Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Előjáróban: ez a beszéd nem az a beszéd - ha valaki esetleg azért jött volna.
Magyarország a hitelválságban az előadásom címe, ám akkor sem kezdhetjük mással, mint Európával, hiszen Magyarország nem sziget, hanem az európai gazdaság rendkívül mélyen és alaposan beágyazódott része. Európában mára az eredetileg gazdasági- és pénzügyi válságként indult folyamat egyértelműen politikai krízissé vált. Politikai válsággá a szónak abban az értelmében, hogy meglehetősen világosan látszanak azok a racionális gazdasági irányok, amelyekkel ez a válság európai szinten kezelhető lenne, de nagyon távol vagyunk még azoktól politikai lehetőségektől, szándékoktól, képességektől, amelyekkel ezeket a racionális megoldásokat meghozhatnánk.
Gyakran eszembe jut mostanában, hogy akkor, amikor 1986-ban hallgatója lettem a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemnek, az egyik bevezető tantárgyunk a politikai gazdaságtan volt. Aztán 1990 végén, amikor végeztem, s már Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemnek hívták ugyanazt az épületet, ugyanazon az egyetemen már senki nem akart politikai gazdaságtanról beszélni. Azt gondoltuk, hogy mostantól gazdaságpolitikáról beszélünk. Soha nem gondoltam volna, hogy jó húsz-huszonkét évvel később megint a – persze nem marxi értelemben vett – politikai gazdaságtan fogalmát kell elővennünk ahhoz, hogy értelmezni tudjuk a körülöttünk lévő világot.
De úgy tűnik, hogy ma Európában mind nemzeti, mind uniós szinten a döntő kérdés az, hogy képes-e megfelelő, legitim, társadalmilag elfogadható megoldásokat találni a politika azokra az eredetileg gazdasági- és társadalmi kihívásokra, amelyek előttünk állnak.
Látszik, hogy a bankunió, a fiskális unió, egyfajta versenyképességi unió, talán túlzás, hogy könnyen, de végre megoldhatná ezt a krízist.
De ennek a megoldásnak komoly, politikai ára van. A fiskális politikát, tehát annak eldöntését, hogy melyik társadalmi csoporttól vesz el a kormány, s melyiknek ad, a nemzetállami hatáskörből uniós hatáskörbe kellene átengedni. Ez a döntés a politika leglényege, a szíve. Minden évben erről szól a költségvetési vita, a legfontosabb vita a parlamentben. Ha ezt brüsszeli szintre emelik, az az európai demokráciával, a politikai rendszerrel szemben támaszt komoly olyan kihívásokat, amelyekre szintén válaszokkal kellene rendelkeznünk. Ellenkező esetben Európa gazdasági válsága tartósan egy európai szintű politikai válságba süllyedhet. Ennek a jeleit már most is látjuk, hiszen nagyon nehéz elfogadni Görögországban, hogy német, francia, vagy összeurópai szempontok alapján döntsenek az ő költségvetésükről. Ezért fontos az, ami most októberben, és majd decemberben az Európai Unió döntéshozó szervezeteiben történni fog.
Az Európai Unió megalapítása óta válságról válságra halad. Mindig a politikai szempontból legkönnyebb megoldást választja, s aztán minidig egy újabb kényszer hatására halad tovább, de akkor is, mindig a legkisebb ellenállás irányába. Másrészt az alapító atyák úgy hozták létre annak idején az uniót, hogy a működése a nyílhegyhez legyen hasonló: ha egyszer beakad, kihúzni már nem lehet, csak mindig beljebb tolni. Ezért látjuk azt, hogy az Európai Unió mindig egy újabb integrációs lépéssel válaszolt az aktuális kihívásokra, válságokra. Ha abból indulunk ki, hogy az Unió a politikailag kisebb ellenállás felé halad, akkor a jelenlegi válságra adott válasza egy kétsebességes Európa lesz. Ez tűnik ma legvalószínűbb megoldásnak, ami önmagában még nem tragédia, de nagyon fontos, nemzeti érdekeket érint mindenütt, itt Magyarországon is az, hogy a válasz milyen lesz, és milyen következményekkel jár az európai integráció folyamatára. Milyen lesz ez a kétsebesség? A lassúbb sebesség esetleg nem a rükverc lesz-e? Lesz-e átmenet az egyik sebességből a másik sebességbe? Magyarországnak a közeljövőben ezekre a kérdésekre a sorsát évtizedekre meghatározó válaszokat kell majd találnia.
Ha szűkebb régiónkra tekintünk, láthatjuk, hogy Közép-Kelet-Európa országai a rendszerváltozás óta kettős feladat előtt állnak. Fel akarnak zárkózni egy náluk fejlettebb régióhoz, de egyre élesebben jelentkezik az a probléma is, hogy az a régió, amelyhez felzárkóznának, az maga is válsággal, strukturális problémákkal küzd. Ezért úgy kellene felzárkózni, hogy azokat a csapdákat elkerüljük, amelyek a fejlettebb régiót, Európa centrumát válságba juttatták.
Ez a kettőség határozta meg az elmúlt húsz évet, s különösen az elmúlt négy évet. Ebben a húsz éves időszakban voltak lineáris fejlődési felzárkózási szakaszok. Annak idején, a kommunizmus bukása után azt gondoltuk, hogy ez egy lineáris, gyors felzárkózás lesz. Nem így történt, mert bár voltak a felzárkózásban lineáris szakaszok, de minden egyes ország életében voltak cikk-cakkok is. Volt Lengyelországnak, volt Szlovákiának, volt még Csehországnak is, és attól tartok, hogy Magyarország most éppen egy cakkban van egy hosszú cikk-időszak után.
Pontosan látszik, hogy az elmúlt húsz évben melyik volt az a gazdaságpolitikai értelemben vett sikeres modell, amely folyamatos gyarapodást és felzárkózást volt képes biztosítani a térség országainak, így Magyarországnak is. Ez a modell azt bizonyítja, hogy Közép-Kelet-Európa országainak Európa fejlettebb centrumához, vagy ha úgy tetszik, Európa északi részhez kell kötnie a sorsát, sokkal inkább, mint a déli részhez. Ez a sikeres felzárkózási modell arra épít, hogy ez a térség legyen Európa új termelő övezete. Ez a sikeres felzárkózási modell arra épít, hogy a térségünk – amely az ismert történeti okokból rendkívül tőkehiányos – képes legyen külföldi tőkét, forrást hozni az országba, és eközben olyan politikát folytatni, amely a belföldi megtakarításokat is ösztönzi, időnként akár még a fogyasztás rovására is. Ez a sikeres modell képes kontroll alatt tartani és ésszerű ütemben növelni a unit labor cost-ot, a termelési költségeket, s ezzel a versenyképességet folyamatosan jó szinten tartani. Számunkra az a jó modell, amely képes az itteni súlyos infrastrukturális elmaradásokat viszonylag gyorsan, részben Európai Uniós támogatással csökkenteni, és megszüntetni. Az a helyes modell, amely képes az Európai Unió jelentette jogbiztonságot minél előbb garantálni és fenntartani, hogy ezzel stabil üzleti környezetet biztosítson az itt befektető hazai és külföldi vállalkozóknak. Az a kívánatos modell, amely a rettentő erős társadalmi igények és nyomások ellenére is akár képes stabil fiskális politikát folytatni is. S ahol ezt a stabil fiskális politikát ösztönzik akkor azt követi a monetáris politika is. Végül: az a sikeres modell, ahol a rendszerváltozást követő súlyos átalakulási veszteségek után egy ország képes a foglalkozást stabilan növelni a társadalomban. Ezzel úgy képes stabilizálni a társadalmat, hogy eközben a növekvő foglalkoztatás mellett is képes a gazdaság termelékenységét és az ország teljesítőképességét javítani. Gazdaságpolitikai, ezek azok a döntő tényezők, amelyekben húsz év alatt elválik a búza az ocsútól a gazdaságpolitikában.
A válság kibontakozásakor nem volt világos, hogy Európa- és a fejlett világ válsága miként hat a térségünk gazdaságpolitikai sikermodelljére, miként módosítja annak feltételeit. Mára egyértelműen látszik, hogy a környezet sok szempontból megváltozott, a forrásbőség megszűnt, a növekedés pedig várhatóan jóval lassúbb lesz a következő évtizedben Európában és a fejlett világban, mint a megelőző időszakban volt. Ugyanakkor Közép-Kelet-Európa sikeres modellt követő országai relatív nyertesei lehetnek ennek az időszaknak is, például azért, mert míg Európában korábban a gazdasági siker azon múlott, hogyan tud bővülni egy társaság, egy cég, most az a kérdés, hogy mely országok mely területeire koncentrálja a termelését. Közép-Kelet-Európa versenyképes országai ennek a versenynek nyertesei lehetnek. Még mindig relatíve alacsony bérű, de magas tudású munkaerővel, feljavult infrastruktúrával és az Európai Unió jelentette biztonságos befektetői környezettel bír. Erre alapozva Európa egyik legdinamikusabban fejlődő régiója alakulhat ki a térségben. Ilyen értelemben a konvergencia-story, ha lassabban is, de működhet.
Mit jelent mindez Magyarországon?
Attól tartok, Magyarország ma abban szakaszban van – ahogy korábban mondtam: cakkban –, amikor hosszú távra eldőlhet, hogy képes-e csatlakozni a következő időszak sikeres modelljéhez – egy ma is nehéz, kitartó erőfeszítéssel –, vagy átsorolódik azon közép-kelet-európai országok sorába, akik nem képesek tartósan a sikeres pályán haladni. A „pályaelhagyásunk” nem most és nem az elmúlt két évben kezdődött. Magyarország a sikeres modellt 1995 és 2001 között követte. Ez meg is látszódott az eredményeken, Magyarországot gazdaságpolitikai szempontból a térség vezetői között emlegették. 2001-től kezdődően egyre fokozódó mértékben maradtunk el gazdasági fejlődési lehetőségeinktől. 2006-ig – egy angol mondást magyarítva – azt mondhatnám, hogy túlságosan elhittük a saját storynkat. Feladtunk jó néhányat azok közül a tényezők közül, amelyek Magyarországot a sikeres gazdaságpolitikai pályán tartották.
2006-ban már megmutatkozott: ez az út nem vezet sehová. Ezért 2006-tól 2008-ig egy nagyon erős korrekció kezdődött, amely a stabilitást helyezte mindenek elé. Egyébként drámai mértékben, 10,8%-os potenciális költségvetési hiányról hozta le a gazdaságot két és fél év alatt 3,8%-os hiányra, de olyan áron, amely a növekedési potenciált jelentősen rontotta. Szükséges korrekció történt, de nagyon súlyos, káros mellékhatásokkal. Még valami történt, de ez már nem ennek a pályaelhagyó fiskális politikának az eredménye, hanem korábbi, részben jegybanki, részben kormányzati döntések hatása. A kétezres évek elejétől kezdődően, részben a megbomlott fiskális egyensúly miatt, Magyarországon a küldő adósság soha nem látott mértékben, ezen belül a lakossági eladósodás különösen drámai módon megnőtt. Így, ebben az állapotban érte Magyarországot a válság. A válságban, 2009-2010-ben a magyar gazdaság és a magyar társadalom elképesztő alkalmazkodási képességről és áldozatvállalási készségről tett tanúbizonyságot. Ezzel a válság első szakaszát – amely nagyon súlyosan is érinthette volna Magyarországot – elhárította és stabilizálta gazdaságát.
2010-től kezdve egy új szakasz kezdődött a még mindig válságban lévő európai gazdaságon belüli Magyarországon. 2010-től kezdve Magyarország elszakadt a visegrádi négyek trendjétől, miközben a többiek, különböző mértékben, de hasonló pályán mozogtak, talán Lengyelországot leszámítva, amely nagyobb belső piacával és gazdasági ciklusával ettől eltért. A többiektől elszakadó Magyarországon 2010-től a gazdaságpolitika helyett megint a politikai gazdaságtan szférájában kell helyeznünk az értelmezési keretet.
2010-ben olyan politikai győzelem született, amely egyszerre két jelentős választási csoport szavazataival érte el sikerét. A döntően transzferekből élő, vagy azokból nagy arányban részesedő választói csoportok ugyanúgy ugyannak az erőnek adtak mandátumot, mint a társadalom aktív, növekedésben érdekelt, adózó része. Ez a két társadalmi csoport nagyon eltérő szempontokat fogalmazott meg a kormányzattal szemben. A kormányzat pedig úgy került hatalomra, hogy megpróbált ennek a két támogatói csoportnak és azok, egyszerre teljesíthetetlen, várakozásainak megfelelni. A 2010 után felállt kormány az azonnali radikális adócsökkentéssel a polgároknak akart kedvezni és ezzel csökkentette a bevételeit, miközben a zembereknek is kedvezni akarván nem csökkentette a transzfereket és a kiadásokat. Nem bonyolult feladat belátni, hogy ha egy költségvetésben a bevételek csökkennek, a kiadások pedig szinten maradnak, akkor a hiány növekedni fog. Emlékszünk, volt is kísérlet a 7%-os hiány bejelentésére. Mivel ezt az Európai Unió nem tett lehetővé, elkezdődött az úgynevezett unortodox gazdaságpolitika Magyarországon.
Az unortodox gazdaságpolitika lényege valójában nem más, mint a valós gazdasági problémák megoldása helyett időt nyerni. A gazdasági problémák megoldása nyilvánvalóvá tette volna, hogy a jelenlegi kormányzatot hatalomba segítő ígéretek és az arra alapozott gazdasági program nem volt reális. A gazdasági problémák megoldása érdekeket sért és támogatók, szavazatok elvesztésével jár. Ezt akarta a kormány megúszni, ezért az időnyerésre játszó unortodox gazdaságpolitika, amely a cél érdekében a magyar gazdaság még meglévő tartalékait emészti fel, a családi ezüstöt vesztegeti el.
Három nagy, a megelőző húsz évben felhalmozott, tartaléka volt a magyar gazdaságnak. A pozitív tartaléka abban állt, hogy Magyarország élenjáró volt a külföldi tőkebefektetések vonzásában. Ez óriási mennyiségű már befektetett, nehezen mozgatható külföldi tőkét jelentett bankokban, energiaszektorban, más vállalatokban. Ezeknek a vállalkozásoknak az Európában máshol alkalmazott mértéket messze meghaladó megadóztatása jelentette az egyik forrást. Azért mondom, hogy tartalékról van szó, mert ez a politika a befektetői és finanszírozói bizalmat rendkívül károsan érintette.
A másik ilyen tartalék a tizenkét év alatt felhalmozott nyugdíj-megtakarítás volt. Ennek államosítása egyrészt az államadósság csökkentését szolgálta, nagyjából felerészt. Ezzel a döntéssel lehet vitatkozni, én ezt rossz megoldásnak tartom, de ez egy közgazdasági vita. Az államosított nyugdíj-megtakarítás másik felét viszont a költségvetési hiány átmeneti befedése érdekében eltüzelte a kormány. Ez viszont közgazdasági értelemben bűn, hiszen ezzel a jövőt éltük fel úgy, hogy a jelen adósságát nem csökkentettük belőle. De mondhatjuk azt is, mivel ez a nyugdíj-megtakarítás a mostani aktív generáció majdani nyugdíjának húsz-huszonöt százalékát fedezte volna, hogy az elmúlt két év kormányzati döntései évi két háromhavi nyugdíjunkat vették el. Arra ugyanis nem kapunk reális választ, hogy az akkor nyugdíjba vonulók nyugdíjából hiányzó negyednyi részt miből fogják az egyre csökkenő számú aktívak kipótolni.
Végül a magyar gazdaság harmadik tartalékát az alacsony képzettségű munkaerő európai átlagot sokszorosan meghaladó inaktivitása jelenti. Az egyik legnagyobb esélyünk a foglalkoztatás növelésére az lenne, ha ezeknek az alacsony képzettségű társadalmi csoportoknak biztosítani tudnánk valamilyen módon munkát. De Magyarországon az egykulcsos adórendszer, a 20 százalékkal megemelt minimálbér, melyből csak az állam látott több bevételt, de a minimálbéres nem, nos, ezek az intézkedések drámai módon megnehezítették az inaktívak belépését a munkaerőpiacra. Magyarországon annak az esélye, hogy az alacsony képzettségű munkaerő munkát találjon az állami pénzből finanszírozott közmunkán kívül rendkívüli mértékben romlott ezeknek az intézkedéseknek a hatására, ráadásul az adócsökkentések a nagycsaládosokon kívül elsősorban a társadalom felső harmadának kedveztek.
Ezt a három tartalékunkat vesztegeti el az időnyerését cserébe az általam elhibázottnak tartott gazdaságpolitika.
Engedjék meg, hogy egy pillanatra visszatérjek az ortodoxia világába, s nézzék el, de tulajdonképpen közhelyeket kell mondanom. Az egyik ilyen közhely az, hogy adósságválságból alapvetően négy módon lehet kijutni: államcsőddel, növekedéssel, inflációval és megszorítással. Ha ebből a drámai államcsődöt kizárjuk – s nincs kételyem, hogy ahogy mindenki, úgy a kormány is ki akarja ezt zárni –, akkor a másik három eszköz valamilyen kombinációja marad: növekedés, infláció, illetve megszorítás. A probléma az, hogy ezek közül csak egyetlen van, amely pozitív és kedvező hatású: a fenntartható növekedés. Az infláció, az államcsőd után következő legrosszabb lépés, hiszen az is egy olyan szellem, amit nagyon nehéz visszatuszkolni a palackba, ha egyszer valaki kiengedi. Ezért ha ezt el akarjuk kerülni – bár a jelenlegi 5,5% fölötti infláció nem ezt mutatja –, akkor marad a megszorítás és a növekedés valamilyen kombinációja.
Nézzük végig, hogy melyek a fenntartható növekedés tényezői! Az ortodox szabályoknál maradva három tényező eredményez növekedést: az export, a beruházás és a fogyasztás. Az export Magyarországon döntő jelentőségű. Európában ma Luxemburg – amely egy speciális gazdasági szerkezetű állam – után Magyarország az, amely exportjának a GDP-hez mért aránya 100%-ot tesz ki. Ez egyrészt fölveti a kérdést, hogy vajon érdemes-e egy olyan országnak, amely ilyen extrém mértékben függ a külső piacoktól, alapvetően a külső szereplőkkel ellenkező, velük harcoló, tőlük elzárkózó politikát folytatni. Másrészt ez az arány arra figyelmeztet bennünket, hogy csak akkor tud tovább növekedni az export, mint a gazdaság motorja, ha a mögötte lévő beruházási motor is működik.
Márpedig, és ez a legaggasztóbb adat a mai előadásomban, Magyarországon a beruházások szintje már az év elején is csupán 16% környékén volt, de a legutolsó adat már 13,6%-os arányt mutat. Ez azt jelenti, hogy mélyen az amortizáció szintje alatt van Magyarországon a beruházás aránya. Ez az igazán drámai fejlemény. Ha egy gazdaság egy-két évig recesszióban van, azt ki lehet bírni, s abból talpra lehet állni. De ha a termelés bázisa, ha a termelői kapacitások szűkülnek, ha a tőke, a befektetés kifelé vonul az országból – s ne értsenek félre, nem csak a külföldi tőke, hanem a magyar tőke is vonul kifelé az országból –, akkor ez azt jelenti, hogy – s itt bizony egy marxi kifejezést idézek boldog ifjúkoromból –, „szűkített újratermelés” lesz. Szűkül a termelési bázis, az pedig szűkülő foglalkoztatást jelent. És nemcsak most, mert a beruházás, amit most eldöntenek, az majd négy-öt év múlva fordul termőre. Ezt bizonyítja a Mercedes, az Audi és az Opel példája. Azok a beruházások, amelyeket el sem indítanak, mert inkább kivonulnak az országból a befektetők, soha nem fordulnak már termőre. A fogyasztásról pedig elég annyit mondanom, hogy tavaly 4%-kal csökkent a reálbér. Nyilvánvalóan egy olyan környezetben, amikor a korábban felhalmozódott lakossági eladósodást kell visszafizetni, nem várható el, hogy a fogyasztás bővíti majd a gazdaságot. Export, beruházás, fogyasztás; mind a három súlyos korlátokkal küzd.
Mit lehetne tenni azért, hogy a növekedés Magyarországon beinduljon?
Megint csak az ortodoxiánál maradva: a munka, a tőke és a termelékenység fogja meghatározni azt, hogy Magyarországon lesz-e nagyobb növekedés. Vajon a gyászos, ma 0,8%-ra becsült hosszú távú növekedési képességünk vissza tud-e emelkedni arra a kívánatos szintre, amely az Európai Unió átlagát meghaladja? A mostani gazdaságpolitikával erre nagyon kevés az esélyünk. Keresleti oldalon az adóék – a 2010 eleji drámai csökkenés után, amikor Európa második legmagasabb adóéke lecsökkent az európai középmezőny szintjére, az átlagbérnél ez 54%-ról 46,7%-ra szűkülő adóéket jelent – most a járulék- és adóemelések következtében visszament 50% fölé. A minimálbér emeléséről már beszéltem. A Költségvetési Felelősségi Intézetnek a Haza és Haladás Alapítvánnyal közösen készített előrejelzése szerint körülbelül 50 ezer munkahely megszűnése várható a következő 3-4 évben csak a most meghozott minimálbér-környéki intézkedések miatt. Ez a munkaerőpiac keresleti oldalát talán legjobban befolyásoló tényező a beruházási problémán túl. De nagyon súlyos folyamatok zajlanak a kínálati oldalon is, amelyek hatása hosszabb távon jelentkezik majd. Ilyennek gondolom azokat a változásokat, amelyek a közoktatásban, a szakképzésben és a felsőoktatásban történnek, amelyek eredményeként jelentős társadalmi csoportok gyermekei előtt zárulhatnak be a felemelkedés útjai, s ennek következménye az a mindannyiunk által riasztóan észlelt jelenség, hogy tömegek vándorolnak el Magyarországról. Van, aki egyetemre, van, aki felnőtt fejjel dolgozni készül, de mindannyian az országon kívül keresik a boldogulást, a perspektívát.
A munkáról beszélve egy dolgot hadd jegyezzek meg: az a törekvése a kormányzatnak, amely arról szól, hogy a munkaerőpiacon kívülre szorult csoportokat aktiválni kell, méltánylandó és támogatandó, még ha módszereiben vitatható is. Nem volt fenntartható az, hogy Magyarországon tartósan ilyen alacsony legyen az aktivitási ráta. Ebből a szempontból történt pozitív elmozdulás is, mindezt azonban sajnos ellensúlyozzák a negatív tényezők.
Ami a tőkét illeti, arról csak nagyon röviden szólok, mert ismertek a számok: Magyarországon a kormányzati tevékenységtől függetlenül zajlik a hitelállomány tisztulása és csökkenése, de ezt súlyosan megfejelte az a politika, amely lényegében a régióban egyedüliként tartós csökkenésbe fordította a vállalati hitelezést. Ma a 2008-as szintnek a 80%-ára esett vissza a vállalati hitelezés, míg a térség összes többi országában 105-115% között van a vállalati hitelek állománya. Ez a nyilvánvaló különbség valahol reflektál arra a politikára, amelyet a kormányzat a vállalkozásokat finanszírozókkal szemben folytat.
Ami a versenyképességet illeti, egyetlen adatot idézek: a World Economic Forum adatai alapján az elmúlt egy évben a 48-ik helyről a 60-ikra esett vissza Magyarország versenyképesség tekintetében. A német kereskedelmi- és iparkamara szerint a tagvállalatai 30%-a csökkenteni tervezi a beruházásait hazánkban és kétharmaduk gondolja úgy, hogy súlyos problémák tapasztalhatóak a magyarországi jogszabályi környezetben. Míg 2006-ban a német kamara tagvállalatai az ötödik legvonzóbb tagállamnak gondolták Magyarországot a széles közép-európai térségben, most tizenharmadik helyen áll Magyarország a 2012-es felmérésben.
Ezek a felmérések is jelzik azokat a súlyos gondokat, amelyek az intézményi- és az üzleti biztonság tekintetében Magyarországon tapasztalhatunk.
Magyarországon ma súlyosan sérült a jogbiztonság. Magyarországon ma nem ritkán távol-keleti országokra hajazó, államkapitalista felhangokat idéző mondatok hangoznak el kormányzati szájakból. Magyarországon mindig súlyosan jelen volt a korrupció, de most a Transparency International szerint újabb szintre léptünk. Ez state capture állapota, az állam a korrupció fogságában van, s a közigazgatás megkerülésével zajlik a jogalkotás és kormányzás jelentős része. Mindezek a problémák a korábban felsoroltaknál talán súlyosabbak, mert azt a perspektivikus, törekvő, gyarapodni akaró, boldogulást kereső, aktivista vállalkozói szellemet öli meg, amely nélkül nincs gazdasági fejlődés. Nem elsősorban a külföldi vállalkozókban tűnik el ez a vállalkozói szellem, hanem bennünk, magyarokban.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, mi a teendő?
A Haza és Haladás alapítvány két hónapja kezdett meg egy átfogó gazdaságpolitikai- és fejlesztési programot sok-sok szakértő bevonásával. Ezen a programon dolgozunk még legalább az elkövetkező két hónapban. Nem szeretnék egy félkész anyagból megelőlegezni tanulságokat, de négy dolog biztosan fontos szerepet kap programunkban a következő fontossági sorrendben.
Az első teendőnk a bizalom helyreállítása. Azt mondta egyszer egy Rockefeller, - senki sem értett jobban a kapitalizmushoz, mint ő -, hogy a kapitalizmust a bizalomra építették. Igaza volt, ezért az első és legfontosabb feladatunk a bizalom helyreállítása, legyen szó intézményekről, a jogbiztonságról makro- és mikroszinten, transzparenciáról, korrupciót és bürokráciát csökkentő lépésekről.
A bizalomhoz persze hozzátartozik a stabil makropálya. Azt is látni kell, hogy Magyarországon a stabilitás szükséges, de nem elégséges feltétele a növekedésnek. Lehet stabilan stagnálni is. Ezért a növekedés érdekében Magyarországon nem egyszerűen helyre kell állítani – korábban sem volt jó –, de újra meg kell alapozni a tőkevonzó- és tőkemegtartó képességet. Ehhez pedig egyezség kell az IMF-fel, méghozzá azért, mert ez valódi nemzeti érdekünk. Tényleges nemzeti érdekünk, hogy a gazdaság stabil, kiszámítható és olcsón finanszírozható legyen. Azt is látni kell, hogy az IMF-megállapodás nem csodaszer. Messze föl van fújva a nyilvánosságban ez a kérdés. Az IMF-megállapodás nem más, mint haladék ahhoz, hogy a kormány helyrehozhassa azt, amit elrontott. Ha azt kérdezik, hogy miért nincs IMF-megállapodás, akkor azt válaszolom: azért, mert az IMF és az Európai Bizottság arra szeretne pénzt adni Magyarországnak, hogy jelentős fordulatot hajtson végre a gazdaságban, a kormány pedig arra kéri a pénzt, hogy ne kelljen változtatni azon a gazdaságpolitikán, amin eddig haladt. Amíg ez a dolog nem változik, addig vélhetően nem is lesz IMF-egyezség.
Olyan egyezséget kellene kötni minden erővel, kiváltképp a bankokkal, hogy Magyarországon újra legyen vállalati hitelezés. Hitel nélkül nincs gazdaság, ezt már Széchenyi István óta tudjuk. Valamilyen módon a bizalom helyreállításával meg kellene állítani a tőkemenekítést. A magyarok persze nem hagyták abba az öngondoskodást a magánnyugdíjpillér felszámolása után, hanem Bécsben és Kassán folytatják azt.
A harmadik lépés a bizalom helyreállítása és a beruházások beindítása valamint a tőkevonzó képesség újraalapozása után a foglalkoztatás növelése. Egyszerre kellene a kereslet rövidtávú és a kínálat hosszú távú kérdéseivel foglalkozni. Keresleti probléma most a magasan képzett szegmensekben is van. Hosszú távon egy gazdaság nem tud növekedni, ha nem az Európa sikeresebbik felének modelljeit követi, s a magas hozzáadott értékű ágazatokat célozza meg. Ehhez pedig magasan képzett, alkalmazkodni képes munkaerő kell, nem pedig gyerekkorban munkaerőpiacra hajtott inasok. Tehát a keresleti és kínálati rendszerhez is hozzá kell nyúlnunk, ezért a legfontosabb intézményi reform, amelyet Magyarországnak végre kell hajtania, az éppen az oktatási reform, csak éppen ellenkező irányban, mint ahogy most zajlik.
A negyedik tényező a gazdaság fejlesztése. Itt sajátos, kettős problémával szembesülünk. Egyszerre kellene a magas hozzáadott értékű ágazatokat fejleszteni, így a gyógyszeripart, az autóipart, az elektronika és It-szektorokat, a logisztikát, a szolgáltató központokat klaszterbe kell szervezni és hozzájuk kötni a magyar vállalkozásokat, melyeknek beszállítói- és exportprogramokon keresztül finanszírozást és kockázati tőkét kell tudnunk biztosítani. Ezzel párhuzamosan viszont a társadalmi stabilitás érdekében az alacsony képzettségűeket magasan foglalkoztató szektorokat is preferálni kell. Az agrárszektornak azokat a részeit, amelyek erre képesek, a turizmust, amely az egyik legnagyobb felszívója ennek a munkaerőnek, a megújuló energiák és az energiahatékonyság programjait, amelyben óriási tartalék és dupla nyereség van valamint a helyi szolgáltatások rendszerét. Ezek az ágazatok azok, amelyeket ha célzottan, aktív kormányzati politikával támogatunk, segíthetnek a társadalom stabilizálásában még akkor is, ha az általuk előállított javak hozzáadott éréke esetenként jóval alacsonyabb, mint a gazdaság más területein.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Összegezve az elmondottakat, két konklúziót ajánlok a figyelmükbe. Azt gondolom, Magyarország régóta küzd jelentős strukturális problémákkal, de ezek kezelésében a 2010-ben megszerzett jelentős társadalmi felhatalmazás ellenére nem pozitív, hanem negatív fordulat történt. Az elmúlt két év kormányzati döntéseinek következményei súlyos, hosszú távú gazdasági kudarc veszélyét jelentik a magyar táradalom és gazdaság számára: a termelés és foglalkoztatás tartós stagnálásának, vagy szűkülésének a veszélyét. Ezért Magyarország nemzeti érdeke, hogy a lehető leggyorsabban azonnali és radikális fordulatot hajtson végre.
Köszönöm, hogy meghallgattak!
