Az alább olvasható cikk szerzője Kurt Volker, az Egyesült Államok korábbi NATO-nagykövete, jelenleg a BGR Group vezérigazgatója, valamint a Johns Hopkins Egyetem School of Advanced International Studies transzatlanti kapcsolatok központjának kutatás-vezetője és vezérigazgatója. Ennek a tanulmánynak egy változata eredetileg az olasz La Stampa napilapban jelent meg.
Mind az afganisztáni, mind a líbiai háború a szövetség komoly hiányosságaira mutat rá. Ha ezeket a problémákat nem lehet megoldani, akkor talán egyrészt eljött az ideje, hogy a NATO visszatérjen az alapokhoz, másrészt pedig visszatérjünk a „hajlandók koalícióihoz” is.
Már csak hetek vagy hónapok kérdése Moammer Kadhafi líbiai vezető bukása, és az ellenzéki erők valószínűleg ellenőrzésük alá vonják Líbia nagy részét.
A Egyesült Államok megkezdte afganisztáni csapatainak kivonását, és a szövetségesek is követik példáját. Az elkövetkező néhány évben — az afgán biztonsági erők kiképzése érdekében tett minden erőfeszítés ellenére is — Afganisztán korrupt és tehetetlen kormánya az ország déli és keleti részein valószínűleg kénytelen lesz teret engedni a radikális, iszlamista pastuknak (akik csak névleg különböznek a táliboktól), míg északon a régi Északi Szövetség hatalmát kényszerül majd elismerni. Az ország nyugati régiójában továbbra is erős iráni befolyás érvényesül.
A legoptimistább forgatókönyv is csak annyit feltételezhet, hogy a központi kormány legalább nem omlik össze, amikor a nemzetközi csapatok nagysága egy kritikus pont alá csökken.
A sors furcsa fintora, hogy a NATO félig átgondolt líbiai hadművelete, amelyet az Egyesült Államok csak másodhegedűs szerepben támogatott, lehet, hogy mégis sikerrel fejeződik be. Afganisztánban viszont nyolcévi kemény munka után, az Egyesült Államok zászlóvivő szerepe és több mint 150 ezer katona bevetése ellenére a NATO kevés hosszú távú eredményt ért el, és egyértelmű győzelem nélkül kénytelen visszavonulót fújni. Ez a furcsa és aggasztó végkifejlet minden szempontból rossz a NATO számára.
Tanulságok az Egyesült Államok és Európa számára
Sokatmondó, hogy mindezekből az eseményekből az amerikaiak és az európaiak különböző tanulságokat vonhatnak le. Az amerikaiak minden bizonnyal azzal vádolják majd az európaiakat, hogy nem vették ki részüket az afganisztáni hadműveletből. Emellett — akár sikerrel, akár kudarccal végződik is a líbiai akció — azt is igazolva látják majd, hogy a továbbiakban az Egyesült Államoknak nem kell olyan védelmi képességeket biztosítania, amelyeket Európa saját maga számára nem finanszíroz.
Mindeközben az európaiak feltehetőleg azt a következtetést vonják le, hogy már a kezdetektől fogva is hiba volt Afganisztánba követni az Egyesült Államokat, és hogy a mindinkább elhúzódó líbiai akció végképp bebizonyította, milyen rossz ötlet expedíciós hadműveletet indítani. Európának a saját térségében kell maradnia, és valójában önvédelemre szükséges berendezkednie.
Az egyetlen kérdés, amelyben mindkét oldal egyetértene az, hogy bárminemű kihívás is áll a NATO előtt a jövőben, a szövetség nincs rá felkészülve. Pedig egy olyan világban, ahol az ideológiai, katonai, gazdasági, politikai és további, egyszerűen csak kaotikus fenyegetések száma egyre nő, nem kellene Európának és Észak-Amerikának, a demokratikus értékek globális ikerpilléreinek minden korábbinál szorosabban együttműködnie?
Ha igen, akkor melyek azok a tényleges következtetések, amelyeket a szövetségesek a NATO jelenlegi hadműveleteiből levonhatnak? Íme néhány javaslat:
Első tanulság: A NATO-nak és az Egyesült Államoknak kölcsönösen el kell köteleződnie
Ahhoz hogy a NATO-nak tényleg legyen értelme, elsőként a transzatlanti együttműködés mindkét oldalának sajátjaként kell tekintenie a szövetségre.
Jelenleg mind Amerika, mind Európa számára a NATO „a másikat” testesíti meg. Amikor egy amerikai elnök valaminek a „NATO számára történő átadásáról” beszél, Európára gondol — mintha a NATO vezető erejének szerepét hosszú idő óta betöltő Amerika már nem is lenne tagja a szövetségnek. Ugyanakkor Európa számára a „NATO” már régóta az „amerikaiakkal” egyenlő. Így a szövetség mindinkább belülről üresedik ki.
Második tanulság: Európa védelmi kiadásainak megnyirbálása aláássa a szövetséget
Másodsorban — ahogyan ezt Robert Gates korábbi védelmi miniszteris kihangsúlyozta — az európai védelmi költségvetések szétverése felgyorsítja ezt a folyamatot. Európának jelenleg arra sincsenek meg a katonai képességei, hogy akár a legalapvetőbb harci műveleteket is végrehajtsa az Egyesült Államok nélkül. Ez már akkor is komoly gondot jelentett, mielőtt a líbiai akció élesen kidomborította volna ezt.
Ha Európa tovább csökkenti valós védelmi képességeit, akkor majd nem beszéltünk már semmilyen szövetségről.
Harmadik tanulság: Az Egyesült Államok nem hagyhatja magára a NATO-t
Az Egyesült Államok nem mondhat le a NATO-ban betöltött vezető szerepéről, ami persze nem járhat együtt kizárólag unilaterális fellépéssel a részéről, és közben háttérből irányítói szerepet sem jelenthet. Érthető, hogy az amerikaiakat frusztrálja Európa vonakodó részvétele. De egy olyan Amerika, amely csupán „hátulról irányít”, tulajdonképpen egyáltalán nem is irányít.
Továbbra is vezetnünk kell, és a többieket magunkkal kell vinnünk előre. Azzal, hogy a líbiai hadműveletben lemond erről a szerepéről, az USA engedi, hogy papírtigrisnek tűnjön a NATO. Ez senkinek sem áll érdekében.
Negyedik tanulság: A szolidaritást meg kell erősíteni
Negyedikként meg kell erősítenünk a transzatlanti családon belüli összetartást, ami az utóbbi néhány évben drámaian meggyengült. Az EU-t megosztja az euró- és az adósságválság. Afganisztán esetében minden szövetséges beleegyezett a szerepvállalásba, viszont többen is kikötéseket fogalmaztak meg részvételükkel kapcsolatban. Líbia vonatkozásában pedig maga az Egyesült Államok fogalmazott meg kikötéseket.
Meg kell fordítani a tényleges szolidaritás megfogyatkozásának e trendjét!
Ötödik tanulság: A NATO-nak olyan vízióra van szüksége, amely támogat a közvélemény
Végül, a NATO-nak olyan szerepet kell kialakítania maga számára, amelyet a közvélemény mind erőforrásokkal, mind pedig politikai akarattal egyaránt támogatni fog. A 2010-es lisszaboni csúcstalálkozón olyan új, ambiciózus stratégiai koncepciót fogadtak el, amely alapján a NATO gyakorlatilag bármit csinálhatna. Ennek megvalósítása helyett a szövetségesek inkább csökkentik védelmi kiadásaikat, csapatokat vonnak ki, megnyirbálják a NATO főhadiszállásának költségeit, és figyelmen kívül hagyják a civil hozzájárulásokat.
Mi lesz így a NATO-val, amikor egyre közeledik a 2012-es chicagói csúcs? Ideális esetben mindannyian ismételten elköteleznénk magunkat egy erőforrásokkal teljesen ellátott és erőteljes NATO mellett, amely ily módon meg tudna felelni a 21. század biztonsági kihívásainak. Ha ezt azonban nem sikerül elérni, akkor lehetséges, hogy éppen ennek ellentétének kell következnie.
A maximum, amit a közvélemény és a pénzügyminiszterek fenntarthatóan támogatni tudnak egy olyan NATO, amely „visszatér az alapokhoz”, és a szövetségesek kollektív védelmére fókuszál. Mindezek alapján, legyen szó akár Európa peremén, akár attól távolabb eső, összetett, expedíciós és harci műveletekről, a „hajlandók koalíciójára” épülő korábbi koncepció egyre jobbnak és jobbnak tűnik.
