Vajon mit jelent a nonprofit alapokra helyezett közszolgáltatás, lehet-e ezzel a módszerrel hatékonyabban és jobban védeni az elszabaduló rezsiköltségek miatt aggódó lakosságot? Szerzőnk, írása pénteken megjelent első részében azt bizonyította, hogy a nonprofit elv érvényesítése az energiaellátás területén romló hatékonysággal, pazarló, fegyelmezetlen működéssel, végső soron pedig előbb-utóbb áremeléssel fog járni. Különös aktualitást ad az írásnak az a hétvégén megjelent információ, mely a parlament honlapján elérhető törvénytervezet alapján a stratégiai gáztározók állami felvásárlásának szándékáról szól. A Lázár János által jegyzett javaslat indoklása ismét a lakossági fogyasztók érdekeinek előtérbe helyezésével érvel. Így aztán különösen indokolt, hogy szerzőnk a határozott kormányzati bejelentések mögöttes szándékait kutatva azt a lehetőséget vizsgálja meg, hogy a nagy bejelentések mögött nem a működés, hanem a tulajdonos megváltoztatásának szándéka áll fenn. A korrekt elemzéshez megint messzebbről kell nekifutni.

Az ördög a részletekben van – a magyar energetika tulajdonosi szerkezete

A magyarországi fogyasztók vezetékes energiahordozókkal való ellátásában résztvevő szereplők tulajdonosi szerkezete a rendszerváltást követően részben egymással párhuzamosan haladt, majd néhány, témánk szempontjából igen lényeges ponton kettévált egymástól. A korábbi tröszti struktúrában működő Magyar Villamos Művek Tröszt (MVMT), illetve Országos Kőolaj és Gázipari Tröszt (OKGT) egységes, központilag irányított állami szervként végezte a villamosenergia- és földgázellátást, majd az Antall-kormány idején részvénytársaságok kétszintű rendszerévé alakultak, ahol az anyavállalat mintegy holdingszervezetként irányítja immár az egyes résztevékenységeket (termelés, szállítás, elosztás) ellátó leányvállalatokat. 1995 végén lényegében egyszerre zajlott le a magyar energiaipar mai tulajdonosi összetételét alapjaiban meghatározó energetikai privatizáció, külföldi, jellemzően nyugat-európai energiamultik tulajdonába kerültek a gázelosztó- és áramszolgáltató társaságok valamint a hazai nagyerőművek a Paksi Atomerőmű kivételével, míg a tulajdonos holdingszervezetek (MVM, MOL) állami kézben maradtak. A későbbi években lezajlott kisebb tulajdoni mozgásokat leszámítva ez a modell működik a mai napig a villamosenergia-iparban. A gáziparban viszont további lényegi változást jelentett, hogy a MOL-t bevezették a tőzsdére, az állam tulajdonosi részaránya 2008-ig fokozatosan csökkent, amikor a maradék mintegy 20 %-ot is eladták. Ezt a tulajdoni hányadot vásárolta vissza az Orbán kormány 2011-ben meglehetősen vitatott kondíciók mellett, amit alátámaszt, hogy a megvásárolt pakettet ma 30 – 40 %-kal kevesebbért jegyzik a tőzsdén.

 A másik lényegi fejlemény, hogy a MOL 2004-ben eladta a hazai földgáz nagykereskedelmét bonyolító üzletágát az itthon már jelentős tulajdonnal rendelkező E.On-nak, így a földgáz importja, nagykereskedelme és tárolásának feladatköre szintén kikerült az állami tulajdoni körből.

A privatizáció és a balliberális mumus

Az imént vázlatosan bemutatott energiaipari magánosítás messze több, mint egy pusztán pénzügyi tranzakció. Jelentősége, a magyarországi újkori demokrácia fejlődésében játszott szerepének számos vonatkozása messze túlmutat ezen írás keretein. Néhány vonatkozásról azonban fontos szót ejtenünk annak érdekében, hogy a mostani események mögötti rejtett összefüggések feltáruljanak.

A hagyományosan egyik legerőteljesebb, legfejlettebb belső szakmai öntudattal rendelkező energiaágazatokban az összetartozás-tudat és a nagyfokú lojalitás a szakmakultúra évtizedek során kialakult, nagyon markáns eleme volt. A rendszerváltás ezt a belső kohéziót sokkal kevésbé kezdte ki, mint a kilencvenes évek közepén lezajlott, valóban páratlan mértékű és gyorsaságú magánosítás. Évtizedes szakmai kapcsolatok, együttműködések egyik napról a másikra teljesen eltérő érdekek alá lettek rendelve, a széttagolt tulajdonosi szerkezetből fakadó eltérő igazodási kényszert a mai napig nehezen dolgozták fel ezek az ágazatok: Nem véletlen, hogy a szakma nagy teoretikusai az „energetika Trianonja”-ként tekintenek a magánosításra.

Csakhogy látni kell: ez a folyamat korántsem helyezhető el egy baloldali kontra jobboldali tengelyen, amint azt a jelenlegi kormányzó elit rendszeresen igyekszik beállítani. Sőt, amint alább néhány példával szemléltetjük, akár fordítva is gondolkodhatnánk.

Az energetikában lezajlott privatizáció előkészítése minden ellenkező hírrel szemben az Antall-kormány alatt kezdődött el, a két nagy állami energiaholdingban, a tulajdonosi jogokat gyakorló Állami Vagyonügynökségnél (ÁV Rt.), illetve az akkori állami felügyeletet ellátó Ipari Minisztériumban, az energetikai államtitkárságon. Az MVM-ben már 1993 tavaszán létrehozták a privatizációt előkészítő szervezetet. Még 1993 végén megbízták a német Schröders tanácsadó céget az iparág privatizációs koncepciójának kidolgozására. Ahogy maga a tanácsadó, úgy gyakorlatilag a koncepció is lényegében „átmentődött” a kormányváltás utáni időszakra és alapját képezték a ténylegesen megvalósult magánosításnak.

A privatizációt követően létrejött status quo megváltoztatását, esetleges visszarendezését az 1998-ben bekövetkezett kormányváltás után a nemzeti érdekek úgymond markánsabb érvényesülését váró műhelyek hiába remélték a jobboldali kormánytól, az első Orbán-kormány intézkedései inkább a kialakult érdekrendszer tartós fennmaradása, sőt megszilárdítása irányába tett lépésekkel jellemezhető. Ezek sorában elég a privatizációs szerződésekben rögzített, a befektetők tőkéjének megtérülésére vonatkozó szabályozási előírások módosítását említeni. A Kaderják Péter vezette Energia Hivatal utólag minden bizonnyal legemlékezetesebb lépésének eredményeként drasztikusan megugrott a privatizált energiacégek profitja.

Ennek szemléltetéseként elég az alábbi beszédes diagramra tekintenünk, mely az első Orbán-kormányt megelőző és az azt követő teljes gazdasági évekre vonatkozóan szemlélteti a villamosenergia-ipar privatizált és állami szereplőinek tőkearányos nyereségét. A grafikon tanúsága szerint az európai energiaóriások tulajdonába került szektor jövedelmezősége látványosan megugrott a polgári kormány intézkedései révén és ez a trend nem csökkent az újabb kormányváltásig, miközben az állami szegmens a ciklus végére rekordveszteséget szenvedett el. Ne felejtsük: az energetikai piacnyitás csak 2003-ban indult meg ténylegesen, a verseny hatásai tehát e számokban még nem jelenhetnek meg, és mivel a szektor alapvetően szabályozott iparág, a társaságok jövedelmezősége lényegében kizárólag az állami regulációs lépésektől függ.

A villamosenergia-ipar társaságainak saját tőke-arányos nyeresége %-ban, 1997 - 2003

Forrás: Dr. Járosi Márton, „EU-kommandók az MVM-nél”

Magyar Nemzet, 2006. június 16.

Fontos megemlíteni, hogy a polgári kormányzás alatt mindkét állami tulajdonban maradt energiacég esetében (MVM, MOL) lényegesen romlottak a működés feltételei, a kormányzat ekkor az állami cégek jövedelmezőségének korlátozásával, adminisztratív eszközökkel igyekezett mindkét szektorban az energiaárakat kordában tartani. Ennek eredményeként az állami MVM gyakorlatilag működési ellehetetlenülés határára ért (ld. fent), a MOL pedig emiatt döntött a gázüzletág eladásáról, a gáz-nagykereskedelem ugyanis elviselhetetlenül magas veszteséget termelt az állam által kikényszerített árrendszer miatt. Magyarul: annak a helyzetnek a kialakulását, amely minden bizonnyal a mostani nonprofitos csinnadratta mögött meghúzódik, valójában éppen az előző Orbán-kormány lépései idézték, de legalábbis készítették elő.

Itt álljunk meg egy pillanatra, mert elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amely minden bizonnyal közel visz bennünket a mögöttes okok és összefüggések felismeréséhez. Nehéz nem felfedezni párhuzamot az előző jobboldali kormány gazdasági szabályokon átnyúló, politikai indíttatású lépései és a mostani nonprofitosság gondolatisága között. De ugyanígy ismerős lehet a valós gazdaságstratégia hiánya, illetve az annak helyébe lépő, pillanatnyi politikai és gazdasági érdekek által motivált, lobbiszempontokkal is színezett kormányzati mozgások sora.

Ebben az összefüggésben kell értelmeznünk azt a furcsa pálfordulást, ami a Fidesz MVM-mel kapcsolatos viszonyának drasztikus megváltozását jellemzi. Míg az első Orbán-kormány az állami óriáscég kivéreztetése révén igyekezett populista ígéreteinek gazdasági alapját megteremteni, és később ellenzékben a leghangosabb liberális dalnokok kórusát is túlharsogva emelt szót az állami energiaóriás piacellenes működését, túlzott erőfölényének veszélyét vizionálva, a mostani kormány valami egészen furcsa vonzalommal viseltet ugyanezen cég iránt és egyre másra aggatja rá a meglehetősen idegen feladatköröket (lásd mobiltelefon-szolgáltatás, gázkereskedelem és –szállítás).

Felmerül a kérdés: Nem lenne sokkal ésszerűbb a fogyasztók költségeinek szinten tartását, sőt csökkentését az állami cégre aggatott, hihetetlenül költséges sallangok levetése révén megoldani? Dehogynem. Pillantsunk rá az MVM legutóbbi öt évének legfontosabb gazdasági adatait bemutató táblázatra:

Az MVM Csoport fontosabb gazdasági adatai 2007 - 2011

Forrás: MVM hivatalos sajtóközleményei, www.mvm.hu

A táblázat adatai különösen érdekesek a megelőző diagram fényében. A szocialista kormányzás második felére ugyanis jól láthatóan fokozatosan egy valódi nemzeti bajnokká nőtte ki magát a cégcsoport, komoly nyereséget, de ezzel párhuzamosan óriási osztalékfizetést (érts: költségvetési bevételt) produkálva. Magyarán: a jól kézben tartott növekedő vállalat jövedelmezőségének döntő része visszakerült a közhöz. Ha ezzel szemben a jelenlegi kormány alatti céges működést és az osztalékra vonatkozóan hozott tulajdonosi döntések együttes eredményét tekintjük, már a madártávlatból végzett összehasonlítás is elég lehangoló: hiába nőtt a cég árbevétele 2011-re ismét nagyot, eredménye messze nem érte el a sikeres 2009-es évet, és ami a legérdekesebb, a kifejezetten gyatra 2010 utáni szerény osztalék mértéke nem nőtt meg, sőt tovább csökkent 10 Mrd Ft körüli összegre. A meglehetősen érthetetlen döntésre a hivatalos közlés szerint azért került sor, mert úgymond szükség van a forrásokra az MVM előtt álló nagy projektekhez. De mik is ezek a projektek? Netán egy korszerű erőmű, vagy egy új nagyfeszültségű távvezeték, esetleg valami megújulós projekt az Uniós vállalások teljesítéséhez? Ki kell ábrándítsuk az olvasót, ilyenekről szó sincs. Az MVM mostanában Déli Áramlattal, AGRI gázvezetékkel, szlovák gáztranzit-vezetékkel, és egy, azóta csúfos jogi kudarcot vallott mobiltelefon-vállalkozással van elfoglalva.

A nonprofit közszolgáltatás Fideszes modellje és az E.On visszavásárlás

Az MVM-mel kapcsolatban leírt furcsa jelenségek átvezetnek az alapkérdés megválaszolásához: mi az összefüggés a lényegében egy időben tett bejelentések között, és valójában mi lehet a tényleges kormányzati szándék?

Visszautalva az energetikai privatizáció történetéről elmondottakra, a kulcskérdés ezúttal a MOL korábbi gázüzletágának az ismételt állami irányítás alá vétele. Ez a lépés a kormányzat számára azért sürgető, mert az eltelt két év alatt semmilyen érdemi lépés nem történt a 2015-ben lejáró, a hazai gázellátás biztonságát és árszintjét alapjaiban meghatározó GAZPROM- szerződés ügyében. A kormányzat nyilvánvalóan saját kézbe akarja venni ezt a valóban stratégiai kérdést, és ha alaposan megkésve is, láthatóan döntésre szánta el magát. A probléma csak az, hogy ezúttal is valószínűleg a rosszabb megoldást választotta és ahelyett, hogy a hozzánk képest nagyságrendekkel jobb tárgyalási pozícióval rendelkező óriásvállalatnál hagyná ezt a kérdést, saját bizalmi berkein belül kívánja tartani azt, még annak árán is, hogy várhatóan hatalmas összegeket kell fizetni a gázüzletág visszavételéért. Ráadásul állami kézbe kerül egy jelenleg veszteséges, azaz külső forrásokkal életben tartott tevékenység, melyet a továbbiakban az E.On helyett a magyar állam, minden bizonnyal az állami MVM fog biztosítani.

Az MVM jelen kormányzati ciklusban betöltött sajátos szerepéről korábbi cikkeinkben már részletesen írtunk, most ismét azt kell megállapítanunk, hogy az állami energiamamut deklaráltan veszteséget termelő gázbiznisszel való kistafírozása ellene mond minden racionális megfontolásnak, és legfőképpen a fogyasztói költségek csökkentése iránti elvárásoknak. Ahogy az előzőekben bemutattuk, immár a csoport gazdasági eredményeiben is kimutatható ez a negatív hatás, annak ellenére, hogy ma az állami cég minden korábbinál kedvezőbb szabályozási környezetet élvez, az utóbbi két évben romlott a nyereségessége, de ennél is nagyobb arányban csökkent az állami osztalékfizetés.

 A költségvetési befizetés drasztikus csökkenésének oka, hogy a cég csupa olyan, milliárdos költségeket felemésztő ráfordítást tervez, amelyek semmiképpen sem a villamosenergia-ellátást szolgálják. Becsléseink szerint 15 - 30 Mrd Ft lényegében fájdalommentesen megtakarítható lenne az állami energiaóriásnál azzal, hogy megtisztítanák a profilidegen elemektől. Ez a volumen a magyar háztartási villamosenergia-költségek 10 %-át is elérheti. Teljesen felesleges tehát a piaci szereplőket, a szakmát és nem utolsósorban az európai szerveket a nonprofit ötlettel sokkolni – hacsak nem ez a cél valójában.

A recept tehát összeállt: szerezd meg a számodra fontos üzletágat azért, hogy a közelgő pillanatban neked kedvező ügylet köttessen, és a kifelé igen nehezen védhető szándékodat indokold meg olyasmivel, amit megszokhattak tőled, mondj valami nagyon népszerűt és fogd rá arra az egészet.

Félreértés ne essék, nem önmagában az a baj, hogy az állam vissza akarja szerezni a földgáz-nagykereskedelem és földgáztárolás tevékenységeket. Az már sokkal inkább, hogy ennek célja láthatóan nem a fogyasztói költségek csökkentése, vagy az állam vállalkozói vagyonát képező cégek jövedelmezőségének növelése. Ha ezek lennének a szándékok, ma nem ezt az utat választanák. Az is felettébb gyanús, hogy miért az állami villanycégre kívánják az állami gázüzletek koloncát aggatni, és ezzel a cégnél képződő, igen jelentős forrásokat egy testidegen üzletágba átirányítani – akkor, amikor arra égetően szükség lenne a villamosenergia-ellátás szinte minden elemében.

Lehet máshogy is

A szomorú, de egyben reményt is keltő helyzet az, hogy mindezt úgy is le lehetne vezényelni, hogy eközben teljesüljenek a nemzeti érdekek, és a fogyasztók kedvező áron való ellátása is megvalósulhasson. Sok érv szól amellett, hogy a közel húsz éve lezajlott energiaprivatizációt újragondoljuk, de ehhez egésze más alapokról kellene kiindulni.

Az a kiinduló feltevés, miszerint a kilencvenes évek közepén kialakult tulajdonosi szerkezet egyáltalán nem egy szent tehén, és hogy indokolt mára ennek újragondolása, teljesen jogos és aktuális. Az eltelt idő ugyanis már elegendő volt arra, hogy kellő tapasztalatot szerezzen hazánk az európai multinacionális társaságok magyarországi üzleti filozófiájáról, a nemzetgazdasági kérdések kezelése iránti készségéről, és az általuk követett gyakorlat ezen célokhoz való illeszkedéséről. Összefoglalva azt állapíthatjuk meg, hogy ezek a társaságok azt teszik, ami részükről a leginkább racionális lépés, jelenleg éppen például a hálózatok és egyéb műszaki rendszerek fejlesztésének drasztikus visszafogásával igyekeznek a kormányzat által rájuk kényszerített piacidegen, és gyakran az uniós megfelelés próbáján is elbukó pénzügyi sarcok (energiaadó, ágazati különadó, árbefagyasztás) negatív hatásait ellensúlyozni vagy a kormányzati igyekezet ellenére a fogyasztókra hárítani. Nagyon fontos látni ugyanakkor, hogy mindezért nem elsősorban a multikat kell hibáztatni, hiszen azok egy lényeges feladatot igenis teljesítenek: a mögöttük álló innovációs-, és menedzsment-tudást, üzleti tapasztalatot, amit az óriás anyacég „automatikusan” biztosít számukra, bizonyos mértékben mégiscsak meghonosítják Magyarországon. A megoldás tehát nem a populista szlogenekből levezetett irracionális lépések kikényszerítése, hanem - a vezetékes energiaellátás működési sajátosságainak figyelembe vétele mellett - az állami akarat átgondolt, piackonform és átlátható érvényesítése kellene legyen.

Egy gondolatkísérlet segítségével gyakorlati példán keresztül szeretnénk szemléltetni, hogy igenis lehetséges, sőt indokolt hozzányúlni a hazai energetikai tulajdonosi szerkezethez és ez meg is hozhatja a kívánt eredményt.

Ha visszaidézzük a cikk elején leírtakat a vezetékes energiahordozók hazai működési modelljéről, elevenítsük fel, hogy az ellátási láncolatban melyik az az elem, ahol kizárólag külföldi tulajdonú cégek végzik a tevékenységet. Láthatjuk, hogy ez mindkét energiahordozó esetében az elosztási feladatkör. Ez nagyon fontos elem, mert az ellátás ezen a ponton az ország egész területén kikerül az állami (nemzeti) kompetenciakörből. Ami azzal is jár, hogy például az árak féken tartásában kisebb érdekérvényesítő erőt képes mozgósítani, illetve sokkal könnyebb e cégeknek a költségeik elismertetése, az állam ugyanis csak szabályozási eszközökön keresztül tud rájuk hatást gyakorolni.

Minőségileg változna ez a helyzet, ha akár csak egyetlen áram-, vagy gázhálózati társaság visszakerülne teljes egészében az állami szektorba. Az állam belelátna az elosztás valós költségeibe, közvetlen befolyást gyakorolna arra, és ez a többi elosztó számára is irányadó lenne. Tehát: lényegesen kisebb mértékben lennének képesek belső költségeik érvényesítésére.

Ez a szakmai körökben egyébként már jelen lévő felvetés azért jelentene nagyon komoly eredményt, mert a tapasztalatok szerint a privatizált társaságok „hozzászoktak” ahhoz, hogy az állam kénye – kedve szerint módosítja nyereségük elfogadott mértékét, és kiszámíthatatlan terhek kivetésével rángatja tényleges eredményüket. Emiatt is e társaságok komoly rutinra tettek szert a költségeik elismertetése során kifejtett érdekérvényesítési gyakorlatukban.

Mondhatnánk persze, hogy ez a koncepció kivitelezhetetlen, mert az anyacégek nem adnák el a jól jövedelmező elosztókat, vagy ha el is adnák, nincs az üzlethez elegendő pénzünk. A kétkedőket meg kell nyugtatni, a modell igenis működik, sőt a gyakorlatban el is indult ez a folyamat 2007-ben a villamos szektorban. Az MVM ekkor kezdett el részesedést szerezni az ELMŰ-ben, amelyet 2008-ban az ÉMÁSZ-ra is kiterjesztett, sőt tovább növelte (10 és 15 % körüli értékre) tulajdoni hányadát. És ami a legérdekesebb, 2009-ben együttműködési megállapodást írt alá az E.ON-nal (!), többek között a német óriás hazai érdekeltségeiben való állami tulajdonszerzésre. Az MVM ugyanis, mint bemutattuk, nagyon komoly belső forrásokkal rendelkezik, az említett akvizíciókat úgy hajtotta végre, hogy eközben jövedelmezősége még nőtt is. A vásárlások eredményeként ezek a cégek már osztalékuk egy részét közvetve az államnak fizetik.

Sajnos ezen a ponton a cikkünkben előzőekben leírtak ezúttal ismét igazolást nyernek. A történethez ugyanis hozzátartozik, hogy a kormányváltást követően a jelenlegi MVM nem folytatta ezeket az akvizíciókat, sőt az E.ON-nal kötött megállapodást lényegében megszüntette azzal, hogy nem hosszabbította meg az együttműködésre vonatkozó szándékát. Ehelyett drasztikus fordulatot véve erőit a számára idegen és eddig már tízmilliárdokat felemésztő, korábban részletesen taglalt ügyletekre koncentrálja.

Összegzés

Cikkünknek természetesen nem lehet célja egy alternatív stratégia felvázolása. Felvillantottunk ugyanakkor néhány olyan szempontot, amelyek reményeink szerint adott esetben kijelölhetik az alapköveit egy valóban a fogyasztók érdekeit szem előtt tartó, átgondolt koncepciónak, amelynek célja a hazai energetika tulajdoni szerkezetének nemzeti célok és érdekek mentén történő újrafogalmazása. Meggyőződésünk ugyanis, hogy a jelenlegi struktúra valóban megérett az újratervezésre, amihez a gazdasági válság egy újabb lökést adott. Nagyon fontos lenne, hogy Európa legjelentősebb gazdasági szereplőivel szemben folytatott nemzeti érdekérvényesítésünk ne a „szabadságharc” politikai és gazdasági logikája mentén, hanem a kölcsönös érdekek felkutatása révén történjen. Ha ezeket a társaságokat ellenségként kezeljük, lemondunk a jelenlétükkel járó igenis komoly értékről. Ez pedig semmiképpen nem szolgálná a legjelentősebb célt, az energiafelhasználók érdekeit.

Arról viszont igenis nem szabad lemondani, hogy egy világos, a politika és a szakma legalább minimális konszenzusát bíró koncepció mentén ne kezdjük el, illetve ne folytassuk a nemzeti érdekek érvényesítését az energetikában olyan módon, hogy az a jelenlegi tulajdonosi szerkezet módosítását is magába foglalja. A lényeg itt a nyíltságon, konszenzuson és a szakmaiságon van, ma sajnos mindhárom feltétel hiányzik. A nemzeti tulajdonba kerülés pedig nem történhet államosítás, vagy regulációs diszkrimináció útján, azaz olyan eszközökkel, amelyekhez a jelenlegi kormányzat előszeretettel nyúl. A visszavásárlás, mint példánk is tanúsítja, igenis történhet klasszikus, következetesen végigvitt módszerekkel, tárgyalások útján – ahogyan azt Európában szokás, a másik oldalt partnernek tekintve. Egy ilyen megközelítés ugyanis nem rombolná le az évtizedes együttműködést és következetesen menedzselve olyan további előnyüket is eredményezhet, amelyek a diktátumos módszer esetén fel sem merülhetnek (pl. beruházási lehetőségek biztosítása a partnernek, stb.).

A fogyasztói árak kordában tartásának másik fontos pillére, hogy ugyanezen nemzeti érdekérvényesítési program mentén újra kell gondolni az állam szabályozói szerepét, és valós jogosítványokat kell adni a Magyar Energia Hivatal kezébe annak érdekében, hogy minden lehetséges módon elérhesse a szolgáltatásokban részt vevő társaságok költségeinek minimalizálását. Az államnak pedig nem a társaságok nyereségének eltüntetésére kellene törekednie, hanem arra, hogy profitjukat idehaza, valós, termelő, munkahelyeket teremtő beruházásokra költsék, ezzel is hozzájárulva a hazai GDP növekedéséhez.

Vázlatos javaslatcsomagunk harmadik pilléreként különösen fontos lenne, hogy az állam energetikai vállalkozói vagyonát megtestesítő MVM-et visszatereljük a normális, szakmailag és üzletileg megalapozott keretek közé annak érdekében, hogy a jelenleg hihetetlen többletkiadásokkal járó diszfunkciók helyett minden elemében a kedvező árú áramellátásra koncentrálhasson. Ebbe persze az is beletartozik, hogy végre meginduljanak az erőművi fejlesztések, amelyekről többek között éppen a már részletesen bemutatott aktivitásai vonják el a forrásokat. Ha ugyanis beigazolódik a cikkünkben boncolgatott folyamat végeredménye, és az MVM-mel veteti meg a kormányzat az E.ON gázüzletágát, akkor jó időre búcsút inthetünk a hazai villamosiparban a valóban szükséges, elkerülhetetlen fejlesztéseknek. S akkor már nem arról fognak vitatkozni politikusok és a cégvezetők, hogy mekkora profittal juttatja el a szolgáltató az áramot Mari nénihez. A vita már sajnos arról fog szólni, hogy eljuttatja–e egyáltalán, mert már nem lesz mit és nem lesz min keresztül.