Nehéz helyzetben vagyunk, ha meg akarjuk határozni, hogy mi az a minimális vagy elégséges ráfordítás és támogatás, amely kellően megalapozottá teszi a felsőoktatásra szánt költségvetési előirányzatot. Nincsenek olyan, szakmai és pénzügyi szempontból is alátámasztott, az intézmények által is elismert képzési feladatokhoz köthető költségek, melyekre alapozhatnánk az elemzést. Épp emiatt a gyakorlatban használt költségvetési információk szervezetszintűek és erőforrás-típusúak, emiatt aztán pénzügyileg nem mérlegelhető az egyes intézmények alul- vagy túlfinanszírozottsága sem – magyarán nem tudjuk, reálisan mi mennyibe kerül a felsőoktatás rendszerén belül. Ez a finanszírozási szisztéma tehát nem egy költséghatékonyan szervezett szakmai és fenntartási tevékenység beárazásán alapul, ezért a forráskivonás mellett éppúgy felsorakoztathatók tényekkel és számításokkal alá nem támasztott „szakmai” érvek, mint a forrásbővítés mellett. Tudjuk, hogy a felsőoktatási intézmények igen aktívak a saját források megszerzésben; ezek javítják a „rezsiviselő képességüket” is. Ezt a képességüket nem lehet lebecsülni, hiszen a korábban a közvetlen állami támogatás csökkenését rendre a saját bevételek jelentős növekedése követte, bizonyítva a felsőoktatás rugalmas alkalmazkodását a változó, többnyire romló költségvetési helyzethez.

 

Mi következik mindebből? Az, hogy a kormány, ha úgy tetszik „büntetlenül” vonhat ki forrásokat a felsőoktatásból úgy, hogy közben arra számít, és azt ösztönzi, hogy a felsőoktatási intézmények saját bevételeik növelésévek kompenzálják az elvonásokat. Mivel sem a kormány, sem az intézmények nem hivatkozhatnak a felsőoktatásra fordított költségek meghatározásánál közös és hiteles számításokra a szféra állami finanszírozási szerkezete (hallgatói létszámmal arányos képzési támogatás – normatív hallgatói juttatások – PPP beruházások központi forrásai) változatlan marad. Az egyes intézmények állami támogatásának mértéke tehát a hallgatólétszám mennyiségi mutatóira, fenntartási garanciákra és az új felsőoktatási koncepció alapján az államilag finanszírozott keretszámokat meghatározó kormánnyal kötendő egyedi, politikai jellegű alkukra építve alakul ki. Ez azt jelenti, hogy az állami finanszírozás mértékének csökkentése önmagában nem szükségszerűen eredményezi a felsőoktatás jelenlegi rendszerének racionalizálását, hatékonyságának növelését, annál is inkább, mert szféra alkalmazkodása a romló költségvetési helyzethez rövid távon megóvja felsőoktatást az érzékelhető, rendszerszintű működési krízistől.

 

 

Lássuk ezek után a számokat! Az intézmények előirányzatai a 2012. évre több mint 430 milliárd Ft-ot tesznek ki. Ebből a költségvetési támogatás több mint 30 milliárd Ft-tal alacsonyabb az előző évre eredetileg megállapított összegnél. A forráskivonás részben az év közbeni stabilizációs tartalékképzés hatását érvényesíti a jövő évre, részben pedig a Széll Kálmán-tervben megjelölt megtakarítási összeget foglalja magában. A személyi kiadásokra nagyjából ugyanannyit szán a jövő évi költségvetés, mint az idei tartalmazott, (járulékkal csaknem 220 Mrd Ft) tehát a költségvetési javaslat a szférát érintő létszámleépítéssel nem számol.

 

A dologi és egyes felhalmozási-kiadási jogcímeken az előző évinél viszont alacsonyabbak a kiadási előirányzatok. A hallgatói pénzbeli juttatások főösszege is csökken, ami az alacsonyabb hallgatói létszám miatt érthető is. Az állami támogatással rendelkező hallgatók felvételi keretének szűkítése megtakarítást eredményez ugyan, de ezek évekre elhúzódva jelentkeznek majd, így az intézmények képzési kapacitásához kötődő (rezsi) kiadásainak felszabadítása sem lehet majd egyenletesen tervezhető.

 

A felsőoktatás bevételi előirányzata összességében a jövő évre alig emelkedik, 270 Mrd Ft lesz. Mivel a támogatások csökkennek, jelentős megtakarítás nyomás alá kerülnek az intézmények. Ám mivel a tervezett bevételi összeg elmarad még a 2010. évben elért szinttől is, feltételezhető, hogy a bevételek növelhetőek. Ez némi esélyt ad arra, hogy a kiadáscsökkentést kisebb mértékben kelljen végrehajtani, mint ami egyébként a támogatás csökkentéséből következne. Komoly érvágás viszont, hogy a Kutatási és Technológiai Innovációs Alap kerete az idei főösszeg kétharmadára apad, ezen belül a költségvetési hozzájárulás kevesebb, mint egyharmadra mérséklődik. Valószínű, hogy az egészségbiztosítás és az ellátórendszer átalakítása negatív hatással lesz az orvosi karokat, klinikákat fenntartó 5 intézmény gazdálkodására.

 

 

A bevételeiket a legjobban, ugyanakkor a politikailag legkockázatosabb módon úgy növelhetik az intézmények, hogy a törvény által lehetővé tett önköltségi szintre emelik a költségtérítéses oktatás díját. Ez akár néhány tízmilliárd plusz forrást is jelenthetne. Ám a képzési díjak jelentős emelése csökkentheti a jelentkezők számát, és ez hatásában vissza is üthet: végül csökkenhetnek a bevételek is. Ha élnek ezzel a lehetőséggel, számolniuk kell a tandíjmentes, államilag támogatott képzési helyre felvett és a költségtérítéses hallgatók helyzete közötti, egyre növekvő feszültségek kezelésével is. Nagy kérdés, hogy a csökkenő mértékű állami finanszírozás mellett lemondhatnak-e erről a lehetőségről az intézmények?

 

A 2012. évi költségvetés tehát érdemi intézményi reformok kényszere nélkül von ki forrást a felsőoktatásból. Ugyanakkor a hallgatólétszám érdemi mértékű csökkenése fel fogja erősíteni a magyar az intézményhálózat szétaprózottságából, a képzések méreteiből, szerkezetéből származó szakmai és gazdasági problémákat. Ezek egy ponton túl változatlan intézményi szerkezet mellett már nem lesznek kezelhetőek.