1) kifizetési stop (1) kilépés (1) kim (1) Kína (1) kína (1) kínai-magyar gazdasági kapcsolatok (1) kockázatelemzés (2) koháziós politika (1) kohéziós (1) kohéziós politika (1) költségtérítés (1) költségvetés (12) költségvetés. (1) költségvetési (1) költségvetés 2013 (1) konvergenciaprogram (3) kormány (2) kormányzás (1) kormányzat (1) kormányzati (1) korrupció (2) kötelezettségszegési (1) közbeszerzés (1) közbeszerzési (1) közel kelet (2) középosztály (1) középtávú gazdasági előrejelzés (1) Közgép (1) közigazgatási (1) közmédia (1) közmunka (2) közoktatás (6) közöskassza.hu (8) közpolitika (2) közvélemény kutatás (1) külföldi befektetés (1) külpolitika (8) lakásfenntartási (1) leaders (1) leminősítés (1) lengyelország (1) leszállítás (1) líbia (1) magyar (1) Magyarország (4) magyarország (7) magyar gazdaság (1) magyar gazdaságpolitika (1) magyar GDP (1) magyar labdarúgás (1) makrogazdaság egyensúlyhiány (1) mandiner (1) Mario Monti (1) Matolcsy (1) médiapolitika (1) megoldási (1) megszorítás (2) melegjogok (1) merkel (2) messziről (5) messzirőlnézve (17) messziről nézve (1) Messziről nézve (1) mezőgazdaság (3) migráció (1) mol (2) MOL (1) monarchia (1) munkába (1) munkahelyteremtés (3) munkanélküliség (3) MVM (1) mvm (2) nabucco (1) nagykoalíció (1) nagy britannia (1) nato (1) NEM (1) német (1) németország (1) nemzeti (1) nemzetpolitika (6) nézve (5) NFÜ (3) nők (1) non-profit közszolgáltatások (1) nonprofit közszolgáltatások (1) növekedés (1) nyilvánosság (1) nyugdíj (1) nyugdíjrendszer (2) obama (1) off shore (1) oktatás (1) oktatási (1) oktatáspolitika (7) olajembargó (1) olaszország (1) Olaszország (1) olimpia (1) önkormányzat (2) önkormányzatok (1) orbán (1) orbán viktor (1) örmény-azeri konfliktus (1) oroszország (2) Oroszország. (1) országgyűlési képviselő (1) országjelentés (1) összefoglaló (1) paks (1) Paksi Atomerőmű (1) palesztin-kérdés (1) palikot (1) pályázatok (1) parlament (2) parlamenti (1) pedagógusok (1) polgárháború (2) politika (1) politikai realizmus (1) portugália (1) privátsarok (18) privatsarok (2) putyin (1) recesszió (1) reform (13) rendszer. (1) rokkantnyugdíjas (1) roma (1) romaintegráció (1) Románia (1) romapolitika (1) Safarov-ügy (1) sarkozy (1) segély (1) segélyezés (1) segítés (1) selectorate elmélet (1) semjén zsolt (1) soros elnökség (2) spanyolország (1) sportfinanszírozás (1) sps (1) stadionprogram (1) stratégia (1) szabadságharc (1) szakképzés (2) széchenyi (1) szegénység (6) szegregáció (1) Széll Kálmán Terv 2.0 (1) szigorítás (1) szimbolikus (1) Szíria (2) szlovákia (1) szociális (1) szociális ellátórendszer (1) szociálpolitika (4) szolgáltatások (1) támogatás (1) támogatások (3) támogatáspolitika (1) tandíj (1) tankötelezettség (1) tavasz (1) technikai kivetítés (2) terv (1) tervezete (1) timosenko (1) törökország (1) törvény (2) transzfer (1) trianon (2) túlzott deficiteljárás (1) túlzott deficit eljárás (1) túlzott hiány eljárás (1) tusk (1) új (1) Új Btk. (1) ukrajna (1) ün (1) unió (2) uniós (3) uniós fejlesztések (1) uniós fejlesztések intézményrendszere (1) uniós források (4) uniós költségvetés (1) uniós költségvetés 2014-20 (2) uniós támogatások (3) usa (3) USA (1) USzt (1) válásgkezelés (1) választás (6) választási rendszer (11) választások (5) választójog (12) válság (16) válságadók (1) válságkezelés (17) vegyifegyverek (2) vezető (1) vidékfejlesztési stratégia (1) világháború (1) wen jibao (1) Címkefelhő

Impresszum

Felelős kiadó: Schmidt-Hegedüs Dóra kuratóriumi elnök
Felelős szerkesztő:Pikó András
Szerkeszti az alapítvány kuratóriuma